A háttérben persze, mint megszokhattuk, szza007-es irodalmi ügynök állhatott. Piros- fekete színű autójának reflektorai halványan derengtek a birodalmi tavaszban. Al-konyult. De hát este kell ilyes akciókat végrehajtani, mert délelőtt a múzsák vagy hortyognak vagy tejcsárdákban früstökölnek. SzabóZé pöttyet megnyomta a dudát, mire beindult a gépezet.
Minden felfelé tört, ahogy a párák, a termikek, a művésztekintetek, s a világvé-gevárók aggódó, semmit-látó szemei is szoktak volt… A dudajelre pöffent valami a közeli vasútállomáson. SzabóZé behúzta a magassági kormányt. De ül ott mellette még valaki. Igen, mintha Don Raffaello lenne. Nyakig pirosfeketében, hiszen az autó-hoz öltözött. És ha jobban figyelünk, SzabóZé nyakig lilafehér. Uh, mi lesz ebből?
Futballbarátság, világválság? Szépirodalom? 6:3 az ÚjNyugat javára, de vajon ki ellen? Ám nincs idő tűnődni, mert ők eltűntek az égmagasban, ellenben megjelent egy sínen haladó szekérvár. Ami nem is szekérvár, mert mindenki bemehet, ha nem piszkol bele. A Nyug11 jelű mozdony gőzpamacsokat eregetve türelmetlenkedett.
Túlfűtötték a nagy kalandra…
A Hadikból tömött sorokban érkeztek a K10-25 csúcs meghódítására induló kalandorok. Aranyásók, aranymetszéskutatók, verslábbányászok, titkos tanítók, nagyöregek, gyémántszórók, csillagporgyűjtők, verscsokorkötők, szonettkoszorú-kerekítők és egyéb érdekelt csudabogarak… A vonat kissé feltartotta a villamosokat, de valahogy megértőbbek voltak ma este a hazaigyekvők is. A városban tiszta idő honolt egész nap, így simán ki lehetett venni, hogy a Parnasszosz csipkés, tejhabos teteje megtelt önjelölt csúcsrajárókkal és meghasonlott csúcsrajáratottakkal, valamint lerobbant Pegazusokkal, így érdemesebb (ha valaki még vágyik efféle babérokra egyáltalán) az irányt az Újnyugat-hegység K10-25 csúcsa felé venni, mert ott még nem ütötte fel vérhabos fejét a literatúrai öklelődzés – ellenben, ha ügyes pionyírok foglalják el, simán átköltözik oda egy sereg múzsa (főleg a pálinkakedvelők…)
Mozsef úr, a mozdonyvezető, verssel kedveskedett minden felszállónak, de nyomban jelezte, ne firtassák a mesterségét, mert szereti ugyan, de ő e szent napon úgyis átül egy Tesla márkájú szárnyas lóra, masinisztailag hagyják hát lógva… Az utasok előre megváltott jegyeit furcsa fényalak kezelte. Czeire doktor mindenik bi-létára felkarcolta tulajdonosa esélyeit, s mondhatni a felszállók zöme elégedett is lehetett. Ekkor egy másik asztráltest jelent meg, F. Odorák úré, aki minden utasnak névre szóló, haikus kitűzőt adományozott, s a vállalkozás lobogójára felhímzett egy tizenhétszótagost, hogyaszongya: kihívás hegynek // szakadni ki lenn marad // látszatlé-tező… A jelenők sorát Nyári Ján zárta, aki átadta a mennyei lugasban tapasztaltakat (boroskehely formájában) a kissé meghökkent, de hökkenésében is Babitsot
(ponto-san és hosszan) idéző Rozé királynak, aki ebbéli minőségében a hosszú úton borkós-tolóval traktálta a túrára készülőket…
A kadarok, rozék, sillerek felhevítették a szellemet meg a testet is, de szükség is van erre, hiszen lassan megáll a gőzpöfögészeti, és kisereglik belőle a számos mű-vész, hogy kezdetét vegye a… A séta? A túra? A hegymászás? A gyaloggalopp? A földönfutás? Ki, hogy érzi, vérmérséklete és szerencséje szerint…
Az alaptábort, melyet este fél tíz körül kerekítettek a hegy alatt (ekkor már elég jelentős a múzsajárás) Reczeny Gyú biztosította, aki megígérte, résen lesz, az ellen-séget messze tántorítja, a dúvadakat kiakolbólítja, a parnasszoszi nőszemélyeket helyes útra egyengeti, a rajongókat jól tartja, és füstjelekkel kommunikál majd a többiekkel, de ő feljebb nem megy, inkább a könyveit küldi föl egy időkapszulában.
