Századunk első esztendeiben az Uránia Tudományos Színház volt a hazai mozgóképkészítés, -forgalmazás legfőbb tényezője. Mintájára vidéken is zajlottak vetítések, sőt később Uránia néven mozgóképszínházak is szerveződtek. Nem zavartalanul, mert egyre inkább nyilvánvalóvá lett, hogy színház és panoráma békés egymás mellett élése, olykor szövetsége megbomlóban van. Egy 1900 őszéről való, Ady Endrének tulajdonított nagyváradi újságcikk meglehetősen keményen utasítja vissza az Uránia kisugárzását: „Könnyelműség volt azoknak a hitvány vetítéseknek helyet adni.
Hiszen tegnap este [november 24-én - K. Zs.], a szezon legjobb előadásán sem volt valami nagy közönség. Ebben pedig része van az Urániának!..."1
Két szempontból érdekes ez a megnyilatkozás (a szidott s a megdicsért előadások minőségének ismerete hiányában is).
Az egyik az, hogy - amennyiben valóban Ady a szerző - olykor a művészi és közéleti formátum mindinkább
kibontakozó nagysága sem szavatolja a kinematográfia mint roppant fejlődés lehetőségét hordozó találmány melletti okvetlenül pozitív állásfoglalást. A másik: a huszadik századdal megindul e 19. századi civilizatorikus lelemény
„szabadságharca", mely különösen a film fikciós - tehát akár művészi - szerepvállalása körül válik egyre élesebbé.
Most azonban még az Uránia-produkciónál vagyunk, s természetesen: Zitkovszky Bélánál. Közművelődési műsorok garmadája jut közönséghez országszerte, külföldi munkákkal versengve - legalábbis a szakértői megítélés során többször adódik lehetőség összehasonlításra. Magyar Bálint nélkülözhetetlen, adatfeltáró kézikönyve máig
fölülmúlhatatlan gondossággal és pontossággal ábrázolja azt a folyamatot, ahogyan a tudománynépszerűsítő filmek mellett egyre gyakrabban jelennek meg mozgóképes beszámolók - riportok - vadászatokról, hadgyakorlatokról, látványos eseményekről, közszájon forgó, csaknem mindenkit érdeklő történésekről.2 Bozsóki gyilkosság címmel készült, egy felvonásnyi (kb. húszperces) riportfilmre emlékszik a már 1931-ben világhírű Kertész Mihály mint az első ilyen jellegű magyar alkotásra.3 Számunkra ismeretlen mű ez, melyhez azonban hasonló lehetett A kóbor cigányok élete, a dánosi rablógyilkosok 1908-ból: Kolompár Balog Tuta, Lakatos Róza s más, immár bilincsbe vert
gonosztevők jelentek meg a mozivásznon a borzongó, fölháborodó nézők előtt.4 Vagy: Élet a gyermekmenhelyeken5 Természetesen: a bűnügyi beszámolók már csak a megtörtént esetekről szólhattak, s csak később és kivételesen volt olyan szerencséjük a filmriportereknek, hogy - mondjuk - egy megvadult ámokfutó-lövöldözőt, aki végül egy falusi templomtoronyba húzódott vissza, tevékenysége közben örökítsenek meg. S aztán a parlamenti csetepaték, az utcai tüntetések, majd a világháborús események rögzítése és gyors bemutatása tette a kinematográfiát a modern
tömegtájékoztatás első számú eszközévé. Ez időtt azonban, századunk
első évtizedében, a híres ember sokszor már csak haldokolva, még inkább: a temetésén vált filmtémává.
Mint II. Rákóczi Ferenc, akinek hamvait - bujdosó társai földi maradványaival együtt - 1906 őszén hozták haza Törökországból, s helyezték örök nyugovóra a kassai dómban.6 Zitkovszky Béla kapott megbízatást, hogy forgasson a gyászszertartáson. II. Rákóczi Ferenc fejedelem és bujdosó társai című mozgóképe olyan dokumentumunk, amely dacolt a pusztító idővel, s ma is megtekinthető a Magyar Filmintézet Archívumában.
Kassa főutcáján, oldalvást rátekintéssel az ünnepség alkalmából emelt díszkapura, egy saroknál, szemben üzleti cégtábla, helyezte el Zitkovszky a kamerát. Végtelen áradatban vonul a tömeg: eleinte az egyházi és világi
küldöttségek díszruhában, gyalog, lovon, majd a gyászoló lakosság ezrei haladnak. Az utca szegélyénél csendőrök vigyázzák a rendet, mellettük keménykalapos úriember felügyel a megállapított program zavartalan lebonyolítására.
