AZ ELADO BIRTOK
III. A MEG HÁMOZOTT ASSZONY
A grófné nagy udvart vitt, tömérdek cselédet tartott.
A régi ördögök (a mesék szerint) rábízták a szolgáikra, hogy összekevert mák, lóhere és kölesmagokból válogassák ki az egyfajtájút, az új ördögök pedig, úgy látszik, megfordították a feladatot, rábízván a magyar urakra, hogy a világ összes fajait keverjék össze. Francia volt Újfalun a szakács, angol volt a lovász, hollandus a kertész, cseh a jáger, sőt még ma-gyar cseléd is akadt a háznál. A kastély mögötti melléképüle-tekben különféle mesteremberek laktak. A grófnénak völt saját cipésze, saját ötvöse, saját szíjgyártója, szabója, kerék-gyártója, akik rendes konvenciót húztak, leginkább naturá-lékban. Az úrnő délelőttjét azzal töltötte, hogy sorba járta valamennyit s nézegette a munkájukat. Mind neki dolgoztak
reggeltől estig. A csizmadia cipellőket varrt szattyánból, karmazsinból, selyemből; a kovács ezüst patkót vert a ked-venc paripa lábára ; a szíjgyártó korbácsot font, ha egyéb dolga nem akadt; a szabó a Bécsből érkező drága
szövetek-ből divatos szoknyákat szabott, amelyeket (Viganeau kis-asszony, a Bécsben szereplő francia táncosnő után) viganók-nak neveztek.
Nagy fény volt a külső megjelenésében. Ha az úrnő kikocsizott, tizenkét lovas kísérte s két kengyelfutó, kiket gyermekkoruk óta futásra neveltek, kiszedvén lábszáraikból a vastagabb inakat. Mikor ebédhez ült, hat ágyúlövés hir-dette a környéknek ; ha a templomba megindult vasárnap, mind a három harang egyszerre kondult meg a toronyban.
Egyszóval, akkoriban érdemes volt nagy úrnak lenni ; ámbátor még ma se kellemetlen.
De azért egy ilyen kastélyos asszony korántsem volt afféle regényeket olvasó, a díványon heverésző, ideges,
mi-baszna lény, mint a mai előkelő dámák. A szép Johanna grófné például soha életében nem vágta a körmeit, ami nem azt akarja j(Jlenteni, hogy azok ennélfogva hosszúra nőttek, hanem hogy 1•lkoptak a munkában : gyomlált, hímzett, font, még vasalt is. Persze mind a maga mulatságára, gyönyörűségből. Mikor nz aratóit megnézte, utána is vittek egy kis ezüstnyelű sarlót, odaállott egy kicsinyt a sorba, és a legszebb legény szedte utána a markot. Hát nem volt ez nagy mulatság1 A befőttjeit
maga csinálta, mindennap megjelent a konyhában, meg-kóstolta az ételeket, javított rajtuk, ebben sok ecet van, amabban kevés só. Sarjúgyűjtéskor maga vitte vállán a filigrán gereblyét, amit remekbe csinált az asztalosa.
Hát még a kender, az asszonyok füve! Az aztán az élve-zet, a kenderrel pepecsélni. Minden esztendőben a keze munká-jával előhozni egy oltárterítőt a templomnak s egy abroszt az asztalra : maga nyűtte, beáztatta, szárította, tilolta, héhölte, fonta, szőtte, fehérítette ; nem volt szabad másnak hozzányúlni.
Nagy vendégségeknél ilyen abrosz került az asztalra s az ilyen abroszra legalább egy ételt ő főzött; hogy melyi-ket, azt a vendégnek illett kitalálni, agyba-főbe dícsérni, kétszer-háromszor megrepetálni.
Ama nevezetes ebédek elsején, melyekre a lóversenyek urait hítta meg, például a rétes szülte a. legnagyobb elragad-tatást ; igaz, hogy jó is volt, ki volt nyújtva finomra, kisülve porhanyósra, de nem annyira ez tette olyan jóvá, mint inkább az udvarmester arcmimikája. Bezzeg, rögtön kitalálták, kinek a kis keze gyúrta.
