Wolfgang Röd
Metafizika és metafizikakritika a XX. század filozófiájában
Előzetes megjegyzések
A népszerű nézet szerint, kinek halálhírét keltik, sokáig él. Ez érvé-nyes lehetne a metafizikára is, amelynek több irányból is a végét hir-detik. Felvethető azonban a kérdés, hogy vajon indokolt-e holttá nyilvánítani? A következőkben erre a kérdésre keressük a választ.
A XX. században két irányból érte kritika a metafizikát: az egyik oldal azt a fogalmi gondolkodást támadta, amely mellett a hagyo-mányos metafizika is elkötelezte magát, s a kritika a filozófia számá-ra egy a fogalminál különböző, a-logikus gondolkodást követelt. A másik oldal a logikai módszerekkel pontosan meghatározott em-pirizmus nevében kétségbe vonta a metafizikai fogalmak és állítá-sok értelmét. Amennyire különböznek egymástól a kritika kiindulá-si pontjai és módszerei, annyira azonos az eredmény mindkét eset-ben: a metafizika filozófiai diszciplínaként bizonytalan.
Természetesen „metafizika” alatt nem mindig ugyanazt értik.
Így néhányan a speciális metafizikát, azaz a racionális teológiát, a pszichológiát és a kozmológiát értették alatta, míg mások általános metafizikaként (ontológiaként) gondolták el. Ha összehasonlítjuk egymással például Husserl, Heidegger és Quine nézeteit, látható-vá látható-válik, hogy a felfogások az ontológiát illetően is megoszlanak.
Heidegger fundamentálontológiája lényegileg különbözik Husserl Első filozófiájától, hiszen Heidegger a maga elméletét – szemben a husserlivel – nem egológiaként dolgozta ki. Az ontológia egy tel-jességgel más felfogását találjuk Quine-nál, aki az analitikus filozó-fiára jellemző módon nem elsősorban a létezőre mint olyanra és az azt megillető meghatározásokra kérdezett rá, hanem a nyelvre, amellyel beszélünk a létezőről.
Vissza a tartalomhoz
Ezek a példák, amelyeken kívül továbbiakat is említhetnénk, arra mutatnak rá, hogy nem beszélhetünk a XX. század metafizikájáról, és ahogyan a „metafizikáról” többféle értelemben esik szó, úgy a
„metafizikakritika” is különböző dolgokat jelenthet. Feltűnő azon-ban, hogy a metafizika egyik változata messzemenően elkerülte a figyelmünket, mégpedig az, amelyik Kant szerint tudományként léphet fel.
Az a célom, hogy felmutassam azt az egyoldalúságot, amely együtt jár azzal, ha elhanyagoljuk a metafizikai gondolkodás e for-máját; rá kívánok mutatni arra, hogy hogyan gyűrhető le ez az egyol-dalúság: ti. akkor, ha elfogadjuk a metafizika azon formáját, amely a tapasztalat elméletét dolgozza ki. A metafizikai gondolkodás e mód-ja közvetlenül Kantra és közvetetten Descartes-ra vezethető vissza.
Ez a harmadik út az ontoteológiaként, illetve a tapasztalat határain túllépő tudásként felfogott metafizika között, amely formákat már Kant és az empirizmus képviselői is megkérdőjelezték.
A következőkben mindkét metafizikakritikai irányzatra pillantást kell vetnünk, végül utalnunk kell a vita során elhanyagolt harmadik útra is. Ha eközben néhány metafizikai irányt nem veszünk figye-lembe, az nem azt jelenti, hogy vitatnánk azok jelentőségét, ezek azonban kevésbé voltak célpontjai a metafizikai gondolkodás kri-tikájának. Ahogyan ez elmondható például arról az etikailag meg-alapozott metafizikáról, amelyre késői korszakában Kant úgy tekin-tett, mint a gondolkodás fejlődésének Leibniz óta kitűzött céljára, és amely William James pragmatikus metafizikájában talált foly-tatásra. Érvényes Bergson intuicionista metafizikájára és ugyan-így néhány más felfogásra is (például a neoskolasztikára, Jaspers metafizikájára vagy Nicolai Hartmann-nak a megismerésre irányu-ló metafizikájára).
