Jót, Szépet és Nemest akarni nem keves;
De tenni kell azt, hogy elég legyen.
Vessük, barátim, vessük a jó és igaz Hazafiságnak magvait.
Jön egy idő , bár meg nem érjük is, Mellyben vetésünk szép gyümölcsöket terem.
Kitfahidy Sándor.
E T 0 I L E - S 0 M B R E.
BESZÉLY PÁLFFY ALBERTTŐL.
A. Rhone partjálól nem messze, ha tőle csak kissé távozik is az utazó, olly virányok s kertalaku vidékekre jut, mellyekhez hason lókat csak Olasz- s Görögország szép ege alatt találhatni. A gyü mölcs és szőlőhalmok, mellyek a hirét vesztette Avignontól kez dődnek, itt Marseille felé veszik irányukat , merre a halmok mind inkább lapulnak, a föld egyenesül s egy páratlnn-szépségü sikság lejlik ki. E tér nagyszerü látványul szolgál : a vándor itt először pillantja meg a Pyrenéek hegysorát, melly a távolban mint gyönge ködvonal zárja a láthatárt.
A havak ezen örökös honán tul már más nép él, melly eredeti jellemét megtartva, szerencsésen egyesité lovagkorának regényessé-gét a jelen század müveltségével , — a szabadságért pedig hosszu harczot küzd.
Délre a tenger látszik nyugodni, mig a láthatárontuli Afrika csak szellőjével jelenkezik.
Köröttünk örök tavasz, Francziaország paradicsoma, a kies Provence.
A fáradhatlan kezek által müvelt vidéket itt illatos halmok kisé rik, sziklás és töredezett oldallal, mellyek közt hús árnyékban ki
győző folyam rejlik , keletnek sietve a Rhone medrébe. Itt van Mon-trelanqui falu , hol a kisded folyam széles tóalakban ömlik szét. A csendes hullámtükröt fehérlő házak körzik, mellyek zöld lombok hüsében kellemes tájat képeznek. A tó hattyukat nevel , mellyeknek különös kedvelője a montrelanquii békés, egyszerü nép.
A keleti rész azonban laktalannak látszik; a sziklák meredekeb bek, s a tenyészet mostohább. Egy messzire kilátszó pontot Étoile-sombre foglal el. A granitszikla, mellyen e nevezetes hely nyug szik , egyenesen a lóbul meredez föl. Keleti részén a főlépcsőzet fehér s felváltólag fekete márványból van rakva, s a kastélyhoz tar tozó minden rommaradvány között még legépebb. A lépcsőzet végén kökarzatos és félkör-alaku térre juthatni, mellynek négyszegü kö vezete más használatokra fölszedetett. A magas fű , porló épületfák, faragványhalmazok, félig betemetett oszlopfejek s a tömérdek kósza kigyó szomoruan hirdetik a laktalanságot.
A goth-alaku föajtó nem látszik olly nagynak, hogy azon kocsi is járhatott volna keresztül, bár a karzatos tér baloldalán egy szé lesen lekanyargó mesterséges utnak nyomai kétségtelenek. A be menet fölött éktelen crifrázatok s alak-töredékek... köztök néhány szóból álló felirás, de már olvashatlan — mellyen felül a fal barnult négyszeg-kövekből emelkedik egészen a párkányzatig, melly nem rovátkos, mint ugyanazon korból fenmaradt más épitmények.
A földszinti osztály, beomlott emeletek boltozatköveivel meg telve, egész az ablakokig nyulik fel. Az ablakok keskenyek, de rendkivül magasok, s a két oldalfal pusztán meredez fel: mert a hosszudad - alaku ablakboltozat már beomlott , s a márványczifráza-tokból az üveg hiányzik, ezért elveszté azon festői tekintetét, melly ezelőtt még látható vala, s mellyet az épitész, még romboló kezek után is, fenmaradandónak gondolt.
Középett volt a főterem , bele menni azonban már igen veszé lyes. Vezetőnk égő szurokfáklyát vetett a terem kövezetére , melly vcreslő lánggal égvén, rémületes látványul szolgált — a közel osz
lopok vakitólag világosittatván meg', mig a többiek egymásba lát szának olvadni, hol mély sötétben halotti csend, ünnepélyesség s hangtalanság uralkodék. A nézők keblét pedig szent borzalom, .s ajkukat mély hallgatagság üli. E terem fölött két oldalról csonka tornyok épültek, az alapok, miken e merész alkotvány nyugovék, erősek levén, fennáll még a főterem boltozata.