Hanem ez nevezetes ebéd volt, vétek volna ennél sok Rzót fecsérelni. a fogásokra, sőt a nevezetes rétesre is (hiszen J1olnap is ebéd lesz!), ma mindenki a fogadás eldőltére volt kíváncsi, s mihelyt a feketekávét hctálalták, egy percet se nkart veszteni gróf Waldeck, odafordulván a szép asszonyhoz:
- Halljuk tehát végre, hogy a háromból mi lett volna a grófné első kíváns{i,ga 1
Mélységes csönd támadt. Csak azok a csacska kis kana-lnk csörögtek egy kicsit. A szép menyecske egykedvűen
l{i,tszott szürcsölni a kávP.ját, s hanyagul, majdnem szórako·
zottan felelte :
- Az első1 Oh, az igen egyszerű, kedves ezredes.
S aztán vontatott hangon folytatá :
- Arra kértem volna kegyelmedet, hogy ezt a Nagy Józsefet nevezze ki hadnagynak.
Az inháher könnyedén hajtotta meg magát.
- Ezennel kinevezem hadnagynak!
Nagy József, aki a grófi inasoknak segédkezett, menten elejtette erre örömében az ezüst nagy tálcát. A csészék, ibrikek szétgurultak, összetörtek.
Jolianna noveLvo mondá Nagy Józsinak :
- No, semmi az. A tálca eltalálta, hogy immár nem a kegyelmed kezébe való.
S ezzel egy üres széket mutatott neki messze lent az aRztalnál:
- Üljön le közénk most már, tiszt uram!
No, ez bizony, aká,rki mit mond is, kedves jelenet volt.
Nagy Józsi tisztességtudással előbb odajárult az úrnő kezét megcsókolni, csak azután telepedett az urak közé, akik paro-lát fogtak, poharat koccintottak vele, miközben dícgérték a Johanna grófn6 jó szívét, aki így megsegít egy szegény ördögöt.
Magának az ezredesnek is tetszett a jó ötlet.
Előkelő gondolat volt tőle, neki, a legyőzöttnek, a győz
tes paripa lovasát jutalmazni. Ezek azok a finom griffek, amikhez csak azok értenek, akik az udvar leve~őjét szítták.
Egy kicsiséget kérni, de az is formás és kifejező legyen. Akár-csak azt mondaná ezzel: •>Íme, nem haragszom rád győzel
medért, Waldeck, megteszem a legényedet hadnagynak.«
Reménye nőtt, egyre nőtt, alig várta a másnapi ebédet.
A fekete kávénál fojtott hangon intézte újból a kérdését:
- Mi lett volna a második parancsa 1
Johanna szemérmetel'len piliantott az ezredesre, s kis-lányos zavarral szólt:
- Hogy a Nagy József hadnagyot nevezze ki főhad
nagynak.
Az inháber meglepetve lépett hátra.
- De hisz az lehetetlen - pattant fel. - Az én ezre-dem ben lehetetlen 1
- Tudom, uram, a szabályokat - folytatá nyugod-tan a grófné -, de más inháber más ezredbe a kegyelmed
ajánlatára kinevezheti, s minthogy éppen itt látom Brunsz-vik grófot ...
Az öreg Brunszvik élénken közbevágott, deres bajuszát megpederítve :
- Aki ezennel kinevezi Nagy Józsefet a saját ezredé-hez főhadnagynak-s ezt azon melegében meg is indokolta-, mivelhogy én l'ajtam fát is vághat ked, szép húgomasszonyka.
Az újabb kíván~ág nagy feltűnést keltett az asztalnál, s különös megjegyzésekre adott alkalmat. Imitt-amott
kétér-telmű mosolyok c&illantak meg az arcokon. Hm, hm! No, no!
Hja, hja!
Az öreg Olgyay, a pozl'lonymegyei alispán, kedélyes öreg úr, hamiskás hunyorgatással súgta a szomszédjának, Bittó Pálnak :
- Immár vetkőzik belőle az asszonyi állat, Pali öcsém.
- Ugyan, ugyan! - rázta a fejét Bittó Pál. - Hiszen ha volna benne valami, nem helyeztetné át a pozsonyi ez-redhez.
- Vigyázz.! Nem ösmered még te az asszonyok és rókák járását.
