Vitaindítónak szánt mai mondandóm vezérmotívuma a hungarológia nyelvi és kulturális összetevőjének egységes közvetítése. Bevezetőül – talán kissé prog-ramszerűen – erről szólnék, amely mint komplexitás merül föl – interdiszcipliná-ris és interkulturális értelemben, külső és belső kötődéseivel. Nyelvünk és kultú-ránk hungarológiai közvetítésének egysége így tehát igen bonyolult kettős kap-csolatrendszer kutatását föltételezi.
A magyarságtudományra eleve alapvetően jellemző az érintett tudományok szintézisében a filológia kereteit kitágító tudományközi szemlélet, valamint e belső kapcsolatrendszer feltárásán túl a nyelv és a nemzeti civilizáció külső kapcsolatrendszerének egybevető-összehasonlító (kontrasztív, illetve kompa-ratív) vizsgálata is – az adott nyelvek és kultúrák viszonylatában, különösen a szomszédos kultúrákhoz, az európai kontextushoz, az egyetemes civilizációhoz viszonyított kötődéseiben. Az előadás ezekhez a tágabb hungarológiai keretek-hez igazodva érinti az egységes közvetítés bizonyos szempontjait, különös te-kintettel a művészet, jelesül az irodalom (sajátosan pedig a műfordítás) hozzájá-rulására, illetve a nyelvoktatásba történő minél szervesebb beépítésére.
Nyelv és kultúra együttes közvetítésében gondolkodva nyilvánvaló, hogy a magyar mint idegen nyelv és a hungarológia ügye elválaszthatatlanul összetarto-zik. (Ez persze kevésbé érvényesül a tömeges kulturális ismeretterjesztés külön-féle külföldi intézményes terepein.) Már az egységesülés felé mutatott az egyko-ri Nemzetközi Hungarológiai Központ “Hungarológia az ezredfordulón” című konferenciája is, amelynek vitaindító előadásai és hozzászólásai meg is jelentek a Hungarológia 2000-es számaiban. Az akkori vita tanulságainak tükrében – a mindenkori helyi igényeknek történő sokszínű megfelelés követelményének el-ismerésével – a következő összefüggéseket emelhetjük ki:
(1) A magyar mint idegen nyelv oktatásának és a nemzeti kultúra közvetíté-sének e nyelv és e kultúra összetartozása alkotja a közös nevezőjét. Emellett azonban fontos a más nyelvekkel és kultúrákkal kapcsolatban feltárható össze-függéseik figyelembevétele is. Ez utóbbit illetően persze nem lehetünk biztosak abban, hogy külföldi diákjaink mindig rendelkeznek a maguk részéről elvárható kulturális háttérismeretekkel, amelyekre támaszkodni lehetne a mi kultúránk be-mutatásához. Magam például annak idején – müncheni lektorként – bizony meg-tapasztaltam, hogy egy érettségiző magyar diák sokkal többet tud a gazdag né-met irodalomból például Goethe Faust-járól, mint egy átlagos néné-met egyete-mista az ottani bölcsészkaron. Márpedig ez az előismeret éppen Madách
Tragé-SZŰCS TIBOR
80
(2) A kultúra megismertetésében – a mindenkori helyi igényekhez igazodva – szélesen értelmezzük az idetartozó „ország- és magyarságismereti” szakterülete-ket (a történelemtől és a földrajztól a néprajzon és a művelődéstörténeten át az irodalomig és egyéb művészeti ágakig terjedően). Viszont ezt az extenzív nyi-tottságot igyekszünk párosítani azzal az intenzív nyitottsággal, amely betekintést kínál mindezeknek a kapcsolatrendszerébe. Vagyis ekként a didaktikai koncent-ráció lényegi összefüggésekhez vezethet. A művészet a megismerésnek ezt a módját egyébként tálcán kínálja is. Mindezt még tovább fokozhatja a testvérmú-zsák találkozása. Kitűnő példákkal szolgálnak erre eleve általában is bizonyos műfajok, mint például az irodalmi librettóból alakult operák, egyes irodalmi al-kotások megfilmesített változatai, kiemelkedő művészek életrajzának feldolgo-zásai stb. Esetenként pedig egyenesen igazi művészfilmek is születhetnek efféle találkozásokból, mint például Huszárik Zoltán Csontváry-filmje. Az ilyen mű-vek kitűnő példái az élményszerűen sűrítő és sokoldalú kötődéseket feltáró in-formációközvetítésnek.
