Az iskolai plágiumról és a szöveg kettős elidegenülé-séről
Minden olyan gondolatmenetnek, amely a plágiumról iskolai kontextusban beszél, első dolga kell legyen, hogy megkülön-bözteti a plágium két aspektusát. Mert mi is a plágium? Egy-felől olyan vétség, amelyet az eredeti szerző érdeksérelmére követünk el. Ellopjuk, ami az övé, és ezzel megsértjük a szel-lemi tulajdonhoz fűződő jogait. Másfelől azonban a plágium akkor is plágium marad, ha a szerzői jogok problémájától teljesen eltekintünk. A plagizátor ugyanis másnak tünteti fel magát, mint ami. Idegen tollakkal ékeskedik, ahogy mondani szoktuk, és ez akkor is csúnya dolog, ha az eredeti szerző nagyvonalúan lemond jogainak érvényesítéséről.
A plagizátor tehát félrevezeti az olvasót, és az iskolában ez a vétség kerül a fókuszba. Kétféle értelemben is. Egyrészt tisztán pedagógiai szempontból arról van szó, hogy a ta-nítvány felkészültségéről téves kép alakul ki a pedagógus-ban, és ennek következtében nem tud helyes döntést hozni
a szükséges eljárásokról, így az oktatási folyamat mintegy technológiai szempontból fog akadozni. Másrészt azonban – és valljuk be, most ez tűnik fontosabbnak – az iskola nem-csak a tanítás temploma, hanem olyan hely is, ahol a tanulók, hallgatók minősítése zajlik a házi feladatra kapott osztály-zattól kezdve a doktori cím odaítéléséig bezárólag. Ebből a szempontból nézve a plágium már nemcsak önveszélyes magatartás, hanem ismét vétség, mások kárára elkövetett vétség, amelynek révén a plagizátor meg nem érdemelt ver-senyelőnyhöz jut társaival szemben.
Rendben. Nem szabad plagizálni. Ezt mindenki tudja, és ebben az általános formában mindenki el is fogadja. Van azonban itt két egymással szorosan összefüggő új jelenség, ami az iskolai plágium problematikáját különösen aktuálissá teszi. Az egyik, hogy az elmúlt egy-másfél évtizedben látvá-nyosan megnőtt a lopott szövegek bemásolásával kísérlete-zők száma a közoktatásban és a felsőoktatásban egyaránt.
Nehéz lenne ezt mérésekkel bizonyítani, de annyira közis-mert jelenségről van szó, hogy talán bizonyítékok nélkül is elfogadhatjuk.110 Ez olyan körülmény, amely jellegzetesen megkülönbözteti az iskolai plágiumot a szerzői jogsértések más eseteitől, hiszen a tudományban és az irodalomban min-dig is voltak ilyen esetek, mindazonáltal mára sem váltak tömegessé. Az iskolában azonban pontosan ez a helyzet. Mi-ért? Kézenfekvőnek tűnik a válasz: míg a boldog 90-es évek-ben még kézzel kellett begépelni az idegen eredetű szöveget, ma a világhálón elképesztő mennyiségben találhatóak jól 110 Lásd pl. Hexham, 2005.
használható szövegek, amelyeket két közismert billentyű-kombináció használatával tehetünk rövid úton a sajátunkká.
Hogy talán mégsem kizárólag erről van szó, azt egy másik új jelenség teszi valószínűvé. Egyre gyakrabban tapasztaljuk ugyanis, hogy tanítványaink egyszerűen nem értik, mi a baj a jelöletlen szó szerinti idézetekkel. Persze nem arról van szó:
ha elégszer sulykoljuk, megtanulják, hogy ilyet nem szabad csinálni, de az embernek az az érzése, hogy ezt az egészet valami fura hóbortnak tartják, aminek valójában elég nehéz eleget tenni. Miért kell másképp mondani azt, amit valaki már jól megfogalmazott valamikor? A szabály, az szabály, be kell tartani, de valahogy a legitimitás csúszik ki alóla: mintha nem tűnne már értelmes szabálynak.
Előadásomban éppen ezzel szeretnék foglalkozni. Azt ál-lítom, hogy az iskolai plágiumok nem érthetők meg anél-kül, hogy valamiképpen fel ne térképeznénk azt a szélesebb kulturális hátteret, amely a jelenség kontextusát alkotja. Ezt a hátteret szívesen nevezném a szöveg kettős elidegenülésé-nek, mert két – egymással ugyan összefüggő, de egymástól mégis elválasztható – jelenség együttes hatásáról van szó.
Az egyik jelenség viszonylag új, de általánosabb, egész gon-dolkodásmódunkat befolyásolja. A másik jelenség régebbi, de jórészt a modern közoktatáshoz kapcsolódik, szorosan összefügg annak működésmódjával.
