Mittelholcz Iván
Önismereti szkepszis és moralitás
Az alábbiakban azt fogom vizsgálni, hogy „mire jó” a kanti etika.
Követhető-e egy etikai maxima? Betarthatók-e a kanti értelemben morális szabályok, teljesíthetők-e a parancsok? Először amellett fo-gok érvelni, hogy episztemológiai akadályai vannak a szó szerinti engedelmességnek: a kanti etika nem jó arra, amit első pillantás-ra várnánk egy etikától. Másodjápillantás-ra pedig azt szeretném megmu-tatni, hogy amire mégis jó, arra viszont – a kanti rendszeren belül – nincs szükség.
Önismereti szkepszis
Önismereti szkepszisen – morális tekintetben – cselekedeteink erköl-csi minőségére vonatkozó ítéleteink felfüggesztését értem (később ezt pontosítom). Hogy Kanttól nem idegen a szkepszis e fajtája, azt mutatja a következő idézet is: „Mégsem lehetünk egyetlen esetben sem biztosak abban, hogy az akaratot itt, minden egyéb mozgatóru-gó kizárásával, egyedül a törvény határozta volna meg [...].”1
Kant önismereti szkepszisének alapja a prekritikai korszakban ki-dolgozott cselekvéselmélete. Ez a pszichológiai mozgatórugóknak a fizikai erők mintájára irányt és nagyságot tulajdonít. „Adjatok egy embernek tizes foknyi szenvedélyt, amely bizonyos esetben össze-ütközik a kötelesség szabályaival: legyen például fösvény. Engedje-tek tizenkét foknyi törekvést érvényre juttatnia a felebaráti szere-tet alapelvei szerint; a következmény két fok, ebben a mértékben lesz jótevő és segítőkész.”2 Ha egyelőre meg is engedjük, hogy
1 KANT 1998, 42, AA IV, 419.
2 KANT 2003, 250, AA II, 200.
Vissza a tartalomhoz
gatórugóinkkal tisztában legyünk (Kant később ez ügyben is elbi-zonytalanít – lásd alább), nagyságukat közvetlenül akkor sem mér-hetjük. A tapasztalatból csak a „két foknyi segítőkészségről” tudha-tunk, de ebből nem következtethetünk a mozgatórugók mértékére, hiszen ugyanezt a kétfoknyi segítőkészséget megkaphatjuk szám-talan más módon is (pl. hat foknyi felebaráti szeretet és négy fok-nyi fösvénység eredőjeként). Ha pedig nem ismerhetjük góink nagyságát, akkor nem tudhatjuk azt sem, melyik mozgatóru-gó volt egy adott cselekedet „meghatározó alapja”, ha egyidejűleg több mozgatórugó is az adott cselekedet irányába hatott. Az elő-ző példában a „kétfoknyi segítőkészségből” – ha a pontos nagysá-gokra nem is következtethetünk – legalább annyit láthatunk, hogy a felebaráti szeretet erősebb a fösvénységnél, így tekinthetjük ezt a cselekedet (a segítségnyújtás) okának. Ha azonban a példában le-cseréljük a fösvénységet mondjuk nagylelkűségre, zavarba jövünk:
most már nem csak a mozgatórugók abszolút nagyságát nem tud-juk a tapasztalat alapján megítélni, de egymáshoz viszonyítva sem jellemezhetjük őket. A mozgatórugók ezen elméletében nem ítél-hetünk a cselekedetek okáról, ha több egy irányba ható mozgató-rugó egyszerre van jelen.
A kanti morálfilozófia pontosan ezt a cselekvéselméleti bizonyta-lanságot örökli meg. A morális cselekvést a tisztelet mozgatórugó-jával definiálhatjuk: ha egy cselekedet „meghatározó alapja” a (tör-vény iránti) tisztelet mozgatórugója, a cselekedet morális; ha a „meg-határozó alap” bármilyen más (empirikus) mozgatórugó, akkor nem.
