A reformáció és a románok viszonyának értékelése már több mint fél évszázada két pólus között mozog. A magyar irodalom- és egyháztörténészek a fejedelmek és az erdélyi arisztokraták minden erőszaktól mentes, csupán a hitbuzgalomtól és a kegyes-ségtől vezérelt civilizatorikus aktusát szeretnék látni a román reformációban. A román történészek és irodalomtörténészek – ha egyáltalán írnak a reformációról – csupán politikai és gazdasági szempontból értékelik azt. Elsősorban politikumot látnak benne:
Erdély kiváltságos urai el akarták szakítani a románokat a Kárpátokon túli hittestvére-iktől, hogy így könnyebben elmagyarosíthassák őket. Erre Ioan Aurel Pop – aki a középkori magyar–román viszonyról külföldön is az egyik legtöbbet publikáló román történész – szerint azért volt szükség, mert a „kiváltságosok, azaz főként a nemesek attól féltek, hogy a románok tömeges áttérése egy bevett vallásra alapjaiban rengetné meg a fejedelemség vallás-politikai rendszerét.” Épp ezért „a román nyelv propagálá-sa a kálvinista propaganda részéről cpropagálá-sak a románok elcsábítására szolgált, hogy aztán később erőszakkal kényszeríthessék az immár kálvinista románokat a magyar nyelv használatára.”1
A szászok ezzel szemben – egy másik kolozsvári történész, Ioan Vasile Leb sze-rint – mivel nem rendelkeztek olyan mértékű jogi és politikai hatalommal, mint a magyarok, korán lemondtak arról, hogy erőszakkal kényszerítsék a románokat a pro-testantizmus elfogadására. Számukra a lutheránus szellemű román nyelvű könyvek kiadása elsősorban kereskedelmi tevékenység volt, mivel e kiadványokat nem annyira Erdélyben, mint inkább a román vajdaságokban terjesztették.2
Az e véleményeket képviselők valójában a két világháború közötti román történé-szek – főként N. Iorga és Şt. Meteş – álláspontjait ismételik meg, bizonyos rétörténé-szeket még
*Az előadás és a tanulmány szövege az NKFP/5/110/2002 támogatásával készült.
1Ioan-Aurel POP, Ethnie et confession: Genése médiévale de la nation roumain = Ethnie et confession en Transylvanie (du XIIIe au XIXe sičcle), Centrul de Studii Transilvane, Fundaţia Culturală Română, Cluj-Napoca, 1996 (Bibliotheca Rerum Transilvaniae, 12), 43, 51.
2Ioan Vasile LEB, Confession et liberté dans la Transylvanie du XVIe sičcle, Colloquia, 1994, 2, 32.
akár el is hallgatva azokból. Mert például N. Iorga épp Tamás Lajossal vitázva 1938-ban azt is leírta, hogy soha nem mondta azt, hogy a reformáció magyarosítás lett volna:
„Csak azt mondtam: volt kálvinista propaganda, és ez nekünk használt. Ugyanakkor nem beszélhetünk a magyar kálvinisták különleges vágyáról, hogy minket civilizáljanak. Sem ez sem az. Egészen más jellegű történeti folyamat.” „Sajnos ezt a másságot még senki-nek sem sikerült megragadnia” – fűzte hozzá majd egy évtizede Iorga fenti kijelentésé-hez Miskolczy Ambrus, kinek megállapítása ma sem vesztett erejéből.3 Nem, mert nem-csak a román szakirodalomban nem születtek újabb értelmezések, leszámítva a 16. szá-zadi nyomtatott román szövegek néha-néha fárasztó aprólékosságú filológiai elemzéseit – szinte minden szóról és mondatról külön-külön mondat- és alaktani, valamint szótörté-neti mikrotanulmányt írtak –, hanem 1945 után a magyar kutatás is, részben érthető okokból, megrekedt. A hiányt jelzi az is, hogy a 80-as évek közepén megjelent két rep-rezentatív összefoglaló munka (a Magyarország története és az Erdély története) kényte-len néhány mondattal elintézni a román