juk, hogy már réges-régen magukévá tették az erre vonatkozó ismereteket. Sajnos, a ta-nárok nincsenek megfelelően felkészítve a diákok logikus gondolkodásra nevelésére.
Ma már nem csak az általános és a középis-kolákból, hanem a tanárképző főiskolák és egyetemek kötelező órakeretéből is hiányzik a logikatanítás. Ezért úgy vélem, hogy nem-csak azokat a tanárokat, akik a jövőben logi-kát fognak tanítani, hanem mindazokat, akik bármilyen formában gondolkodni akarnak tanítani – és remélem, hogy minden tanár ezt akarja –, meg kell ismertetni a hétköznapi helyes gondolkodás logikájával. Bármilyen úton is kívánja a tanár tanítványai gondolko-dását fejleszteni, neki magának feltétlenül szüksége van arra, hogy ne csak saját józan eszének logikáját felhasználva neveljen, ha-nem ismerje a logika tudományának alapja-it. Elsősorban olyan ismeretekre van szüksé-ge, amelyeket közvetlenül át tud adni a gye-rekeknek. E célok megvalósítása érdekében szükség lenne a tanárok részére továbbkép-ző tanfolyamok indítására. Remélem, hogy a közlejövőben erre Magyarországon is sor
kerül, és akkor kiszélesedik a jelenleg igen kevés iskolában folytatott logikaoktatás.
G. Havas Katalin
Jegyzet
(1)PÓLYA GYÖRGY: A problémamegoldás iskolája II.Tankönyvkiadó, Bp. 1971, 111. old.
(2) GOETHE, WOLFGANG VON: Faust. Sárközi György fordítása.
(3)HEGEL, G. W.: A logika tudománya. Akadémiai Kiadó, Bp. 1957, 2. old.
(4)KANT, I.: Die Logik.Königsberg 1800.
(5) Bibliotheca.Bp. 1957.
(6)Tankönyvkiadó, Bp. 1971.
(7)Tankönyvkiadó, Bp. 1969.
(8)Gondolat Kiadó, Bp. 1976.
(9)Magvető Könyvkiadó, Bp. 1973.
(10)PÉTER RÓZSA: Játék a végtelennel,i. m., 18. old.
(11)Bochensky, J. M. 1987. augusztus 23-án kelt levele.
(12)PLATÓN: Válogatott Művei. Állam VII. 536e, 537a. Európa Könyvkiadó, Bp. 1963.
(13)G. HAVAS KATALIN: Így logikus!Móra, Bp.
1982, második kiadás: Korona Könyvkiadó, Bp. 1994;
Arisztotelésztől napjainkig. Logika vagy logikák? Tá-rogató Kiadó, Bp. 1995, második kiadás: Szent István Társulat, Bp. 1997.
(14)VEKERDYTAMÁS: Taní-tani a tanítást.AKG, Bp.
gondolatkísér-juk, hogy már réges-régen magukévá tették az erre vonatkozó ismereteket. Sajnos, a ta-nárok nincsenek megfelelően felkészítve a diákok logikus gondolkodásra nevelésére.
Ma már nem csak az általános és a középis-kolákból, hanem a tanárképző főiskolák és egyetemek kötelező órakeretéből is hiányzik a logikatanítás. Ezért úgy vélem, hogy nem-csak azokat a tanárokat, akik a jövőben logi-kát fognak tanítani, hanem mindazokat, akik bármilyen formában gondolkodni akarnak tanítani – és remélem, hogy minden tanár ezt akarja –, meg kell ismertetni a hétköznapi helyes gondolkodás logikájával. Bármilyen úton is kívánja a tanár tanítványai gondolko-dását fejleszteni, neki magának feltétlenül szüksége van arra, hogy ne csak saját józan eszének logikáját felhasználva neveljen, ha-nem ismerje a logika tudományának alapja-it. Elsősorban olyan ismeretekre van szüksé-ge, amelyeket közvetlenül át tud adni a gye-rekeknek. E célok megvalósítása érdekében szükség lenne a tanárok részére továbbkép-ző tanfolyamok indítására. Remélem, hogy a közlejövőben erre Magyarországon is sor
kerül, és akkor kiszélesedik a jelenleg igen kevés iskolában folytatott logikaoktatás.
