Bevezetés
A
primácia intézménye a nyugati egyházban a szupraepiszkopális hierarchia egy sajátos lépcsőfokaként jelenik meg úgy, mint a római pápa és az egyháztartomá-nyok élén álló metropoliták közti önálló egyházkormányzati hivatal. A prímások egy-házszervezetben betöltött szerepének, illetve az általuk bírt hatalom mibenlétének meg-határozása nem egyszerű feladat, ugyanis a primácia intézménye különböző korszakok-ban eltérő funkciókat töltött be. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a méltóság viselőinek jogköreit és kiváltságait nem pusztán az adott korban hatályos egyházi kánonok és pápai privilégiumok szabták meg, hanem legalább ugyanolyan súllyal alakított ák azokat helyi jogszokások és partikuláris jogforrások is. A középkori prímások történetének átfogó vizsgálatához ezért feltétlenül szükséges a korszakban valaha fennállt valamennyi nem-zeti primácia kialakulásának és működésének önálló feldolgozása, majd összehasonlító elemzése.Magyarország esetében az esztergomi érsekek prímási címének pápai elismerésére csak a 14. század végén került sor. Ugyanakkor az esztergomi főpapok magyarországi egyházszervezeten belül elfoglalt vezető szerepét biztosító kiváltságok és jogszokások számott evő része már évszázadokkal korábban kialakult. Ezen kiváltságok megléte mi-att , és elszórt, sokszor bizonytalan hitelű okleveles közlések alapján már többen valószí-nűsített ék a magyar primácia korai – 14. század előtt i – fennállását.
Jelen tanulmány célja, hogy kritikai vizsgálat alá vonja ezen okleveles adatokat, majd a korábbi kutatási eredmények és egy új, mindeddig nem vizsgált forrás révén rekonstruálja az esztergomi érsekek prímási joghatóságának fejlődésének eme korai szakaszait.
* Köszönet illeti Érszegi Géza professzor urat, aki külső lektorként értékes megjegyzéseivel hozzájárult a tanulmány megszületéséhez.
*
104
A primácia intézményének mibenléte a nyugati egyházban
Az intézmény gyökerei a késő antikvitás korszakába nyúlnak vissza, amikor a 3–4. szá-zadban elsőként Africa provincia metropolitája, a karthágói püspök viselte a prímási címet, aki a vandál inváziót megelőzően mint primus inter pares állt a tartomány többi püspökének élén.1
Mivel a korai egyházszervezet jellemzően a Római Birodalom közigazgatási mintáit követt e, a nyugati birodalomfél területén a császári hatalom megszűnésével és a hagyo-mányos igazgatási egységek bomlásával párhuzamosan nagy lendülett el haladt előre az egyház szupraepiszkopális hiearchiájának kiépülése,2 aminek megfelelően az egyházi törvényhozás már a kezdetektől kiemelt fi gyelmet fordított a püspöki hivatal szerep-köreinek, illetve különböző fokozatainak szabatos meghatározására.3 Sevillai Izidor a 7.
század elején a püspökök kapcsán négy hierarchikus szintet különböztetett meg, így az egyházmegyék élén álló „egyszerű” püspökök mellett említett e a metropolitákat, a fölöt-tük pápai vikáriusként joghatóságot gyakorló archiepiscopusokat,4 illetve a pátriárkákat.
Az Izidor-féle kategorizálás egészen a klasszikus kánonjogtudomány korszakáig alapve-tő maradt, hiszen Gratianus is érdemi változtatások nélkül átvett e azt.5
A prímási méltóság eme rendszerben való elhelyezéséhez vessünk egy pillantást a püspökök felett álló metropolitai joghatóság elemeire. A metropolita elnevezés mel-lett a 6. századtól terjedt el az archiepiscopus fogalma, amelyet magyar nyelvre általá-ban érsekként szoktunk fordítani. Az érsek hatalma kezdetben abáltalá-ban állt, hogy joga volt az egyháztartományába tartozó püspököket provinciális zsinatra hívni, valamint fellebbezési fórumként szolgált a püspöki bíróságok számára. Hatalmuk fokozatosan erősödött a kora középkor során, és a 9. századra a galliai és keleti-frank területeken a metropolitai joghatóság már súlyosan veszélyeztett e a szuff ragáneus püspöksé-gek önállóságát. Az érsekek egyre több ügyet vontak magukhoz, és előfordult, hogy már püspököket is elmozdított ak székeikből.6 A metropoliták egyre nyomasztóbb túlhatalmával szemben került sor a 9. századi Európában a primácia intézményének újjáélesztésére. A 847–852 körül keletkezett hiteles és hamis pápai dekretálisokat tartalmazó Pesudo-Isidorus-i joggyűjtemény indított a el útján a napjainkig fennálló