reformációt annak elkényte-lenére, hogy Péter Katalin épp 1985-ben vetette papírra az alábbi sorokat: „A nem magyar anyanyelvű népek régi kultúrájával átfogóan pedig nemigen foglalkozunk. Még kevésbé ismerjük a különböző anyanyelven jelentkező kultúrák egymásra hatásának mértékét vagy körülményeit. Ép-pen ezért nem tudjuk felmérni a keleti ortodoxia és a római katolicizmus egymás mellett élésének következményeit sem. Nincsenek fogalmaink ilyesmiről, holott a reformáció befogadásának mikéntjét minden valószínűség szerint befolyásolta az a tény, hogy Ma-gyarországon a hitújítás nem egyszerűen az egyetlen létező egyház ellen támadt, hanem a magyarországi kereszténység megléte óta itt élő két egyház mellé állított egy harmadi-kat. [...] A magyarországi bibliaolvasás problémáinak áttekintése után csak annyi vilá-gos, hogy a jövőben végrehajtandó művelődéstörténeti kutatásoknál különös figyelmet kellene fordítani a népek és vallások együttéléséből Magyarországon nagyon valószínű-leg létrejött kulturális sajátosságokra.”4 Így aztán nem véletlen, hogy szinte mindenki, aki a román reformációról beszél, Révész Imre és főleg Juhász István 1941-ben megje-lent monográfiájára hivatkozik, mely leszámítva a szerző néhol megnyilvánuló kultúrfö-lényes elfogultságát, a mai napig az egyik leghasználhatóbb monográfia, elsősorban azért, mert a kiadott szövegek mellett kézirat- és levéltári forrásokat is hasznosít. Azóta a román reformációt illetően egészen a legutóbbi időkig, pontosabban Sipos Gábor színre-lépéséig, alapkutatások nem folytak. Előadásomban természetesen jómagam sem vál-lalkozhatok arra, hogy a román reformációval kapcsolatban felmerülő összes kérdést nemhogy megválaszoljam, de egyáltalán fel is tegyem. Így csak egyetlen problémát szeretnék a megvitatás tárgyává tenni: milyen súllyal esett latba a főúri és értelmiségi reformáció, valamint milyen szerepe volt a mezővárosi struktúráknak a reformáció elter-jedésében az erdélyi románok között. Mindezt két konkrét eset elemzésével szeretném bemutatni: az egyik az 1560-ban Coresi diakonus által, Johanes Benkner patronálásával
3MISKOLCZY Ambrus, Eszmék és téveszmék, Bp., Bereményi, ELTE BTK Román Filológi-ai Tanszék, 1994 (Disputa), 91.
4PÉTER Katalin, Papok és nemesek, Bp., 1995 (A Ráday Gyűjtemény Tanulmányai, 8), 45.
Brassóban megjelent román káté, a másik pedig a 17. századi kéziratos zsoltárfordítások ügye.
A szóban forgó káté töredékét 1921-ben fedezte fel Andrei Bîrseanu egy Márama-rosban előkerült kéziratos kódex kötéstáblájába kötve. A fennmaradt töredék egy rövid előszót, a tízparancsolatot, a miatyánkot, valamint a keresztelés és az úrvacsora summás ismertetését tartalmazza. Igazi reformátori jellege azonban az e részekhez fűzött magya-rázatokban nyilvánul meg. A felfedezés óta sokan és sokat írtak már a kátéról, de néhány alapkérdést (pl. ki volt a fordító, és milyen forrást használt stb.) a mai napig sem sikerült tisztázni. Erre egyelőre mi sem vállalkozhatunk, csupán egy hipotézist szeretnénk felvet-ni, előrebocsátva azt, hogy annak helyessége a továbbiakban még ellenőrzésre szorul.
Azon hatások elemzésében, melyek a katekizmus létrejöttében szerepet játszhattak, egész fantasztikus elképzelések születtek. Voltak, akik huszita hatást feltételeztek, és olyanok is akadtak, akik nem tartották a reformáció termékének, azt állítván, hogy egy szláv vagy görög nyelvű görögkeleti katekizmus átültetése. Legvalószínűbbnek eddig I.