Zitkovszky nem használ vágóképet: a felvevőgép leállásai folytán még végig sem ér az egyik oszlop, máris „beugrik"
egy újabb népes csoport. Mindenesetre: a kép élvezhető, és a kézzel tekert kamera felvételein a mai vetítőgép egyenletes tempója is csak ritkán gyorsítja föl ember és paripa lépteit. (Nem véletlen, hogy Zitkovszky utóbb játékfilmeknek is biztos kezű operatőrévé vált.)
A kassai képek után Budapestről, a Párisi Nagyáruházzal átellenben folytatódik a beszámoló. Kivont kardú bandérium fogja közre a gyászhintókat, rajtuk a nemzeti ereklyékkel. - A két helyszín eseményeinek bemutatása páratlanul értékes és érdekes kortörténeti forrás.
Zitkovszky állóképekkel egészíti ki a kinematogramokat: részint a szertartás egyéb mozzanatairól (a templombelső világítási nehézségei folytán mozgókép itt nem készült; lehetséges, hogy ennek protokolláris-biztonságtechnikai akadályai is voltak), részint Rákócziról és családjáról mutatja be eredeti dokumentumok fénykép-másolatait.
Gyakorlatlan kézzel rajzolt feliratokon magyarázó szöveg segíti az eligazodást.
Ekkoriban már konkurens tényező az Uránia, Zitkovszky: legfőképpen a részvénytársasági fejlődés útján haladó Projectograph Első Magyar Mozgófénykép és Gépgyár termékei számára (a kóbor cigányokról, a menhelyi gyerekekről stb. itt készültek kinematogramok). Ungerleider Mór és Neumann József - a hamarosan meginduló Mozgófénykép Híradó című újság szerint - „Párisból hozatott magának operateurt és korreografust" (az utóbbi - vélhetőleg - rendezői szerepkör volt), mivel „Magyarországon megfelelő szakerőre nem akadt".7
Zitkovszky, a mégis csak „megfelelő szakerő" Louis Blériot 1909. őszi fogadtatását is megörökítette kamerájával.
Október 17-én érkezett Budapestre a francia repülő, akiben - íme - megtestesült az a rentier szellemiség, amelyet két esztendővel azelőtt oly lelkesen üdvözöltek a Huszadik Század esszéírói. „Láttuk az első repülőgépet, ezt a hatalmas szárnyú, villámgyorsan suhanó mesterséges szitakötőt - írja most emelkedetten Fráter Aladár, aki később a mozi, a film jelenségeivel is beavatott érzékenységgel foglalkozik -, a mely vakmerő, de gyönyörű fenhéjázással (sic!) szögezte neki a levegőégnek a maga kattogó, diadalmas zajt verő gépfejét."8 Nos: jelképes érvénye van annak, hogy
Zitkovszky Béla, úttörőnk rögzítette filmszalagra - mely, sajnos, lappang vagy megsemmisült - ezt az eseményt, s az emblematikus rangra emelkedő találmány - a repülőgép - egyre határozottabban vonja asszociációs körébe a
kinematográfiát. Tanúskodik erről Karinthy Frigyes nagy ívű értekezése a Nyugat hasábjain (A mozgófénykép metafizikája).9 Bár hangsúlyoznunk kell: a szerző itt nem a kor mozgóképi teljesítményei, hanem az „ideális, már teljesen tökéletesített, színes" kinematogram lehetősége felől közelíti meg a tárgyat, s helyezi - a halhatatlanság technikai megoldásának igézetében - a repülőgép, a lokomotív mellé a filmet, melyet „az emberi lelemény
legcsodálatosabb alkotásának" tekint. A futurizmus - Marinetti s mások - ihletése nyomán is. - Követi majd ebben az élő fényképek meghonosítóinak második nemzedékéből Hevesy Iván, akiben a repülőgép hangja a vetítő berendezés halk berregését idézi föl.10
Árnyaltabbá válik időközben Ady véleménye a mozijelenségről. Nem hiányzik ugyan az irónia „a magyar nyelv budapesti géniusza" által immár „mozi"-nak keresztelt „mozgófényképes színházat" illetőleg,11 de egyrészt tudomásul veszi - már mint pesti újságíró - a terjedő mozidivatot (erős túlzással Párizs, Berlin, Bécs együttes moziszámát alább becsli a budapestinél), másrészt azt várja tőle, hogy „egy sereg színház ismét színház lesz, mert megtisztul attól a publikumtól, melynek a színházra sohse volt komoly szüksége". - Ez eddig még nem haladja meg a kor felvilágosult gondolkodásának átlagát. Ami a Karinthy fölismeréséhez közelíti az 1908-as cikk gondolatrendszerét, az abban áll, hogy Ady lát esélyt rangos író és színész, valamint a kinematográf találkozására.