A cselekedet moralitásáról könnyen ítélhetünk, ha a cselekedet ellen-tétes a törvénnyel. Például amikor a szatócs becsapja vásárlóját, ak-kor egyértelmű: egy pénzszerzésre motiváló mozgatórugó erősebb volt a tiszteletnél. Bajban akkor leszünk, ha a cselekedet megfelel a törvénynek. Ez esetben ugyanis nem tudjuk eldönteni, hogy a cse-lekedet a tiszteletből, vagy más, empirikus mozgatórugóból eredt-e.
Ha a szatócs nem csapja be vásárlóját, az értelmezhető moralitásként éppúgy, mint a hosszútávú érdek felismeréseként.3 Még akkor sem lehetünk biztosak a dolgunkban, ha nem ismerünk magunkban egy mozgatórugót sem a tiszteleten kívül, ami az adott tettre sarkallhatott
3 KANT 1998, 24, AA IV, 397.
volna – Kant minden törvényszerű cselekedetre kiterjeszti a kételyt:
„Ugyanis mindig fennáll annak lehetősége, hogy titkon a szégyentől való félelem, netán egyéb veszélyek miatti homályos aggodalom is hatott az akaratra. Ki tudná a tapasztalat alapján bebizonyítani vala-mely ok nemlétét, ha a tapasztalatból csakis annyit tudhatunk meg, hogy a szóban forgó okot nem észleljük?”4 A probléma forrása az, hogy Kant a cselekedetek moralitásának megítélésénél nem magu-kat a cselekedeteket, hanem azok okait veszi figyelembe, miközben ugyanezeket az okokat számunkra episztemológiailag hozzáférhe-tetlennek nyilvánítja. Éppen ezért – kanti terminusokkal – a morális és a pusztán legális cselekedetek számunkra tapasztalatilag megkü-lönböztethetetlenek. Amikor a továbbiakban a cselekedetek morá-lis megítélésének nehézségeiről beszélek, az mindig ebben a szű-kebb értelemben értendő.
Miként érthető az ész hangja?
Hogyan lehet érthető a törvény szelleme és betűje közti különbség akár csak fogalmilag is, ha egyszer nem tudunk tapasztalati jelen-tést rendelni hozzá (szemléletet a fogalomhoz)? Hogyan lehet ért-hető számunkra a moralitás, ha az egyszer független minden empi-rikustól – mit értünk az „ész túlkiabálhatatlan hangjából”, ha olyan hangon kiabál, amit mi nem érthetünk? Másként feltéve a kérdést:
mit jelent az, hogy értjük (vagy legalábbis érteni véljük) a morali-tás és legalimorali-tás közti különbséget anélkül, hogy közvetlen tapasz-talati kritériumot adhatnánk erre a különbségre?
A kérdés hasonló ahhoz, hogy mit jelent az, hogy értjük (érteni véljük) a valóságos és a látszólagos erények különbségét, ha egy-szer ugyanolyan cselekedeteket eredményeznek (pl. helytállást a csatában, csak az egyik esetben bátorságból, a másikban a szégyen-től való félelem okán). Platón nyomán a különbséget egy gondo-latkísérlettel világíthatjuk meg: ha valaki Gügész gyűrűjével az uj-ján is erényesen cselekszik, akkor valóban erényes5, máskülönben
4 KANT 1998, 42, AA IV, 419.
5 Állam 359b–360d; Gügész gyűrűje láthatatlanná tesz mások előtt.
nem. A megoldás lényege: teremtsünk (gondolatban) olyan fel-tételeket, amelyek között az adott cselekedet már egyértelműen árulkodik okáról. Ha adott (szélsőséges) körülmények között sem-milyen empirikus mozgatórugóval nem magyarázható a kérdéses cselekedet, akkor az morális. És ez nagyjából Kant megoldása is. A cselekedetek moralitása ugyan nem eldönthető a számunkra, de a személyé – ha valaki általában a morális törvénynek megfelelően cselekszik – legalábbis valószínűsíthető. Az életvitelből vissza lehet következtetni a morális érzületre, de ez persze nem jelent bizony-ságot, csak a reményhez lehet elég.6 A visszakövetkeztetés alapja, hogy ha valaki minden körülmények között megtartja a törvényt, akkor is, amikor semmilyen érdeke nem fűződik hozzá (Gügész gyű-rűje), akkor ő morális, tehát a moralitás és a puszta legalitás különb-sége értelmezhetőnek tűnik a lehetkülönb-séges tapasztalatra vonatkozó-an. De ez is egy isteni nézőpontot feltételező magyarázat. Morális és pusztán legális különbségét visszavezettük a megfelelő körülmé-nyek különbségére (amelyekben nincs és amelyekben van empi-rikus érdek a legális cselekedet mellett). De ezen körülmények kö-zött tapasztalatilag éppúgy lehetetlen különbséget tennünk, mint a hozzájuk rendelt cselekedetek között (a körülményeket úgy tud-nánk megítélni, ha ismernénk a személy mozgatórugóit az adott körülmények között, és pont ez nem teljesül).
