Haklik Norbert: Világvége Gömörlúcon
Haklik Norbert prózája laboratóriumi próza. Ez nem azt jelenti, hogy nem szüremlik át történetein az élet – nagyon is átszüremlik -, csak a nyersanyag fel- és megdolgozási módján rendkívül érződik a kikísérletezettség. Még úgy is, hogy látszólag könnyen ír, tolla siklik a papíron, nem okoz számára nehézséget semmilyen váratlan gondolati fordulat, melyben igen bővelkedik második novelláskötete is, a Világvége Gömörlúcon – Magyar kalendárium.
Egy rendkívül gazdag, hiedelmekkel, legendákkal átszőtt élményvilágból dolgozik, melynek középpontjában általában a vidéki kisember áll, aki épp a maga egyszerűségében – gyarlóságától és álmaitól egyszerre vezérelve – válik érdekessé, modern értelemben hőssé. Ennek a világnak az elbeszélője meglehetősen távolságtartó, nem avat be műhelytitkokba, szereplőinek lelkiéletét sem boncolgatja. Tényközlő történetmondását – melyben a szereplők viselkedéséről, magatartásáról, reagálásairól, hozzászólásairól (stb.) gyúrt néhány körmondattal épít föl egy-egy jellemet - bővérű
irónia és egy szatirikus kor- és világszemlélet biztosítja. Mintha egyszerre szólalna meg benne mondjuk egy cseh és egy latin-amerikai író: mert míg a figurák és a költött helyszínek alapvetően közép-európai atmoszférát sugároznak – mindezt átlengi a lebegtetett, folyamatosan álomkönnyű szférában tartott egzotikum. De hogy magyar vonatkozást is említsek, a móriczi vaskosság természetes módon egyesül nála Mikszáth mesei könnyedségével. Lehetne sorolni tovább a feltételezett kapcsolatokat – egy biztos, jó mesterektől tanult Haklik, és becsületesen kijárta az iskolát. A ma huszonéves prózaírók sorában az egyik legtehetségesebb.
Kár hogy a mesterkéltség esetenként akaratlanul is átüt a szövegen. A körmondatok sokszor bekezdésekké tágulása még nem zavaró, mert olvasmányosak, (bár néhol kissé túl bonyolulttá csavarodnak: pl. …már találkozásuk napjának éjjelén elhálták a frigyet, s a frigyből gyermek fogant, mely gyermeket ha nem is halva, de mindenképp valamiféle ember által látni aligha kívánt állapotban vélt megszületendőnek az ifjú pár. (A tarnavelezdi kígyóember története)) – ám a szereplők idézetszerű beszéltetése egyértelműen művi, mint például a következő novellarészben: A leveleket kikézbesítette, de a szegháti lakosokról már csak elvétve vitt híreket új felettesének. Az nem vette jó néven az információáramlás egyirányúvá válását; egyre mogorvábban viselkedett Miskával, és egyik találkozásuk alkalmával kijelentette: aligha számíthat arra a postás, hogy „ismét kerékpár odaajándékozásával ismerjék el jó ideje már nem is létező szorgalmát”. (A vérfácán) Ezek a szórványosan és szeszélyesen felelevenített beszélgetések egyértelműen az elbeszélő stílusában születnek, aminek következtében modorossá válnak. S ez a laboratóriumi professzionalitás másik, árnyékos oldala. Talán az egyetlen elbizonytalanító pont Haklik prózaművészetében, ahol a precízség és az írói könnyűség összhangja megtörik, és az automatikusság gyanújába keveri a szerzőt.
Már maguk a címek is szellemesen kedvcsinálóak, mint például: A bükkszakácsi méregkeverő asszonyok története; Magyar planetárium, avagy egy bankrablás története; Keresztesek Tornabércen; A Forradalmi ebkommandó esete; Világvége Gömörlúcon (stb.) E címek humorában, zengzetességében nagyon is olyan gondolatok, problémák húzódnak meg, melyek valahol mindennapjaink témái is (méregkeverés, bankrablás, kereszt, kommandó, világvége). Tehát már a legelején nagyon is tudatosan rájátszik a mindenkori olvasó érdeklődésére a szerző. Hogy a címek mögött illetve után mi következik, bontakozik ki, az már más kérdés. De úgy érzem, nem éri csalódás az embert. Mert bár a valóság nem realitásában, primer síkján épül föl – e groteszk történetek általános emberi természetrajzot festenek.