E meghatározó nyugatos nemzedék más képviselőinél az évtizedforduló felé közeledve, az évtized fordulóján, ellentmondásos a kép. Szász Zoltán mintha folyamatosan haladna színdarab és mozi kölcsönhatása egyre negatívabb megítélésének útján.12 A későbbi sikeres adaptátor, forgatókönyvíró, Hevesi Sándor választja szét a leghatározottabban a filmjelenség technikai-civilizatorikus, valamint művészi értékszintjét: „A mozi a legtökéletesebb reprodukálás és a leggyarlóbb kreálás."13 - Itt viszont, Karinthy utópiájával ellentétben, a napi tapasztalat fogalmazódik meg. A lefényképezett színház mindenféle értelemben olcsó s az igénytelen közönséget megcélzó produkciói miatt érzett fölháborodás.
Értetlenkedve, messziről követi a jelzett folyamatokat az állami adminisztráció. Hosszú ideig „mutatvány" számba megy a mozielőadás, miközben konkrét megjelölést vív ki a panoptikum, a „báb- vagy gépszínház".14 Ám ezzel egyidejűleg - 1901-ben - protekcionista rendelkezések születnek a (vidéki) színházak javára, s itt már a „panoráma"
megjelölés is szerepel a versengésből kirekesztett, mint „kultur-missiót nem teljesítő vállalatok" fölsorolásában.
Ráadásul ez a diszkrimináció a „hazafias kötelesség" bármely gyönge vidéki előadást megvédelmező kard bojtjával díszíttetik.15 Ilyen szellemben „rendszabályozza meg" a mozizást két ízben is 1907-1908 fordulóján dr. Boda Dezső budapesti rendőrfőkapitány. Először „a fővárosban elszaporodott mozgófényképszínházak dolgában" intézkedik, megtagadva újabb engedélyek kiadását, ami joggal kelti a Népszava glosszaírójában valamiféle „numerus clausus"
veszélyérzetét.16 Majd magát a színház nevet pereli el a vetítőhelyektől: „Azt tapasztalom, hogy egyes mulatók, dalcsarnokok, cabaretek, főleg pedig a moz-
gófénykép mutatványos helyek tulajdonosai az utóbbi időben azt a szabálytalanságot kezdik meghonosítani, hogy helyiségeiket jogosulatlanul »színház«-nak (Kis-színház, Modern színház stb.) nevezik el és ilyen gyanánt hirdetik és ajánlják.
Az ilyen elnevezés alkalmas arra, hogy a közönséget a helyiség rendeltetése és jellegére nézve tévedésbe ejtse, másrészt pedig a mulatók, dalcsarnokok és egyéb mutatványos helyek rendje tekintetében kiadott 7445/fk. eln. 1897.
sz. főkapitányi rendelet határozmányaiba ütközik."17 - A jogot alkotó ezzel a rendelkezésével egyrészt új jelenségre próbál reagálni, másrészt, miután fölismerte az eddig még nem létező fenomént, visszagyömöszöli abba a skatulyába, ahol a keletkezését megelőző időszak rekvizítumai porosodnak.
Bonyolítja a helyzetet, hogy a pozícióját kereső mozgóképnek meg kell küzdenie a születése körüli tagadhatatlanul alpári hagyományokkal is. Ezért magyarázza egy neofita moziszakember akkora buzgalommal, hogy a némán pergő képek mellé igenis szükséges egy „conférencier", egy „személyes suggestiv hatalom" letéteményese, aki azonban semmi rokonságban sincs a - cirkuszi, vásári - kikiáltóval, a „stentori" hangú becsalogatóval, a „recommandeur"-rel.18 Mindez azonban már nagyon is az intézményesült hazai mozizás, a differenciálódó magyar kinematográfia, a honi filmgyártás korszakához tartozik: az 1907 őszén-telén fölerősödő folyamatokkal, történésekkel kapcsolatos.