Nyelv és kultúra egységes kezelésében az ilyen átfogó igényű keret egyben azt is jelenti, hogy a megújuló magyar nyelvleírásban és a magyaroktatás gya-korlatában a funkcionális, kontrasztív, kognitív és kommunikatív szemlélet szempontjait is harmonikus együttesben célszerű érvényesíteni, s mint nyelvköz-pontú tényezőket tágabb hungarológiai horizonton persze a mindenkori kontex-tus igényeihez kell igazítani. A nyelvi és a kulturális összetevő különneműsé-géből eredő nehézségek természetesen jelentős mértékben csökkennek, ha a két részt egy olyan fölérendelt keretbe tudjuk elhelyezni, mint a szemiotika vagy a kulturális antropológia.
Más nyelvek, más irodalmak, más szövegek és más kultúrák összefüggés-rendszerében manapság különösen időszerű kontrasztív, illetve komparatív szemléletről és intertextuális, illetve interkulturális vonatkozásokról szólni. Ku-tatásuk filológiai előzményeit a magyar nyelv egybevető vizsgálatára, illetve a magyar irodalom fogadtatására (recepciójára) és kapcsolattörténetére irányuló gazdag hagyomány képviseli.
Legalább ilyen fontos azonban az adott nyelven és kultúrán belül is feltárni e kettő kapcsolatát – mégpedig külső érdeklődők számára, hogy együttesen tegyük hozzáférhetőbbé őket. A nyelvtanítás, az ismeretterjesztés és a fordítás szem-pontjából ebben a kérdésben egyaránt kiemelkedő jelentőséget tulajdoníthatunk például a reáliák hozzáférhetőségének: eredetileg az irodalmi fordítások kihívá-sainak eleget téve, majd pedig az országismerettel, a művelődéstörténettel össze-függésben tágabb kulturális kontextusban is.
A nyelv és a kultúra összefüggésrendszerében így tehát a következőket hangsúlyozom:
(1) Az önmagában vizsgált nyelv–kultúra kapcsolat megragadása és közve-títése szervesen föltárulhat a nyelvsajátos képalkotás lényegi összefüggéseinek
A MAGYAR MINT IDEGEN NYELV ÉS A MAGYAR MŰVÉSZET KÖZVETÍTÉSE
mozgósításával (a fogalmi metaforák hálózatában, a frazeologizmusok etimoló-giájában, a térszemléletben stb. éppúgy, mint az irodalmi művek költői nyelvé-nek művelődéstörténeti konnotációiban).
(2) A kontrasztív, illetve komparatív szempontból vizsgált nyelv–nyelv és kultúra–kultúra viszony esetében a nyelvsajátos (vagy éppen művelődéstörténe-tileg egyedi) vonásokon túl meggyőzően kirajzolódhatnak az univerzális és a ti-pikusnak tekinthető sajátosságok is, amelyek történeti-összehasonlító és areális-tipológiai tanulságokkal is szembesíthetők.
Mindezeknek fényében tehát kitűnik, hogy például a magyar irodalom vagy művészettörténet vagy néprajz elszigetelt művelése természetesen hungarológiai érdekű ugyan, de – szorosabb értelemben, az egész felől, illetve kívülről tekintve – önmagában még nem igazán hungarológiai szintű. Azzá csak akkor avatjuk, ha az említett belső és külső összefüggésrendszerben sikerül elhelyeznünk és meg-ragadnunk. Hasonlóképpen kiviláglik ebből, hogy a nyelvi és a kulturális kom-ponens ideális, optimális esetben összekapcsolódik. Ennek jelentősége nyilván-valóan az elméleti megközelítés és mindenekelőtt a hungarológus szakember-képzés szintjén a legfokozottabb, ugyanis ez itt szerintem feszes követelmény-ként fogalmazódik meg.
Bár a hungarológiai oktatásnak általában is eleve lényegi vonása a magyar mint idegen nyelv és a hungarológia összetartozása, a nyelvoktatás és a (főként ismeretterjesztő jellegű) kultúraközvetítés gyakorlatában ez a követelmény adott esetben már természetesen lazábban érvényesül, az arányok hangsúlybeli eltoló-dásával számolhatunk – attól függően, hogy milyen intézményi feltételek és mi-lyen igények, motivációs körülmények közepette szerveződik éppen.