Az egzisztenciálfilozófiai metafizikakritika a) Heidegger és a metafizika meghaladása
Heidegger elutasította az ontoteológia értelmében vett hagyomá-nyos metafizikai gondolkodást. Végeredményben így akarta elolda-ni magát a predikatív ítéleteken alapuló gondolkodástól, márpedig ezen nyugszik az ontoteológia. A gondolkodás e fajtája az eredeti-leg érvényesnek számító prelogikus gondolkodás alá rendelődik1. Minthogy Heidegger ismét érvényre kívánta juttatni ezt az ereden-dőbbnek vélt gondolkodást, el kellett utasítania a logikai gondolko-dásnak elkötelezett metafizikát (az ontoteológiát). Ezért követelte a Lét és időben, hogy szabadítsuk meg a grammatikát a logikától,2 s ezért jelentette ki 1929-ben freiburgi székfoglalójában, hogy „a
»logika« eszméje fel oldódik egy eredendőbb kérdezés örvényé-ben.”3 A gondolkodás leértékelődik a prelogikai megértés4, azaz a nem fogalmilag strukturált és nem ítéletszerű tapasztalat javára, s ez maga után vonja a racionális vállalkozásként értett metafizika el-utasítását és történetének negatív megítélését.
Mindazonáltal Heidegger feltevése, amely a nem fogalmilag formált észlelésre irányul, kétséges. Nyomós okai vannak annak a nézetnek, hogy az emberi tapasztalat mindig – legyen mégoly primitív – fogalmilag strukturált. Ha ezt elvitatjuk a tapasztalat-tól, akkor a transzcendentálfilozófia alól is kihúzzuk a talajt. Ezért meglepő, hogy Heidegger úgy gondolta, hogy a Lét és időben a transzcendentálfilozófia alapkérdéséről van szó.
Heidegger későbbi korszakában is – természetesen másképp, mint a húszas években – kritikát gyakorolt a logosznak elkötele-zett metafizika felett. A transzcendentálfilozófiától való elfordulá-sa után a metafizikai gondolkodást többé nem szubjektív
1HEIDEGGER 1953, 359; a magyar kiadásban: 414–415
2 HEIDEGGER 1953, 165. Magyarul: „Az a feladat, hogy a grammatikát megszabadít-suk a logikától…” (196.)
3 HEIDEGGER 1955, 34. A magyar kiadásban: 116.
4 Ez a törekvés uralja Heidegger Descartes-tal való szembenállását is, amely abban a szemrehányásban kulminál, hogy Descartes szerint a létet, az ember jelenvalólétének létét is, kéznéllétként kell felfogni (lásd pl. HEIDEGGER 1953, 98;
a magyar kiadásban: 122).
tésnek [Entwurf], hanem a lét megnyilvánulásának tartotta. A me-tafizikában többé nem a szubjektív gondolatok eredményét látta, hanem a lét sorsát.
Heidegger a metafizikai gondolkodás történetének rekonstruk-ciója során is arra törekedett, hogy elforduljon a logoszon alapuló filozófiától. A létkérdés a létezőre irányuló kérdés javára a metafizi-ka kezdetétől fogva, Arisztotelésznél feledésbe merül. Ily módon a metafizika története a létfelejtés története, amely az újkorban jut végleges kifejeződésre a modern technikában és az annak alapul szolgáló gondolkodásmódban. A metafizikai kérdésfeltevéstől való elfordulás magával hozza annak következményeire, nevezetesen a természettudományos gondolkodásmód és a modern technika do-minanciájára irányuló kritikát. Heidegger filozófiailag hagyta jóvá a XX. században elterjedt, az egzakt tudományokkal szembeni bizal-matlanságot és a vele kéz a kézben járó technikaellenességet.
A metafizika fejlődésének hanyatlástörténetként való értelmezé-se a heideggeri gondolkodás állandó eleme. Heidegger már 1923-ban úgy írta le a metafizikát, mint „elrejtőzés-történetet”, s köve-telte a visszatérést a lét azon eredendőbb felfogásához, amelyet már a korai görög filozófusoknál felfedezni vélt.5 Hogy az eredeti létmegértés újra érvényhez jusson, a metafizikai tradíció megha-ladása szükségeltetik.