A többi részek még roncsoltabbak, sok helyütt még az épit-vény rendeltetése és alakja sem vala már kitalálható. Általánosan mindenütt repedés, omladvány... s rajta hosszu ingó fűszálak — a sötétekben pedig redvesség, moh és penész.
Szerettem volna e romokat holdvilágos éjben látni , hallani ama szellemi s lassu panasz-sohajt, melly omladványok fölött, vihartalan éjben, olly folytonos és sajátszerü. Szerettem volna komoly lenni a feketülő homlokfal alatt, midőn tulrészél a hold festőileg világitja meg, s a csillagalaku ablakczifrázatok félig behullott ivek alatt saját árnyaikat festik le a völgyben, a tornyok pedig egészen a vizekre nyulnak le; minden csendes, s csak az időnkint hulladozó párkány-zatok vetnek szinére hullám-féliveket.
Vezetőnk állitá, hogy Étoile-sombre egy Spanyolországból számüzetett mórherczegtől épittetett : mi azonban azt inkább régi Camaldulita-kolostornak hivők, de mellyen a későbbi birtokosok lényeges változások és javitásokat tőnek. Legujabban pedig az idő és romboló kezek megfoszták azt minden dicsőségétől. Csak emléke maradt fen szomoru történetének, mellyet Montrelanquiban minden gyermek ismer, ámde regéjének szinhelyét kerüli, s féli inkább, mint tiszteli. Utazó kevés látogatja, a szomszédok közönyösek iránta, jelen birtokosa megveti s örömest eladná, ha vevője akadna.
Igen csalatkoznék azonban, ki e lakot egykor tán vig tivornyák, barátságos lakomák, vagy legalább csendes öröm-élvezetek mene dékhelyénekképzelné. — Étoile-sombre mindig szomoru hely vala, miként lakói, kiket nevetni nem láttak soha.
Jól tudom ugyan , hogy azon hatást gyenge tollain távulról sem
festheti, mellyet érezék, midőn először beszélték el nekem e vár lak történetét; mert ősz vezetőm, ki történetünk személyzetéi ismerte, ha reszkető kezével a helyre mutatott, mellyen az ese mények lefolytak, engem mindazon borzalom és sötét eszme, melly valaha rom felől iratott , sejtelmesen rohant meg. Mindaz-által jeles utazók emléklapjaiban láttam Étoile-sombre hirél érin tetni, s elhatározám , hogy nyájas olvasóimnak legalább kiváncsisá
gát elégitem ki.
Már századok etőtt Étoile-sombre nevü várkastély Bonange marquis-család birtoka volt. E régi család férfiain, régi iratok s ujabb tapasztalatok nyomán, megfoghatatlan, tilkos erejü végzet nyu-govék , melly szerint ők, koruk negyvenöt s ötvenedik évében, egy éjjel váratlanul s hirtelen multak ki, a betegség vagy erőszakos halál legkisebb jelensége nélkül. Ugyanazért a Bonangeok , meg haladván éltök negyvenötödik évét, lakhelyöket koporsójoknak tekinték, mellyből többé fel nem kelendnek. Gyakran e titokteljes halál késni látszék, és már már remélhető vala, hogy a családon nyugovó sorsátok megszünik, de Bonange soha nem érte el az ötvenedik évet, s utóda őt őseihez fekteté — maga pedig szomoruan tért várába vissza, hogy öregedjék, s bevárja a negyvenötödik évet, mellyben viszont gyermeke fogja öl követni. — Ennyi szomoru példa után Étoile-sombre felől azon sötét hir szárnyala : hogy a helyet ősi bün nyomja, s a Bonangeok éjjel olly jelenetek tanui, mellyeket a félénk embersziv el nem viselhetvén — szörnyethal.