Egyébként pedig nem feledhetjük, hogy az igazi kulcsot, amellyel a kultúra valóban tökéletesen és tényleg eredetiben, a hiteles források személyes tanulmá-nyozásának igényével és élményével hozzáférhetővé tehető, csakis a nyelvisme-ret adja. Újabban pedig arra is építhetünk a külföldi oktatóhelyeken, hogy a vi-lághálónak köszönhetően immár a világ legtávolabbi pontjairól is elérhető a ma-gyar kultúra: számos hungarológiai érdekű honlap szolgál idevágó ismeretekkel nemzeti hagyományaink és időszerű újdonságaink dolgában egyaránt, informatív módon és szépen illusztrált formában.
Voltaképpen már a XX. században kiépült a hungarológia külföldi intéz-ményrendszere: részben oktató- és kutatóhelyek, részben kulturális intézetek há-lózatával. Mindig örömmel nyugtázzuk, hogy a hungarológiai felsőoktatás szá-mos külföldi színtérrel rendelkezik: világszerte működnek bizonyos szintű ma-gyar tanulmányokat biztosító egyetemi intézetek, tanszékek/szemináriumok és lektorátusok. Mint ismeretes, ezek aszerint építik fel hungarológiai kurzuskínála-tukat, hogy önálló magyar szak keretében vagy éppen – többnyire – a finnugrisz-tikába/uralisztikába, illetve más filológiai kontextusba (altajisztikába,
szlaviszti-SZŰCS TIBOR
82
dalomtudományba stb.) ágyazva tartalmaznak magyar vonatkozású nyelvészeti, illetve hungarológiai ismeretanyagokat. Mellettük a számukban világszerte még kiterjedtebb egyetemi nyelvi központok természetesen kizárólag a nyelvoktatást tekinthetik feladatuknak. Hazai statisztikáink azonban nem is számolnak azzal a számos további oktatóhellyel, ahol például helybeli nyelvtanárok csak lektorátu-si szerveződésű magyar nyelvtanfolyamokat tartanak (akár egyetemi, akár sza-badegyetemi-népfőiskolai keretben), illetve ahol mindez valamely más irányú szakképzésnek (történettudományi vagy általános nyelvészeti stb. tanulmányok-nak) csupán kiegészítő kurzusát alkotja.
Az egyetemi oktatásnál természetesen szélesebb tömegeket érint külföldön a népfőiskolai magyaroktatás (skandináv mintára különösen német nyelvterüle-ten), a szomszédos országok közoktatásában folyó magyartanítás, valamint az emigráció fiatal nemzedékének magyar nyelvi iskolázása, amelynek különféle szervezett formái ismeretesek (például a hétvégi iskolák). Egyébként pedig igen-csak kívánatos volna, ha a külföldi színterek profiljában némi kiegyenlítődés alakulhatna ki, vagyis miért ne egészíthetnék ki az egyetemi oktatóhelyek a ma-guk tevékenységét bizonyos mértékű kulturális misszió fölvállalásával (pl. nyi-tott fórumok: könyvklub, filmklub szintjén), illetve miért is ne kapcsolódhatná-nak szervesebben kulturális intézeteinkhez a nyelviskolák…
A magyar műalkotások kapcsolattörténeti fogadtatását mindenkor alapvetően meghatározza a művelődéstörténeti kontextus. Transzlingvisztikai kiterjesztéssel a kultúra, illetve a művészet különféle nemzetek közötti viszonylatait is leírhat-juk összehasonlító-történeti, tipológiai és areális megközelítésben egyaránt.
Emellett számolni kell a művészeti élet hazai és külföldi nyilvánosságának adott viszonyával is (kánon; intézményrendszer, rendezvénysorozatok, fórumok tekin-tetében), s ebben érvényesülhetnek igencsak eltérő súlypontok művészeti ágak szerint (például az irodalom, a zene, a képzőművészet és a film jelentőségét te-kintve).
A szépirodalom (és a zenei szöveg, illetve a film eredeti nyelve) szempont-jából pedig külön jelentőséget tulajdoníthatunk a nyelvi háttér szerepének és a művészi fordítás sikerének. A műalkotások közvetítését filológiai keretben cél-szerű bizonyos művészetszemiotikai elemzési szempontokra építve, egyes ope-ratív kulcsfogalmak köré szervezve megalapozni. (Ilyenek lehetnek a jel- és szö-vegszerűség, kódolás, kontextus, intertextualitás; embléma és motívum; konno-táció és metanyelv; ismétlődés és idézés; kompozíció; jelképrendszerek, mitoló-gia és folklór; parafrázis stb.).
