Choli bácsi a Legendák nyomában előadásán (2014. október 3.) – Fotó: Juhász Melinda
– De, de, hagyd magad, hagyd magad! – mondta, hiába. A lány nem akart kö-télnek állni. Pedig alig vártuk, hogy történjen már valami, amit érdemes meglesni.
Egyszer aztán hirtelen beidegesedett Tutunyi, és ripsz-ropsz minden ruhát letépett a lányról. Szegény paszabi lány ott állt előttünk anyaszült meztelen. Mi meg mind a hárman tátott szájjal bámultuk, meg azt, hogy most mit csinál majd Tutunyi.
Nagyon szerették a falusiak, amikor ezekről az eseményekről meséltem nekik.
Én meg persze, ahányszor elmeséltem az esetet, mindannyiszor betoldottam valami új, izgalmas részletet, a pillanatnyi gondolataim közül. Ezt is röhögve fogadták az emberek. Pláne akkor, amikor valamennyien a kocsma előtt álltunk, és ott mesél-tem. Minden kis részletet hallani akartak Tutunyiról. Természetesen a sikamlósabb dolgokat csak akkor mesélhettem el, amikor sem cigány, sem asszony nem volt a hallgatóságban. Úgynevezett „csúnya” dolgokról nem volt szabad beszélnie még a cigányfiúknak sem a faluban…
Az meg egyenesen a világ csudája volt, ahogy azon nevettek, amikor azt mesél-tem, miért haragszik rám annyira Tuja bátyám. Tuja bácsi az apám öccse volt, és ott lakott négy lányával a szomszédunkban. Amikor már nagyon unatkoztam, átlopa-kodtam az ablakuk alá, és jó hangosan bekiabáltam:
– Sosoj!
Ő mindig kiszólt, pedig már jól tudta, hogy én vagyok az ablak alatt, hogy:
– Mi az?
Én meg megkérdeztem tőle:
– Tényleg nagy a csöcsöd?
Ilyenkor abban a pillanatban, ahogy megkérdeztem, szaladtam is, mint Dényilá-ék kutyája, mikor észrevesz bennünket a kertjükben a szőlő között. Jött Tuja bátyám is, és ami éppen a keze ügyébe került, azt vágta utánam.
Azért is nagyon haragudott rám, ha a kutyáját csúfoltam. Volt Tuja bátyámnak egy szerencsétlen szupornyicás kutyája, akit úgy hívtak, Fürge. Fürge csak úgy tu-dott ugatni, hogyha a fejét magasan, amennyire csak tudta, az ég felé feszítette, mint más, rendes kutya, amikor vonyít, és olyan vékony cérnahangon bugyborékolt ki torkából a hang, mintha vércse sikoltozna valahol a házak mögötti erdőben. Kissze-mű, Tuja bácsi felesége, nem tudta kimondani az „F” betűt, ezért úgy hívta a kutyá-jukat, hogy „Sirge”. Elöl hiányzott ugyanis két foga. Amikor nem tudtam bemenni az ablakuk alá, hogy bekiabáljak Sosojnak, Tuja bátyám nagyobbik lányának, mert Tuja bátyám kint volt az udvaron, elkiáltottam magam, hogy „Si-ir-ge-e”, jó hosz-szan elhúzva, mintha vonyítanék. Tuja bátyám mindig odanézett, én meg felemel-tem a fejem az ég felé, mint a kutyája szokta, és vékony hangon elkezdfelemel-tem ugatni.
A bácsit ez még annál is jobban idegesítette, mint amikor a lányával tréfálkoztam.
Sokszor már a haját tépte idegességében. Hogyha Kisszemű meg merte kérdezni, mi a bánatnak idegeskedik miattam annyira, akkor meg őrajta töltötte ki a mérgét.
Sokszor kikapott Kisszemű miattam. Sosoj miatt meg olyanokat kiabált Tuja bátyám országra-világra szóló hangjával: – „Te ördög szarja, hát azt akarod, hogy senki ne vegye el a lányomat feleségül? Vagy talán magadnak akarod, azért nem hagyod békén? Hát az anyád picsája még le sem esett az orrodról, máris asszony kéne?”
De kit érdekelt, mit kiabál Tuja bátyám, hadd mondja, az a lényeg, hogy ide-geskedik. Máris nem volt olyan unalmas a napom. Úgy kell Tujának – gondoltam.
Hadd tépje a haját, hogyha olyan irigy ember, hogy egy szárnya tövit se adna oda a gyerek kezébe, még akkor sem, ha az előtte esne össze az éhségtől.
Tuja bátyámnak mindig volt ennivalója. Nem tudom, hogy csinálta. Azt sem si-került kilesnem, honnan szerzi be a döglött kacsát, tyúkot, de olyan is előfordult, nem is egyszer, hogy kövér libát szerzett. Azt mondta a cigánysoron, hogy tömés közben félrement a kukorica, megfulladt. Természetesen nem sokan hittek neki, tudták, hogy Tuja bátyám mindig mellébeszél, amikor komoly dologról van szó.
A döglött, kövér liba meg az egyik legfontosabb dolognak számított a cigánysoron.