Ez a törekvés vezette a metafizikatörténet azon rekonstrukció-ját is, amelyet Heidegger a harmincas évek végén vázolt fel. A filo-zófiai gondolkodás fejlődésének három nagy korszakában a léte-zőre mint olyanra irányuló kérdésre különböző válaszok születtek:
az antik filozófia a létező alatt olyan valamit értett, amely megnyí-lik a megértés előtt, a középkor mint olyan valamit, amelyet Isten teremtett, míg az újkor képet, azaz képzetet értett a létező alatt. Az újkori gondolkodásmód már Descartes-nál kirajzolódik, aki a léte-zőt úgy fogta fel, mint ábrázoltat, mint a tudatban reprezentáltat.6 A létező ezáltal áll rendelkezésünkre, s így lesz kiszámítható, tech-nikailag használható. Ebben az értelemben a modern technika a számára alapul szolgáló metafizika kifejeződése.
5 HEIDEGGER 1988, 76.
6 HEIDEGGER 1953, 84. A magyar kiadásban: 105.
Ez az elgondolás Horkheimer és Adorno A felvilágosodás dialek-tikájában kifejtett formailag hasonló felfogását juttatja eszünk-be. Amíg Heidegger számára a metafizika, addig e két gondolko-dó számára a felvilágosodás története hanyatlástörténet. A fel-világosodás dialektikája szerzőinek nézete pesszimisztikus, akár Heidegger nézete. Heidegger is úgy látja, hogy a metafizika egy-re sötétebb árnyakat vetett a gondolkodásra. A lét éjszakájának végzete7 szcientizmusként, a világnak Istentől való megfosztása-ként, a technika egyre hatalmasabb uralmaként nyilvánul meg. Ha-sonló módon gondolta Horkheimer és Adorno, hogy a felvilágoso-dás a természet urainak akarta megtenni az embereket. „Ám a tel-jesen felvilágosult Föld a győzedelmes Balsors fényében ragyog.”8 A metafizika történetének a lét történéseként való heideggeri ér-telmezése reménysugarat hagy meg számunkra: minthogy nem az ember az, aki elfelejtette a létet, hanem a lét vonja meg magát az embertől, így a balsorstól való megmenekülés is csak magától a lét-től várható. A megmenekülés abban áll, hogy „a lét a maga kezde-ti igazságában történhet meg”.9 Így kell értenünk Heidegger sokat idézett kijelentését a csak a halála után nyilvánosságra került inter-júból, miszerint már csak egy Isten menthet meg bennünket.
Heidegger már a véget is – az el-múlást – a metafizikai gondolko-dás eljöveteleként értelmezte10, ám azt, hogy a gondolkodás mely formája várható a metafizika elmúltával, nem sikerült kifejtenie. A visszanyerendő eredendőbb gondolkodásra vonatkozó utalások bizonytalanok maradtak.
A metafizikatörténetre irányuló heideggeri rekonstrukcióval kap-csolatban az a probléma merül fel, hogy a rekonstrukció csak az ontoteológiaként értett metafizikára irányul, s figyelmen kívül hagy-ja a tapasztalatelméletként értett metafizikát. Ez utóbbinál azokról a feltételekről van szó, amelyek mellett lehetséges a tapasztalat ob-jektíve érvényes ítéletek formájában. Felmerül továbbá az a kérdés is, hogy a lét ontoteológiájának keletkezéséről, fejlődéséről és
7 HEIDEGGER 1967, 69, ahol is Heidegger a metafizikát a Nyugat – feltehetően szük-ségszerű – végzeteként jellemzi.
8 HORKHEIMER – ADORNO 1990, 19.
9 HEIDEGGER 1967, 65.
10 I. m. 63.
ről szóló feltevés nem metafizikai jellegű-e, természetesen a dekla-ráló, és nem a megalapozó metafizika értelmében.
b) A metafizika Heidegger szellemében véghezvitt dekonstrukciója Gondolkodásmódját tekintve Derrida áll a legközelebb Heidegger-hez11 azon szerzők közül, akikre Heidegger az utóbbi évtizedekben, mindenekelőtt Franciaországban hatással volt. Derrida nem csupán érteni akarta Heideggert (ahogyan pl. Beaufret), hanem – bár önálló-an – együttgondolkodni vele, sőt felül is akarta múlni őt: még inkább el akart fordulni attól a metafizikától, amely a logosz alapjain áll. Ami-ként Heidegger, úgy szállt szembe Derrida is az ontoteológiával, mint-hogy abban a jelenvaló kéznéllevőre összpontosító felfogást vélte fel-fedezni. A prezencia filozófiája „a metafizika étere”;12 egy olyan való-ságot tételez fel, amelynek lényege abban áll, hogy az ismeret nem más, mint a gondolkodásról és a létről való meggyőződés.