G. Havas Katalin
Jegyzet
(1)PÓLYA GYÖRGY: A problémamegoldás iskolája II.Tankönyvkiadó, Bp. 1971, 111. old.
(2) GOETHE, WOLFGANG VON: Faust. Sárközi György fordítása.
(3)HEGEL, G. W.: A logika tudománya. Akadémiai Kiadó, Bp. 1957, 2. old.
(4)KANT, I.: Die Logik.Königsberg 1800.
(5) Bibliotheca.Bp. 1957.
(6)Tankönyvkiadó, Bp. 1971.
(7)Tankönyvkiadó, Bp. 1969.
(8)Gondolat Kiadó, Bp. 1976.
(9)Magvető Könyvkiadó, Bp. 1973.
(10)PÉTER RÓZSA: Játék a végtelennel,i. m., 18. old.
(11)Bochensky, J. M. 1987. augusztus 23-án kelt levele.
(12)PLATÓN: Válogatott Művei. Állam VII. 536e, 537a. Európa Könyvkiadó, Bp. 1963.
(13)G. HAVAS KATALIN: Így logikus!Móra, Bp.
1982, második kiadás: Korona Könyvkiadó, Bp. 1994;
Arisztotelésztől napjainkig. Logika vagy logikák? Tá-rogató Kiadó, Bp. 1995, második kiadás: Szent István Társulat, Bp. 1997.
(14)VEKERDYTAMÁS: Taní-tani a tanítást.AKG, Bp.
Szemle
Műfajelmélet helyett:
műfajelméleti gondolkodás
Miután – a századvég egy lehetséges perspektívájából így látszik – sem a kontextualista (tehát a magukat az életrajzi, a korszerkezeti s a szellem-történeti kontextusok „földerítésében” érdekeltnek gondoló) irodalomteóriák, sem pedig az alakelméletiek (azaz a figyelmüket a formális vagy strukturális műjegyekre összpontosítók) nem szolgáltak, nem szolgálhattak elégséges felelettel
a műalkotás mibenléte, illetőleg a műfajiság és műnemiség kérdésére, kérdéseire vonatkozólag, legalábbis két döntő mozzanatra lehet következtetnünk. Egyrészt a kérdésnek a mindenkori kérdező történeti pozíciójából, temporális létmódjából
adódó folytonos újragondolhatóságára mint elvi tényre. Ennek nyomán pedig a folytonos újragondolás kényszerére, feladatára, kötelességére.
S
zili József, aki előző kötetében az Arany-líra „ÚJ OLVASHATÓSÁ-GA esélyei”-nek „gyarapításá”-ban (1)jelölte meg fő célját, jelen munkájában – nyilván a fönti belátás osztójaként maga is – tágabb szakterülete: a poétika, a poe-tológia kérdéseinek „újraolvasására” tesz nagy ívű, nagyfontosságú kísérletet.Módszertani tudatosságot jelez, hogy ön-nön pozícióját s az e pozícióból elvégezhető műveleteket rögtön a bevezető lapokon igyekszik körülhatárolni. Célja eszerint egy-fajta „műnemelmélet-kritikai attitűd” érvé-nyesítésével adni néhány fontosabb műal-kotás-tipológia „kritikai metaelmélet”-ét;
anélkül azonban, hogy ez a
gondolatkísér-let, mely a (felül)vizsgált esztétikai rendsze-reket éppen időbeliségük s viszonylagossá-guk megmutatása révén mutatja korlátozott-nak, maga az időtlen és egyetemes érvény elérhetőségének illúziójával volna terhes.