E hirt bizonyos eset raegvalósitá , midőn a sors ostora más alakban jelent meg. Száz évvel ezelőtt — hallám mondatni — egyik Bonange harczban esett el, mielőtt a rettegett negyvenötödik év betelt volna. Ez időben két nötestvér élt Étoile-sombreban , kik egymást rendkivül szeretlék. Egy este egyik meglátogatá a mási kat lakszobájában, s beszélgetés közben a kastély ablakából lenéztek a völgybe, melly akkor müveletlen volt még s barátságtalan tekin tetü. Az aj l ók lezárva voltak, lámpájokat kiolták, az éj fél közel ;
__ 91
— sötét szellemü történetekkel önmagokat rémilgeték. midőn az éjfél órája elkongván, gyönge légvonalt érezének, s messziről jövő tompa morajt hallottak: hasonlót a keletkező vihar első hirnökéhez;
a tcstvérnők egymás karjaiba futának, s remegő arczaikat a hold világitá meg; — egyszerre a látogatnijött nő elhalaványula , szemei beesnek, s arcza gyöngéd vonalmai elfoszlanak s a testvér iszonya tos halálarczot lát; fájdalmas sohaj hallatszik — s az elváltozott nő eltünt; a másik eszméletlenül rogyott le. Midőn először felnyitá később szemeit, testvére karjaiban lelé föl viszont magát, ki, mint mondá , sikoltására bejöve. Az éj történeteiről pedig mitsem tu dott, mert már estve jókor lefeküvék. Másnap reggel jött a levél
a harcztérről, hirül adandó, hogy Bonange marquis, negyvenötö dik éve előtt, a harczmezőn meghalt, mint angol golyónak áldozata.
A terem , hol ez ^történt , kissé kivülebb áll a többinél , abla kaira repkény fut — és Montrelanqui népe a/l „Chambre du re-venant" melléknéven emliti.
Fél századdal ezelőtt Bonange Károly volt Étoile-sombre bir tokosa, egyike a család tagjainak , kinek kedélyére legiszonyato-sabban hatott azon öntudat , hogy ő Bonange. Élete hanyatló korá ban már kedvetlen, egyhangu, magábazárkozott és unalmas ember vala. Negyvenötödik évében nagyszerü koporsót készittetett magá nak, s a családi sirboltba helyezé azt. Ez idő óta a marquis élő ha lott. Karszékében lecsüggedt fővel szótlanul ült, szemöldét össze vonva, merően pillantott muga elé. Hervadozó ajkán fanyarság, mozdulatlanság , szemében gyülölet s vigasztalhatlanság ... de benső kin, levertség s visszataszitó kifejezések nélkül. Hajfürtei, mellyeket egykor porral fehéritett meg, hószinüek voltak s vállaira folytak le. Kora öregségét nevelé sápadt arcza, s ajakán egy pár szokatlan redövonal sejtelmes előérzeteket költe a vizsgálóban.
Ha ült, ugy látszott, nem gondolkozik, ha idegen szólitá meg, nem figyelmezett; s az akkor Frankhonban napirenden levő iszonyatos-sápokat olly illetetlenül Iiallgatá . mintha az emberi szavak értel
mét nem is ismerné. — Helyzetét önmagáiol soha nem változtatá ; ha asztalhoz ült, vagy ágyba ment, egyiránt vezetni kelle őt. Nejét naponként látván, ugy tekinté azt, mint akármi más lelketlen tár gyat: ha nem látta, nem ohajtotta, s ha jelen volt, nem kivánta el-távolitni. Sokan azt hitték, hogy nem tudja , mi törlénik körülötte.
Egyszer emlékeznek rá, hogy zongorához ült, de csak egy accor-dot ütött, s az elhaló hangokon elmélázoü. Máskor , ha mellette valaki zongorázott, (igyehnezni látszott, de ha elhagyták, nem vevé észre : mert a végső hang gyengültével figyelme is elenyészett, mellyet ébren tartani folytonos izgatásra volt szükség.
Csak egy volt e világon, minek emlitesére amarquis fölemelé fejét ... s pillanatában ekkor több vala , mint bármelly paran csoló tekintetben, — bizonyos örömérzés és némi vigasztaló emlék látszék akkor kebelében szólni , bárha ezen érzet nem az ajakra, hanem csak a szem sugáriba tevé leértelmét. E tárgy Adél volt — Etoile-sombre hajnalcsillaga.
Adél , a polgárleány, árvája volt egy gazdag banquiernak.
Ez nemesszivü ember vala, s népszerüvé letle jótékonyságával gaz dagságát. Egykor Bonange marquis javai és becsülete veszélyben forogtak: s a gazdag tőkepénzes példátlan emberszeretettel menté meg azokat. Egy év mulva, az uj kormányzati rendszer s papirok leszállott becse miatt, megbukott a derék banquier és meghalt.