Éppen ezért a morálfilozófia csak metafizikaként képzelhető el Kantnál. Ha cselekedeteink moralitása megítélhető volna számunk-ra – ha nem képviselné Kant a moszámunk-ralitással kapcsolatban az önisme-reti szkepszis álláspontját –, akkor az etika tapasztalatilag is meg-alapozható lenne.
Mire jó a kategorikus imperatívusz?
Elsőre azt gondolhatnánk, hogy a kategorikus imperatívusszal messzebbre jutunk cselekedeteink moralitásának megítélésében.
Játszunk el a gondolattal: úgy cselekszem, hogy akaratom maximája...
– és itt álljunk is meg! Mit jelent az, hogy akaratom maximája? Ez az
6 KANT 1980, 193−198, AA VI, 67−71.
akarat szubjektív elve, ilyenként pedig lehetséges mozgatórugók-hoz rendel lehetséges cselekedeteket.7 Ahhoz, hogy ismerjem a cse-lekedeteimet ténylegesen meghatározó maximákat, ismernem kel-lene az akaratomat meghatározó mozgatórugókat. Ez pedig azt je-lenti, hogy a kategorikus imperatívusszal semmivel nem juthatunk messzebbre, mint a mozgatórugók elméletével. A moralitás krité-riuma nem emberi nézőpontból fogalmazódik meg: „ő, ki a szívek mélyére lát, csakis a maga számára tartotta fenn az ítéletet.”8
Ez egyfelől magától értetődő. Mint láttuk, a moralitás elvét csak-is az ész nézőpontjából, a tapasztalattól függetlenül lehet megha-tározni, épp ezért, az erkölcsök metafizikája metafizika – mármint Kantnál. Másfelől viszont roppant különös. Miképpen engedelmes-kedhetnénk annak a morális törvénynek, amelyik nem elégszik meg a törvény betűjének betartásával, de a törvény szellemének köve-tésére szólít, annak, amelyik a kötelességszerűnél többet, a köte-lességből fakadót írja elő – miképpen engedelmeskedhetnénk, ha egyszer pont erre a különbségre nincs rálátásunk?
Úgy tűnik, a kanti etika nem nyújtja azt, amit első pillantásra vár-nánk tőle. Tartalmazza ugyan az erkölcsi megítélés kritériumát, de az egy isteni nézőpontot feltételez. Úgy tűnik, a benne megfogal-mazott etikai szabályok számunkra nem értelmezhetőek: embe-ri nézőpontból, a tapasztalat számára a törvény betűje és szelle-me között nincs különbség; legalitás és moralitás szelle- megkülönböz-tetését, ha értjük is fogalmi szinten, a jelenségvilágra nem tudjuk alkalmazni.
Ezen előkészületek után tegyük fel a kérdést, mire is jó a katego-rikus imperatívusz! A kategokatego-rikus imperatívusszal „a moralitás nem új elvet, hanem csak új formulát kap.”9 Mire és hogyan lehet használ-ni az új formulát? Ha komolyan vesszük Kant öhasznál-nismereti szkepszi-sét, akkor morális és nem morális megkülönböztetésére a gyakor-latban nem alkalmas. Azt gondolom, amire Kant használja, az nem más, mint a kötelességek levezetése,10 és ezzel a legális és nem le-gális cselekedetek megkülönböztetése. A morális törvény