G. Sbiera és N. Sulica elképzelései bizonyultak. Sbiera szerint a káté sok hasonlóságot mutat Luther Kis Kátéjának szövegével: 1. a román káté ugyanazokat a részeket ugyan-abban a sorrendben, sok helyt ha rövidebb formában is, de ugyanazzal a szöveggel tar-talmazza, mint Luhter kátéja, 2. a román kátéban közölt tízparancsolat szövege teljes mértékben megegyezik Luther szövegével, de eltér a görögkeleti egyházban használatos változattól. N. Sulica azt igyekezett bizonyítani, hogy a káténak az úrvacsoráról és a könyörgésről szóló részei Batizi András Keresztényi tudománról való rövid könyvecske (Krakkó, 1550; Kolozsvár, 1555) című művének megfelelő részeivel mutat hasonlósá-gokat. Véleményem szerint szó szerinti egyezésről nem beszélhetünk, Sulica szövegpár-huzamai erőltetettek, jóllehet számos jelentős román nyelvész és irodalomtörténész (N.
Drăganu, N. Cartojan, P. P. Panaitescu, Al. Piru, S. Cândea) elfogadta a magyar forrás hipotézisét. Nem kizárt, hogy a jövőben előkerülhet még a biztos magyar forrás, de véleményem szerint amint majd az alábbiakban is látni fogjuk nem ebben az irány-ban kellene tovább kutakodnunk. Az viszont biztosnak látszik, hogy a román katekizmus ősforrása Luther Kis Kátéja volt.
Legutóbb a román káté kritikai kiadását sajtó alá rendező Alexandra Roman Moraru vetette fel, hogy Luther Kis Kátéjának nem közvetlenül az 1529. évi, hanem annak va-lamely magyar, de sokkal inkább szlovén vagy szerb nyelvre fordított és némileg átdol-gozott változatát használták a román fordítók. Ugyancsak Moraru cáfolta meg azt a román szakirodalomban egyre közkedveltebbé váló nézetet is, hogy az 1560-ban kiadott káté az 1544-ben Szebenben megjelent lutheránus szellemű katekizmus által kiváltott botrány hatására egy görögkeleti szláv vagy görög nyelvű káténak lenne a fordítása.5 (A szebeni nyomtatványról csak közvetett adataink vannak, eddig egyetlen példánya sem került még elő.) A görögkeleti hatást vallók legfőbb érve az, hogy a könyvben nem a
5Texte româneşti din secolul al XVI-lea, szerk. Ion GHEŢIE, Editura Academiei Republicii Socialiste România, Bucureşti, 1982, 42–51.
nyugaton használt apostoli, hanem a keleten érvényben levő filioque nélküli niceai-konstantinápolyi hitvallás található. A probléma csak az, hogy a kátéban a hiszekegy egyértelműen apostoli hitvallásként (Credinţa Apostolilor) jelöltetik meg. Az ortodox, vagyis görögkeleti hatás hívei ezt kissé csavarosan úgy magyarázzák, hogy a hiszekegy szövegét a fordítók a szebeni kátéból vették át, és a botrány miatt ugyan átírták a szöve-get a keleti minta szerint, de annak „címét” elfelejtették módosítani. Ugyanakkor A. R.
Moraru arra hívja fel a figyelmet, hogy a protestánsok 1530 után a 12 tételből álló nice-ai-konstantinápolyi hitvallást is elfogadták, tehát azt nem feltétlenül kell görögkeleti hatásnak tartanunk. Lényeges megfigyelése még Morarunak az is, hogy mivel az antitrinitáriusok a görögkeletiekhez hasonlóan a filioque nélkül használták a niceai-konstantinápolyi hitvallást, ezért az antitrinitáriusok eszméi nemcsak a déli szlávok, hanem az erdélyi románok körében is elterjedtek, és lehet, hogy ennek következtében maradt ki a filioque a hitvallás szövegéből. Ezzel természetesen ellentmond a magyar szakirodalom eddigi állításainak.6 Ennek ellenére a román filológusnő megállapításait és az alább felsorolandó adatokat elgondolkodtatónak tartjuk.
Abban minden bizonnyal igaza van Szakály Ferencnek, hogy a politikai hatalommal bíró fejedelmek és főurak idővel lemondtak a pravoszlávok megreformálásáról, de arra ő maga is felhívja a figyelmet, hogy egyes értelmiségi csoportok és kalandorok nem.
