Fitzwilliam ezredesnek jó oka volt Scarboroughba utazni. Eliza levelének vétele után sokáig törte fejét, mi oka lehet Mrs. Darcynak, hogy külön levélben kéri, utazzon Pemberleybe.
Hamarosan amúgy is mennie kellett, hisz Darcy megbízásait teljesítette, most már számára is a nyaralás ideje következett, s már a tél folyamán ígéretet tett, hogy Elizáékkal is eltölt pár hetet a nyáron. Londonban egyébként csendes napok folytak, az előkelőségek vidéki birto-kaikra vagy divatos fürdőhelyekre távoztak. Az ő rokonai is elutaztak, semmi sem tartotta hát vissza, hogy Pemberleybe induljon, csak azt remélte a megbízástól, hogy pihenésre is jut mellette ideje - mert azt gyanította, valami intézni valóról lesz szó.
Nem csalatkozott megérzésében. Amikor megkérdezte Elizát, miért hívatta, és szolgálatára lehetne-e valamivel, Elizabeth vázolta a Mr. Steady körüli titokzatosság lényegét, előadta a tudomására jutott tényeket, feltevéseit, s megkérdezte az ezredes véleményét, hogyan lehetne utána járni Herbert grófnőnek és gyermekének. Fitzwilliam csodálkozva hallgatta. Ő nem tudott a gyámleánya és Mr. Steady között bimbózó románcról, bár gyanította, hogy a festő nem közömbös Georgiana iránt. E kapcsolat ellen nem is lett volna kifogása, ám hallva a titokzatos körülményeket, ő is úgy vélte, nem ártana tudakozódni a festő családjáról. Rövid töprengés után vállalkozott a segítségre, de ehhez Scarborough-ba kell utaznia, s a helyszínen körülnézni, ahol a régi események történtek. Ebben Eliza is biztos volt, így hát megszerezték Darcy hozzájárulását az ezredes utazásához. Darcy először kissé furcsállta Eliza kíváncsiságát és húzódozott, mondván, hogy alig tudnak valamit a festő életének tényeiről. Ám végül elfogadta, valóban jobb, ha ismerik egy olyan ember hátterét, ki szinte mindennapos vendég náluk, s akár húga kérője is lehet egy napon.
De ragaszkodott hozzá, hogy unokatestvére pár napot töltsön előbb a kastélyban, mert sok feladatot teljesített már ebben az évben szüntelenül fáradozva, s alaposan rászolgált a pihenés-re. Ezzel Eliza is egyetértett, s a következő pár napban nagy megbecsülésben részesítette az ezredest, és kedvében járt, hogy kipihenje, s jól érezze magát. Ebben nem is volt hiba, mert valamennyien kedvelték Fitzwilliamet, s míg Eliza kedvenc ételeit főzette, Georgiana zongorázott neki és sétált vele a parkban, addig Bennették és Gardinerék szóval tartották, és horgásztak, vagy lovagoltak társaságában.
Fitzwilliam két levelet hozott Georgianának, azt a kettőt, melyben a régens, illetve egyik ro-kona kérte fel zongoraest előadására, így mikor az időpontokat nézegették, megállapodtak az ezredessel, hogy Londonba kíséri Georgianát Darcyval együtt, amint visszatér Scarborough-ból. Úgy számoltak, egy hét alatt megteszi az utat oda-vissza.
Scarboroughban Fitzwilliam ezredes úgy gondolta, először felkeresi a helyi lelkészt. Az anyakönyvi bejegyzések átlapozása közelebb vihet annak a kérdésnek eldöntéséhez, ki is Herbert grófnő? Mary Callwell néven szült-e gyermeket a festő születésének évében? Mr.
Steady ugyan úgy tudta, Londonban született, de Eliza szerint a grófnő igazmondása sok mindenben megkérdőjelezhető. Itt fény derülhet arra, vannak-e rokonai szülővárosában, élnek-e családtagok, egyáltalán, honnan származik a grófnő?
A parókián senkit sem talált, de a vénséges templom kertjében mohlepte sírok között üldögélt a lelkész, másnapi prédikációján tűnődve. Fitzwilliam elmondta, mi járatban van, s a lelkész, ki szép fehér hajú, idősebb ember volt, nehézkesen kelt fel padjáról, hogy az anyakönyvet megvizsgálja. Lassan csoszogott a templomba botjára támaszkodva, s körülményesen vette elő és nyitotta ki az ódon, bőrbe kötött, vastag fedelű könyvet.