Alapfölvetése pedig, hogy a logikai és ter-mészetrajzi osztályozásmodellek vonzásá-ban kidolgozott, hagyományos, három-vagy négyosztatú műnemelméletek „kiiga-zításával” egy olyan „x”, a „katalógus” téte-lezhető, mely
egyfe-lől az elbeszélő (az epikai), másfelől az értekező szövegfor-mációk „csíraformá-jaként”: „hipotetikus ősforma”-ként kép-zelhető el. (A klasszi-fikációs kényszer „ki-játszhatósága” már csak azért is jelent-kezhet különösen ös-szetett problémaként, mert a taxonómiai rendezés igénye „ben-ne gyökerezik min-den természetes nyelv lexikai struktúrájá-ban”…)
A könyv első egy-sége Műfajiság az irodalom és a nem irodalom határáncím alatt előbb irodalmi-ság s irodalmi műfaji-ság definíciós
meze-jét jelöli körül (s hagyja, persze, nyitva), hogy aztán a század néhány prózatörténeti fejleményére, regénypoétikai dilemmájára reflektáljon. A szerző itt a többnyire „puris-ta vagy esszencialis„puris-ta hajlamok” ural„puris-ta mű-faj- és műnemelméleti rendszerezések gya-korlatát „a legtöbb nyelvi szöveg határeset”
óvatos, ám példákkal igazolt tétele felől te-szi kétségessé.
A nyelv világalkotó mineműségének el-ismerésére vall, hogy Szili a regény műfaj-történetét a „regény” terminus etimológiá-jával párhuzamban vizsgálja. Így jut el, epika, eposz és regény definitív viszonyai-nak tisztázása során, előbb az „öntükröző”
regény eseteiig, azaz a század első felének néhány fontosabb regényfejleményéig. (E ponton egyébként már-már kánonalakító gesztust gyakorol, amikor, esztétikai ér-vény és kanonikus utóélet dolgában, Szent-kuthy Miklós Prae-jét a madáchi Tragédiá-val egyenrangúként, „ugyanolyan látensen világirodalmi rangú mű”-ként említi.) S látszólag talán esetlegesen, ám a hazai mű-fajszerkezeti viszonyok felől tekintve, semmiképpen nem indokolatlanul fordul ezután a szó az iro-dalmi szociográfiára.
Rövid műfaj- s egy-szersmind fogadta-tástörténeti áttekintés (a kezdetektől a Mozgó Világ indulá-sáig) teszi nyilvánva-lóvá: a Puszták né-pé-t lelkesen méltató Móricz vagy – ké-sőbb – a „falukutató”
irodalomról elemzést nyújtó Bibóbár (má-ig) vitatott műfaji he-lyű és szerepű, ko-rántsem érdek- s ér-demtelen szövegtí-pust tüntetett ki fi-gyelmével. E gondo-latkör zárásaként, fikcionalitás és „non-fiction” jelleg kér-déspólusainak fe-szültségében, a „valóság” s az arról való beszéd(ek) nem-azonosságának elégszer nem ismételhető tétele ismétli magát újra.
„APoétikatörténete és a poétika története közötti egybeesés” fölismerésében jelölhet-jük meg a második főfejezet indítómozzana-tát, mely az arisztotelészi műnemelméletet annak hatás- és értelmezéstörténetén keresz-tül olvassa „vissza”, érti újra. Atörténeti po-étikaként, egyfajta „remekművekre szabott narratológia”-ként elgondolt Poétika elméle-tiszakmunkaként való (félre)értés-történeté-nek fölvillantása, a rendszerbeli „lírahiány”
lehetséges (teoretikus és praktikus) okainak vázolása lényegében az értésmódok
újraérté-Iskolakultúra 1999/1
Szép vonása a kötetnek, hogy a szerző, ahol lehet, a kiterjedt nemzetközi
példa-és hivatkozásanyag földolgozása során hazai kezdeményekre, kísérletekre,
eredményekre hívja föl az olvasó figyelmét. Így például a Poétika kiadás-története kapcsán Bernáth Árpád és Ritoók Zsigmond neve kerül többször szóba, az interkulturalitás kérdés-körében Lotz János verstan-teljesítménye is méltatást kap, irodalomtörténet és poetológia
termékeny összjátékáról szólva pedig Németh G. Béla
s tanítványi köre említődik releváns példaként.
seelemi követelményének hermeneutikai ta-nulságát fogalmazza újra, demonstratív eréllyel. S a teljes munkának is az egyik leg-érdekesebb része, ahol azután Szili a hagyo-mányos műnem- és műfajrendeket „a textus és architextusa viszonya”-ként fölfogott architextualitás fogalma bevezetésével de-konstruáló Gérard Genette fogalmai rend-szerével, poetológiai elképzeléseivel próbál párbeszédbe lépni. Az „esztétikai irodalom-fogalom” és a szövegfogalma olyan teoreti-kai-terminológiai elemekként reflektálódnak e poétikai horizontban, melyek – megint csak – a „szűkebb” tárgyból kivezető kérdésirá-nyok megalapozásához járul(hat)nak hozzá.