Zwingli például egyenesen arról írt, hogy az általa elképzelt egyház sokban hasonlít a görög katolikus egyházhoz.7 Legutóbb épp Szakály Ferenc értekezett arról az értelmiségi körről, mely Würtembergben Hans Ungnad körül szerveződött, és amelynek lelke a Lubljana környékéről elszármazott Primoš Trubar (Primus Truber) volt. Kristóf würt-tembergi herceg birtokán az 1550-es években nyomdát alapítottak azzal a szándékkal, hogy délkelet-európai nyelveken protestáns szellemű könyveket adjanak ki. Sajnos arról kevés adatunk van, hogy kik és hogyan juttatták el az urach-tübingeni nyomda termékeit a megcélzott térségbe, de a román katekézis előszavának azon megállapítása, hogy szerb nyelvből fordították románra, mégiscsak elgondolkodtató. Nem kizárt, hogy a brassói fordítók épp egy Ungandék által kinyomtatott szerb katekézist használtak. Moraru épp Truber 1551-ben megjelent kátéjára gondol. A probléma csak az, hogy Truber katekiz-musa nem szerb, hanem szlovén nyelven jelent meg és nem Erdélyben, ahogyan azt a
6Pl. Pirnát Antal szerint: „Visszhang nélkül az antitrinitárius propaganda csak a keleti egy-házhoz tartozó erdélyi románok körében maradt, annak ellenére, hogy a protestáns államhata-lom itt is kísérletezett bizonyos egyházi reformok bevezetésével.” (PIRNÁT Antal, A kelet-közép-európai antitrinitarizmus fejlődésének vázlata az 1570-es évek elejéig = Irodalom és ideológia a 16–17. században, szerk. VARJAS Béla, Bp., Akadémiai, 1987 (Memoria Seaculorum Hungariae, 5), 44, vagy Szakály Ferenc véleménye szerint: „A lutheránus és kálvi-nista magyarok az 1550-es évekre, úgy látszik, jól kiismerték a török uralom és a vele szorosan együttműködő görögkeleti egyházak természetét s végelg feladták térítési reményeiket”
(SZAKÁLY Ferenc, Mezőváros és reformáció, Bp., Balassi, 1995 (Humanizmus és Reformáció, 23), 73.
7Texte..., i. m., 47.
kiadvány utolsó lapjára nyomtatták, hanem Tübingenben.8 Biztos érveket e feltételezés alátámasztására csak akkor hozhatunk, ha a román kátét majd összevetjük valamely délszláv nyelven – elsősorban természetesen szerbül – készült kátéval. Arra viszont, hogy a románok és a nyugat-európai protestáns értelmiségiek között lehetett valamiféle kapcsolat, már most is kínálkozik néhány adat. Melanchthon egy 1555. évi levelében arról számol be, hogy Francesco Stancaro a „vlahok közé” ment. Később Stancarót a Petrovics Péter által alapított temesvári iskolában, majd 1558-ban Szebenben találjuk.
Hogy Stancarónak lehetett valami szerepe a brassói román káté szövegének kialakításá-ban, azt egyelőre nem tudjuk bizonyítani. Az mindenesetre tény, hogy az előszó szerint a káté kinyomtatása János Zsigmond tudtával és beleegyezésével történt.9 Azt is tudjuk, hogy a fejedelem 1565-ig megtartván katolikus vallását, igen óvatos valláspolitikát foly-tatott, tehát nehéz elképzelnünk, hogy felülről erőltette volna a románokra a reformációt, épp egy szász városban. Sokkal inkább a nyugat-európai protestáns értelmiségiek misz-sziós propagandájáról lehet szó. Stancaro mellett ugyanis egy még biztosabb összekötő kapocs lehetősége is felmerül. Ez pedig nem más, mint a magyar szakirodalomban is jól ismert Jacobus Heraclides, alias Despot vajda, aki görög kalandor létére a moldvai vaj-daságig vitte. 1557-ben iratkozott be a wittembergi egyetemre, majd Melanchthon aján-lólevelével utazott Lengyelországba, és onnan Moldvába, ahol a vajda (Alexandru Lăpuşneanu) szerb feleségének rokonaként mutatkozott be. Akciója csak rövid ideig volt sikeres, mert 1558 végén Brassóba kellett menekülnie. Épp akkor érkezett a szász város-ba, amikor a román káté kiadásának előkészületei folytak, és épp azoktól a brassói polgá-roktól vett fel kölcsönt saját családfájának kinyomtatására (pl. Johanes Benkner, Lukas Hirsch), akik a román káté kiadását is támogatták.10 Nem kizárt, hogy épp Heraclides – aki egyébként nemcsak az egész románságot, hanem a görögöket is szerette volna meg-reformálni – révén jutott el valamely délszláv nyelven Tübingenben nyomtatott káté Brassóba, habár azt a lehetőséget sem vethetjük el, hogy már a szász kereskedők meg-hozták azt. Az mindenesetre tény, hogy Schreiber Farkas 1562-ben már néhány az urach-tübingeni nyomdában készült kiadvánnyal kereste fel, az immár fejedelemmé lett Heraclidest Moldvában.
