(Podmaniczky Szilárd: Két kézzel búcsúzik a leopárd)
Podmaniczky Szilárd első nagyepikai vállalkozása - korábbi műveinek ismeretében aligha meglepő módon -- erősen ellenáll annak, hogy tartalma vagy tárgya röviden összegezhető legyen: a regény úgy tölti ki saját kereteit, hogy másként mint saját műfajában nem nagyon képzelhető el. Ha mégis lenne értelme egy leegyszerűsítő összefoglalásnak egyáltalán, Podmaniczky Szilárd új regényének a cselekvényét több rejtély és több felködlő nyomozás egyre inkább összekapcsolódó történeteként summázhatnánk; ez a kijelentés azonban rögtön torz képet is adna a szöveg belső arányairól, hiszen a regény úgy zárul, hogy a végső magyarázat egységesítő mozzanata hiányzik belőle.
Persze már a cselekvény számos korábbi, jelentőségtelinek látszó elem sem kapja meg a megnyugtató és egyértelmű indoklást: például a regény két központi figurájának (Kremkusnak és Doktor Touswousnak) az egymáshoz fűződő baráti kapcsolata is nélkülözi az előtörténetet, leszámítva néhány olyan visszautalást, amely a nemzedéknyi időbeli távolság ellenére régi, meghitt ismeretséget érzékeltet a két szereplő között. A fiatal, műfordító Kremkus és a nála jóval idősebb,
doktori címe ellenére fuvarozó Touswous soha nem kerül ki az elbeszélt történet látóteréből:
minden egyes fejezet élén -- nagyon gyakran az első mondatban, de legalábbis az első bekezdésben -- valamelyiküknek (olykor mindkettejüknek, de többnyire csak egyiküknek) a neve szerepel, ráadásul váltakozó sorrendben. Kettejük története így aztán egymást is folyamatosan átértelmezi, olyanformán azonban, hogy egyikőjüknek sem adatik meg a felismerés: különálló tudásuk és tapasztalatuk ugyanazon rejtély magyarázatául szolgálhatna. Ezt csak az olvasó tudja egybelátni, s ilyenformán egyedül a befogadás során épülhet föl az egységes magyarázat. Vagy talán pontosabb úgy fogalmazni: épülhetne, ha a regény egésze nem banalizálná teljesen a rejtélyt magát.
A cselekvény voltaképp kezdettől eltűnések és felbukkanások sorozatára épül, majdhogynem egy tiszta keretes szerkezet révén: az 1. fejezetben Doktor Touswous elmeséli rakodóinak, miképpen hagyta el egy szó nélkül a felesége, s a nő évekkel későbbi visszatérését és visszafogadását csak éppen tényszerűen említi meg -- a férfi akkori reakcióit pedig csak az utolsó előtti, 23. fejezetből lehet megismerni egy narrátori szólam segítségével. Azt azonban onnan sem lehet megtudni, miért távozott s tért vissza az asszony. A két részre bontott történet között azonban két szálon kibontakozik egy krimiszüzsé: egyrészt egy Doktor Touswous szállította hagyaték sorsáról van szó, amelyet a teherautó platójáról lopnak el megmagyaráz(hat)atlan módon, másrészt pedig Doktor Touswous fogadott lányának az eltávozásáról és feltehető visszatéréséről. Ez a két eset, amely fokozatosan egymásba kapcsolja az egyébként is egymáshoz tartozó Kremkus és Touswous sorsát, annyiban válik Touswous felesége történetének analógiájává, hogy - hasonlóan ehhez az eseményhez - minden, ok-okozatiságra utaló, lélektani magyarázat nélkül marad. Az első esetben a magyarázat azáltal van elbizonytalanítva, hogy a korántsem kézenfekvő megoldást csak Doktor Touswous álmában mondja el egyik állandó dominópartnere, aki egyébként -- jellemző módon - mesterdetektív. A lány eltávoztának és visszatérésének pontos okára egyáltalán nincs kételymentes válasz; a halmozódó motivikus kapcsolatok és a történetben mozgatott, igen csekély számú szereplő teremtette zártság miatt pedig ugyan fölkínálkozik az az allegorézis, hogy Doktor Touswous lánya azonos azzal a női fehérneműboltban dolgozó fiatal nővel, aki iránt Kremkus vonzalmat kezd érezni és akit randevúra hív - csakhogy mindez azért nem teljesen bizonyos, mert egyrészt a lány pontosan akkor teszi le a telefont, amikor Kremkus megkérdezné a nevét, másrészt pedig a regény éppen a randevú előtti pillanatban, az állatkerti leopárdketrec előtt ér véget. A regényzárlat erősen ironikus jellege félreérthetetlen: „Kremkus a leopárdra nézett, amely egy szemvillanás alatt a ketrec szélénél termett, két hátsó lábára támaszkodva felállt, elülső mancsaival a kerítésbe kapaszkodott, s Kremkus háta mögé, messzire, a bejárat felé nézett és bajszálait mozgatva szimatolt, majd két elülső lábával elengedte a kerítést, s csak hátsó lábain egyensúlyozva megindult hátrafelé, s hogy egyensúlyát megtartsa, a magasba emelt mancsai is billegtek vele, mintha távolodva integetne, búcsúzna Kremkustól, akinek úgy tűnt egy pillanatra, ő távolodik a paddal együtt a kijárat felé.”
