Iflély gyászban ült egy tisztes nő ; — fejének Os-disze nyolczszáz éves korona •—
Keblébül búfohász és kinsohaj kelének, Arczán a gond sok mély redőt vona. — Könyűk ragyogtak a ni szép szemében, S ő felnyögcll, fájdalma tengerében:
„Oh, gyermekim! kik sziv-vérembül éltek, Hát béke nem lesz köztetek soha?
Összhangzat nélkül ah mi jót reméltek?
Mért egyik a másikhoz mostoha ? — Mi köztetek dúl: nemzedéki átok, Melly halni késztet engem hú anyátok.'
Az agg nő : képe a magyar hazának , — Szülütti : a rajt élő milliók, Kik nyelv- s érzésben oszlottak valának,
Egymást örök viharban zaklatók.
Ok nemzet - egység' üdvét most sem érzik; — S u jó anyának folyvást — szive vérzik!!!
Szenvey.
A HALVÁNY SZÉP.
1838.
,IYönyűt nem ejtesz, Nem szórsz panaszt, Bájos leányka, Mi bú fogyaszt?
Virágos arczod Meghervada, Innen talán a S/.iv bánata ? Ha ez idéze Keád borút, Oh, ngy feledd el A méla bút!
Nézd itt e rózsát, Nézd , hű leány, Millyen varázsló, Bár halovány?'
73
„Halvány virágod.
Rózsád velem Ne mérjed össze, Szép kedvesem ! Rózsádon enyhe Harmat ragyog, Rózsádon enyhe Csepp mosolyog.
Nekem könyűm sincs, Nincs harmatom, Mellyel kisirnám Sziv-bánatom !"
Vackot Sándor.
EMLEKLAP.
1\7. ember félig isten ünkürében, Ha tud olvasni multja tükörében
És a jövörül nem feledkezik ; Ha józanul bir a jelennel élni, Képes szeretni , hinni és remélni,
Ha jelleméhez folt nem férkezik.
Szép, szép az élet, hogyha élni tudjuk, Ha gyöngyeit vakon el nem tapodjuk,
S tövist nem gyűjtünk , nyilt rózsák helyetl.
Higy és szeress ! nézz multba és jövőbe ; Ne csüggedezz', ha balsors vett űzőbe —
Isten viraszt a jámborok felett!
Kuttois.
ÉLETKÉP.
NAGY IGNÁCZTÓL.
Meg ne ijedjen ön, szép olvasóné, nem fogjuk nagysádat füstös lak tanya sárgás falai közé vezetni, hanem az élet eleven fasorai közé, hol legnagyobb kényelemmel sétálhatunk együtt néhány pillanatig ; mert mi nem katonai , hanem irodalmi ujonczról szándékozunk ezuttal röviden értekezni. Hogy pedig ezt teszszük, arra elég okunk van, mert napjainkban a háborúkat, álgyu helyett, tollal végzik; miből elég világosan következik, mikép az irás soha nem játszott még nagyobb szerepet a világban, mint épen most, minél fogva igen ter mészetes, hogy az, ki ir, nagy figyelmet érdemel.
„De értsük meg egymást," — igy szólnánk most, ha a mai világ nagyhirü politikusai közé tartoznánk; mivel azonban e mon dás rendesen ezt jelenti : „beszéljünk ugy, hogy senki ne érthesse szavainkat," — tehát nem fogjuk e beszédmódot használni , hanem egyenesen igy szólunk : „különböztessük meg a tárgyakat." A mi meg győződésünk szerint azon ember mindig sokkal nagyobb érdemmel
*
bir, s következéskép mindig nagyobb figyelemre méltó, ki alkot, vagy föntart , mint az , ki rombol és megsemmisit.