7 KANT 1998, 46, AA IV, 425.
8 KANT 2003, 250, AA II. 200; vö. KANT 1980, 199, AA VI, 72.
9 KANT 2004, 13, AA V, 8.
10 Lásd pl. KANT 1998, 43–44, AA IV, 421–423.
ta fogalmából még nem következett semmilyen válasz a mit kell tennem kérdésére. Ha az új formulával egyértelműen levezethe-tő, melyek a törvénnyel összhangban lévő, morális cselekedetek, akkor már azt is tudjuk, hogy melyek a legális cselekedetek, ezek ugyanis definíció szerint11 pontosan úgy néznek ki, mint a moráli-sak, csak el kell tekintenünk attól, milyen mozgatórugó volt a meg-határozó alapjuk – éppen attól, amit úgysem tudhatunk. A legali-tás egyrészt levezethető a moralilegali-tásból, másrészt megállapítható a tapasztalat alapján is.
Vegyük észre, hogy a kategorikus imperatívusz alkalmazását be-mutató kanti példákban nem merül fel a moralitás és legalitás meg-különböztetésének problémája! A példákban a kötelességteljesítés alternatívájaként mindig a legalitással is ellentétes jelenik meg, pl.
az, hogy nem tehetek hamis ígéretet szorult helyzetben, de nem az, hogy nem tehetek hamis ígéretet, hírnevem megőrzése végett.
A „ha meg akarod őrizni hírneved, akkor ne tégy hamis ígéretet”
maxima egészen jól összhangba hozható a kategorikus imperatí-vusszal, hiszen minden további nélkül akarható természettörvény-ként. „[A] boldogság és az önszeretet által meghatározott akarat végtelenül sok hasznos következménye, ha az ilyen akarat egyút-tal álegyút-talános természettörvénnyé tenné magát, kétségkívül egészen megfelelő típusként szolgálhat az erkölcsileg jó számára, mindazon-által nem azonos ezzel”12 – ezen a helyen Kant nagyon közel kerül ahhoz, hogy azt mondja, a legalitás olyan a moralitás számára, mint a séma a kategóriák számára (típus: ez nagyjából ugyanaz a morális törvény számára, mint a séma a kategóriák számára). Moralitás és tapasztalat viszonya mindenesetre hasonlít a tiszta értelmi fogal-mak és a tapasztalat viszonyához. A kategóriákat sem a tapaszta-latból vonatkoztatjuk el, éppen hogy általuk értelmezzük azt, aho-gyan a moralitás sem a tapasztalatból lett absztrahálva, hanem a tapasztalatot értelmezzük általa.
A moralitásnak mozgatórugókkal operáló, s így egy kvázi isteni nézőpontot feltételező leírása számunkra is használhatóvá válik, ha lejjebb adunk igényeinkből. A törvényből a kategorikus
imperatí-11 KANT 2004, 89, AA V, 71.
12 KANT 2004, 87, AA V, 70.
vusz formulájával levezethető, hogy adott körülmények között mit kell tenni (vagy még inkább: mit nem kell tenni – pl. hamis ígéretet).
Jóllehet, számunkra a cselekedetek többségéről (melyek nem tör-vényellenesek) nem eldönthető, hogy tényleg megfelelnek-e a mo-ralitás kritériumának, de az már igen, hogy legalább úgy néznek-e ki, mintha megfelelnének.
Történelemfilozófia
Ha már beletörődtünk, hogy az etika területén a gyakorlatban be kell érnünk a legalitással, akkor könnyen támadhat kényelmetlen érzésünk a kanti történetfilozófia kapcsán. A legalitás ugyanis le-vezethető a racionális önérdekből is. Az örök békében például az ördögök mint eszes lények kapcsán is úgy tartja Kant, hogy „noha egyéni hajlamaik mind a többiek ellen irányulnak, azok mégis ki-egyensúlyozzák egymást, s ekként ami nyilvános viselkedésüket illeti, úgy fessen az eredmény, mintha semmi gonosz érzület nem volna bennük”13 – a jóság látszata: ez pontosan az általános legali-tás állapota. Ennek megvalósulása nem a „moralilegali-tás velején” mú-lik, pusztán a „természet mechanizmusa”14 által is be kell következ-zék. Ez pedig legalábbis kínos az etikára nézve. Elismerve, hogy a kanti etika az emberben jelentkező morális késztetés és érzés le-írása, azért mégiscsak furcsa, hogy ez az oly fontos dolog valahogy funkcióját veszti. Mert írja le bármilyen jól is a moralitás jelenségét, maga az erkölcsfilozófia arra, amire a gyakorlatban jó – a legalitás meghatározására –, feleslegessé válik.