(308-309.) Így ugyanis - túl azon, hogy a regénycím azáltal nyeri el poétikai értelmét, hogy erre a záróbekezdésre utal - maga a sajátosan természetellenes búcsúzás lehet a regény utolsó mondatainak tárgya. A szöveg ezzel visszamenőleges értelemben is megsemmisíti azt a rejtélyt, amelynek hatásmechanizmusára és kiszámítottságára a cselekvény fölépült. Hiszen hogy csak néhány, önmagában, a szövegből kiragadva nyilván kaotikusnak tűnő motívumot említsek: a Kremkus gyermekkori emlékeinek elmondásakor felbukkanó, érthetetlenül szadisztikus kertész alakja azonosítódni látszik a regény jelenidejében a Touswoustól látott kertésszel, aki az eltűnt hagyaték tulajdonosának kertjében fenyegetően látszik viselkedni, s aki szerepet kap a Touswous álmában elhangzó magyarázatban is - csakhogy az így felkeltett olvasói várakozás éppúgy kielégítetlen marad, azaz sem megerősítést, sem cáfolatot nem kap, mintahogy Touswous lányának a kiléte sem. A másik példa az eltűnt feleségét nagyarányú női fehérnemű vásárlásával visszaidézni akaró szomszéd esete: a Kremkussal folytatott beszélgetésből derül ki, hogy az eltávozott asszony tévébemondónő - s mivel az eltűnt hagyaték tulajdonosa mellett is egy tévébemondónő neveztetik meg szeretőként, a két személy azonosságának lehetősége felerősödik ugyan, ám végsősoron nem mondatik ki. Podmaniczky regénye folyamatosan az egységesként olvasható szüzsé kiépítésére látszik fölhasználni a fabula egyes elemeit, de valójában ez ellen az egység ellen játssza ki a szöveget. A könyv tehát a fabula és a szüzsé közti feszültséget szinte a végletekig feszíti: a
meghatározatlan városi helyszínen és egy közelebbről nem azonosítható jelenkori időpillanatban játszódó történet a felszínen egy bűnügyi regény szerkezetét látszik követni, anélkül azonban, hogy beteljesítené a műfajhoz fűződő olvasói várakozásokat; mindeközben pedig úgy hangsúlyozza a szöveg elbeszéltségét, hogy a narrátor alakját sem teszi megképezhetővé.