Derrida szükségesnek tartja még tovább mélyíteni a lét és a lé-tező differenciáját, mert ha relációként értelmezzük, akkor e kü-lönbség két egynemű elempár között áll fenn, és ez azt jelenti, hogy nem teljeséggel heterogénként gondoljuk el a létet és a lé-tezőt. Ha a létet teljességgel le akarjuk választani a létezőről, akkor az ontológiai differenciától egy kitüntetett jellegű differenciáig, a différance-ig kell visszamennünk, és ki kell azt vonnunk a fogalmi gondolkodás alól; a différance [fogalmilag] elgondolhatatlan.13 Ezért sem rendelkezik valamely teljes értelemben vett „eredet” [arché, princípium] karakterével.
Mindez meglehetősen homályos és homályosnak is kell lennie, hiszen a différance-nak meg kell tagadnia a fogalmi, a világosság-ra törekvő gondolkodást. Egy olyan a-logikus gondolkodás nyitásáról van szó, amely más jellegű, mint a metafizikai. A meg-követelt gondolkodásmód nem szorítkozik a metafizikára; hanem
11 „Rien de ce que je tente n’aurait été possible sans l’ouverture des questions heideggeriennes…” – idézet FERRY – RENAUT 1985, 199. A szerzők úgy ítélik meg, hogy
„il semble que rien d’intelligible ou d’énonçable n’apparait dans le travail de Derrida qui ne soit (quant au contenu) une reprise pure et simple de la problématique heideggerienne de la différence ontologique.” Uo. 202.
12 DERRIDA 2004, 131.
13 Vö. i. m. 135.
– mint korábban az egzisztencializmus – kölcsönhatásban áll az ál-talános szellemi klímával.
Ez az a-logikus törekvés köti össze egymással Derridát és Heideggert, akitől Derrida a différance kidolgozása során is erősen függött. Heidegger az Identitás és differenciában beszélt „a lét és a létező közötti differenciáról”, azonban ezt előzetes megfogalma-zásnak szánta. Számára az, amit „hozzá-gondoltként” fogott fel és a „differencia felejtéseként” írt le, még nem valamely kikérdezett-ről szólt.14 Hogy a lét eltárgyiasításának kísérlete ellen dolgozzék, Heidegger később vagy a „Seyn” kifejezést használta vagy áthúz-ta a „Sein” (lét) szót.
Derrida természetesen abban különbözik Heideggertől, hogy tőle eltérően a szemiotikából indult ki. Jelelméletéből válik érthe-tővé metafizikájának egyik aspektusa is.
Saussure hatására Derrida a jel értelmét annak jelrendszeren be-lüli viszonyaira, kiváltképp a különbségen alapuló viszonyra vezet-te vissza. A jel (Significans) és a jelölt (Significatum) közötti viszony önkényes15. Derrida ezzel a felfogással visszautasítja azokat az elmé-leteket, amelyek szerint a kifejezések az értelmüket az adottra való vonatkozásukból, a közvetlen szemlélet módján (a platóni ideák-hoz hasonló módon) felfogható entitásoknak köszönhetik. Az ér-telmesen belátható jelentéstartalmak feltételezése a logosznak – mint beszédnek és értelemnek – a filozófiájához tartozik; amelyet Derrida nem tekint többé a jelhasználat alapjának. A logosz mint emberi értelem többé nem tekinthető hídnak a jel és a tárgy között, és még kevésbé a gondolkodás és a lét struktúráit összekötő értel-mes rend manifesztációjának.
Derrida egy „olyan ontológia megrendítésére”16 törekedett,
„amely legbensőbb folyamatában a lét értelmét prezenciaként, míg a nyelv értelmét a kimondott szó által betöltött kontinuitás-ként határozta meg”.17 A metafizika logocentrikus rendszert ho-zott létre. Derrida le akarta építeni ezt a konstrukciót, ezáltal
akar-14 HEIDEGGER 1957, 46.
15 DERRIDA 1983, 17. A magyar kiadásban: 25. „Nincs egyetlen olyan jelölt sem, amely [– ha már egyszer bekerült – ] kivonhatná magát a jelölő hivatkozások ama játékából, ami a nyelvet alkotja.”