- Mi célból érdeklik ezek az adatok, uram? - kérdezte az évszámokat böngészve, s ujját nyálazva lapozgatott az anyakönyvben.
- Biztosíthatom tiszteletes úr, nincs rossz szándékom, csupán egy ifjúnak a születési körülmé-nyeit szeretném tisztázni, s megtalálni rokonait, ha élnek.
- Nem ismerős nekem ez a név. Callwell... Callwell... - tűnődött a pap homlokát ráncolva.
- Mióta lelkésze ön ennek az egyházközségnek?
- Ó, több mint ötven éve, uram! Mindenkit ismerek a városban és környékén... Kereszteltem és férjhez adtam, s eltemettem számtalan esetben... Régebben ki sem nyitottam volna a könyvet, tudtam fejből a választ. De a memóriám már nem a régi sajnos. Lássuk csak...
Callwell... Nos, felvilágosítana arról is, helybéli ez a Mary Callwell? Nem emlékszem ilyen leányra.
- Mary Callwell, ki Scarboroughban született tudtommal, s fiút szült, Jamest. Ez egészen biztos.
- Hm. Ez érdekes. Honnan oly biztos ebben? - mormolt a pap, miközben a bejegyzéseket vizsgálta.
- Olyanok mondták, kik ismerik a hölgyet.
- Nos, kedves uram én csak azt mondhatom, Mary Callwell nevű leány nem szült gyermeket abban az évben, melyet ön megadott nekem. Nincs James Callwell nevű gyermek az anya-könyvben. Tehát a gyermek máshol született. Most nézzük az anyát. Hány éves a hölgy?
- Csak nagyjából tudom megmondani önnek. Tizenhat és huszonöt éves kora között hozhatta világra a gyermeket.
- Akkor ez kicsit tovább fog tartani... De sebaj, időnk van - mosolygott a pap, s már lapozta is a keresett oldalakat. - A hölgy életkora tehát negyvenöt és ötvenöt év között lehet... Lássuk csak... Callwell...
Fitzwilliam is odahajolt a könyv fölé, s együtt böngészték a megsárgult papírlapokat. Végig-nézték tíz év születési adatait, ám a név sehol sem bukkant elő. Biztonság kedvéért még tíz évet átnéztek, előtte és utána ötöt - ötöt, de Callwell nevet nem találtak.
- Ez lehetetlen, tiszteletes úr! - kiáltott Fitzwilliam. - Biztosan jó években kerestük?
- Itt van uram, nézze meg maga is. Azokban az években nem túl sok gyermek lett megkeresz-telve, mivel a születések száma is kevés volt... Callwell nincs köztük.
- De hát az anya Mary Callwell. A fiú James Callwell, született ebben és ebben az évben, ezt tudjuk, s ezek az adatok tények... Ha a fiú talán nem is, de az anyának itt kellett születnie...
- És ki az apa? - érdeklődött a tiszteletes.
- Nos, ezt szeretném én is kideríteni! - mondta az ezredes gondterhelten. - Az az igazság, uram, nem tudjuk, ki az apa, lehet, hogy Mary Callwell törvénytelen gyermeket hozott a világra, kit később Herbert néven elismertek.
- Ó, hát erről van szó? - mondta a pap. - Miért nem ezzel kezdte? Abban az időben mifelénk elég ritka volt az ilyen... Nem sokszor fordult elő, s az ember megjegyzi ezeket az eseteket.
Egy kezemen meg tudom számolni, hány ilyen eset történt, hisz a legtöbb gyermeket végül is elismerte magáénak valamelyik férfiember. Gondolkozzunk csak... Mary Callwell... James Callwell... Nem, ilyen névre nem kereszteltem senkit.
- Más nem végezhette a szertartást?
- Csak én tehettem volna. Mióta lelkész vagyok, sohasem helyettesítettek, sosem voltam beteg, istennek hála, s nincs családom, ami elvonna foglalatosságomtól. Nem írhatta be más, hiszen látja a könyvet, nincs ilyen név azokban az években.
