AZ ELADO BIRTOK
I. A MÉLTÓSÁGOS EZREDES ÚR
Híres, nevezetes vitéz ember volt a hétéves háborúban Króf Waldeck Henrik. Egyik élet-írója, aki verses krónikákba rakta össze hősies kalandjait, azt mondja róla: »Az oroszlán és bárány vére összekeverve folyt benne.« Nem terjeszkedünk ki csatáira, mi csak a bárányt fogjuk benne látni. Hős volt a csatatéren, de szelíd, mint a bárány, a női szalonokban.
Éppen ez kellett Mária Teréziának, aki szerette az ügyes katonákat, kik érte verekedjenek, és az ügyetlen udvarlókat, akiket ő házasíthasson meg.
Waldeck a háború végén egy huszárezred parancsnok-ságát kapta tőle, s a huszárezredet, messzeszámító asszony-ésszel, Ujfaluba helyezte, ahol a szép Cselejthy Johanna töltötte a gyászesztendejét. A magyarok azt kiáltották volt a pozsonyi diétán: »Vitam et sanguinem, sed avenam non!«
Az »avená«-hoz nehéz volt hozzáférni. De a királynő kitalálta a módját. Kerek a karika-gyűrű, könnyen gurul. Nagy magyar birtokok fehér, puha asszonyi kezek útján osztrák főuraké lettek. Ha nem sikerült az elődöknek germanizálni a magya-rokat, legalább a földjeik tanuljanak meg németül.
Waldeck gróf a negyvenedik esztendejét töltötte be : már nem volt fiatal, de csinos, daliás férfi, igazi lovag minden izében, ama csillogó korszak erényeivel, hibáival.
Elindult a királynő kegyétől elbűvölve, ezredéhez.
Útközben egy erdőn paraszt-suhanccal találkozott, aki megszólította magyarul. (Ezt a kalandját sokszor emlegette a gróf.) ,
- Alljon meg egy szóra, vitézlő uram!
- Mit akarsz 1 - kérdé szintén magyarul (mert magyar rzrednél szolgált eddig is és megtanulta a nyelvet).
- Meg van-e töltve a karabélya 1
Az ezredes meghökkenve nézett rá e különös kérdés után : nem rablóval áll-e szemben? De a fiú nyílt, jó arca, szép beszéléS fekete szemei megnyugtatták.
- Mit akarsz a karabélyommal, édes fiam?
- Arra kérem alázatosan a vitézlő urat, lőjön vele keresztül.
- Nyúlra, medvére már lőttem, de bolondra még nem.
Ki vagy és mi járatban vagy?
- Nagy Józsflf a nevem, - mondá a legény szomo-rúan - s hogy mi járatban vagyok, kérdé a vitéz úr? Hát éppen abban járok, hogy nézegetem itt a fák közül, melyikre akasszam magamat. (Egy kötőféket húzott elő kopott kék dolmánya belső zsebéből.) Itt van a hozzávaló szerszám, de a golyóhalált jobb szeretném. Ne ordítson a szél énmiattam.
Waldeck gróf még egyszer megnézte a fiút. Igazi halál-elszánás volna az, vagy csak a szája jár?
- Miért akarod lerázni az életet?
- Míg elszunnyadtam az éjjel, a lókötők elvitték a két békós lovamat. Hát mit csináljak én most már a lovaim nélkül, hogy kerüljek az apám ábrázata elé?
Hm! Ez engem akar könyörületre indítani, hogy egy pár aranyat dobjak neki gondolta magában az ezredes; -lássuk csak, megteszem a próbát.
A gróf kihúzta karabélyát a kápából. . - Igazad van, fickó ; belátom a dolgot. Hunyd be hát a szemedet, hadd lőjelek agyon.
A fiú behunyta szemeit. A sárkány tompán csettent, a gróf célzott, a lövés eldördült, de csak arcizma se rándult meg a legénycsénck. Ekkora halálmegvctésről még Waldeck Henriknek se volt fogalma.
- Ember vagy a talpadon, Nagy József. Kár volna ilyen bátor gyerekért. A levegőbe lőttem. Jer, magammal viszlek huszárnak.
Nagy Józsi a fejét rázta
- Azzal az én apám két lova nem kerül meg ! - Apád nem fogja tudni, hova lettél.
- De én tudni fogom, hogy ő mivé lett. Apró test-véreim vannak otthon, akiknek az a két ló szerezte a kenyeret.
- Apád tehát szegény parasztember?
IX
e
~1r,
~ .'.\if
~ e', v'' i;j E
~
°"
.
~ 00 ..."'
bÖ$
e:
•t!l -~ ~ P·~< •.-! $6
i
~„
P< ~ ~ -t!l ~~2:...i::
gj H -0 ~ t)):1 g~
~ „
:OI ~~ .., S~
.
-~ :::! :::!il.,
x
- Szegény, nagyon szegény; fuvarból tengeti magát, ''" nemesember.
- Mennydörgettét, azt mindjárt gondolhattam volna.
\mit mondtam, mondtam; magammal viszlek, NagyJózsef,
:-l a két ló _helyébe küldök az apádnak két remondát. Jó lesz?