1 Szuromi Szabolcs Anzelm: Egyházi intézménytörténet. Budapest, 2003. 28–30.
2 Mezey László: Az esztergomi érsekség primáciává fejlődése (1000–1452). Vigilia, 41 (1976) 6., 369.
3 Szuromi Szabolcs Anzelm: Törekvések a régi egyházi kánonok összegyűjtésére, mint a középkori egyetemes kánonjog-gyűjtemények sajátossága (8–12. század). Budapest, 2009. 32–33.
4 Mivel a kifejezés éppen ebben a korszakban terjedt el a nyugati egyházban, ezért jelentéstartalma ekkor még meglehetősen bizonytalan, így pontatlan lenne érsekként fordítanunk Izidor archiepiscopusát.
A szövegbeli kontextus alapján leginkább arra következtethetünk, hogy az egyházatya a nyugaton működő nagy pápai vikáriátusokat, Arles és Th esszaloniki főpüspökeit értett e a fogalom alatt . Ld.
Erdő Péter: A „nagyobb és kisebb pátriárkák” megkülönböztetésének gyökerei a középkori egyházjogi szóhasználatban. In: Uő: Egyházjog a középkori Magyarországon. Budapest, 2001. 215–216.
5 Aemilius Friedberg (ed.): Corpus Iuris Canonici. I. Graz, 1959. 67–69. (A továbbiakban: Friedberg I.)
6 Szuromi Sz.: Egyházi intézménytörténet, 58–60.
micae_2018.indd 104
micae_2018.indd 104 2018.05.16. 18:25:322018.05.16. 18:25:32
intézményt. A gyűjtemény a prímási tisztséget azonosított a a pátriárkai méltóság-gal, amelytől a dekretálisok szerint csak nevében különbözött , tartalmában nem.7 A II. Pelagius pápának tulajdonított rendelkezések szerint a prímás jogkörei közé tartott a primácia teljes területére kiterjedő zsinat összehívása, a súlyosabb egyházi ügyek kivizsgálása, valamint az ezen ügyekben történő ítélethozatal az alája tartozó metropóliák területén. Az ily módon egyházjogilag is megalapozott prímási tisztség célja tehát egyértelműen a metropolitai hatalom gyengítése volt.8
Ha az ezredfordulóra felálló primáciákra (például: Canterbury, Toledo, Reims) te-kintünk, akkor elmondható, hogy hatalmukat általánosságban a következő elemek jelle-mezték: rangbéli elsőbbséggel bírtak egy vagy több másik érsek felett ; a méltóság rend-szerint a királyi székhely érsekét illett e, legfontosabb kiváltságai közé tartozott a király felavatásának és megkoronázásának joga; míg tényleges egyházkormányzati jogkört a csatlakozó méltóság, a pápai legatio intézménye révén fejtett ki.9
A Pesudo-Isidorus-i gyűjteményben tett en ért reformtörekvés azonban túlmutatott azon, hogy egy új hierarchikus fokozat közbeiktatásával csökkentse a metropoliták befolyását, hiszen egyútt al gondoskodnia kellett arról is, hogy az egyházszervezetben újonnan megjelenő prímások kezében ne összpontosuljon túlzott hatalom. A primácia eme belső ellentmondása képezte az új tisztség bevezetésének gyakorlati nehézsé-geit, egyben kijelölte fejlődésének irányait a következő századokra nézve, hiszen a Pseudo-Isidorus-i gyűjtemény prímásra vonatkozó rendelkezései ugyancsak átkerültek Gratianus Decretumába.10
Gratianus munkájának 99. distinkciójában foglalta össze a prímásra vonatkozó dekretális rendelkezéseket,11 ezzel bőséges alapanyagot szolgáltatva a klasszikus ká-nonjog szerzőinek vitáihoz. Egyetértés uralkodott ugyan abban a tekintetben, hogy új primácia alapítására, vagy egy már létező felosztására kizárólag a pápa jogosult, az vi-szont már korántsem volt ilyen egyértelmű, hogy milyen esetekben nyílt lehetőség új prímási szék felállítására. Alapításra ugyanis két út kínálkozott Gratianus kommentá-torai szerint. Egyrészt előfordulhatott , hogy a pápa egy feltételezett antikvitás korabeli prímási méltóságot erősített meg, illetve sor kerülhetett teljesen új, előzmény nélküli primácia megszervezésére is. Az ilyen új alapítások feltételei között általában kiemelt szereppel bírt a hívők sokaságának megléte. Ilyen sokaság kialakulhatott egy pogány nép keresztény hitre térésével, illetve egy már korábban megtért nép számbéli gyarapodásá-val is. Egyes szerzők ugyancsak elengedhetetlennek tartott ák egy nagyváros meglétét, amely az új prímás székhelyeként szolgálhat, valamint azt, hogy a hely, amelynek címére