Úgy vélem, a fentiek alapján nem alaptalan, ha az 1560. évi román kátét össze-függésbe hozzuk a würtembergi értelmiségi körrel, vagy akár Stancaro térítő tevé-kenységével, és nem lenne hiábavaló a kutatásokat ebbe az irányba továbbfolytatni.
Az is nyilvánvaló, hogy a román reformáció esetében is beszélhetünk egy főúri, vala-mint egy értelmiségi reformációról. A reformáció korai szakaszában ezt a főúri réteget
08Günther STÖKL, Der Beginn des Reformationsschrifttums in slowenischer Sprache, Südostforschungen, 1956, 271–277.
09János Zsigmond apja Luther tanairól már 153435-ben levelezett egy Athosz-hegyi szer-zetessel, Gavrilo atyával. E leveleket a 16. század folyamán szerb nyelven többször is lemásol-ták, tehát Luther tanai az ortodox világban is elég hamar ismertté váltak. (Djordje Sp.
RADOJIČIČ, Luther im altserbischen Schrifttum seiner Zeit, Südostforschungen, 1956, 278–290.
10RMNY, 145.
a szász nagypolgárság jelentette, mely valószínűleg nemcsak a hitbuzgalomtól vezér-elve, hanem gazdasági érdekből is támogatta a román nyelvű munkák kiadását. Hogy az ideológiai töltettel mennyire nem törődtek, azt az is bizonyítja, hogy később, főleg a Báthory család uralomra jutása után már kifejezetten görögkeleti szellemű, ószláv nyelvű munkák megjelentetését is patronálták. A protestáns szellemiség tehát minden bizonnyal valamely értelmiségi kör befolyásának köszönhetően került a kátéba, annak ellenére, hogy az nem kecsegtetett különösebb anyagi haszonnal a Kárpátokon túli területeken, ahol nemhogy protestáns szellemű, de egyetlen más jellegű mű sem jelent meg románul a 16. században. Hozzá kell még azt is tennünk, hogy maga Báthory Kristóf is támogatta 1579-ben egy ószláv nyelvű Evangélium kiadását, és egyben azt is megtiltotta, hogy bárki 30 évig kiadhassa ószláv nyelven az evangéliumokat.
A protestáns – görög keleti – katolikus viszony tehát sokkal bonyolultabbnak tű-nik, mint ahogy azt az eddigi román és magyar szakirodalom kezelte, főleg ha figye-lembe vesszük azt is, hogy az 1572. évi fejedelemi diploma elismerte az erdélyi román egyháznak a keleti egyházzal való hierarchikus összetartozását. Az 1579. évi ország-gyűlés pedig az erdélyi románság saját püspökválasztási jogát iktatta törvénybe, de az Erdélyben megválasztott püspököt csak a havaselvi vagy moldvai mitropolita szentel-hette fel. Ez az állapot a 17. század első feléig megmaradt, amikor is az ún. kondíciók általi reformáció révén némileg megváltozott. Úgy tűnik, hogy a katolikus Báthoryak a keleti ortodoxia támogatását használták fel a protestánsok ellen, épp úgy, ahogy majd száz év múlva Bethlen Miklósék a görögkeletieket és a református románokat fogják támogatni a Habsburgok katolizációjának ellensúlyozására.
Különösen érdekes az, hogy a kezdeti fellendülés után a szász városokban (főleg Szeben és Brassó) szinte teljesen elakad a román reformáció. Pedig befogadó közeg éppenséggel lett volna. Már a 15. század végén a levantei kereskedők gyermekei szá-mára, melyek között szép számmal akadtak románok is, ószláv nyelvű iskola műkö-dött Brassóban. A 16. század folyamán egyre több román települt a külvárosba, oly-annyira, hogy Binder Pál szerint egy tolmácsokból, íródeákokból, papokból és keres-kedőkből álló szerény értelmiségi rétegről is beszélhetünk. A reformáció mégsem itt, hanem a Fogaras, Hátszeg, de főleg Lugos és Karánsebes – azaz a mezővárosi struktú-rákhoz közelálló vagy azokkal megegyező – településeken gyökerezik meg a 17.