. 1 össz-e? En gróf W aldeck vagyok!
Erre a szóra aztán egyszerre meglágyult a fickó kemény area, s szemeiből a könnyek eredtek meg :
- Megyek a méltóságos urammal, akár a világ végéig.
Így került Nagy Józsi a regimentbe; maga a méltósá-gos ezredes úr hozta Űjfaluba. (Nem tudta még akkor, milyen
n~szedelmet viszen.) Szép, pingálni való huszár lett belőle, mikor kiöltöztették. Hát még mikor a lóra ült! Majd meg-bolondultak érte az újfalusi leányok! Hát még a menyecs-kék! Vasárnap reggelre mindig friss bokréta volt a csákója mellett, mindig más fehér kéz kötözgette.
Minthogy a betűvetéshez értett, csakhamar káplár lett belőle és az ezredes kedvence ; ha szóval kellett valamit üzenni (az ezredes pedig nem szerette a sok firkálást), mindig a Józsi ment : »Eredj fiam a kapitányhoz, mondd meg neki, vizsgálja meg ma délután a muníciót és tegyen nekem je-lentést !<e »Szaladj át Józsi a kastélyba, mondd meg a méltósá-gos asszonynak, hogy köszönöm a meghívást, elmegyek es-tére.<c Vagy pedig: »Vidd el ezeket a francia könyveket a grófnénak !<e
Egyre sűrűbb lett az érintkezés a grófné és az ezredes közt. Jól kieszelte ezt ott fent Bécsben a nagy királynő. Egy félév múlva már alig győzte hordani az üzeneteket Nagy Józsi.
Nagy Józsi szívesen ment, mert amíg a grófnéhoz be-juthatott, addig elég alkalma nyílt künn az előszobában
legyeskedni a frajlákkal. Kivált a Borcsa volt köztük nagyon takaros, s nem is haragudott a kutyaházi, ha a csinos káplár-gyerek megcsipkedte.
Az előszobák szerelme gyorsabban nő, mint a palota-termeké. Itt fejlesztő napfény süt : az őszinteség ; amott langyos, előkelő szobai temperatúra lassítja "az érlelést. Az
előszobai szerelem története majd mindig egyforma.
Józsi ráhág a Borcsa szoknyájára vagy legalább bele-botlik a Boriskába. Boriska ránéz durcásan, dühösen.
- Ügyetlen fatuskó! (Ügyetlen? HogyHme? a legügyo-sehb legény az ármádiában.)
Mikor másnap jön, messziről kiáltja: »Közel ne jöjjön hozzám, mert megint összetapos.« De bizony csak éppen azért közelibe somfordál Nagy Józsi s csintalanul meghúzo-gatja a varkocsát. (Be gyönyörű gazdag fonat!)
- Menjen, mert a körmire ütök. No, nézze meg az ember!
Következő alkalommal már a szép kövér nyakát csípi meg Józsi. Borcsa se rest, megfordul sebesen, mint a karika, s nyakon teremti a »szemteleµ embert«. Egy nyaklevest pedig nem moshat le a huszárról egyéb, csak a vér vagy a csók.
Hát persze, hogy csók lett belőle; először egy, aztán
kettő, végre talán tizenkettő. A huszár összekarmolt képpel kezdett a kastélyból visszajárni. Olyan sebek, amiknek nin-csen túrja, csak virágja. Waldeck gróf megkérdezte:
Te valami macskára tettél szert, Józsi?
- Van valami a dologban - felelte szemérmetesen a huszár.
- Iromba-e vagy szürke? - kötekedett vele a méltó-ságos inháber úr.
- Takaros jószág, szép a szemnek!
- Ösmerem?
- A méltóságos asszony frajlája, a Borcsa.
Az ezredes ijedten kiáltott fel :
- Mit szól ahhoz a grófné, te szerencsétlen!
- Semmit. Hiszen most már egy pár nap óta ő a gvargyián.
- A grófné a gvardián? - csodálkozék W aldeck gróf.
Miféle bolondokat fecsegsz összevissza!
- Hát olyanforma, mint a bakter a faluban, aki arra vigyáz, hogy a tűz ki ne üssön.
- Nem értem.
- Úgy áll a dolog, jelentem alássan, mikor a grófné észreveszi, hogy a cselédszobában vagyok a Borcsánál, ő maga is átjön vigyázni, nehogy valami kár essék bennünk.
Az ezredes fölkacagott :
- Aha! Gardedámot akartál mondani. Tehát a gróf-né is veletek van?
1irca.
Én tartom a grófnénak a pamutot.
Nos, és hogy tetszik neked a grófné1
Majdnem olyan szép, mint a Borcsa. Különösen az Igen, az arca - tette hozzá fölcsillanó szemekkel nz ezredes.
- Oly patyolat-sima, hogy a szúnyog is megcsúsznék rajta.