Megpróbálom összefoglalni, miért kerül Kant ebbe a helyzetbe.
Annak, hogy a morált eloldjuk mindentől, ami empirikus, két fon-tos következménye is van. Az egyik a szkepszis (a moralitás tapasz-talati értelmezhetetlensége), és ebből fakadóan az, hogy be kell érnünk a legalitással – ezt láttuk az eddigiekben. A másik, hogy le-mondunk az etikának és az erényességnek a boldogsággal való köz-vetlen kapcsolatáról. Ha a boldogságon empirikus vágyak teljesü-lését értjük, akkor azért, ha önnön erényességünk tudatát értjük
13 KANT 1997, 284, AA VIII, 366.
14 Uo. 285, AA VIII, 366.
rajta, akkor az önismereti szkepszis miatt.15 A kanti etika világában morális tekintetben per definitionem csak kudarcaink (nem legá-lis cselekedetek) és kétségeink lehetnek (legálegá-lis cselekedetek). Ez pedig a követhetőség terén komoly hátrány minden „sztoikus stí-lusú” etikával szemben.
Azt gondolom, éppen ezért kell Kantnak bevezetnie a legfőbb jó eszméjét, mint ami szerint a moralitás megfér a boldogsággal.
Ha egy olyan világban élnénk, amelyben a moralitás szükségképpen kizárná a boldogságot, akkor a morális törvény legalábbis nehezen követhető lenne, ha nem egyenesen betarthatatlan.16 Ha viszont remélhetjük, hogy a moralitáshoz idővel társulhat a boldogság, akkor az empirikus mozgatórugókat nem kiirtani kell (lehetetlen), elég mintegy türelemre inteni őket, és a morális törvény követhe-tőbbé (követhetővé) válik. Ezen a ponton már csak azt kell meg-mutatnia Kantnak, hogy tényleg olyan világban élünk, amelyben a moralitáshoz (illetve annak a jelenségvilágbeli formájához: a leg-alitáshoz) idővel társulni fog a boldogság. És amikor megmutatja, hogy ez a világ ilyen, mert a saját boldogságot célul tűző önszere-tetnek is az általános legalitás jelenti az optimális állapotot, akkor igaz, hogy megmutatta: az etika követhető számunkra, emberek számára is, de egyben túl is lő a célon, mert ezzel az etika elveszí-ti sajátlagos szerepét.
Röviden: azt gondolom, hogy a kanti etika egyszerűen túl tiszta.
Ezért egyrészt be kell érnie a legalitás levezetésével, másrészt ga-rantálnia kell a legfőbb jót, hogy követhető legyen. Ez a garancia, mivel éppen a morál megtámogatására készül, független kell le-gyen a moráltól, amivel viszont sikerül is kiüresíteni az önismereti szkepszis miatt már amúgy sem nagyon tartalmas etikát, a termé-szet mechanizmusára bízni a legalitás megvalósulását, és az önér-dekre bízni annak levezetését.
15 Lásd Kant kritikáit a sztoikus etikával szemben, pl. KANT 2004, 151–152, AA V, 126–127.
16 Vö. „a legfőbb jó lehetetlenségének egyszersmind a morális törvény hamis voltát is bizonyítania kell” – KANT 2004, 137, AA V, 114.
Irodalom
KANT, Immanuel 1980. A vallás a puszta ész határain belül és más írások. Ford.
Vidrányi Katalin. Budapest: Gondolat.
KANT, Immanuel 1997. Történetfilozófiai írások. Ford. Mesterházi Miklós.
Szeged: Ictus.
KANT, Immanuel 1998. Az erkölcsök metafizikájának alapvetése. Ford. Tengelyi László. Budapest: Raabe Klett.
KANT, Immanuel 2003. Prekritikai írások. Ford. Ábrahám Zoltán et al. Budapest:
Osiris.
KANT, Immanuel 2004. A gyakorlati ész kritikája. Ford. Papp Zoltán. Budapest:
Osiris.