7 Paul Hinschius (ed.): Decretales Pseudo-Isidorianae et Capitula Angilramni. Lipcse, 1863. 79–80.
8 Szuromi Sz.: Törekvések, 34–36.
9 Mezey L.: Az esztergomi érsekség, 371.
10 Erdő P.: Nagyobb és kisebb pátriárkák, 215–216., Erdő Péter: A primáciák a nyugati Egyházban (Egy elméleti fejlődés emlékei a középkori kánonjogtudományban). In: Uő: Jog az Egyház hagyományában és életében. Budapest, 2016. 172.
11 Friedberg I. 349–351.
106
szentelik a prímást egy szuverén ország legyen, vagyis a hitt érítés mellett az államszerve-zést is szükségesnek tartott ák a méltóság megadásához. Eltérő álláspontok alakultak ki arról is, hogy legalább hány alárendelt metropolitával kell rendelkeznie egy prímásnak.
Volt, aki szerint már elég volt egy alárendelt érsek, más érvelés szerint legalább háromra is szükség lehetett . Sőt, kialakult olyan nézet is, miszerint akár alárendelt metropolita híján is valódi hivatalnak tekinthető a prímási méltóság. A prímási székhez kapcsolódó jogok elvesztésének lehetséges okai között felmerült a hivatallal való visszaélés, az elévü-lés, a velük való ellentétes jogszokás, valamint a pápai rendelkezés. A prímási hivatalt az adott érsek pápai kinevezés útján nyerhett e el, de a prímási jogok teljességét csak azután birtokolhatt a, hogy a pápától a Róma felé való feltétlen hűséget szimbolizáló palliumot kért és kapott . A hivatal elvesztésének okai között ennek megfelelően a lemondás mel-lett – amely ugyancsak pápai engedélyhez volt kötött – az olyan tiltott tevékenységek jelennek meg, mint a pallium nélküli püspökszentelés vagy éppen a pallium kérésének elmulasztása.12
Bár a 13. században még erősen vitatott volt, hogy a kánonok szerint mire terjed ki a prímások jogköre, ekkor már megjelentek az első olyan listák, amelyek felsorolták az adott prímást illető jogokat, továbbá megkezdték ezen jogok csoportosítását is. Megkü-lönböztett ék az alanyi jogokat, amelyek minden prímást egységesen megillett ek az egy-házjog rendelkezései szerint, valamint a részleges jogokat, amelyek valamilyen helyi jog-szokásból vagy pápai privilégiumból származtak. Eme jogszokásoknak megfelelően ré-ginek és a kánonjoggal nem ellentétesnek, míg a pápai privilégiumoknak az alárendeltek számára terhet jelentőnek kellett lenniük.13 A primácia intézményéről folyó viták első nagy szintézisét végül Hugoccio és köre alkott a meg a 12. század végén, amelyet Erdő Péter nyomán úgy foglalhatunk össze, hogy a prímás a metropoliták iudex ordinariusa, vagyis rendes elöljárója volt, ugyanakkor nem volt az a metropoliták szuff ragáneus püs-pökei számára. Egyes szerzők ezt a felfogást úgy módosított ák, miszerint a prímás ugyan joghatósággal rendelkezik tartományának minden hívője felett , de eme joghatóságának gyakorlásában korlátozva van az alárendelt metropoliták és az ország szuff ragáneus püs-pökeinek alárendeltjeinek vonatkozásában. A Hugoccio és követői által megfogalmazott elmélet tartósnak bizonyult a második évezred egyházjogában, kisebb módosításokkal egészen az 1917. évi Egyházi Törvénykönyv elfogadásáig meghatározó maradt.14
A fentiekben ismertetett , egykor virágzó intézmény jogi jelentősége a 19–20. századra teljesen elenyészett . A hatályos Egyházi Törvénykönyv 438. kánonja szerint a prímási cím a nyugati egyházban már semmiféle egyházkormányzati hatalommal nem jár, pusz-tán tiszteletbeli elsőbbséget biztosít viselője számára. A rendelkezés ugyanakkor elis-meri annak lehetőségét is, hogy pápai privilégium vagy jóváhagyott jogszokás egyedi esetben biztosíthat különféle kormányzati jogköröket egy adott prímás számára.15 Eme