Waldeck sóhajtott és nevetett. egyszerre. Hogy a grófnénak még aznap elmondta a huszáros bókot, az onnan világlik ki, mert a méltóságos asszony mindjárt másnap el-kezdett a Józsi káplárral kötekedni : »Mit mond kend ahhoz, hogy ma egy sánta szúnyogot fogtam a képemen ; mind a két lába ki volt ficamodva.«
Az újfalusi kastély úrnője kétségkívül kacér volt. Junói termetét, arcának havát, rózsáit, szemeinek kökény feketeségét versben énekelték meg a bécsi költők, s híre járt mindenütt, ahol otthonos az udvari pletyka, hogy Mária Terézia azért küldte az újfalusi száműzetésbe, ne előlgessen neki a palota-termeiben.
Lehetetlen, hogy ne lett volna hiú. A hiúság pedig a legéhesebb fenevad. Annak minden napra kell táplálék, s az a természete, hogy nem igen válogatós az eledelekben.
Hegyes nyilai voltak a grófnénak s élt velök bőségesen.
Nem csoda, hogy sok sebet ütött, de a legnagyobbat a Waldeck gróf szívén. Észrevétlenül tört bele a nyíl hegye. Maga nem tudott még róla, de a tisztikar már susogta (s azért lett őnekik savanyú a szőlő).
Meghagyták a szép asszonyt Waldecknek, mint valami becses hadizsákmányt, amelyre.. a parancsnok teszi a kezét.
Tilos az idegeneknek.
Waldeck gróf nem értett ahhoz a stratégiához, mellyel az asszonyokat kell meghódítani ; se rekognoszcirozni nem tudott, se a taktikája nem volt kielégítő, csak az ellenség
hűvös erejét érezte, de a magáéról nem tudott számot adni.
Habozott ok nélkül és föllendült szinte ok nélkül. Valóságos diákszerelem volt az övé.
Vajon volt-e már szerelmes valamikor? Alkalmasint nem volt még. Mars miatt nem fért a közelébe Ámor. De ha
volt is, ha ez utolsó szerelme is, nem vettét.ek-e még és:m' sohasem, hogy az utolsó szerelem nem a közbülesők folyta-tása, hanem az első szerelemé. Az ősz utolsó sugára a tavasz
első napfényéhez hasonlft. Ugyanaz a szűz mosolya az égnek mind a kettő.
Az ezredest, nmióta szerelmes lett, elfogta olykor a
kishitűsé~. Napokig barangolt az erdőn, s leszállt a lováról, ha egy szép virágot látott az út mellett. Milyen feesegökké lesznek ezek a virágok, hogy még a méltóságos inháber urat is meg merik szólítani az erdőn. Ha madárfészkeket rom-boló fiúkkal találkozott, lekérlelte, pénzzel megvesztegette
őket, hogy ne nyúljanak a fészkekhez. Hát igaz lehet az, hogy ez valamikor eleven hurkusokat aprítgatott a kard-jával?
Hol lehangolt volt, hol fütyörészett vígan, nem tudott a jókedvével mit csinálni; hozzá kérte kölcsön az egész tisztikarét, s olyan dáridót csaptak hébe-hóba, hogy a kör-nyék arról beszélt egy hétig. Sokszor állt azon a ponton, hogy nyilatkozik; egész éjszakákat virrasztott át, kigondolva, megállapítva a formát. Edes-kínos foglalkozás volt ez. Fan-táziájának ezer bokra támadt, s mindenik bokornál száz pillangó rajzott. Tervek, ötletek, gondolatok. Ezt mondom, azt mondom, így kezdem, úgy folytatom. . . erre ö azt feleli.
De hátha nem azt feleli? Elfogta a kétség. Hess, színes pil-langók! Elgondolta, visszaidézte a szép özvegyasszony minden szavát, nézését, mosolyát, ásitását; felboncolta, mit jelenthetett; szívéből fakadott-e vagy csak a hamisko-dásából? Egész raktára volt ezekből. Ha innen nézte emlékeit, csecsebecséit, ránevettek, szívét csiklandozták, vérét bizser-gették, ha amonnan nézte, rávigyorogtak gúnyosan és a hideg futott végig a. hát.gerincén. Reggelre mindig úgy ébre-dett fel, hogy nem tudta, mihez kezdjen : bátortalanul reménykedve, 11 boldogtalanság édességével. (Már az igaz, hogy finom bordában sziivi a gondviselés ezeket az asszonyo-kat.)
Minden e:;te azzal feküdt le, hogy holnap lesz a döntő nap. Olyan volt, mint a bátortalan gyerek, aki biztatja magát :
»a macska fél, de nem én«, reggelre azonban mindig úgy ébredt fel, hogy ő félt, nem a macska.
Az efféle jellem nem tud vallani szerelmet, ha szeret.
\'agy szavai vannak a szerelemre, vagy szerelme van szavak 11Mkül.
Nem is lett volna ebből a regényből soha semmi, ha közbe nem jön a véletlen, a szerelmeseknek ez a hű pajtása.
Ez az ugrifüles, ez az elmés vén lurkó, a véletlen, ki annyi hajt csinál.
No, de nem szidom meg, - hiszen nekünk, beszély-iróknak is jó emberünk.
II. :MIBEN FOGADTAK A GRÓFNÉ ÉS AZ