A mostani irók közől azok, kikről szólani lehet és érdemes, ezen két osztályra szakadnak. Az oktudniillik, kiknek tollai az álgyúk
75
és szuronyok helyét pótolják szelid századunkban, küIszinre csupa üdvös dolgokat látszanak ugyan elkövetni, de tulajdönkép mégis többnyire a rombolás vagy megsemmités mesterségét gyakorolják, s néha egyetlen finom tollvonással nemzeteket temetnek el erköl csileg, mit maga a nagyhirü Tamerlan, legvérengzőbb csaták ál tal is , alig birt eszközleni. Ezen irók roppant hatalmat gyakorlanak, s épen azért rendkivül félelmesek, elannyira, hogy szólni sem igen merészlünk rólok. Azért tehát lássuk a másik osztályt. Ez szinte nagy hatalmat gyakorol , mert egyes választottai a sirba szállolt nem zetek emlékét örök időkre föntartják , s az élőket olly tettekre buz ditják, mik által szinte halhatlanságra juthatnak: a bünt szigorral ostorozzák, de nem piritó erkölcsrontás által ám, hanem a javitás meggyőző eszközeivel, s a jót még jobbnak elérésére tüzelik; az előitéletekkel bátran szembe szállnak , s a visszaéléseket vérig ható szavakkal irtják, habár vértanui sorsra kellene is e miatt jutniok, s az önkényt legkeményebb sánczai közt is megremegtetik; a bús ke délyeket földeritik , s a csüggedteket uj tetterőre és kitürésre bá toritják; szóval, ezek dicső emberek, ha — szép hivatásukat meg értik, s lélekismeretesen teljesitik.
S mi ezen utóbbi osztály egy ujonczáról akarunk itt szólani.
Igen, vijonczról, mert nem minden halandó olly boldog, hogy első rangu csillaggá születtessék, s irott szavai által rögtön trónt emel hessen magának honfitársai szivében , hanem a nagyobb részt pa rányi hógömbhez hasonlithatni , mellyet a sors kezei kény szerint görgetnek, s vagy óriási oszloppá emelnek, vagy még garasos ke-nyérnyi nagyságában félre vetnek.
Ezen nem annyira hosszu , mint talán unalmas bevezetés után térjünk egyenesen tárgyunkhoz, s lássuk, mikép éli világát az iro dalmi ujoncz.
Gyula — mért nem ncvezhetnők ujonczunkat Gyulának, habár tu-lajdonkép talán Petinek, Mikének vagy Kiliánnak nevezik is őt? — Tehát Gyula .elvégzi iskoláit , azaz : legalább tiz esztendeig mindennap
négy vagy több óraig puhafa-lóczán ült már, következéskép bátran hazaboldogitáshoz foghat, azaz: fölesküszik joggyakorlónak, a mi minden valódi magyar nemes embernek legfőbb kötelessége , mert hiszen valamennyinek mulhatlanul tudnia kell, hogy mikép lehet az ügyeket csűrni csavarni , s a fehéret feketévé változtatni.
Gyula azonban bizonyos ellenállhatlan hatalmu szózatot érez keblében, melly szünet nélkül azt kiáltja füleibe, hogy ő nincs helyén , s e szózatból azt merjük jóslani , hogy Gyulából soha nem lesz hivatalnok ; mert különben azt kellene magában érzenie, hogy ö mindenütt helyén van, akár érti a ránehezülő kötelességeket, akár nem. Nagy baj volt ez Gyulára nézve, s még sulyosabbá lön az által, hogy teljességgel nem tudá kitalálni, mi hiányzik neki, s hogy tulaj donkép hol van az ö helye.
E tusakodás közbnn nemzeti szinházunkba megy, hol jó barátai nak egyikével találkozott, ki már több év óta lakja Budapestet, s következéskép mindenkit ismer , ki arra érdemes, hogy valaki által ismertessék.
Gyula körülnéz , s mindenek előtt a páholyokon jártatja végig szemeit, még pedig földszint kezdve, mert ö szabadelmü ember.
Mindjárt szemei fölemelésekor egy csinos diszitésü páholy tünt sze meibe, divatos függönyökkel és diszes pamlaggal. Rámutatván tehát
ujjával , kiváncsian intézi barátjához e kérdést:
— Kié ez ?
— Szerkesztőé , — felele barátja.
— Valóban szerkesztőé ?
— Igen.