Csak Waldeck úr vette katonás közönnyel. Egy kis szeszély, ravaszság az egész, mint mikor a furfangos játékos két értelmetlen vagy éppen együgyű húzást tesz elaőbben a sakktáblán, hogy az ellenfelét zavarba hozza. Igaz, hogy a mai dolog egy kicsit banalitás, elég lett volna NagyJózsiból egy sütet is, de nem tesz semmit: elvégre is három kívánság-ból csak egyik lehet az a bizonyos, az igazi, s ha azt tenné
elsőnek, hova maradna az ingerkedés poézise 1 Az ezredes-ben, ami pedig sohasem volt, nagy önbizalom támadt. Semmi kétség, a szép asszony csak bolondozott eddig. Hiszen a cukorkát is üres papirosokba takargatják előbb . . . Majd holnap, holnap!
Alig várta azt a holnapot. Egész éjjel nyugtalanul hem-pergett ágyában, a szem~t se hunyta be. Reggel korán éb-redt. Íme, megvirradt a döntő nap, a harmadik, az utolsó kívánság napja.
Lassan telt el a délelőtt, a verseny utolsó napja Ott se történt semmi különös, csak éppen hogy az öreg Brunszvik alatt megbokrosodott a ló, levetette s a lába megmenyült,
kificamodott a bokánál, melyet nyomban ott a helyszínén ápolás alá vett Nyirkó János, az uradalmi doktor, kifogván a türelmetlen gróf Brunszvikon, aki mennyre-földre esküdö-zött, hogy keresztüllövi, ha hozz:i.nyú];
- No, hát nem nyúlok hozzá, nem bántom, csak éppen látni akarom - esküdözött a doktor.
Az ezredes káromkodott s hasonlóképpen esküdözött, hogy az ő lábán semmi látni való nincs, éppen csak olyan láb az, mint a többi ezredesnek a lába, ha el van menyülve.
De a tisztek könyörögtek neki, persvadeálták, mire az öreg alkudozni kezdett, hogy nem lenne-e az is elég, ha az egész-séges lábát mutatná meg a doktornak, - mert arról könnyebb lehúzni a csizmát.
Nagynehez<m engedett, s a doktor csa1ugyan nem nyúlt hozzá, hanem az ezredes nagy bámulatára a lábhoz hajolva fújni kezdte s a leheletével melengetni, miközben e:leket mormogta lassan, a szótagokat ropogtatván:
»Menyülés, menj helyre, Úristen, vidd helyre!«
Az ezredes nagyra meresztette a szemeit, hogy mi lelte a különben komoly Domine Nyirkót. Annyira mulattatta a doktor furcsasága, hogy rajta felejtette az eszét: Az pedig ravaszul csak újra elkezdte dúdolni
»Menyülés, menj helyre, Úristen, vidd helyre!«
S ekkor hirtelen belekapva, egy merész rántásbal, egy-szerre elkiáltotta magát :
»A mennydörgős ménkő
Hozott ilyen rossz helyre.<<
.Az ezredes felordított, de már későn volt, rá volt szedve, mert akkor újra a rég! jó helyén volt a lába.
Egyéb zavar, mondom, nem történt. Azaz, hogy ez se zavart meg semmit, mert az öreg inháber emiatt bizony el nem engedte volna még csak az ebédet sem : egy guruló széken vitette magát az ebédlőbe, ahol ma pattan ki a har-madik kívánság: Hiszen többet ér ez a királyné színházánál is.
A feketekávénál már szólni se kellett gróf Waldecknek;
maga a türelmetlen asztaltársaság követelte :
- Halljuk. a harmadik pontot! Halljuk, halljuk!
A grófné mosolyogva nézett Waldeckre : - Megengedi, óbester uram 1
Az halvány volt, mint a félénk pattantyús abban a percben, mikor az ágyút elsüti. Némán, lankadtan intett igent a fejével.
- A harmadik kívánságom az lett volna - szólt a grófné a templomi csöndben, bátor, csengő hangon - , hogy ezt a Nagy József főhadnagyot nevezze ki kapi-tánynak!
Az inháber ijedten kapta el a fejét, mint valami golyó-bis elől. A vér eleinte a fejébe tódult, a halántékai lüktettek.
azután oly fehér lett, mint a fal.