Adél a marquis házába jőve, s Bonange Armanddal , a marquis örö kösével , házassági szerződés iraték alá — a valóságos egybekelés Adél tizenhetedik s Armand huszonharmadik évére határoztatott, s mi elbeszélésünkben épen ott vagyunk, hol ezen idő bekövet-kezett. —
Adél gyermeki érzetében boldog vala ... ő nem tudta, hogy Armand kivülőt szeretné valaki, — ollyan pedig, ki gyülölte volna, nemlétezék, mert Étoile-sombre folyvást egy a világtól elszigetett magános hely vala. Egy virág, egy füzér vagy kellemes est, ha csak ablakból nézhetve is, elég volt neki gyönyörül , többre nem is
93
vágyakodék. — Ha buslakodott, á marquis szobájába ment, és szeliden nézett a halavány öreg szemébe; nem szólt az, de ugy
látszék , egy pillanatra meg volt elégedve.
Armand Adélt testvérileg szerette, s édes vágygyal számitá a perczeket, midőn majd szeretete másnemüvé változandik: min den más iránt hideg volt, s tán ha nem Adél első, ki őt megszereti, hozzá is idegen marad Megszokottságból munkás vala, s nem levén kivel szólani, a hallgatagság nála természetté vált. Atyjának sötét
melancholiáját részvéttel ugyan, de búval vagy panaszszal nem ki sérte, s némi büszke lemondást látszott abban helyezni, hogy ő Bonange , kire szomoru események várakoznak —
A marquisné ritka szépségü nő vala, arczának szabályos vo nalmai, éjszemének lángja s termetének méltósága leirhatlanok ; szelid és nyájas bánásmódja miatt minden ember tisztelte őt, s szeren cséjének tartá a vele társalkodást. Jellemére nézve férjének ellen téte volt. Szenvedélytelennek látszék ugyan, valamint amaz, de férjét alegsajátasb lethárgia, a nőt pedig a büszkeség s magábazárko-zottság tette azzá. 0 hallgatni tudott, de azalatt, mig ajkai zárva voltak, lelke rémes utakon sötétkedék , és komor eszmék szálltak keblébe.
Érzelem csak egy lángolt szivében . . az engesztelhetlen gyülölet Adél iránt . . kinek a családdal egyesülését ugy tekinté , mint a századok óta nagyszerü Bonange-család kivesztél s aljasságba te metkezését. 0 a marquist sem szereté, bár elkövetett mindent, hogy neje lehessen. Kevélysége itt nagy tért látott, s hirvágya bátoritá őt, elviselni a szomoru eseményeket, mellyek a nőre Étoile-sombreban vártak. Ezen különböző nézet , közte s Adél között, tevé őt szörnyeteggé ; ő azon dagályos elvekből lett Bonange-mar-quisnö, hogy a világ bátorságát csudálja: Adél pedig egyszerü szerelemből s azon véletlenből , hogy atyja a marquis háláját a legnagyobb mértékben erdemlettc meg.
Egy este a marquis lakszobájában székén üle. — Armand Párisba utazott, a család ügyeit elintézni, mi azon időben annyit tön.
mint a nemesi czimekről s rendjelekről lemondani s az uj alkot mányra felesküdni , melly tett azonban a lemondót csak tagadólag biztositá; a királyt a januári történetek már feláldozák; hátra voltak hivei s a régi rendszer pártolói. Marquis Bonange mindeze ket illetődés nélkül hallá, szemeit földre szegzé s koporsójáról gon dolkozott . . . Illyenkor naponként mellette szokott lenni Adél, zongorázott, vagy melléje ült az öregnek, kinek csak ö volt egye düli öröme, de szó nélkül tevé azt, mert a marquisné megtiltotta,
s a marquis tán nem is felelt volna. Ma este nyugtalannak látszék Bonange , minden legkisebb, legtávolabb zörejre, melly szobájában viszhangzott, fejét fölemelé — homlokára csekély derü lopódzék, s ajkai megmozdultak. De Adél nem jött — s késő éjjel, midőn ágyába vezeték a marquist, régóta hallgatag ajka sajnálkozólag in kább, mint kérdőleg e szavakat mondá : „Adél tán beteg ?" —
A marquisnö már régebben szobájába zárkozék; azon két vagy három személy , kikből a szolgálattevő cselédség állott, ki küldetett, a kisaszonyt a kastély körül keresni : mert néhány óra óta Adél nem vala található.