Gyula szurást érzett szivében , mintha zár pattant volna le róla, melly miatt eddig nem láthatott annak minden rejtekébe. Mielőtt azonban ezen uj érzelem iránt magával tisztába jöhetne , a második emeleten ismét megakadt szeme , s lángoló arczczal szóla :
— Ki azon szép hölgy?
— Szinésznő.
77
— S a mellette ülő férfi ?
— Iró.
— Valóban?
— Igen.
— Hát azon öt férfi az átelleni páholyban , kik olly derülten mulatnak ?
— Irók.
— És ezek , azon zártszékeken ?
— Mind irók.
— Kit hi most olly zajosan az egész közönség ?
— A szerzőt.
— A vigjáték iróját ?
— Igen.
E rövid párbeszéd után Gyula gondolatokba mélyed , s lehető legnagyobb komolysággal szivének fenekére tekint; kevés pillanat mulva pedig kifakadó örömmel szoritja meg barátja kezét , s lelke sülten szól :
— Barátom , tudom már mi bajom van !
— Beteg vagy ?
— Oh , nem ! Most fogok csak igazán élni , mert azon helyre h'-pendek , mellyre születve érzem magamat.
— És azon hely?
— Iróvá leszek.
— Valóban?
— Igen , isten veled , barátom !
Gyula azonnal szállására távozik, s nagy tervekkel virasztja keresztül az éjszakát. Másnap reggel tüstint hálóköpenyt, lámpát és irószereket vásárolván, szobájába zárkozik, és iró-asztalához ül.
Agyán gondolatok roppant tömege rohan keresztül, s nem tudja, mellyiket kelljen a sok közől megragadnia. Kurta és hosszu lábú versek csodás tánczot járnak szemei előtt, s a leggyönyörübb rimek ugy pattognak fülei körül , mintha faczipőben sétálgatna valaki a szo
bában ; szomorújátéki hősök kardokat csőrietnek, tőröket villogtat nak , és gúnyhahota közt emelgetik a méregpoharakat , mintha leg jobb méhsört akarnának azokból inni; a vigjátéki szép hölgyek paj zán mosolylyal nyujtják csókra termett piros ajkaikat, és hószin karjaikat vágyó pillantásokkal terjesztik ki; a bohózat torzalakjai ütik verik egymást , s fejeiken tánczolnak, minthogy most már több nyire csak illy rendkivüli mütételekkel nyerhetni legnagyobb tet szést; a regény és beszély rengetegei, kolostorai, zsiványai, viha rai és irtózatosan össze-vissza bonyolult tömkelegei az igéret föl dévé alakulnak; szóval, a dicsőség minden utja ellenállhatlan kecsek-kel kinálkozik az ittasult tekintetü ujoncznak, s e gyönyörü látvány fölött pompásan emelkedik márvány-oszlopain a dicsőség temploma, mellynek gyémánt-oltára előtt szerényen térdel Gyula, s nyugodt ön tudattal fogadja el a halhatlan kilencz hölgy kezeiből a hervadhatlan dicskoszorút.
De forditsuk el szemeinket e látványos diszitményröl, és be-.széljünk komolyan. Midőn nyájas olvasóink divatos födetlen kocsin kissé hosszabb utra méltóztatnak indulni , akkor nemcsak köpenyt, hanem esernyőt is szoktak magokkal vinni , melly gondos előrelátás valóban legnagyobb dicséretre méltó, Igy cselekszik Gyula is, és rövid gondolkozás után elhatározza, hogy azon nagy utra, melly a dicsőség templomába vezet, nemcsak versekkel, hanem egyszers mind szinmüvel és beszélylyel fog lépni, s egymás után kopogtat majd velők a halhatlanság ajtaján, remélvén, hogy egyik vagy másik munkája végre csakugyan kulcsul szolgáland annak megnyi tására.
Gyula tehát éjjel nappal szünet nélkül dolgozik , s igy néhány hét alatt mégis legalább annyira jut, hogy szemei besüppednek, arcza elhalaványul , és egész teste meglehetősen elsoványodik, minek kö vetkeztében azon külsővel bir már , melly a városi irék nagy részé nek tulajdonává válik, főkép, midőn huzamosb ideig valamelly na gyobb munkán legnagyobb szorgalommal dolgoznak. Gyula kimond
79
hatlanul örvende teste ezen tudósszerü változásának, midőn irói szor galmának első rohamán szerencsésen átesett, s tükrébe tekinted.