12 Erdő P.: Primáciák a nyugati Egyházban, 173–190., 192.
13 Uo., 190–192.
14 Uo., 173–175.
15 Erdő Péter (ford.): Az Egyházi törvénykönyv. Budapest, 1984. 438. kánon
micae_2018.indd 106
micae_2018.indd 106 2018.05.16. 18:25:322018.05.16. 18:25:32
lehetőségnek megfelelően a napjainkban is működő prímások körében kivételt képez az esztergom-budapesti érsek, aki Magyarország prímásaként továbbra is tényleges jogha-tósággal bír a teljes magyar katolikus egyházszervezet fölött .
Az esztergomi érsekség alapítása és elsőbbségének kérdése a középkori magyar egyházszervezetben
Amint arra már a magyar primácia fejlődésének történetét 1961-ben önálló tanulmány-ban feldolgozó Szentirmai Sándor is rámutatott ,16 az esztergomi érsek magyar egyház-beli elsőbbségét biztosító partikuláris kiváltságok és jogszokások már jócskán a primácia felállását megelőzően kialakultak. Ezeket a kiváltságokat a 12–13. század joghatósági vitái alapján tudjuk leginkább körülhatárolni, amikor esztergomi érsekek sora kényszerült arra, hogy különleges jogköreit újra és újra megvédje az azokat kétségbe vonó kalocsai érsekekkel szemben.17
A két érsekség konfl iktusának az államalapítást követően több mint másfél évszázadig nem leljük nyomát a forrásainkban, a 12. század második harmadának trónviszályai azon-ban úgy tűnik, nem csak az ország belpolitikai viszonyait, de a magyar egyház belső hie-rarchiáját is ingataggá tett ék. II. Géza 1162. évi halálával fi a, a még gyermekkorú III. István került a trónra. Az ifj ú király nagybátyjai, Vak Béla még életben lévő fi ai, László és István hercegek I. Manuél bizánci császár támogatásával maguknak követelték a trónt. Ugyan az ellenkirályok katonailag rövid idő alatt unokaöccsük fölé kerekedtek, hatalmuk közjogi legitimációja mindvégig bizonytalan maradt. Az esztergomi érsekség élén ugyanis ekkor a tekintélyes Lukács érsek állt, aki következetesen megtagadta, hogy felavassa és megko-ronázza II. Lászlót, majd IV. Istvánt. Ugyancsak elutasított a – III. Sándor pápa határozott utasítása ellenére is –, hogy III. István halála után, a Bizáncból hazatérő III. Béla fejére he-lyezze a koronát, tartva att ól, hogy uralkodása alatt a görög egyház túlzott befolyást nyerhet Magyarországon. Az esztergomi érsek rendíthetetlen makacssága miatt az ellenkirályok, majd III. Béla is kénytelen volt a Magyarországon ekkoriban már bizonyosan működő – és a III. Béla-kori jövedelemösszeírás szerint szuff rageánus püspökségekkel is rendelkező – második érseki tartomány vezetői felé fordulni: a kalocsai érsekek pedig örömmel vál-lalták magukra a királykoronázás feladatát. A két érsekség konfl iktusa odáig fajult, hogy egy pápai oklevél szerint Lukács egy alkalommal kiközösített e András kalocsai érseket, és az egyházi átkot még III. Sándor parancsa ellenére sem vonta vissza.18 A kalocsai érsekek ilyen módon történt közreműködései ellenére Magyarország királyainak
megkoronázá-16 Szentirmai Alexander: Th e primate of Hungary. Th e Jurist, 21 (1961) 27–46.