- Talán másik évben született... Vagy...
- Nem, nem. Emlékeznék rá, kedves uram. Most már biztosan emlékeznék. De Callwell név nem ugrik be. Hasonló igen, de az bizonyára nem érdekli önt... Ám ha kívánja, megnézhetjük még egyszer a szomszédos évek bejegyzéseit is.
Egy darabig csendesen böngészték a könyv lapjait, ám a keresett neveket sehol sem találták.
A bejegyzések között azonban a pap ujja megállt egy sornál.
- No lám... Egészen elfelejtettem! A kis Mary... Az ő esete is hasonló volt... megszülte gyermekét, az apa kilétét azonban nem volt hajlandó elárulni, így a gyermek az ő nevére lett keresztelve. De hát ő nem az, akit keresünk. Bár a kora megfelelő lenne... negyvenöt éves.
Nézze itt a bejegyzés a születéséről. S most nézzük a fiát. Tizenhat évvel később, ha jó számolok... Igen, itt van.
- Mi a leány vezetékneve, tiszteletes úr?
- Nos, épp ez az érdekes... Nagyon hasonló, az eleje legalábbis... Call a neve, Mary Call.
Bizonyára nem él már. Eltűnt a vidékről a gyermekkel együtt. Azóta sem hallottam róluk...
Nézze csak.
Fitzwilliam a bejegyzést vizsgálta komoran. Richard Call, anyja Neve Mary Call, apja neve ismeretlen. Túl sok az egybeesés... Richard és Mary... A vezetéknév ugyanúgy kezdődik.
Igaz, a vége nem egyezik, de ha valaki el akar tűnni, s hamis papírokkal élni tovább, mi sem egyszerűbb, mint a Call végére még odailleszteni néhány betűt... Callból Callwell. Igen, ez határozottan elképzelhető. Biztosra venni egyáltalán nem lehet, hisz a születési év nem az, amit keresett, de az ezredes érezte, jó nyomon jár, s egy-két év eltérést meg tud magyarázni egy gyermeknél az, akinek szüksége van erre... Becsukta hát a könyvet, s a paphoz fordult.
- Kérem, tiszteletes úr, meséljen erről a leányról.
- Hát uram, ezek a dolgok nem tegnap történtek... De erre az esetre nagyon jól emlékszem! Ha már így eltöltöttük az időt, jöjjön át a parókiára, s egy szerény ebéd mellett elmondom, mit tudok róla - s a köszönetet elhárítva belekarolt az ezredesbe, úgy ballagtak át a paplakba, ahol a házvezetőnő szerényen üdvözölte az ismeretlen urat, s máris újabb terítéket tettek az asztalra. Ilyen jó csirkelevest már régen evett az ezredes, a szakácsnő különleges fűszerrel ízesíthette, de nem árulta el a nevét, bárhogy is kérdezte Fitzwilliam. Miután a második fogáson is túl voltak, az idős ember hátradőlt a karosszékben, s elgondolkodva mesélni kezdett.
- Nos, kedves uram, hogy az ügyünkre visszatérjünk - Mary Call gyermeke, mint azt a be-jegyzésben láthatta, huszonkilenc éve született. Az anya ekkor tizenhat éves volt, sugárzóan szép fiatal leány, a környéken biztosan a legszebb... Családjának volt némi földje a város környékén, s nemes emberek voltak, de szegények, kiknek Mary a harmadik gyermekeként született. Testvérei és szülei is meghaltak már azóta... Én temettem el őket, ezért emlékszem rá. Mary nemcsak szép leány volt, de rendkívül eleven és tűzről pattant is. Őt soha nem érdekelték gyermekkorában a szokásos babák és egyéb illedelmes kisasszonyi játékok...
Szüleinek rajongó szeretete oda vezetett, hogy Mary azt csinált, amit akart, nem nevelték, nem tartották kordában úgy, ahogyan kellett volna. Én ezzel magyarázom az elkövetkező eseményeket. Mary mindig arra vágyott, hogy gazdag legyen, talán az otthoni szerény
életmód miatt, melyben éltek... Mindig magasra nézett, s biztos volt abban, hogy eléri céljait.