- Jól van - szólt rekedtes hangon. - Ezennel visszahelyezem Nagy Józsefet kapitánynak.
A szép asszony felkelt s egy pukedlit csinált az inháber
előtt, olyan ártatlan, szelíd arccal, mint egy zárdanövendék, aki egy tankölteményt szavalt el.
- Íme, uram, ez volt az első kívánsága. Remélem, ki van elégítve?
Az ezredes dadogott valamit, az urak ellenben különö-sen mosolyogtak. (Köszönöm szépen az olyan kielégítést.)
- Kegyetlen kutya - súgta most a Waldeck titkába beavatott Bittó Olgyaynak.
- Dehogy az, öcsém, dehogy; sokkal inkább szerelmes macska.
Ebéd után labdajáték Yolt a kastély-kertben. Johanna Waldecknek nyújtotta karját visszajövet s mikor a vendégek elváltak, kedélyesen kiáltá utána:
- Holnap jön a második kívánsága, gróf. Almodjon valami szépet és gondoljon ki magának valami olyat, ami nekem sem rossz.
Az inháber egy kis szarkazmussal jegyzé meg : - Persze olyat, mint az első volt, a grófné kívánságai-h<'>l összetéve.
-:· No, ne ijeeztgessen !
Es megfenyegette a napernyője nyelével.
t>Valami olyat gondoljon ki, ami nekem se rossz«. Ez a mondat úgy pisíogott ki a mai nap eseményeiből, mint a sötét erdőből kicsinyke pásztortí.iz. Biztatta az ezredest, csil-logott, fénylett előtte. Hátha mégis őt szereti 1 Hátha csak nem merte magát megkínálni.. A férfié az első lépés. Hiszen az asszonytól már a célzás is elég, hogy gondoljon ki valami olyat, mi mindkettőjüknek jó.
Hiszen éppen ilyet gondolt ki, de nem fog-e vele felsülni 1 Míg az inháber ezeken töprengett, addig már a hideg
nézők tisztában voltak vele, hogy mindez kosarat jelent. A pletyka megindult. A szegény gróf Waldeck hogy megjárta!
Részint nevettek rajta, részint sajnálták. De annál inkább szapulták az asszonyt. Oh, nin<'s abban annyi szemérem sem, mint a mákszem! Borzasztó az! Ilyen úri dáma, egy palotahölgy, így vicsorítja ki a foga fehérét! Hát ér a nevelés valamiH Nem ér. Ki hallott már valaha ilyet! Három nap alatt kapitánnyá avanzsíroztatja a fickót! Ugyan mi az ördö-göt akar vele 1 S hogy megnfStt az ipsének a szarva. Peckesen
jár, csörteti a kardját, hetykén pengeti a sarkantyúját és az orrán keresztül beszél, mint egy elbizakodott prine. A Borcsa
szeretőjéhez hozzá se szól azé ta. Hja, igy van az, ha hernyó-ból gubó lesz 1
Hanem iszcn az ezredes Bl övezi ám szaimakötéllel a derekát. Megfelel magáért. Tromfra csak tromf jöhet. Ha a grófné három kívánsága ilyen különös volt, tudni illő, hogy most már az övé se lehet szőrmentes. Pedig még kettő van hátra.
Az egész egybegyűlt úri világ lázas kíváncsiságban égett, hogy a következő ebédnél mit követel majd gróf Waldeck1 Lesz-e fullánk, tövis az értelmében, vagy pedig a szívét tálalja ki 1 No hiszen, az volna még csak a spektá-kulum.
Sem az egyiket nem tette Waldeck úr, sem a másikat, hanem igy szólt ebéd után, nagy figyelem között:
- Az első kP.résemet teljesítette a grófnő. Azt kíván-tam, hogy mondja el, mit követelt volna tőlem, ha nyertes marad. Elmondta, kö!'zönöm.
- Úgy van, vitéz uram. Várom tehát a második parancsát.
W aldeck gróf felállott s elébe lépett :
- Mondja meg nekem őszintén, miért kívánta tőlem,
<'~ppen ezt a három dolgot 1 Ez az én második kívánságom.
Az asszony gyöngén elpirult, egy ideig habozott:
ogy pünkösdi szegfű volt a keblén, azt tépdelte el apródon-ként.