Már késő éj vala , midőn a marquisnét álmából közelgő léptek felébreszték. Idegen hangok s ismeretlen értelmü egyes sza vak vegyültek a fegyverzörgés és zárak kinyitásához. A már quisnö borzadva hallja , hogy szobája előtt fegyveresek állottak
• meg, kik egymással beszélgetnek. A mély férfihang szokatlan mo rajt terjesztett a folyosókon végig, de megérteni mitsem lehetett.
Egy óra folyhatoi! le, midőn a márquisnö ajtaján halk, de ismételt kopogás történt — a marquisnö fekete, köpenybe burkolód-zék és megnyitá az ajtót. Némi körülményekből kiveheté , hogy a zajt okozók nem rablók.
Kinyitván az ajtót, a folyosón lámpák égtek, s a marquisnó kék egyenruhás katonaságot lát felállitva. A tiszt, egy igen fiata' és nyájas ember, engedelmet kér a háboritásért, s hivatkozik köte lességére. . . '
95
— Hogyan, uram . . s mi kötelessége van önnek ilt lakunkban?
A tiszt szomorodottan beszéli el , hogy Armandnak egy leve lét elfogták, mellyben hazaárulási bün van fölfedezve. . .
— Az lehetetlen . . . uram, ez rágalom ; — a Bonangeok hűségét a király nem feledhoti . . .
A tiszt csudálkozék ... a katonák nevettek.
— A király, asszonyom, meghalt; — mondá komolyana iszt s egyenruhájára mutatva — mi a köztársaságot szolgáljuk.
A párisi történetek hirét Étoile-sombreban közönségesen leg későbben tudták meg.
A tiszt kijelenté , hogy Armand az emlitett levélben a nemzet felségét sérté meg , mennyiben szülőinek igy ir : „Minden roszul megyen . . . haladék nélkül hagyják el önök Francziaországol, men jenek Piemontba, hová én is követendem önöket — a köztársaság alatt bátorságban nem lehetünk." — Ezen utóbbi kifejezést a „köz jóra ügyelő biztosság" hazaárulásnak vevé s Armandotátadá a forra
dalmi törvényszéknek. . .
A marquisnö hátrahanyatlék szobájába, s a tiszt következő szavai mint siri hangok üték füleit.
— Kénytelen valék ezeket egyenesen önnek mondani, polgár társnő: mert Bonange polgárt ágyában halva találtam.
Az ajtó lezáraték, — s miután a háznál mindenlepecsételtetett, a katonaság nyugalomra tért.
A marquisnö éjszakáját leirni lehetetlen . . . Férjének hirtelen halála, Armand ügye a forradalmi törvényszék előtt, lesujták őt ...
de volt még egy , mi iszonyatosságával mindezeket fclülhaladta, s mellynek a marquis reménytelen halála által fel kelle fedeztetnie. . . A marquisnö elérkezettnek hivé azon pillanatot, hogy meghaljon. . Kevés késlekedés után a gondolat-ár és szégyen félelme, az isten büntető igazsága meghozá az elhatározó perczet, s a marquisnö az ablakból a meredek sziklára bukott alá . . .honnét a vizbe már lel ketlenül gördült.
A sziklán véres foltok, a vizben hullámivek keletkeztek ugy, mint most, midőn a párkányzatok elvált töredékei megingatják a csendes tó szinét.
A köztársaság tisztje az éj eseményiről hiteles jelentéseket tön . . . a marquis eltemettetésére pedig minden illő készület megtétetett.
Másnap megérkezék Armand . . . ő szerencsés vala magát ki menteni , s a vád alól felszabadittaték.
Itthon kiskörü családja volt ... s ezek között kettő halva. — Adél sehol sem vala található — Armand keserve leirhatatlan . . . Egy maga élt már csak, ki imént legközelebb látta a halált . . .
Harmadnapon Bonange-család sirboltja megnyittaték , • . . kul csát a vizben megtalált marquisnő kezében találták . . ki azt gör csösen szoritá s merevültcn.
Armand utolszor nézett atyjának beesett szemére, kinek sápadt arczán valami vonzó erő feküvék. Armand nem irtózott a lelketlen testtől , s a homlokot — elboritá utolsó csókjaival.
De mi történik? Armand a marquis halvány homloka alatt egy alig észrevehető vérlüktetést érez, önmagának sem hisz, a kézhez nyul , az ütér rendkivül lassan ... de mégis . . . ver.