A külföldi színterek jellegzetesen részben az ismeretterjesztésben valósulnak meg (különféle kulturális rendezvénysorozatok keretében), részben az egyetemi oktatásban kínálkoznak – a helyi szervezeti kereteknek, lehetőségeknek, adottsá-goknak és igényeknek megfelelően. Ekként tehát a magyar művészet közvetítése többé-kevésbé szervesen be is épülhet a magyar mint idegen nyelv, illetve a
hun-A MAGYAR MINT IDEGEN NYELV ÉS A MAGYAR MŰVÉSZET KÖZVETÍTÉSE
garológia külföldi oktatásába. Bizonyos szinten folyamatosan jelen lehet a ma-gyaroktatásban (már az alapstúdiumok keretében is; akár az eszköz funkciójában szemléltetésként a nyelvórán, illetve a társalgásórákon), s eleve helye van a ki-egészítő stúdiumokban is (művelődéstörténet, országismeret). Szerencsés helyi körülmények között azonban önálló stúdiumként – igazi esztétikai funkciójában kiteljesedve – is megjelenhet (művészeti áganként). (Vö. Magyar 1990: 49–55.)
A korszerű hungarológia szellemében tehát a nyelv és a kultúra szintézisben történő közvetítésére célszerű törekednünk – abban a meggyőződésben, hogy összekapcsolásuk még a fordításkritika megalapozásában is termékeny lehet, hi-szen az egész kérdéskör egységesen fölveti irodalmunk külföldi érdeklődők szá-mára történő szelektív bemutatásának kontextuális kérdéseit, a kiépítendő kap-csolatrendszer szempontjait is.
Ebben a komplexitásban azonban nem önmagában a mennyiség vagy a ki-terjedtség, hanem sokkal inkább a minőség és a kellő mélység jelenthet reális célkitűzést. Igazából ilyen szellemű megközelítés adhat méltó választ azokra az újabb európai kihívásokra, amelyek a belterjesség helyett a kapcsolódás, a be-zárkózás helyett a kitekintés igényével nyitottságra ösztönöznek.
A hungarológia nyitott szemlélete a fenti komplexitással együtt eleve kiterjed az intertextuális kultúraközvetítésre is. Ez lényegében nem új követelmény a magyar irodalomtörténet, művészettörténet, művelődéstörténet, néprajz, folklo-risztika és történelemtudomány számára, hiszen kapcsolattörténeti kutatások és párhuzamos kitekintések egész sora dokumentálja európaiságunk és magyarsá-gunk egységét, illetve jelenlétünk regionális beágyazottságát.
A műalkotások – jelesül a versek – sűrítő ábrázolásmódja révén felmutatható
„a cseppben a tenger,” mégpedig a „pars pro toto” jegyében konkrétan megjele-nített bonyolult összefüggések érzékletességével. A tudományos megismerés persze más természetű, de éppen a művészi alkotások megközelítése és hunga-rológiai közvetítése megfelelő terepet kínál a tárgyban és a közegben meglévő, külső kapcsolatteremtésre alkalmas sugárzó középpontok módszeres hasznosítá-sára.
A maga művelődéstörténeti beágyazottságában közvetített műalkotás egy-egy eleme, motívuma, rétege így nem elszigetelten tárul fel, hanem sokféle kötődé-sében, s az ekként megismert részletek továbbmutatnak egy-egy nagyobb egész felé. A versfordítás során is mozgósítandó intertextuális kapcsolatrendszer pedig éppen a konkrétságában érzékletes és élményszerű befogadáshoz járul hozzá, s művészi funkcióján túl az ismeretközvetítést is szolgálja. A vers közvetítésében is kívánatos tehát ezeknek az összefüggéseknek az érzékeltetése. Így avatott tolmácsolásban akár egy rövid vers fordításából is feltárulhatnak azok a több-szintű konnotációk és civilizációs tudnivalók, amelyeket a prózai ismeretter-jesztés egyébként csak körülményesen taglalható, hosszadalmas és kevésbé
él-SZŰCS TIBOR
84
esetben ráadásul az értelmezéshez, illetve a teljes körű befogadáshoz nélkülöz-hetetlen összefüggéseket villantják fel az intertextuális utalások.