Dolgozata harmadik részében Szili alapve-tően „annak a rejtélynek” kíván a végére jár-ni, „hogy az elbeszélés miért nem alapoz meg poétikát, illetve kritikarendszert”. Ennek ér-dekében, elsősorban Earl Minerkomparatív kutatáseredményeire támaszkodva, látókörét úgy igyekszik nem-európai régiók felé nyitni, hogy interkulturális tájékozódásának csak (ami jószerivel elkerülhetetlen) nézőpontját, de nem (amint gyakorta lenni szokott) érték-centrumát jelölje ki az európaiság pozíciója.
A nyugati (a dráma megalapozta) és a keleti (a líra meghatározta) irodalomszemlélet és kritikarendszer mineri megkülönböztetése fé-nyében különösen élesen exponálódik a kötet egész ívét alakító kérdés: vajon miért „hiány-zik az olyan kritikarendszer, amelyet az elbe-szélés határoz meg” (Miner). Linearitás, szekvencialitás, katalóguselv és narratív ex-panzió formanyelvi, alakítástechnikai értel-mezése (láncmesék, epikus ráolvasások s egyebek elemzése) mentén bomlik ki így vé-gül az a koncepció-megajánlás, mely a kötet bevezetőjében elővázoltakat egy elbeszélés-alapú, „láthatatlan” kritikarendszer értelmez-hetőségéhez kötve, alkotói-befogadói gya-korlat és teoretikus tudat kettősségében, illet-ve befogadás, olvasó-szocializálás, kánonok és kritikai rendszerek viszonyhálójában látja megragadhatónak többek közt önmaga felté-telezettségénekis a legfőbb tényezőit.
Szép vonása a kötetnek, hogy a szerző, ahol lehet, a kiterjedt nemzetközi példa- és hivatkozásanyag földolgozása során hazai kezdeményekre, kísérletekre, eredmé-nyekre hívja föl az olvasó figyelmét. Így
például a Poétikakiadástörténete kapcsán Bernáth Árpád és Ritoók Zsigmond neve kerül többször szóba, az interkulturalitás kérdéskörében Lotz János verstan-teljesít-ménye is méltatást kap, irodalomtörténet és poetológia termékeny összjátékáról szólva pedig Németh G. Bélas tanítványi köre említődik releváns példaként.
Érdemes megemlékeznünk még a dolgo-zat nyelvi-szemléleti megalkotottságáról, stiláris-retorikai karakteréről. A poétikai mű-nemek interkulturális elméleté-ről ugyanis egyrészt az mondható el, hogy a jelen recen-zió címévé emelt alfejezetcímnek mindvé-gig meggyőző igazolását adja: beszéde rend-jét nem a kinyilatkoztatás bizonyossága, de a kérdezés (tudással és elméleti nyitottsággal megalapozott) biztonsága szervezi. Másrészt az is, hogy argumentációs logikája tisztasá-gához egyáltalán nem lebecsülhető mérték-ben járul hozzá stílusa szabatossága: nyelve-zetének a szaktudományos beszédmód ter-minuselemeit a művelt közbeszéd stíluskere-tei közé applikálni tudó minősége mintegy a nyelv azon – Arisztotelésztőljelzett – attribú-tumát juttatja egyedi érvényre, hogy az ti.
„világos, de nem közönséges” (2).