Hogy ez alatt szakálla és haja meglehetősen megnőtt, az igen ter mészetes, miből ő azt. következteté, hogy irói tapasztalásai is ugyan annyira növekedtek.
Hosszas elzárkozásának gyümölcseit tehát szerény bizalommal rejté zsebeibe, és utnak indult, biztos kikötőt keresni számukra.
Először is verscsomóján kivánt tuladni , s szerkesztő-hivatalba lépett.
Költészet szent szelleme, milly hőn dobogott keble, midőn azon diszes csarnokba lépett, hol a fölvilágositás szövétnekét lobogtatják!
Milly tisztelet lepte meg csordultig elérzékenyült keblét, midőn azon érdemdús férfiak előtt mélyen meghajlott, kik, mint szerkesztőségi segédek, mintegy középpontját képezik a szellemi világ mozgásá nak! A csarnok falait pókok csodás hálói szőnyegezék, jeleül, hogy a csöndes munkásság csekély erővel is csodákat bir alkotni; közé pen rongyos asztal állott , korhadozó tentatartókkal , s olly ingadozó székekkel, mintha mindig csak a világ legnagyobb politikusai ültek volna rajtok , jelül , hogy törékeny silány eszközök is roppant ha tást okozhatnak a hatalmasok súlyos kezeiben; a könyvtartón né hány kalendáriom és szótár iparkodott szoros barátságot kötni a porral, jelül, hogy a lángész nem szorult segélyforrásokra, hanem saját kútjából meriti a szükséges — vizet; a segédek kényelmesen nyujtóztak poros székeiken, és mozdulatlanul eregeték szivaraikból a füstöt , jelül, hogy a mostani világban minden mulandó és nincs semmi állandó. Gyula mély tisztelettel szól az egyikhez :
— Alázatos szolgája , tekintetes uram !
A segéd leveszi sipkáját, és nyájas leereszkedéssel hallatja e
kérdést: , '
— Előfizetni méltóztatik ?
Gyula kissé megzavarodik, s akadozva felel :
— Néhány költeménynyel ohajtanék szolgálni a tekintetes szer kesztőségnek.
A segéd fölteszi sipkáját, és vontatva szól:
— Ah , barátom , annyi versünk van , hogy Pesttől Szegedig akár csatornát is tölthetnénk meg velők. Azonban hagyja ön itt, majd elolvassuk , mihelyt időnk engedi.
— Köszönöm alázatosan. És a föltételek?
— Föltételek? Ha jók a versek, ugy hézagpótlásul majd köz leni fogjuk, s ezért öntől semmi dijt nem követelünk.
Gyula távozik, kissé elszomorodva ugyan, de mégis azon édes remény által kecsegtetve , hogy néhány nap mulva legalább nyomta tásban olvasandja nevét, mi már magában is mindenesetre elég ör vendetes nyereség. A szerkeszlőhivatalból egyenesen a könyváru sokhoz fordul , kiknek sorra kinálja két kötetü regényét; azonban, nem csekély csodálkozására , mindnyájan körül-belől illy kifejezé sekkel utasitják vissza ajánlatát :
— Nem kételkedünk , hogy a regény igen jeles , de uraságod neve még egészen ismeretlen, s ennélfogva valóban ingyen sem fogad hatjuk el kéziratát.
Gyula még szomorubban távozik, de mégsem minden remény nélkül, mert hiszen négy fölvonásos vigjátéka is van, melly nemcsak dicsőséget arathat, vagy kaszálhat számára a nemzeti szinpadon, hanem még erszényét is derekasan megtöltheti. Vigjátékát tehát téritvény mellett a szinházi irodában leteszi, s meglehetősen lecsön desült kedélylyel tér vissza szállására , remélvén , hogy regényé nek is majd találkozik ura, mihelyt köztudomásra fog jutni szinpadon aratandó dicsősége.