Folyamatosak ugyanis a jelzések arról, hogy itt tudatosan létrehozott szövegről van szó: hiszen egyrészt Kremkus műfordító, s a regényben komoly szerepet kapnak a szövegek értelmének közvetítettségére vonatkozó reflexiók is, másrészt pedig a narrátor többször utal arra, hogy Kremkusnak a hozzá intézett leveleiből idéz. Ráadásul a 22. fejezet tengelyében Kremkusnak egy számára ismeretlen férfival folytatott vitája áll, amely többek között az olvasás értelméről is szól, egy, Kremkustól lefordított könyv kapcsán -- a regény zárt motivikus világát egyébként az is mutatja, hogy a 24. fejezetben ezt a férfit Kremkus az állatkert portásával azonosíthatja. A műnek az önreflexióként felfogható elemei azonban ismét kijátsszák az olvasói várakozásokat, s ezáltal a krimiszüzsé csonkán maradásával kapcsolódnak össze: hiszen sem a narrátornak a szöveghez való viszonya nem tárul föl, sem a regényben nem bukkan föl senki, aki a nyomozó szerepkörének vagy funkciójának megfeleltethető lenne. Vagyis miközben értesülünk a narrátor és Kremkus kapcsolatáról (az utóbbi leveleket ír az előbbinek), sem a narrátor, sem Kremkus nem tudja átlátni a történetet -- s ezáltal megkérdőjeleződik az a pozíció is, ahonnan a történet elhangzik, noha az igei állítmányok grammatikai múlt ideje lezárt eseménysorra látszik utalni. Az elbizonytalanításhoz járul hozzá az is, hogy a narrátori szólam nagyon gyakran keveredik a két főhős, Kremkus és Touswous tudatával is, anélkül azonban, hogy teljesen összemosódna ezekkel. A történetet uraló és alakító, omnipotens elbeszélői hang éppúgy korlátozottnak mutatkozik, mint ahogy a cselekvény is megismerhetetlennek bizonyul; ezért is fontos jelzés, hogy mellékszereplőként felbukkan ugyan a regényben egy mesterdetektív, ám Doktor Touswous barátja inkább csak azonosítóként, mintegy név helyett viseli ezt a megjelölést, hiszen igazi nyomozóként csak Touswous álmában mutatkozik meg, akkor is csak egy lehetséges megoldás elmondójaként -- ez pedig többszörösen is idézőjelbe téteti kijelentéseinek hitelét. A mesterdetektív figurája azonban emblematikusan utal arra, ami a regényben látszólag -- vagy inkább: a szöveg egy bizonyos pontjáig -- műfajkonstituáló tényező: a rejtély és a rend egymást feltételező, egyensúlyi állapotára, amely azonban végül teljesen felborul.
Ez pedig alapvetően összefügg a narrációs technika sajátosságaival is.
Podmaniczky regényének bonyolult és kifinomult struktúrája azonban éppen emiatt a következetesen megvalósított szerkezet miatt igen komoly tehertételeket is hordoz. A krimiszüzsé felépítése és csonkán maradása olyan hatásmechanizmust feltételez, amely teljes mértékben csak az első olvasás alkalmával lehet hatásos: egy második (vagy többedik) reflexív olvasás során a váratlanságnak a helyébe már az ismertség unalma léphet. Mintha itt az a - Podmaniczky rövidtörténeteiben is gyakran megfigyelhető - felépítés mutatkozna meg, bár természetesen egészen más jellegű és sokkal nagyvonalúbb írói megoldásokkal, amelyek a vicc, a geg vagy az anekdota retorikai elveit aknázzák ki, frenetikusan és magával ragadóan ugyan, de közel kerülve az egysíkúság veszélyéhez. Ebben a könyvben persze nem teljesen erről van szó, ám a regény korábban vázolt, hihetetlenül izgalmas poétikai megoldásaival egy tőről fakad ez a kockázat is. A tudatkövető narráció közvetítette, a két főhős belső monológjaihoz kapcsolt bölcselkedő részek pedig - minden mély és átgondolt iróniájuk ellenére - többször túlírtnak és fárasztónak mutatkoznak, annak ellenére is, hogy a Thomas Bernhard-i prózára emlékeztető hosszú és zsúfolt mondatok artisztikussága magával ragadó; kétséges, hogy ezek a passzusok át tudják venni az értelemadást orientáló szerepet akkor, ha a szüzsé széttagolásának néhol bámulatos írói bravúrjai már ismertnek tételeződnek. Persze mindez csak kérdésként megfogalmazható sejtés. Mert hát mit lehet tudni, milyen szövegrétegeket tárhat majd fel egy későbbi, elemző olvasás? Podmaniczky Szilárd regénye jelenleg nagyon izgalmas szövegnek mutatkozik - ennél többet pedig aligha lehet mondani.
Sturm László