A nyitottság említett követelménye csírájában természetesen már eleve jelen van a nyelv létmódjában (és egyébként a nyelvoktatás küldetésében is), s ebben az értelemben egészében a kontrasztív nyelvészetet és a fordítástudományt is élteti. Az interkulturális nyitottság persze nem merül ki magában a nyelvi köz-vetítésben. Az átjárhatósághoz – még szélesebb pragmatikai összefüggésben – olyan kultúrák közti nyitottságra van szükség, amely minden szempontból lehe-tővé teszi a kölcsönös megértést. Interkulturális igénnyel tehát a nyelvi (és nyel-ven kívüli) kommunikáció szándékolt hatásmechanizmusait is hozzáférhetővé kell tenni. A korszerű fordítástudományt is ez a törekvés vezérli, amikor a szö-veget az összefüggések teljes pragmatikai keretében kívánja tekinteni. A nyelv kulturális háttérvilágának (például a reáliákkal kapcsolatos evokációk, illetve a kifejtett vagy rejtett intertextuális célzások) megjelenítésében szükséges módsze-res összevetésekhez a multikulturálisan kontrasztív pragmatika adhat alapot, de számos ösztönzést nyújthat a szociolingvisztika is.
Gragger hagyatékban maradt áttekintésében (1990: 237–238) általában is el-lentmondást lát kimagasló irodalmi értékeink és méltatlan közvetítésük között.
Fordítási irodalmunkban időközben (1917 után) persze mennyiségi és minőségi tekintetben is fokozatosan és folyamatosan javul a helyzet, de máig sem ideális.
Számos szerzői válogatást tartalmazó kötet, tematikus vagy valamilyen repre-zentatív szempontú gyűjteményes kiadás, antológia jelent meg fordításokban, sőt időnként és helyenként ma már fordítói pályázatokat is kiírnak, de a kívánatos-nál még mindig jóval kisebb mértékben jelennek meg például kétnyelvű kiadá-sok, pedig éppen a lírában (nyelvünk sajátos adottságai miatt különösen is) erre nagy szükség lenne.
A műhelyfordítói válogatások közlésének megoldásában különösen vonzó, hogy nemcsak a kívánatos kétnyelvű kiadványok körét gazdagítják, hanem ta-nulságos keretet kínálnak különféle igényes fordítási verziók párhuzamos be-mutatására is. Ez önmagában is kitűnően szolgálja az irodalom szervezettebb hungarológiai közvetítésének ügyét, ahol a nyelvtanulás és az esztétikum kiváló-an összekapcsolható egy megbízható folyamat medrében: az irodalmi művek él-vezetére fogékony nyelvtanuló ekként fokozatosan eljuthat az először fordítás-ban megismert szövegtől – a párhuzamos (kétnyelvű) közvetítés kivételes lehe-tőségeket magában rejtő állomásán keresztül – az eredeti szöveg befogadásáig.
Irodalmunk gazdag értékei – s velük nyelvünk művészi hajlékonysága – ugyanis mindaddig rejtve maradnak a más nyelvben és kultúrában felnőtt érdeklődő előtt, míg valóban hiteles és érzékletes módon nem találkozik legalább néhány ki-emelkedő műalkotással: nyelvtudás nélkül először még adekvát művészi fordí-tásban, illetve kellő nyelvi otthonosság híján párhuzamosan erre támaszkodva, majd pedig ideális esetben eredetiben olvasva.
A MAGYAR MINT IDEGEN NYELV ÉS A MAGYAR MŰVÉSZET KÖZVETÍTÉSE
Igazi élménnyé az eredeti művészi szövegek befogadása válhat. Egyébként pedig nem szabad azt hinnünk, hogy erre csak a haladó nyelvtudás szintjére el-jutottak képesek; még kezdők számára is kifejezetten ajánlhatjuk a nyelv hang-zásvilágának megismerésére különösen alkalmas ritmikus szövegeket, gyermek-verseket, népdalokat stb. (vö. Fülei-Szántó 1977). Ezek ugyanakkor nemcsak köz-vetlenül a nyelvoktatás eszközeiként bizonyulnak hasznosnak, hanem motiváló erejük is fölbecsülhetetlen, hiszen a diákok megtiszteltetésnek és biztatásnak ér-zik az irodalmi szövegeket, s éppen rajtuk keresztül juthatnak hozzá nyelvünk mélyebb szépségeihez.