Érdekes megfigyelnünk a könyv negatív nőképét. Mindjárt a kötetindító írásban (A bükkszakácsi méregkeverő asszonyok története) az első világháborúból sérülten vagy az ominózus vonatkatasztrófában megnyomorodott katonák feleségei magányuk, meg nem értettségük, mostoha sorsuk megoldásaképp a falu bábaasszonyának (aki mindenkiét elvesztette) vezényletével süteményekbe gyúrt méreggel végeznek a férfiakkal. Az A tarnavelezdi kígyóember védőnője (Hídvégi Edit) ugyanilyen fondorlatosan csavarja ujja köré, majd juttatja börtönbe a megözvegyült Rimai Jánost, hogy annak fiának (Ernő) rendhagyó képességeit a maga hasznára kamatoztathassa: a fiút - természetellenes hajlékonyságára építve és azt végletekig kifejlesztve - egy vándorcirkusznak adja el. Szinte valamennyi novellában az asszony vérének parancsolni nem igen tudó szerzet, akit vagy eredendő ösztönei, vagy pedig sorsának drámai fordulatai sodornak a paráznaság bűnébe.
Talán az egyik legfurfangosabb írás a Magyar Planetárium, avagy egy bankrablás története, amely tulajdonképpen egy Brazíliából Haklik Norbertnek postázott levél. Donászi Etele küldi, azzal a kéréssel, hogy írja meg a benne felvázolt élettörténetét. Haklik itt kitalál egy vele egykorú fiktív személyt, akinek, kalandsorozatába (melybe a hétköznapok kisszerűsége kényszeríti Etelét) a saját komolytalan, de annál intenzívebb vízióit, dekadens vágyait szövi bele. Továbbá a valós szerző és e költött figura történetében kísérteties a hasonlóság, amelynek kiindulópontja egy ösztöndíj-pályázat.
A Világvége Gömörlúcon könyv legelején a következő információ olvasható: A szerző a kötet megírásának idején a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának a Magyar Millennium alkalmából meghirdetett Hajnóczy Péter-ösztöndíjában részesült. Donászi Etele viszontagságainak elmélyülése is egy ilyen pályázattal veszi kezdetét: Csongrádipak - a napfogyatkozás misztikus hisztériájának bűvöletében – Hell Miksa-ösztöndíjat hirdet, melynek ő lesz a győztese. De a pénz
folyósítása várat magára, elakad mindig a bürokrácia útvesztőjében – így hősünkből, megélhetési lehetőségek után kutatva, kifutófiú lesz egy pizzériában, majd bankrabló a napfogyatkozás óráiban.
A törvény elől menekülésében így kerül végül Brazíliába, ahonnan levelét is küldi Haklik Norbertnek.
A legfordulatosabb és legolvasmányosabb novellák A Keresztesek Tornabércen és a Világvége Gömörlúcon. Az előbbi voltaképpen egy mikszáthi szatíra szatírája is egyben, egy mai Beszterce ostroma. Az utóbbi pedig az egyszerű emberek szakrális manipulálhatóságának súlyos kritikája. De a történetek mögött meghúzódó drámaiságot e két írás esetében is végig feloldja Haklik ironikus szemléletmódja, nyelvi humora és az élet sokszínűségének mámorában megélt írói önfeledtsége.
Mindezen jellemző az A bukott színész beszélyére is áll, mégis úgy érzem, hogy - a maga közvetlenségében - talán ez a legmegrázóbb írása a kötetnek. Egy ügyes dramaturg monodrámát is csinálhatna belőle színpadon. Számomra egy Vörös és fekete-típusú negatív karriertörténet, amely egy paraszti sorból Pestre került fiatalember az éjszakai élet alvilágában való fokozatos elmerüléséről szól: színészi képességeit csupán az Orfeumig sikerül feltornáztatnia, miközben nőről nőre jár, még albérletét is szexuális szolgáltatással állja. S még az ún. nagy szerelem sem ígérhet többet, hiszen Olga nemi aberrációja – az adott szellemi és szociális életközegben – gyógyíthatatlan (gyerekkorában nevelőapja szeretőjévé kényszerítette a félelem, azóta undort érez a férfiak iránt, s azért keveredik újabb és újabb egy-éjszakás kapcsolatokba, mert abban reménykedik, hogy egyszer megszűnik benne ez az érzés). A szerelem és a gyűlölet, a szánalom és a megvetés kettős kínzógörcseitől űzve az orfeumi színész így válik egy önkívületi pillanatában gyilkossá egy pesti villamoson: a kislány unokájával mellette utazó öregemberben ugyanis Olga nevelőapját véli felismerni, ezért pisztollyal brutálisan végez vele. Mindezt egy sírásónak meséli el a színész, akit fegyverrel kényszerít arra, hogy végighallgassa, s miután történetét befejezte, halott Olgája mellé temetteti magát.
Mindent összevetve, sokrétű, gördülékeny, gazdag könyv Haklik Norbert új prózakötete – már csak azért is, mert saját arcunkra ismerhetünk benne. A huszadik századik magyar történelem eseményeinek és újsághíreinek hátterében és a maguk észrevehetetlenségében megbúvó egyszerű emberek tragikomikusan (tehát: életszerűen) ábrázolt sorstörténeteiben valahogy ott vagyunk mindannyian, még a leggroteszkebbül kifordított és a hétköznapi gondolkodás számára hihetetlenné travesztált eseményekben is. A magunk kicsinysége, de épp kicsinységében felparázsló emberi költészete.