16 I. m. 123. [a német kiadásban]
17 Uo.
ta „dekonstruálni”18 a metafizikát. Azonban a metafizikai jelentés-elmélettel szemben, nem meghatározott metafizikai felfogások kritikájára szorítkozott, hanem általában tette kérdésessé a logosz értelmében vett gondolkodást. Amikor e gondolkodás romba dőlt, magával rántotta a metafizikát.
A posztmodern és az analitikus gondolkodásmód mélyreha-tó különbségei ellenére néhány analitikus megértőnek mutatko-zott a közelmúlt francia filozófiájával szemben. Így Richard Rorty a
„normális” és a „hermeneutikai” diskurzus közötti különbségtéte-lével messzemenően elismerte a posztmodern felfogást, és maga Putnam is olyan megfontolásokra lelt Derridánál, amelyeket el tu-dott fogadni. Itt természetesen a logocentrizmusnak arról a kriti-kájáról van szó, amely nyelvfilozófiai megfontolásokból indul ki, s ténylegesen érvekre (vagy az érvek értelmezésére) támaszkodik.
Bár valóban van valami közös a logocentrizmus visszautasításá-ban, az abszolút valóságismeret feltételezésének elutasításávisszautasításá-ban, s annak a kísérletnek a kritikájában, hogy a világot Isten szemével lássuk, az analitikus és a dekonstruktív gondolkodási mód nagyon is különbözik egymástól. Ez például abban is megmutatkozik, hogy Putnam, noha ez Derrida filozófiájának magját képezi, nem fogad-ta el a semmi esetre sem argumenfogad-tatív, hanem a-logikus karakter-rel rendelkező différance elgondolását. A nyelvfilozófiai fejtegeté-sek ennek előkészítését szolgálják.
A Heideggerrel szembeni kifogások Derridára is érvényesek.
Derridánál még világosabb, hogy a metafizikának a logosz meg-szüntetésével történő meghaladása olyan gondolati vákuumhoz vezet, amelynek következtében az ember tulajdonképpen már csak hallgatásra képes. Ezért teszik hozzá a „létről” vagy a „differenciá-ról” tett kijelentésekhez azt a megkötést, hogy nem a megszokott értelmükben kell őket vennünk. Erre utal az áthúzott „Sein” (lét) Heideggernél vagy az „a” Derrida „différance”-kifejezésében.
A szóban forgó összefüggéssel kapcsolatban mindenekelőtt azt kell megállapítani, hogy Heidegger és Derrida olyannyira kizárólag a metafizikára mint ontoteológiára összpontosított, hogy a metafi-zikát mint tapasztalatelméletet többé már nem vette figyelembe.
18 Vö. DERRIDA 1983, 125.
Az empirisztikus metafizikakritika
Heidegger metafizikakritikájánál nem kevésbé volt határozott a po-zitivista metafizikakritika, amely természetesen más előfeltevések-ből indul ki, mint a heideggeri. A pozitivisták a hagyományos metafi-zika azon jellemző igényével mentek szembe, amely szerint a transz-cendens valóság megismerhető. Minden értelmet elvitatnak attól a beszédtől, amely egy ilyen valóságot tételez – akár azért, mert ez a beszéd nem-empirikus fogalmakon alapul (ahogyan azt Hume vagy Mach gondolta), akár azért, mert állításai alapvetően verifi-kálhatatlanok (ahogyan azt a neopozitivizmus képviselői gondol-ták), vagy mert az állítások nem felelnek meg a szintaxis szabálya-inak. Itt csak néhány nehézségre emlékeztetünk azok közül, ame-lyeket a pozitivista elmélet kritikával illet.
Az a követelmény, hogy az elmélet csak olyan fogalmakat hasz-náljon, amelyek egyszerű benyomásokra vezethetők vissza, nem tartható fenn, mert a természettudományos elméletek használnak nem-empirikus fogalmakat is. Elméleti fogalom például a „tömeg”,
„tehetetlenség”, „gravitáció” stb. Ha azonban nem-empirikus fo-galmak funkciót kapnak természettudományos elméletekben, ak-kor ak-korántsem nyilvánvaló, hogy alkalmazásuknak a metafizikában megengedhetetlennek kell lennie.