A fordításelemzés tanulságai pedig felhívják a figyelmet arra, hogy a magyar nyelv sajátos jellegéből (tipológiai alkatából, képi és hangzásvilágából stb.) és verselési rendszereink összetettségéből adódóan eleve számolnunk kell bizonyos fordítást nehezítő körülményekkel, amelyekkel érdemben foglalkozott már „A magyar vers” témája köré szervezett I. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus több előadása is (Béládi–Jankovics–Nyerges 1985). Petőfi S. János(1993: 1212) szerint a szépirodalmi fordítás irányait illetően – magyar szempontból – közis-merten meglehetősen egyenlőtlen helyzet javításához egyrészt éppen a még nem igazán létező költői fordításkritika járulhatna hozzá.
A magyar irodalom rendkívül gazdag és igényes műfordítás-irodalmának és a különféle fordításokban tükröződő magyar irodalomnak a szembesítése éppen a líra területén szolgál a legszembetűnőbb minőségi és mennyiségi aránytalansá-gokkal: abban a műnemben tehát, amelyben irodalmunk a legkimagaslóbb mű-vészi teljesítményeket érte el, amely nálunk kifejezetten kultuszt élvez (verselés, versmondás, megzenésített versek, ünnepi műsorszám stb.), s amely a lehető leg-szorosabban kapcsolódik a nyelv közegéhez.
Éppen ezért (is) célszerű a fordításban tükröződő nyelv–kultúra egységgel kapcsolatos elvárásainkat még inkább átértelmezni: az adott viszonylatokban tel-jesen eltérő nyelvi adottságok és a különösen ma alapvetően különböző verselési hagyomány elismerésével ekként tehát a fordítói megfeleltetés sikerének elsőd-leges kritériumrendszerét nem csupán az eredetiben kódolt poétikai értékek meg-őrződésének, átmentésének számonkérésében kell keresnünk, hanem sokkal in-kább a célnyelvi kontextushoz igazodva abban, hogy az adott átültetés esztétikai értelemben az eredetihez költői színvonalában méltó tükörkép-e a maga változa-tában. Vagyis egészen egyszerűen fogalmazva: az adott tartalom–forma egység újraalkotásaként szép vers született-e a másik nyelv költészeti hagyományának értelmében? A tartalmi vagy formai hűség egyoldalú (ti. esetünkben szokványo-san magyar kiindulású) pólust rögzítő aprólékos minősítési szempontjai helyett tehát voltaképpen a maga interlingvális és interkulturális mozgásterében, vagyis dinamikusabban kellene megragadnunk a versfordítást: tudván, hogy nyelvek és kultúrák művészi szintű párbeszédében szükségszerűen a pólusok között folyó
SZŰCS TIBOR
86
mert a magyarról történő irodalmi fordítással kapcsolatban korábban is (szinte mindig is) élt, és újabban is igencsak tartja magát a nagy előszeretettel fenntartás nélkül hirdetett fordíthatatlanság mítosza.
A fordításban érzékeltetett összhatás a fentiek fényében is fölveti a szervesen egyesült tartalmi-formai mozzanatok egyenértékűségének, a művészi szöveg for-mai invarianciájának és esztétikai hatásának a kérdését. Az egész és a részek megfeleltetésében eltérő észrevételekhez juthatunk, hiszen a formaközpontú szö-vegtípus mindig különleges fordítási igényeket támaszt (Klaudy 1994: 48; vö.
Albert 1992), de az ún. deviza, a kritikus jegyekhez fűződő elvárások másutt és másként történő beváltása biztosíthatja a művészi hatás összevetésre és megfe-leltetésre alkalmas tényezőit. A nyelvsajátos, illetve a kultúrától függő eredeti megoldások fordítása során elkerülhetetlen veszteségek ellensúlyozására az adekvát műfordítás tehát élni tud az ún. globális kompenzáció lehetőségével, amellyel – némi eltolódással, más helyen és más eszközökkel – az eredetit meg-közelítő művészi hatás váltható ki (Klaudy 1994: 273; Bart–Rákos 1981: 223).
Ugyanakkor mind a műélvező befogadónak, mind az elemző fordításkritikus-nak számolnia kell a művészi fordítás szükségszerű ellentmondásával, hogy ti.
az eredeti szöveghez viszonyítva a kívánatos hasonlóság és a kényszerű eltérés egyaránt jellemzi. A szerencsés fordítói megoldások esetében az átkódolt
az eredeti szöveghez viszonyítva a kívánatos hasonlóság és a kényszerű eltérés egyaránt jellemzi. A szerencsés fordítói megoldások esetében az átkódolt