Bárka-díj
A Bárka társadalmi szerkesztőbizottsága 2000 decemberében pénzjutalommal járó díjat alapított, amelyet a továbbiakban is mindig év végén ítél oda a szerkesztőség javaslatai alapján. (Az első díjazottak Berniczky Éva, Erdész Ádám, Szilágyi Márton és Tandori Dezső voltak.) A díjat azok a laphoz kötődő szerzők nyerhetik el, akik az adott évben jelentős publikációival, publikációkkal gazdagították a folyóiratot és olvasóit.
A 2001. év Bárka-díjasai: Németh Zoltán (A széttartás alakzatai – A kilencvenes évek fiatal szlovákiai magyar irodalma 3. sz., A próza lázadása – Korrekciók a '90-es évek magyar prózájában?
Fordulat a referencialitás felé 5. sz., Provokáció: az olvasás kényszere – Hazai Attila: Szex a nappaliban 6. sz.), Papp Endre („csak az új, ami régi” - Nagy Gábor: Lélekvesztő 2. sz., Az iróniától az identitásképzésig – Szereplehetőségek a fiatal magyar irodalomban 3. sz.), Podmaniczky Szilárd (Két kézzel búcsúzik a leopárd – regényrészletek 2., 3. sz., Fejezetek az állig fölfegyverzett lecsó történeteiből – elbeszélés 5. sz.) és Újházy László (Nincs címe semminek. Nyilatkozások – versek 1. sz., Így megyek tovább, Ne szólj most – versek 6. sz.). Szerzőinknek gratulálunk és várjuk további írásaikat!
E számunk szerzői
András Sándor (Budapest, 1937) – Budapest Balla D. Károly (Ungvár, 1957) – Ungvár
Balázs Imre József (Székelyudvarhely, 1976) – Kolozsvár Banner Zoltán (Szatmárnémeti, 1932) – Békéscsaba Becsy András (Gyula, 1973) – Szeged
Bertha Zoltán (Szentes, 1955) – Debrecen
Bogdán László (Sepsiszentgyörgy, 1948) – Sepsiszentgyörgy Dömötör Edit (Budapest, 1978) – Budapest
Gróh Gáspár (Budapest, 1953) – Budapest Harcos Bálint (Budapest, 1976) – Budapest Jónás Péter (Gyöngyös, 1973) – Köln
Láng Zsolt (Szatmárnémeti, 1958) – Marosvásárhely László Noémi (Kolozsvár, 1973) – Budapest
Novák Éva (Szombathely, 1955) – Székesfehérvár Odorics Ferenc (Hódmezővásárhely, 1956) – Szeged Pomogáts Béla (Budapest, 1934) – Budapest
Prágai Tamás (Budapest, 1968) – Budapest
Pressburger Csaba-Saul (Topolya, 1976) – Szeged Rott József (Komló, 1963) – Vésztő
Sturm László (Budapest, 1967) – Budapest
Szabó Annamária (Szentegyházasfalu, 1978) – Békéscsaba Szentmártoni János (Budapest, 1976) – Budapest
Szepesi Attila (Ungvár, 1942) – Budapest
Szilágyi András (Békéscsaba, 1954) – Békéscsaba Szilágyi Márton (Gyula, 1965) – Budapest
Tandori Dezső (Budapest, 1938) – Budapest Térey János (Debrecen, 1970) – Budapest Zalán Tibor (Szolnok, 1954) – Budapest Az előző számunk tartalmából
Magyar próza az ezredfordulón II.
Darvasi László, Esterházy Péter, Grendel Lajos, Hazai Attila, Závada Pál elbeszélései, Thomka Beáta, Alexa Károly és Szilágyi Márton tanulmányai
Szilágyi Ákos, Nagy Gáspár, Szenti Ernő, Király Levente, Karafiáth Orsolya, Varró Dániel, Nagy Gábor, Lengyel Tamás, Oláh András, Újházy László versei
Berniczky Éva, Kiss László prózája Tanulmányok Németh Lászlóról:
Bertha Zoltán, Ács Margit, Kántor Lajos tollából
Erdélyi Erzsébet – Nóbel Iván: „A prózába vagyok száműzve” (Beszélgetés Németh Ágnessel és dr.
Lakatos Istvánnal)
Novotny Tihamér tanulmánya Borgó (György Csaba) művészetéről
Gróh Gáspár, Benyovszky Krisztián, Németh Zoltán, Faragó Kornélia, Valastyán Tamás, Kovács Ágnes kritikái Alexa Károly, Thomka Beáta, Hazai Attila, Solymosi Bálint, Bálint Péter, Dusnoki-Draskovich József köteteiről