17 A esztergomi és kalocsai érsekek joghatósági konfl iktusaira Ld.: Koszta László: Adalékok az esztergomi és a kalocsai érsekség viszonyához a XIII. század elejéig. Magyar egyháztörténeti vázlatok, 3 (1991) 73–88., A koronázási jog körüli vitákra ld.: Solymosi László: Az esztergomi érsek koronázó joga a középkorban.
In: Hegedűs András (szerk.): Ius coronandi. Katalógus. Esztergom, 2012. 5–14.
18 Walther Holtzmann: XII. századi pápai levelek kánoni gyűjteményekből. Századok, 93 (1959) 412.
108
sának joga egyértelműen az esztergomi érsekek kiváltságának számított . Maga III. Béla is hangsúlyozta saját, 1173. évi koronázása alkalmával, hogy bár abban a kivételes helyzetben elfogadja ugyan a koronát „a kalocsai érsek kezéből, de nem az esztergomi egyház sérel-mére, ugyanis a magyar királyokat mindig ugyanezen egyház érsekeinek kell a jövőben megkoronázni.”19 Később Jób esztergomi érsek kérésére III. Celesztin pápa 1191. december 20-án kelt oklevele megismételte III. Kelemen néhány évvel korábbi, napjainkra már elve-szett megerősítő oklevelét a koronázási jogra vonatkozóan, továbbá III. Sándor egy ugyan-csak mára elveszett oklevelére és egy királyi oklevélre hivatkozva kinyilvánított a, hogy a magyar főpapok közül egyedül az esztergomi érsek „bírjon teljes és csorbítatlan hatalmat a királyi ház tisztségviselői vezetőinek a kiátkozás kötelékével való megbéklyózásában és a lelki ügyekben való bíráskodásában.”20
A források tanúsága szerint Kalocsa legközelebb 1202–1203-ban intézett támadást az esztergomi érsek kiváltságai ellen. János kalocsai érsek kihasználva Jób esztergomi érsek és Imre király konfl iktusát, egy sor olyan cselekedetet hajtott végre, amely Jóbnak a pápá-hoz intézett panasza szerint súlyosan sértett e Esztergom jogait. III. Ince a kalocsai érseket rendre utasító okleveléből értesülünk róla, hogy egy alkalommal Jób mise után éppen hoz-záfogott volna a hívők megáldásához, amikor János nagy lármával bevonult a templomba és maga áldott a meg a hívőket. Egy másik esetben a kalocsai érsek két szuff ragáneus püs-pökét küldte egy ilyen egyház felszentelésére, továbbá kiderült, hogy János rendszeresen palliumban misézett , sőt még keresztet is vitetett maga előtt ezekben az egyházakban.21 A kalocsai érsekek célpontjává tehát a koronázást követően az esztergomi érsekek egy má-sik kiváltsága vált, amikor igyekezett saját joghatóságát érvényesíteni a kalocsai egyháztar-tomány területén fekvő – esztergomi érsekhez tartozó – királyi egyházakban.
III. Ince 1203. május 5-én kelt okleveléből pedig arról is értesülünk, hogy a már fen-tebb említett pápai és királyi megerősítések mellett , egy alkalommal a kalocsai érsek is elismerte az esztergomi érsek koronázáshoz való jogát. A pápa ugyanekkor megerősí-tett e az esztergomi érsek jogát „az egyházi szentségeknek Magyarország királyai és ki-rálynéi és azok utódai számára történő kiszolgáltatásával kapcsolatban; (...) az egyházi joghatóságot, amellyel a királyi udvar elöljárói és tisztségviselői felett rendelkezik (...); a joghatóságot, amelyet a bárhol Magyarországon az esztergomi egyháznak alárendelt ki-rályi apátságok és prépostságok felett bír; ezenfelül a tizedeket, első terméseket és a töm-jént, amelyek a király kamarájából az említett [esztergomi] egyháznak járnak, miként mindezekről ismeretes, hogy a jog vagy a szokásjog alapján ezen egyházhoz tartoznak.”22
Jób, majd a hivatalt csak rövid ideig viselő Csák nembeli Ugrin érsekek halálát köve-tően újabb fordulat következett be Esztergom és Kalocsa viszonyába. A székeskáptalan
19 MES I. 123.; Magyar fordítás: Th oroczkay Gábor (szerk.): Írott források az 1116–1205 között i magyar történelemről. Szeged, 2018. (Megjelenés előtt ) (ford. Th oroczkay Gábor) – Ezúton köszönöm Th oroczkay Gábornak, hogy rendelkezésemre bocsátott a a fordítást tartalmazó készülő kéziratot.