- Ön túlságosan kíváncsi, gróf, de ha meg kell lenni, ISten neki. Üljön le és húzza közelebb a székét, majd elmon-dom. Hiszen úgysem maradhat véka alatt.
Az inháber engedelmeskedett, leült vele szemben, állta az izzó szemeknek a ragyogását, égetését, míg a feje zúgott azoktól, amiket hallott.
- Hát úgy volt az, kedves ezredes, mert ez egy egész kis mese, hogy a Nagy Józsi kapitány, kit már én régen szem-mel tartok, beállított hozzám a múlt héten és megkérte tőlem a Borcsa szobalányomat. Engedjem ki, úgymond, a szolgálat-ból és inkább őt tegyem be valami foglalkozásba az urada-lumnál, mert levetni készül a cifra dolmányt. »Hát tetszik neked a Borcsa 1« kérdém tőle. Igent intett. a fejével. »Hát engem megnéztél-e már jól1 - faggatom odább -, hát én tetszem-e neked 1<c Erre is igent intett a fejével. Nevettem nagyot és igy szóltam hozzá kacagva : »De ha a Borcsa is tetszik, meg én is tetszem, hogy lehetsz akkor olyan szamár, hogy őt kéred meg feleségül és nem engem 1<c Erre aztán ő is nevetett: »Hiszen ha legalább kapitány volnék, nekem is más eszem volna.« »No, ha csak az a baj, Nagy Józsi, - felel-tem - hát oly~n kapitány leszel te már mához egy hétre, mint a pinty.<c Ő csak a szemét meresztette erre: »Ne bolon-dozzon a méltóságos asszony !<e De én csöppet se bolondoz-tam, tetszett a legény, elhatározbolondoz-tam, hogy először rangot adok neki, azután odaadom a kezemet is. Szóból szó lett.
Megbeszéltük együtt, megegyeztünk - s ím ezért kívántam
kegyelmedtől mind a három ízben az emelkedését.
Az asztaltársaság meglepve hallgatta ezt a csodálatos történetet egy szép hölgy szájából, ezt a különös vallomást.
»Ah! Oh !« röppent el önkéntelen. A bámulat fölszisszenése mellett ott agyarkodtak az irigy pillantások is Nagy Józsira
szegződve, ki nagyokat ivott s jóízűen ingatta fejét. Az bi-zony úgy volt, tökéletesen úgy történt!
Az inháber eleinte majd leszédült a székről, de csak addig, míg tisztába nem jött, míg veszteni valója volt. Mikor aztán a remény utolsó szikráját is kioltották, olyan kemény lett, mint a kihűlt vas.
- Eszerint - jegyzé meg hűvösen - a naponkénti egy kívánság csak arra való volt ...
-- Hogy a törvénynek elég legyen téve, kedves ezre-des, mely, úgy gondolom, megkívánja a tiszttől, hogy minde-nik rangfokon legalább huszonnégy óráig megállapodjék.
- ;Ennélfogva tehát megszűnt az ok, amiért a harmadik kívánságomat holnapra kelljen halasztanom.
- Megszűnt, ha úgy tetszik - hagyta rá elbűvölő mosollyal a grófné. - Hiszen lássa, én olyan jó vagyok, mindenre rávehető, mint a szelíd bárány.
S aztán szeretetre méltó pátosszal, oktondi szelességgel kiáltott fel
- Csend, uraim! Az én zsarnokom most hirdeti ki a harmadik és utolsó rendeletét hozzám! Nem bánom én, be-hunyom a szememet. Így ni! Rajta, uram!
Nem sokat kérette magát Waldeck. Szinte kikívánko-zott belőle a harmadik szó.
- Mentsen fel kegyesen a holnapi ebéd alól. Ez az én harmadik kívánságom.
A menyecske érezte a méregcsöppet, de mégse tett úgy, mintha haragudnék, hanem csak úgy, mintha elszomorodott volna.
- Ah, ön igazán kellemetlen dologra kényszerít. Ön csúnya, rossz ember, ezredes! Mikor éppen holnap lesz az eljegyzési ebéd! Ej! ej, ezredes, szégyelje magát .
. . . És az szégyclte is magát, de úgy, hogy egy évig került minden társaságot s egész holta napjáig minden asszonyt.