Montrelanquiból orvos hozaték, s mit senki hinni nem bátor-kodék , marquis Bonange — az életre visszatért, miután három nap óta feküvék a gyászravatalon. . .
E történetek hire Francziaországban s Europában sebesen el terjed ... A kormány a párisi leghiresebb orvosokat küldé a dolog kellően megvizsgálására; ezeknek egyszerü véleménye az volt:
lionange marquis vér és testalkata teljesen hasonlit mindazokéhoz, kik csak tetszhalálban találtattak s orvosilag megvizsgáltattak. .
De még itl nem történt megállapodás; e hajlam családi betegségnek ismerteték , mert megemlékeztek mindazon hi rekre, mellyek a marquis őseiről szárnyaltak. A koporsók Jeltörettek ... s a csontvázak nem találtattak rendes fekvőhelyze-lökben. A negyedik koporsó feltörésénél a borzalomgerjesztő lát
97
vány nem folytattatak . . . mert az értesülés megtörtént, hogy a Bonangeok elevenen temettettek el. . .
A tudatlanság, melly az ó kort homályban tartotta , megfog-hatlan eseteknél kénytelen vala csudához folyamodni. . . Illy bor zasztó alapja lehet sok más csudának is, mellyek most nagyitva adatnak elő.
Bonange ur elköltözék ősi lakhelyéből; Étoile-sombre elpusz tult . . . rajta végső romboló hatalmát a nép dühe gyakorlá.
A marquis további élete annyiban különbözött az előbbenitől, hogy néha szólott is ... és üres rémképek nem kinzák öt ... Ha lálakor , midőn felnyittaték koporsója , egy elevenen eltemetett nőt találtak benne . . A marquisnö vizbe ugrása s a sirbolt kulcsainak története magyarázatot nyert . .
A marquis még hazájában , Armand külföldön halt meg.
STAAT8-KLOPSTOCK „MESSIÁSÁBÓL."
I.
A' SZÜZANYA JÉZUST KERESI.
Ifi őst felemelve fejét a szűzanya , látta kinézni Pétert, és gyorsabb léptekkel méne fiához.
Péter az erkélyről lejövén Jánossal, elébe
Megy vala; látták a szüzanyát, s hódolva csudálták:
Külseje annyi sokat mondott a lelki tökélyről, S olly méltósággal tisztelte meg az , ki előbb , hogy Ember lenne , teremtő volt , és az leszen ismét, S a végitélet hamvából majd az örökkön Élő telkekhez halhatlan testeket alkot.
Júdea' lányainak két legkedvesbjei — méltók, Hogy Megváltójok szűz anyja szeresse.... haladja Túl őket , méltók e nagy kegyelemre — szeliden S csendes alázattal mentek szűz Mária mellett.
Mint a Táborhegy , melly Jézust látta dicsében, Júdea bérczei közt első ; bár kedves az Urnak Szép Sion is ; Jézus bár gyakran küzde imája Közt az olajfa hegyén ; bár Mória bérczein áll a Templom , a szenteknek szentjét ő tartja remegve : Júdea bérczei közt mégis csak Tábor az első, S Isten előtt legszebb , mert Jézust látta dicsében, A szent hölgyek közt a magas szűz Mária igy volt.
99
Látva , hogy a kedv s Jánossal szent fia nincs ott, Bánata mélyebb lön. S miután birt szólani , hozzá Fordúl, és bár sir, kegygyei mosolyogva imigy szólt:
,Kit kezeim hordtak vala, s gyermeki édes ürömmel Hajlott szivemhez , — őt hini fiamnak erőm nincs, Reszketek ; ah , mi magas , mi nagy ő egy földi anyához, S milly csudafünségü , hogy Mária szülje, szeresse, — Szólj , szeretett János , hogy az isten szent fia hol van ? Oh, már rég keresem mindenhol, epedve , szorongva, Hogy be ne jőjön a bősz szentetlen Jéruzalembe ! Mert meg akarják ölni , kit e kar horda , ez emlők Tápláltak; kit mint anya, némán sirva szivemnek Boldogsága miatt, láttam serdülni fiúvá!'
A jámbor János szeliden mond : „Hogy vacsorára Húsvét bárányát itten készitsük el , ennyit
Monda nekünk, s maga is tüstént jő Bethaniából."
Monda nekünk, s maga is tüstént jő Bethaniából."