Azt is megígérte, hogy a hegyről lehullajtott kötetekből összeráz néhányat, és költemény-cuvéit (a visszatérők legnagyobb megelégedésére) a tábortűz mellett majd elő is vezeti…
Möszjő Petánd nyomban élre állt, és szakavatott, avantgarde mozdulatokkal a leg-járhatatlanabb hágók felé mutatott, mely mutatás egyszersmind a költészet irányát volt hivatva jelezni. Persze közérthetőbb szonettekkel szólott az útban elcsüggedők-höz, akik alá a mindig serény Novi Bálint (légből kapott, de mindenképp kávéházi minőségű) Thonet-székeket illesztett… H. Krisztierna, aki megbízott túravezetőként lépdelt Möszjő Petánd mellett, meggyőzte nevezett úriembert, jobban járnánk (a csúcsra törők erősen szórt korosztályát tekintve), ha a realitások talaját is figyelem-be vennénk. Ő inkább a Valóság Kérlelhetetlen Ösvényére terelte volna a társaságot, rásegítve erre egy rapid felolvasással. „Így sem lesz nyár esti promenád” – tekintett borongva a 2010 méter magas csúcsok felé az írónő. Végül kiegyeztek, s mindketten megmaradtak az élcsapatban.
Fontos szerepet vállaltak magukra az útdokumentálók is. Mademoiselle Miső puzzle- okat festett, s vállalta, ha már nem látják a fellegektől Reczeny Gyú füstjele-it, isteni hírvivőként akár le-föl futos a hegymászók és az alaptábor között. Drazsé úrhölgy lírai napló vezetésébe fogott, velejáró kapcsoskönyvébe jegyezve, miféle emberi furcsaságok vagynak földön és útban az egek felé… HoGaMi san (aki ko-rántsem volt nippon, pedig Nikon-fotográfiákkal felturbózott versjelzéseket, tudó-sításokat e-mailezett a Hegymenet című napilapba) amíg volt wifi, amíg volt térerő, amíg volt műholdkapcsolat, és amikor már semmi se volt, galambpostán küldte a jóhírt a világba… És nem feledkezhetünk meg Dótila bárdról sem, aki hős énekmon-dó módján termohálózsákos, unplugged koncertet adott a K10-25 turné második állomásán, a Most kiszögellésnél: Törj magasra, írjál mélyet! címmel.
A fellépés másnapján (táborbontás után) a kissé aznapos közönség éberittasan továbbtántorgott a csúcs felé. A legfürgébb, legtettrekészebb Magashegyi Botanill volt, aki a középhegység és magashegység határrégiójában végzett növénytani ku-tatásokat, és gyűjtött be több, eddig nem létező (mert nem tudtunk róla) babérfajt, melyek a globális felhülyülés miatt költöztek 1500 méterre a tengerszinttől. Hermé-szi, tizenkétsoros botanikáiban meg is írta erről a véleményét. A babérokat (minden eshetőségre tekintettel) átadta a dicskoszorú-készítő brigádnak. Mivel 1600 és 1700 méter között a hegymászók több el- és/vagy félbehagyott, jégbe fagyott életművel
találkoztak, tanácsot kértek Juratus Filipastól, aki jogilag is kiigazította a rosszban sántikálókat, eltévelyedőket, pályát tévesztetteket – akik pedig tényleg nem tud-tak önmaguk lenni, azokat letanácsolta a hegyről. Széllebegtette sátrában pontos diagnózissal gyógyította a mászástól visszeres verslábakat…
Megint este lett. S bár 10 méter maradt a célig, tábort ütöttek a csúcsostromlók.