És el is érte volna... A környék legvagyonosabb családja akkoriban Marshall báró volt, kinek John nevű fia sülve-főve együtt járkált Maryvel a város családjainak nagy megbotránkozása ellenére. A gyermekes játékok odáig fajultak, hogy egyszer csak elkezdték suttogni, hogy Mary Call megesett, a gyermek apja pedig nem lehetett más, csak a Marshall fiú... A lány tagadta a vádakat, szüleinek sem vallotta be az igazat. S egy viharos éjszakán, amikor más a dunna alá bújt vacogva, Mary elszökött otthonról. Csak egy levelet hagyott hátra, melyben tagadta állapotát, s a családot és ismerőseiket tette felelőssé azért, mit elkövetni készül.
- De hát mire készült, az ég szerelmére?
- Nos, gondolhatja... Sokáig azt hittük, jóvátehetetlen dologra adta fejét, legtöbben azt gondoltuk, vízbe ugrott a szikláról, s a tengerben lelte halálát.
- Szülei is így vélekedtek? S hogy viselték a csapást?
- Anyja belebetegedett a bánatba. Miután a hónapokig tartó keresés sem vezetett eredményre, bánatában elhanyagolta családját, az apával együtt inni kezdtek, s a mértéktelen italozás hatására egyik betegség a másikat követte náluk, míg szervezetüket lassan aláásta a kór, s előbb az asszony, majd egy évre rá a férje is elhalálozott.
- Mi lett a testvérekkel?
- Már nem élnek. Szegények próbálkoztak megélni valahogyan, de túl fiatalok voltak, mikor szüleik elhunytak, s az élet nehéz, ha nincs támaszunk... Hol ezt, hol azt adogattak el, de sosem jutottak előbbre... Nővérét régebben temettük, ő férjes asszony volt, ám a gyermek-ágyban meghalt, bátyját pedig tavaly eresztettük a sírba, addig a megmaradt kis földön gazdálkodott. Örököse nem lévén, felesége maradt a házban, ki most, hogy megözvegyült, szüleihez szándékszik visszaköltözni.
- Azt mondta tiszteletes úr, sokáig azt hitték, hogy meghalt. De ma már másképp vélekedik, hiszen ott a bejegyzés, hogy gyermeket szült... Mégsem dobta el az életét...
- Ugyan, fiam. Eszébe sem jutott ilyesmi. Annál sokkal jobban szerette az életet... Egy este bezörgetett hozzám az ablakon Clarissa nővér a klastromból, hogy egy fiatalasszony gyermeket szült, s menjek át másnap a keresztelőt elvégezni.
- Ez a lány volt Mary Call?
- Igen, ő volt az. Valóban állapotos volt, megszülte a gyermeket az apácáknál, miután hónapokig bujdosott valamelyik környékbeli faluban, szolgálólánynak adva ki magát, kinek az állapotával nem törődtek. Talán észre sem vették, hisz ügyesen igyekezett elkendőzni magát... Amikor eljött az órája, a klastromba kéredzkedett, s megszülte a gyermeket az apácanővérek segítségével. Két napig faggattuk, hol a főnökasszony, hol én, hogy árulja el, ki a gyermek apja, de nem volt hajlandó megmondani, s így az ő nevére, Richard Call névre lett bejegyezve a gyermek az anyakönyvbe.
- S mi történt velük ezután?
- Miután felépült, s megkedveltette magát a zárdában - mert bűbájos teremtés tudott ám lenni, ha akart! - a főnöknőt is megtévesztve, egy nap fogta a gyermeket, s ismét eltűnt a városból.
Pedig a főnökasszony már azon gondolkodott, novíciát farag belőle...
- Mit szólt ehhez a családja? Nem árulta el nekik, hogy Mary él?
- Nem tehettem. Kötött a gyónási titok, s a leány külön megesketett, hogy nem fedem fel családjának, hol találtam rá.
- De az anyja belehalt a bánatba... Tettével az egész családját tönkretette... Miért nem mondta el nekik?