Nyájas olvasó , volt-e ön valaha szerelmes , és várakozott-e a menyekző napjára? — Volt-e ön megyei tisztviselő, s várta-e a tit kos szavazás eredményét? Küzdött-e ön halállal a Duna vagy ten ger hullámai közt , s várta e a szabaditó csolnakot? Ha igen, ugy csak azt mondjuk , hogy e várakozási kinokat még csak távolról sem hasonlithatni azon leirhatlan epedéshez , mellyel Gyula verseinek
megjelenését, s vigjátéka előadatását várá.
81
Néhány hét lelt már el e szörnyü kinok kozt, s ekkor már nem győzé többé türelemmel csöndesitni. forró vágyait Gyula, hanem a szinházi irodába siete, hol szinmüvét azonnal kezébe adák. Borulja tok el, szemérmes csillagok, változzatok bús viharrá, nyájas szel lők ! A kéziratról c szók rémiték vissza szerencsétlen Gyulánkat :
„Fölolvastatván , mint szinpadi hatást nem igérö , egyhangu lag visszautasitatott. — A játékszini választmány határzatából."
Gyula leveretve gyüré össze szerencsétlen kéziratát, s azon szerkesztőséghez ment, mellynek költeményeit beadá ; ott azonban e borzasztó szókkal fogadtatott :
— Uram, itt vannak versei, egyet sem közölhetünk.
— De ... de ... ugyan . . . miért nem ?
— Egyikben sincs gondolat, a szép magyar nyelv pedig vala mennyiben irtózatosan tönkre van silányitva.
Szives olvasó, állott ön már valaha szerelmesének koporsója előtt? Látta ön valamennyi vetéseit jég által összezúzatva? Megbu kott ön már egymásután legalább három tisztujitáson ? Agyonlőtte ön már valaha legkedveltebb agarát a czélba vett nyúl helyett? Ha igen, ugy csak annyit mondunk, hogy mindez csupa farsangi tréfa azon kimondhatlan fájdalomhoz képest, melly Gyulánk szivét mar-czona kezekkel szoritá össze , midőn minden reményeit ekkép sirba szállani tapasztalá. Boldogtalan ujoncz , szivünkből sajnálunk , de vi gasztaljon azon gondolat, hogy nem te vagy az első, ki igy adózott a halhatlansági vágy miatt !
Szegény Gyula olly szemlátomást fogyott, mint a roszul szer kesztett magyar ujság, vagyis inkább hirlap előfizetői; azon egy kü lönbséggel azonban, hogy a hirlap tulajdonosának multja jövedel mező vala: mig az ő multja és jelenkora csak keserüséget gyümöl csözött elszomorodott árva lelkének. E szomoru tapasztalások után már féligmeddig arra kezdé magát határozni, hogy inkább csak ügy védi pályára lép majd , s pénzt fog hajhászni a könnyen költők szá
mára, midőn véletlenül belépe hozzá szinházi barátja, s értesülvén szerencsétlenségéről, igy vigasztalá őt:
— Hja, kedves barátom , rosz modort követtél, azért nem bol dogulhattál; ha ellenben tanácsomat követed, ugy mindenesetre rö vid idő alatt czélt érhetsz. Figyelj. Tolakodjál a nevesb irók körébe ; leginkább azon vendéglőkben, hol estelizni szoktak, iparkodjál őket jó ötletekkel mulattatni, csodáld minden szavukat, istenitsd mun
káikat; mert hiában, az ember gyarló, s ritkán idegenkedik az efféléktől. Utczán lesd meg őket, midőn sétálnak, és csatlakozzál hozzájok, hogy az emberek lássák, mikép te is az irodalom hősei közé tartozol. Ezután szedj össze néhány fővárosi hirt, s ha nem találsz, tehát fille nts néhányat, s közöld valamelly szerkesztőséggel;
előre is meg lehetsz győződve, hogy majd valamennyi lap örömest fogja az efféle apróságokat kinyomtatni , mert a közönség igen sze reti az illy étvágyizgató csemegéket. Az illy szerkesztőség utóbb hálából egy pár versedet is kiadja, sőt ujdonságai közt azt is jelenti majd, hogy illy meg illy czimü regényed van készen, melly nagy él vezetet nyujtand a közönségnek. Ezen ujdonságot, szokás szerint, a német lapok is közleni fogják , ezeket pedig minden könyvárus ol vassa, s igy rövid idő mulva regényed is világot látand. A mi pedig a szinpadot illeti , irj az előbbkelő szinésznők jutalomjátékára verset, nyomasd ki, szórasd el néhány koszorúval együtt, s egypár hónap mulva bizonyosan székök mögött állhatsz páholyukban , sőt remél heted, hogy hálából még vigjátékodat is szinpadra hozzák.