század folyamán. Minden bizonnyal az is hozzájárult a reformáció itteni terjedéséhez, hogy ezeken a területeken egy román nemesi réteg is kialakult, melynek tagjairól a kutatások hiánya miatt elég keveset tudunk. 1557-ben például a lugosi városi tanács-nak már több román tagja is volt, a 17. század elején pedig a lugosi és karánsebesi kisnemeseknek legfeljebb csak egyharmada volt magyar származású. D. Gusti szocio-lógus falukutató csoportjai még a két világháború között is találkoztak a hátszegi ro-mán falvakban olyanokkal, akik magukat nem roro-mánnak, hanem nemeşnek nevezték.11
11Paul BINDER, Începuturile reformiei în Transilvania şi românii din Hunedoara, Limba Română, 1971, 3, 273–275; TAMÁS Lajos, Fogarasi István kátéja, Kolozsvár, 1942, 21.
Az is valószínűnek látszik, hogy a nemessé lett románok nem feltétlenül magyarosod-tak el, hanem inkább kétnyelvűek volmagyarosod-tak, kettős kötődéssel és öntudattal bírmagyarosod-tak.
A magyar szakirodalomban azt a közkedveltté vált nézetet is felül kell vizsgál-nunk, hogy az erdélyi románok között nem alakult ki értelmiségi réteg. Olyan jellegű és mértékű, mint a magyar, valóban nem. De azért van néhány elgondolkodtató eset.
Itt van mindjárt Erdély püspöke, Csulai György, aki román származású, és egyes feltételezések szerint Varlaam moldvai metropolitának a gyulafehérvári román káté elleni röpiratára is ő válaszolt. Mások azt állítják, hogy Csulai románul is jól tudott.
Vagy ott vannak az 1582. évi szászvárosi Ószövetséget fordító karánsebesi és lugosi papok, valamint Simion Ştefan – ő az 1648. évi gyulafehérvári Újszövetség egyik fordítója és előszóírója –, akiről legutóbb Miskolczy Ambrus bizonyította be, hogy mennyire járatos volt a teológiai és államelméleti szubtilitásokban. A karánsebesi idősb Mihai Halici zsoltárokat fordított és szótárt írt, fia Pápai Páriz Ferenchez írt román nyelvű ódát disztichonban, több mint 500 kötetes könyvtárat gyűjtött, és kb. 50 verset írt magyarul, hogy aztán 1674-ben végleg Hollandiába és Angliába távozzon.
De arra is van adatunk, hogy magyar és szász arisztokrata értelmiségiek megtanultak románul. Bethlen Miklós például Keresztúri Pál ösztönzésére már diákkorában egy
„ezer- vagy kétezer szavas” latin–magyar–román szójegyzéket állított össze, mely sajnos iskolai jegyzeteivel együtt elveszett, de nem kizárt, hogy hatott a Marsili-hagyatékban található szintén háromnyelvű szótár készítőjére. Bethlen önéletírásából az is kiderül, hogy román jobbágyaival és katonáival folyékonyan beszélt anyanyel-vükön. A szebeni szász királybíró Valentin Franck von Franckestein, egyébként Halici jó ismerőse, nemcsak németül és magyarul, hanem románul is verselgetett. Arra is van adatunk, hogy a puritanizmus is gyökeret vert a románok között. Kézdivásárhe-lyi Matkó Istvánnak, aki 1658-ig kifejezetten II. Rákóczi György parancsára tanított a
„ezer- vagy kétezer szavas” latin–magyar–román szójegyzéket állított össze, mely sajnos iskolai jegyzeteivel együtt elveszett, de nem kizárt, hogy hatott a Marsili-hagyatékban található szintén háromnyelvű szótár készítőjére. Bethlen önéletírásából az is kiderül, hogy román jobbágyaival és katonáival folyékonyan beszélt anyanyel-vükön. A szebeni szász királybíró Valentin Franck von Franckestein, egyébként Halici jó ismerőse, nemcsak németül és magyarul, hanem románul is verselgetett. Arra is van adatunk, hogy a puritanizmus is gyökeret vert a románok között. Kézdivásárhe-lyi Matkó Istvánnak, aki 1658-ig kifejezetten II. Rákóczi György parancsára tanított a