- Az ég a tanúm, sokszor gondolkodtam ezen. Ám mindig arra jutottam, esküm előbbre való, mint hogy hírt adjak egy eltévelyedett bárányról, ki lábbal tiport mindenféle törvényt... Az igazságosztó szerepében tetszelegtem... Magam sem hittem, hogy ez lesz a vége, s amikor megvívtam magammal a harcot, és végül mégis elmentem hozzájuk, már késő volt. Az anya meghalt, s az apát nem érdekelte Mary Call, sőt a nevét kiejteni sem engedte a házban... Ne ítéljen el, fiam, mert engem úgyis bánt a lelkiismeret... Látja, magának sem kellett volna, mégis őszintén feltártam a valóságot...
Fitzwilliam vegyes érzésekkel nézte a szégyenkező papot, majd megkérdezte, mit tud Marshall báró fiáról. A pap nagyot sóhajtott.
- Marshall báró égre-földre kerestette Maryt, mert fia bevallotta otthon - mikor a szóbeszéd apja tudomására jutott -, hogy viszonyuk volt, s Mary üzent érte egy este, hogy találkozzanak szokott titkos búvóhelyükön. John oda is ment, beszélt a leánnyal, ki azt állította, megesett tőle, és megkérdezte, elismeri-e magáénak a gyermeket, amikor megszüli. John olyan szerel-mes volt Marybe, hogy azt ígérte, bármi történne, nőül veszi, még ha el is kell bujdokolniuk.
Tudja, milyenek a fiatal szerelmesek... Komolyan azt képzelte, ha szülei nem egyeznek bele a házasságba, megszöknek, összeházasodnak a skót kovácsnál Gretnában, s hogy utána mit tesznek, nem is foglalkozott vele igazán... Fiatalság - bolondság... Bízott benne, hogy egyetlen gyermek lévén - testvérei fiatalon elhaltak - szülei nem gördítenek akadályt boldogságuk elé, hisz elég gazdagok ahhoz, hogy szegényebb leány is szóba jöhessen házastársnak. Ez így is volt! Ahogy elváltak egymástól, hazament, mindent bevallott szüleinek, és könyörgött, fogadják be Mary Callt családjukba. Végül a szülők hosszas vita és felháborodás után beadták derekukat.
- S mi történt utána?
- A leány nem jelentkezett. Nem üzent, nem ment Marshallék kúriájába, nem történt semmi.
Marshallék nem tudták mire vélni a dolgot, s két napra rá John az apjával elment Callékhoz.
Akkor derült ki, hogy az éjjel Mary elszökött otthonról, csak azt a bizonyos levelet hagyta, hogy azt higgyék, megölte magát, s ne keressék.
- Ennek ellenére keresték...
- Természetesen. Sokan fenyegetőznek ilyesmivel, azután mégsem teszik meg... Mint mondtam, hosszasan keresték, mindkét család, s a város lakói közül is többen, de semmit sem találtak. Semmi nyom... Így aztán lassan más hírek jöttek, más emberekről szólt a fáma, s Mary neve csak a Call és a Marshall családban került elő időnként.
- Ez a Marshall báró itt él valahol? - kérdezte érdeklődve Fitzwilliam.
- Ő nem, de fia, John örökölte a báróságot, s anyjával ketten visszavonultan élnek birtokán, mert John ugyan megházasodott már, de felesége s fia elhunytak egy járványban, és nem nősült újra.
- Vajon beszélhetnék vele? Hol találom meg?
- Azt gyanítja, Mary Call lehet annak a James Callwellnek az anyja, ki után az anyakönyvben kutakodtunk?
- Nem tudom. Annyi az egybeesés... Mindazonáltal beszélnék az úrral, talán tőle is megtudha-tok valamit... - tétovázott az ezredes.
- John Marshall bárót könnyen megtalálhatja. Hintóval csak rövid idő, míg birtokára ér. De kétlem, hogy többet megtud, hisz azt sem tudja, hogy Mary él, s megszülte a gyermeküket...
Feltéve persze, hogy arról a nőről és arról a gyermekről van szó...
- Ezt sajnos nem tudhatjuk biztosan. De talán ő is emlékszik valamire, s előbbre juthatok a keresésben.
- Rajtam ne múljon uram, a címét már le is írom erre a papírra. Azt kívánom, járjon szeren-csével, s üdvözölje nevemben a báró urat. Nagy megrázkódtatás lesz neki, ha felkeresi.
Fitzwilliam indult volna, de a pap még egy percre visszatartotta.