Az állítások értelmének pozitivista kritériuma, miszerint egy ál-lítás értelmét verifikációjának módja határozza meg, kevésnek bi-zonyul, mert ily módon a természettudomány törvényállításai is értelmetlennek tűnnek. Mivel ez elfogadhatatlan volt, úgy látták, változtatásokra kényszerülnek. Ezért vallotta Karl R. Popper azt a nézetet, hogy minden olyan állítás, illetve annak következményei, amelyek racionálisan vitathatók, értelmesek. Mivel ez elmondha-tó néhány metafizikai állításról is, ezek az állítások nem utasítha-tók el en bloc.
Szintén nem elég meggyőző az a kritika, amely szerint a meta-fizikai állítások nem felelnek meg a szintaxisnak. A kritika egyik hí-res példáját képezik Carnap fejtegetései Heideggernek a „[maga]
a Semmi semmít” kijelentéséről.19 Ha a „Semmi”-t főnévként
hasz-19 HEIDEGGER 1955, 34. A magyar kiadásban: 114.
náljuk, akkor a nyelv által tévútra jutunk; a „semmi” pontosan visz-szaadható a negatív egzisztenciakvantorral, amelynek használatá-val Heidegger mondata így kellett volna, hogy hangozzék: „Sem-mi sincs, a„Sem-mire érvényes, hogy semmít”.20
Carnapnak nyilvánvalóan nem az volt a célja, hogy kritikájá-val megfeleljen Heidegger intencióinak. Egy jól megfogható pél-dán keresztül szemléltette az értelmetlen szókapcsolatokat, s ez a Heideggert célzó oldalvágás jó szolgálatot tett arra, hogy kifejezés-re juttassa, elutasít egy bizonyos gondolkodási stílust21. Nézete sze-rint a metafizikai kifejezések életérzést fejeznek ki, a gyakorlati élet beállítódásával függnek össze, kognitív jelentésük azonban nincs.
Wittgenstein összetettebb módon elemezte a metafizikai kije-lentéseket. A Traktátustól eltérően az analízist későbbi gondolko-dói korszakában nem egy mesterséges nyelv, hanem a mindenna-pi nyelv keretei között végezte el. Az etikáról szóló előadásában [Lecture on Ethic] példaként használta a következő állítást: kozom a világ létezésén”. Ez a mondat értelmetlen, mert „csodál-kozás”-ról csak akkor lehet szó, ha a csodált tényt felválthatná egy másik, ám a világ létezéséről szólva nem ez a helyzet. Minden fára-dozás, amely arra irányul, hogy mégis jelentést adjon egy ilyen kije-lentésnek, hiábavaló ütközet a nyelv határaival.22 Wittgenstein sze-rint azonban abban az ösztönben, hogy nekiütközzünk ezeknek a határoknak, valami olyasmi nyilvánul meg, amely akkor is figyelmet érdemel, ha nyelvileg nem artikulálható megfelelően.23 Itt kétség-kívül arról a transzcendensről van szó, amely a metafizika témáját is képezi. E megfontolás nyomán egy Heidegger-követő megerő-sítettnek érezheti azt meggyőződését, mely szerint a filozófiának csak egy a-logikus gondolkodás felelhet meg.
Bár az a gyanú, hogy a metafizika értelmetlen, egyre csak veszí-tett erejéből, az empirizmus és az analitikus filozófia képviselőinek nem állt szándékában speciális metafizikai kérdésekbe bocsátkozni.
20 Vö. CARNAP 1972, 61–92, lásd különösen 77.
21 Wittgenstein nagyobb megértést tanúsított Heidegger iránt: talán „érti, hogy mit akart mondani Heidegger a léttel és a félelemmel” – lásd WAISMANN 1967, 68.
22 WITTGENSTEIN 1965, 3–12.
23 Vö. továbbá Wittgenstein kijelentésével, amely az 1929. december 30-i beszél-getésben hangzott el: „Csakhogy az ütközetre való törekvés utal valamire.” WAISMANN
1967, 69.
A dolog egészen másképpen áll az általános metafizikával, amelyről csak úgy tűnt, hogy nem érte empirisztikus kritika. Valójában azon-ban az analitikus filozófia újra elővette az ontológia problémáit, így az univerzálék vagy a kategóriák problémáját.
Hogy az analitikus filozófia mely pontig közelítheti meg a meta-fizikát, Peter F. Strawsonnál mutatkozik meg. Nézete szerint a
Hogy az analitikus filozófia mely pontig közelítheti meg a meta-fizikát, Peter F. Strawsonnál mutatkozik meg. Nézete szerint a