20 MES I. 141–142. Magyar fordítás: Th oroczkay G.: Írott források 1116–1205.
21 MES I. 165.
22 MES I. 166–167., Th oroczkay G.: Írott források 1116–1205.
micae_2018.indd 108
micae_2018.indd 108 2018.05.16. 18:25:332018.05.16. 18:25:33
a korábbi nagy ellenfelet, János kalocsai érseket választott a meg az üresedésben lévő esz-tergomi székre. Az Esztergom alá tartozó szuff ragáneus püspökök hevesen tiltakoztak a megválasztott személye ellen, mondván János szerint „a kalocsai egyház az esztergomi érsekséggel egyenrangú.”23 A pápa végül megerősített e a káptalan választását és áthelyez-te János érseket Eszáthelyez-tergomba.24
A püspökök félelmei azonban nem voltak alaptalanok. Ugyan III. Ince 1209. május 15-én kelt oklevelével ismét megerősített e a királykoronázási jogot, és hangsúlyozta, hogy a kalocsai érsek kizárólag az ország stabilitásának megőrzése érdekében koronáz-hat, abban az esetben, ha az esztergomi érsek ezt megtagadja vagy akadályoztatva van.25 Később azonban a Jánost a kalocsai érseki székben követő Meráni Bertold, maga mögött tudva testvére, Gertrúd királyné – és valószínűleg II. András támogatását is –, Kalocsa számára igen kedvező kompromisszumot ért el. A megegyezés egyrészről megerősítet-te Eszmegerősítet-tergom királyi pénzverésből származó tizedjogát és továbbra is kiváltságai között ismerte el a király első koronázásához való jogát. Másrészt azonban kimondta, hogy amennyiben az esztergomi érsek nem tud, vagy nem akar koronázni, akkor – illetve az esztergomi szék üresedése esetén – a kalocsai érsek is koronázhat, továbbá, hogy a má-sodik, úgynevezett ünnepi koronázás már egyenlően illeti meg a két érseket. Az esz-tergomi érsek a pizétumjog kivételével lemondott minden egyházkormányzati és lelki joghatóságáról, amelyet a kalocsai egyháztartományban bírt, és ugyancsak lemondott a királyi család és az udvar tisztségviselői felett gyakorolt kizárólagos lelki joghatóságról is.
Utóbbi értelmében a királyi udvar tisztségviselői felett a területileg illetékes megyéspüs-pök ítélhetett lelki ügyekben, míg a szentségeket bármelyik érsek vagy püsmegyéspüs-pök jogosult volt kiszolgáltatni saját illetékességi területén, aszerint, hogy a király kit választ ki eme feladatra. III. Ince azonban a káptalan tiltakozására ismételten Esztergom jogainak vé-delmére sietett , és semmissé nyilvánított a a megegyezést.26
1218-ban Bertold az aquileiai pátriárkai székbe távozott az országból, utóda pedig Csák nembeli Ugrin érsek lett , aki forrásaink szerint utoljára tudott érdemben dacol-ni Esztergom főségével. Panaszára III. Honorius pápa 1219. évi oklevelében egyenlőnek nyilvánított a a két magyar érseket (imperium non habeat par in parem), és megtiltott a János érseknek, hogy a kalocsai egyháztartomány területén fekvő királyi egyházakban palliumban misézzen és keresztet hordoztasson maga előtt .27 Ugyanekkor engedélyt adott Ugrinnak arra, hogy a kalocsai egyházmegyéhez és egyháztartományhoz tartozó királyi egyházak tizedeit magának szedje be.28 Ugrin sikerei azonban vagy nem bizonyul-tak hosszú életűnek, vagy soha nem is sikerült a pápai rendelkezést a gyakorlatban is
23 MES I. 175–177.
24 Uo., 180–181.
25 Uo., 187–189.
26 CD III/1. 129–134. Vö.: Kiss Gergely: Az esztergomi érsek királyi egyházak felett i joghatóságának
26 CD III/1. 129–134. Vö.: Kiss Gergely: Az esztergomi érsek királyi egyházak felett i joghatóságának