- Csak annyit mondjon fiam, előkelő hölgy fiának a rokonait keresi? Ha Mary Call a hölgy, akkor elérte célját? Gazdag asszony lett belőle?
- Úgy van uram, elég gazdag, és meglehetősen előkelő, bár hírneve kétes.
- Igen, ez jellemző lenne rá... - legyintett a pap. - Jellemének kettőssége mindig megriasztott...
S a fiú érdemes ember, vagy afféle aranyifjú?
- Nagyon is érdemes. Kiváló jellem és nagyszerű művész - nyugtatta meg a papot Fitzwilliam.
- Adná az ég, hogy megtalálja, amit keres... Imádkozni fogok érte - szólt a pap, s fejet hajtva elbocsátotta az ezredest.
Fitzwilliam az estét ismét nénikéje társaságának körében töltötte. Különbség csak annyi volt az előző estéhez képest, hogy ezúttal Mr. Longnak meg kellett osztoznia Fitzwilliammel Anne táncoltatásában, mert az ezredes kíváncsi volt az udvarló arckifejezésére. Emiatt az úr többször neheztelését fejezte ki Miss de Bourghnek, ami Anne-t elragadtatással töltötte el, hisz még sohasem vetélkedtek kegyeiért. Az ezredes éberen figyelt, s kiváló emberismerete megerősítette Maria félelmeit.
Másnap reggel lady Catherine hazaindult, Fitzwilliam pedig a Marshall birtok felé vette útját.
Egy órányi zötykölődés után ért a szépen gondozott, szelíd dombok között fekvő uradalomba, melyen hosszú fasor vezetett a házhoz, mit láthatóan rendben tartottak, de nem bővítettek hosszú idő óta. Két személy számára még így is jelentékeny nagyságúnak látszott, s Fitz-william jólesően nézett körül a barátságos szalonban, hova az inas vezette, s melynek falait apró virágos kárpit fedte. Színvilága éles kontrasztban állt a kortól megsötétedett bútorokkal, ám a komor hatást feloldották a pamlagon és foteleken elszórt díványpárnák és az ablakok világos, dúsan redőzött függönyei. Az összhatás festő ecsetjére kívánkozott, s kiváló példa lett volna bárkinek, hogyan rendezzen be egy házat elegánsan, barátságosan, akkor is, ha kevés pénz állna rendelkezésére.
A ház ura éppen az étkezőasztal mellől kelt fel, hol édesanyjával kései reggelit költött el, s kíváncsian jött a szobába, kutatva nézve az ismeretlen úrra. Éles, határozott arcvonásait görögös arcként jellemezte magában az ezredes, mely határozottan kellemes benyomást tett rá, akárcsak délceg termete, melyet láthatóan nem szalonok pamlagain heverészve, hanem sokat mozogva, lovagolva ápoltak... Modora, viselkedése tökéletes úriemberre vallott, s Fitz-william magában azt kívánta, bárcsak kiderülne, hogy Mary Call azonos Mary Callwellel, azaz Herbert grófnővel.
Miután bemutatkozott s elnézést kért, ha alkalmatlan időben zavarná Marshallékat, rátért jövetele céljára.
- Szeretném, ha elmondaná, milyen volt, s hogyan tűnt el Mary Call, ki állítólag az ön kedvese volt, s akit nőül óhajtott venni.
A báró csodálkozott.
- Minek e régi ügyet bolygatni? Annyi éve már... S nem él a család sem, melyben született.
Mi okból kutat ön most Mary után? Hiszen meghalt! Hagyjuk élni az élőket, s holtukban a halottakat...
- Báró úr, nagy a gyanú, hogy a hölgy nem halt meg.
- Hogyan? Mary él? De miért csak gyanú... Hát nem tudja biztosan?
- Annyit biztosan tudok, hogy Mary Call nem halt meg annak idején miután megszökött, hanem megszülte gyermekét.
- Mary él, s gyermeket szült? Hallod anyám, Mary nem halt meg! - fordult a báró időközben hozzájuk lépő anyjához. - El sem tudom hinni... Hát mégis életben van...
- Mary él, s gyermeket szült? Hallod anyám, Mary nem halt meg! - fordult a báró időközben hozzájuk lépő anyjához. - El sem tudom hinni... Hát mégis életben van...