Azon meg egyenesen egymás hasát fogták a kocsmázó magyar emberek, hogyha Kisszeműt utánoztam. Kisszeműnek az volt a szokása, hogy a harmadik féldeci pá-linka után, amit a Köpe-féle kocsmában kapkodott be, elkezdte nyalogatni a szája szélét. Ahogy szaporodtak benne a féldecik, úgy lustult a nyelve, és egyre hosszabb ideig felejtődött kinn, nagyon vékony alsó ajkán. Apró szemeivel olyan furcsán pis-logott ilyenkor, mint egy idegbajos szalamandra az árokpartján. Amikor elindult az utcán hazafelé, a különben egyenes, rendes asszonyos lába olyan iksz alakba csava-rodott, mintha szorítana valamit a két combja között. Az a nagy kerek feneke meg úgy kacsázott utána a levegőben, mint Pelle Tógyer rossz szekerének a saroglyája, merthogy annak meg mind a két hátsó tengelye görbe volt. Amikor végigmentem a falusiak előtt a kocsmában, bemutatva, hogyan megy Kisszemű az utcán, bepisiltek a nevetéstől.
De a legnagyobb sikert mégis akkor arattam, amikor Rabot, a tanácselnököt utá-noztam. Ő olyan kacifántosakat tudott mondani, hogy Mitru bácsi, a kondás is bátran megirigyelhette volna. Pedig Mitru bácsi sem akármilyen ember volt. Legtöbbször a szófogadatlan pulikutyája miatt kezdett el káromkodni. Ha a loboncos fekete puli nem fogadott szót a tizedik felszólításra sem, Mitru bácsi fogta a karvastagságú rövid pásztorbotját, és a kutya után vágta. Persze, nem találta el. Mikor Mitru bácsi felemelte a botját, a puli már héthatáron is túljárt. Ilyenkor a kondás felnézett az égre, és ami csak az eszébe jutott, mindent összehordott, ördögöt, istent, a pulikutya anyját, de nagyon sokszor a saját maga anyját is beleszőtte a káromkodási csokorba.
Rab nem káromkodott. Falugyűlést tartott! „Mindaddig, amíg községünkben az aktíva meg a passzíva nem kulminálódik, addig a helyzet nem lesz ottábilis” – ezt mondta. Nem tudom, hol az istenben tudta ezt a hatalmas káromkodásnak is beillő mondást megtanulni. Ennél százszor szívesebben meghallgattuk Mitru bácsit.
Történt egyszer, hogy éppen a kocsma közepén állva, a magas pult meg a három meztelen asztal között, szétvetett lábakkal, éppen úgy, mint Rab szokta, a jó vas-tag számat még inkább előretolva, alsó ajkamat lebiggyesztve, jó hangosan, hogy túlkia báljam az emberek nevetését, próbáltam meggyőzni a többieket arról, miért nem ottábilis minálunk a helyzet, de egyszeriben csend lett. Néma csend.
Zavarba jöttem. Az emberek, akik az előbb még le nem vették rólam a szemüket, némán bámultak maguk elé a poharaikba. S szétvetett lábakkal, éppen úgy, mint én, meredt szemekkel bámult rám a kocsmában Rab, a tanácselnök; mintha ördögöt
látna. Csak bámult, bámult, mint egy rossz, szófogadatlan pulikutya. Most biztos, hogy engem is internálni fognak, mint Heput, Zsíros Janit, a papot, meg Kindó Pétert, Dulló Zolit, a kulákokat – gondoltam magamban. Rab pedig nem mozdult.
Az egész kocsmaajtót eltakarta előlem. Szédülni kezdtem, és lassan elkezdett fo-rogni velem a kocsma. Rab is egyre több lett körülöttem. Már olyan gyorsan forgott a kocsma, hogy mindenhol Rabot láttam. Körbeállta a kocsmát. Egybefolyt. Úgy éreztem, bekerített. Teljesen elzárta előlem a menekülés útját, még egy résnyi lyukat sem hagyott maga között.
Felnéztem a mennyezetre. Ott is Rab állt sorba. Kétségbeestem. Kesernyés émely-gést éreztem a számban, a torkomban, még a gondolat is kesernyés volt a homlo-kom mögött. Egyszerre összerántotta valami a gyomromat, magas ívben, egyenes sugárban robbant ki a számon valami ragacsos nyálka. Szemtől szemben álltam Rabbal. Telibe kapta a szép, élesre vasalt acélkék nadrágját a számon kilövellő sugár.
Otthon tértem magamhoz. Az ágyban feküdtem hanyatt, és egy széles vizes ru-hával volt átkötözve a homlokom. Cilmárt meg Csorba Jóskát másnapra behívatta Rab a tanácsházára, és megbüntette őket, mert egy kiskorút leitattak a kocsmában.
Később, amikor már újra tudtam járni, hallottam a faluban, hogy nem is a pálinka miatt, amit nekem adtak, büntette meg őket Rab, hanem az acélkék nadrág miatt.
Mert Rab nadrágját az övétől a szára aljáig végig lehánytam. Soha többé nem járt acélkék nadrágban.
De ettől a naptól én híres embernek számítottam a faluban.
Kisteleki Dóra illusztrációja 2014