Szolid tűz kerekedett, oxigénsátrat húztak fel az idősebb mászók örömére (bár le-het, egy tábori pálinka-kantinnak jobban örvendtek volna), de ácsoltak színpadot is sebtiben, s magaslati esztrádműsorral köszöntötték az éjfelet, mely előszobája a K10-25 meghódításának. A József Attila Teátrum színészeit helikopteren hozták a hirtelen kélt hóviharban. Addig is Megadonát hangmontázsa indította meg a gondo-latok sajátos mintázatú, 2000 méter magas táncát, ám, sajnos, a lavinát is, amit azon-ban az újralényegült, egyszer már megénekelt, de feledhetetlen emlékű Nyári Ján – fővédnöki kupolával hárított, a Parnasszoszról és kisebb-nagyobb szellemi túlhe-gyekről kilőtt ballisztikus rakétákkal egyetemben. A csatazajban Zabor Tilán olvasta fel Parttalanul arcoskodó nemzedék című korszakos művét, mely akkora tapsvihart aratott, hogy a saját magaslataikon elkábított múzsák valahányan idesereglettek, valami frisset látni, hallani… Luke Szándor bej érdemesünk a következő műsorszám-ban felmondott egy, míg K. Lui Moll, a dalnok-színész még egy compact discnyi hanganyagot (azokból a szövegekből, melyeket a mászás okozott). A két korongot azonnal legurították a hegygerincen Reczeny Gyúnak, aki betette őket a köztudatba.
Kicsit másképp… Kétségkívül a legnépszerűbb vers Novi Bálint egysoros intelme avagy fenyegetése volt, amely így hangzott: Ej, Schwalm Zoltán, Schwalm Zoltán, majd lebuksz a hegy ormán!
És elkövetkezett a nagy nap, a K10-25 meghódítása. Odalenn több tucat művész és huhogó kongatta a vészharangot, Reczeny Gyú alig bírta nyugalomra inteni e siserehadat, mely csak akkor csihadt, mikor alaptábori őrünk felajánlotta nekik, ha jók lesznek, és megeszik az ebédet, megmontázsolja őket is. Szinte egyszerre léptek a K10-25 legmagasabb pontjához Bó Leman’, aki hosszú kávét kért a célszalag átsza-kításakor, és Gabriell Keringeu, aki klasszikus zenén edzett tüdősípolással sorolta volna túraemlékeit, ha Röss Stefán, Sábara Szilva, Ügyián Zolt’ és Csóga Dorsán nem egyszerre szaval bele a levegőégbe, tántorítva meg őket a haladásban, késztetve őket valódi műélvezetre. Dorsán a következő pillanatban már Antológia várát akarta megépíteni a csúcson, mert acsarkodókat vélt látni alant, pedig ők csak a rajongók voltak, akik Reczeny Gyú útmutatása szerint vonultak az ormok felé.
A hegycsúcs és a sorban felérkezők lila-fehér-vörös-fekete fényben vibráltak.
A szétporlasztott hófüggönyre Birjoe mester vizualizálta a küldetést, mindenki tapsolt és koccintott, Novi Bálint Schwalm Zoltán 007-es ügynökkel és Don Raffaelló-val lábteniszezett a derékig érő hóban. Akik nem szerették a focit, felnyitották a bolyhosokat, sőt, mi több, véletlenül Reczeny Gyú időkapszuláját is, amiből maga Reczeny Gyú lépdelt elő. A Magashegyi Botanill által felfedezett és leírt babérokból font koszorúkat kiosztották, mindenki szerencsésen meg is koszorúzta magát, végül a vers- és pálinkamámor csúcsán a szépreményű társaság nagy igyekezet-tel próbálta összekuszálni Mademoiselle Miső irodalmi beálláshoz összerendezett puzzle-darabkáit… Aki pedig délután, a vihar elültével elhelikopterezett a fennsík
felett, Kidora úrhölgy és Sajdenc bácsi Nasca-vonalait csodálhatta meg, melyet a je-ges hóba karistoltak, hogy a máshonnan menekült lírai-prózai-drámai, ejtőernyős szabadcsapatok ne a szakadékba, hanem a K10-25-re lavírozzanak… A csúcsdöntés estéjén Csuki bá’ is megérkezett Gombóc Artúr és Süsü társaságában, akik kikérték maguknak, hogy kimaradtak a projektből. Gombóc Artúr bánatában jól becsokolá-dézott, mint egy azték király, Süsü pedig mérgében megolvasztotta a csúcsok havát, s a lángnyelvek poszméhdöngicséltető, rózsabimbófeslető, őzikesimogató, madár-trillafényes örök árkádiai tavaszt hoztak az Újnyugat-hegység legfenségesebb bér-cére. (Sajnos az ejtőernyős leszállópálya is elolvadt – de itt ne is ejtőernyőzgessen senki, ha értik, mire gondolunk… Itt nyugalomra van szükség.) Mindenki kitette hát a virágillatú fennsíkon a túrafelszereléshez dukáló nyugágyát, és 2010 méteren megkezdődött, mit megkezdődött – folytatódott az örök álmodozás…
2018