A recenzens Szili József rokonszenvesen karcsú (alig másfélszáz oldalas) könyvét nemcsak mint idegen irodalmakon s iroda-lomteóriákon iskolázott gondolkodás iz-galmas vállalkozását ajánlja az olvasó (akár szakember, akár laikus) figyelmébe, de egyúttal mint a hazai irodalomértés él-vonali fölkészültségét is dicsérőt. Azon iro-dalomértését, mely ugyan „nem egységes, de mindenütt jelen levő háttérként-alap-ként feltételezi a poétikai vizsgálódást”.
SZILI JÓZSEF: A poétikai műnemek interkul-turális elmélete. Akadémiai Kiadó, Bp. 1997.
Halmai Tamás
Jegyzet
(1)SZILI JÓZSEF: Arany hogy istenül. Az Arany-líra posztmodernsége.Argumentum, Bp. 1996, 281. old.
(2)ARISZTOTELÉSZ: Poétika.Kossuth Könyvki-adó, h. n., 1994, 41. old.
Szemle
O
lasz a tanulmánykötet elején két fe-jezetet is szentel a regény tipológiai, poetikai–narratológiai kérdéseinek, valamint a század első felének magyar re-gényhagyományához kapcsolódó problémák-nak (A regény metamorfózisa századunk első felében Tipológiai kérdések, poetikai-narrato-lógiai modellek).Bahtyin nyomán a regényt rugalmas, örökösen változó műfajnak tekinti, amely egyszerre folyamatosan és szakaszo-san változik. A műfaji törvényt betartó folya-maton és azt megváltoztató szakaszosságon túl, vagy inkább ezekkel együtt, a „regényol-vasói tudat narrativitása” is változik – írja Olasz –, ami a korábban még regényként nem olvasott művek regényként való értését ered-ményezi: „Kosztolányi–Esti Kornél szerint a regényhagyomány passzív és receptív, fo-gyasztói esztétikáját kell megváltoztatni.” A korszerűnek mondható elgondolás, miszerint a valamilyen műfajként való besorolás inkább függvénye bizonyos hatástörténetileg megha-tározott olvasásmódoknak, mintsem egyértel-műen behatárolható, változatlan szabályok-nak, Olasz imént idézett mondatában egy, a szerző által felszámolni kívánt tétellel kapcso-lódik össze. Azon túl, hogy reflexió nélkül át-veszi a Kosztolányi-recepció egyik megkö-vült – és éppen az ezredvégi horizont felől át-értékelődő – elemét (Kosztolányi=Esti Kor-nél), egy másik, a tanulmánykötet egészére jellemző hozzáállást is reprezentál: ahagyo-mánytörténeti változásokat, amelyekről bár kijelenti, hogy valamiképp a műfaj inherens jegyeiből adódnak – mégis átutalja a szerzői intenció alakító, formáló hatáskörébe, egyen-lőségjelet téve szándék és jelentés, értelmezés (szándék-tulajdonítás) közé. Ugyanezen az oldalon idézi Olasz Palkó Gáborértelmezését (méghozzá igenlő gesztussal), amely éppen az Esti-történetek integrálhatatlanságával, va-lamint a recepció Esti Kornélt és Kosztolányit azonosító gesztusával hozza összefüggésbe a történetek novellaciklusként való olvasását.
Azaz, amikor Olasz a műfaj változékonyságát igyekszik alátámasztani, éppen hogy befa-gyasztja az értelmezés terét, továbbvitel he-lyett megismétli a recepcióban uralkodó in-terpretációt.
Olasz a kötet első két elméleti, történeti hátteret vázoló fejezetében, valamint a konk-rét szövegértelmezések során is zavarba ejtő mennyiségű jegyzettel dolgozik, bevonva a legkülönbözőbb irányultságú iskolák által felvetett kérdéseket saját értelmezői terébe.
Olyan irodalomelméleti rendszerek kibékíté-sére, konstruktív öszszeolvasására tesz kísér-letet, amelyek az irodalomról, és azon belül is a regényről gyökeresen eltérő módon gon-dolkodnak. A probléma azonban nem itt kez-dődik: lehetséges a hermeneutika, struktura-lizmus, posztstrukturalizmus stb. kérdéseit olyan módon fölvetni, hogy azok a létrejövő értelmezésbe beépülve, termékeny
dialógus-Iskolakultúra 1999/1