Nem tudjuk, követte-e Gyula a jó tanácsot, de annyi bizonyos, hogy most már minden este a legszebb szinésznő háta mögött áll, s apró dolgozatait majd minden szerkesztőség kiadja ingyen. E szerint ő csakugyan irodalmi ujonczczá lett, s most már csak saját ügyessége és tehetsége fogja elhatározni , hogy lesz-e valaha káplárrá , vagy még többé ; vagy , hogy örökre csak közlegény fog-e maradni.
A KÖLTŐ SÍRJA.
vjscndes a sir: éjszakúja Rejt egy néma szenvedőt;
Emlékezet szállj le raja, , . S rajta , mint a tó sirálya,
Csókold meg a levegőt A költőnek enyhhelyóre
Más különben sem jön el ; Egykor a dal ihletére
Lángra gyűlt a lányka vére, — Most kijőni szégyenei !
<>!, hazája megvetette, Megtagadta hű barát:
De ha minden elfeledte, A természet él felette,
S megbecsüli szent porát Felleg ül a sir fölébe,
Rajta csillag és a hold;
Bibor-felhő lelke képe, Mellyet a láng szcrlciépe,
Hold és csillag — álma volt!
Srírosy.
lllegosztva szivem igazán, Forrón szeretni nem tudott ; S az érzetárban majd dagály, Majd hévapály uralkodott.
Szerette mindig a szülőt, Kinek köszönte lételét;
Ki a remény könyűi közt Ringatta könnyű bölcsejét.
Szerette a hont, melly fölül1 A vész csatája elvonult ; És a dicsőség hajnala Csak ezredév után virult.
Szerette árva nemzetét, Melly csak könyöket ismere ; És létöld fájdalminak
Most készül enyhe gyógyszere.
Most istenért ég egyedül Szivemben a szerelmi láng ; Szeretve őt, kedvesb nekem Szülőm , a nemzet és hazánk.
Stijánszky Antal
NEPDALOK.
I.
l tön , utfélen ha járok, UHUI se' néznek a leányok;
Azért-e, hogy ragyás vagyok, Vagy hogy bajuszt nem hordozok ? De azért én magyar vagyok, Habár bajuszt nem hordozok ; Mért verte el ugy a ragya, Hogy ki sem hajt talán soha ? És azért, hogy nincs bajuszom, Van szeretni talán jusom?
És azért, hogy ragyás vagyok, A szép lányért majd meghalok ! -Talán bujósdit játszatok,
Hogy előlem ngy huzódtok ? Pedig tudom, szeretnétek, Csak ngy ne szégyenlenétek . . . De semmi ; majd egyet mondok : Bujjatok, — s a kit megfogok, Fogja meg azt a szerelem, Maradjon a sirig velem!
II.
Szép vagy babám , szép , nagyot) szép, Nem is szeretnélek máskép ;
Mióta felcseperedtem, Mindig a szépet szerettem.
Szép ni, orrzád , a termeted, Igen nagyon szép mindened:
Az állásod, a menésed, Az alvásod, ébredésed Hajad az éj sötétsége, Szemed csillag tündöklése, Ajkad piros, hasadt alma, Mintha rajla csók pattanna.
Szép vagy , szivem szép galambja, Ha az isten ugy akarja :
Ne félj , ne félj , nemsokára Bucsút mondhatsz a pártára.
Iknőfy