1.
Kezdjük az átfogóbb jelenséggel! És kezdjük azzal, hogy mire is való a hivatkozás, azaz annak nyilvánvalóvá tétele, hogy honnan is származik a saját szövegünkbe beillesztett szöveg vagy gondolat! Tévedünk ugyanis, ha azt gondol-juk, hogy a hivatkozás pusztán a tudományos beszédmód tartozéka, szakszöveg-alkotási rigolya, amellyel élni kizá-rólag korrektség kérdése. Azt gondolom, ennél többről van szó: mindennapi beszédünk is tele van ilyen hivatkozások-kal. Miért? Amikor azt mondom: „a nagymamám szerint egy csipetnyi fahéjat is kell tenni a húsgombócba”, akkor itt nem azért emlegetem a nagymamámat, hogy ezzel elismer-jem hozzájárulását a gasztronómia egyetemes fejlődéséhez.
Erre ő nem szorul rá. De még csak nem is elsősorban azért, mert nem akarok abban a hamis színben feltűnni, hogy ez a nagyszerű innováció az én fejemből pattant ki. Sokkal inkább arról van szó, hogy demonstratíve ki akarom nyilvánítani, hogy legalábbis ebben a kérdésben a nagymamám követője vagyok. Nekem fontos ez a dolog: saját magamról, a saját identitásomról mondok valamit ezzel.
Ez egy alapvető jelenség a modernitásban. Amikor meg-szólalok és szöveget alkotok, egyben pozicionálom is ma-gam, közösséget vállalok egy tradícióval, amelynek követője vagyok. Vélhetően ez kevésbé volt fontos a középkorban, egy alapvetően szóbeliségen alapuló kultúrában, ahol a tra-díció nagyjából egységes volt és hierarchikus, ahol tehát a hagyományhoz való kapcsolódásnak nem volt olyan érte-lemben megkülönböztető funkciója, mint amilyen
megkü-lönböztető és identitásteremtő szerepre a reformáció során és később egy radikálisan pluralizálódó világban szert tett.
És nem is csak azáltal, hogy kimondok egy nevet. A névnek – és nem egyszer a mű címének – a kimondásával ugyanis felidézek egy diskurzust, amely értelmezi az idézett szöve-get, és amelynek kitüntetett szerepet tulajdonítok azzal, hogy a saját szövegemhez kapcsolom. Az idézet önmagában sok-szor nagyon kevéssé érthető, vagy legalábbis többféleképpen értelmezhető. Ami érthetővé teszi, az a névvel és a címmel felidézett kontextus, azaz a vállalt szellemi tradíció.
Az első változás, amely a kontextusnak ezt az elvét ki-kezdte, nem a szövegre, hanem a képre vonatkozott. A kép – és hamarosan a zene – technikai reprodukciójára gondolok, amelynek jelentőségét éles szemmel ismerte fel híres 1936-os esszéjében Walter Benjamin. A reprodukcióban a kép elsza-kad eredeti tárgyi-materiális valóságától, és kiszaelsza-kad abból a helyszínből, amelynek eredetileg része volt. A katedrális – mutat rá Benjamin – fénykép formájában beköltözik a műér-tő dolgozószobájába, de hozzátehetjük, hogy éppígy megje-lenik a színes magazinok lapjain vagy akár óriásposzterként a hálószoba falán. És nagyon hasonló módon hallgathatjuk a Máté-passiót a zsúfolt vonaton, miközben útitársunk pári-zsit eszik, hogy a mobiltelefon csengőhangjaként ismertté vált G-moll szimfóniáról ne is beszéljünk. És itt engedtessék meg egy hosszabb – mindazonáltal hivatkozott – idézet Wal-ter Benjamin tanulmányából.
„Ami itt hiányzik, az aura fogalmában foglalható össze. Ki-mondhatjuk, hogy ami a műalkotás technikai reprodukálha-tóságának korában szertefoszlik, az a mű aurája. A folyamat
szimptomatikus; jelentősége messze túlmutat a művészet te-rületén. Általánosan úgy fogalmazhatunk, hogy a reproduk-ciós technika kivonja a reprodukáltat a hagyomány birodal-mából. Amennyiben a reprodukciót sokszorosítja, egyszeri előfordulását tömegessel helyettesíti. S mivel lehetővé teszi, hogy a reprodukció a befogadó mindenkori szituációjának megfelelően jelenjék meg, a reprodukáltat aktualizálja. Ez a két folyamat a hagyományozás súlyos megrendüléséhez vezet – a tradíció megrendüléséhez, ami az emberiség jelen-legi válságának és megújulásának a fonákja.”111
A befogadás persze mindig aktualizál. Amire itt Benjamin rámutat, az nem egyszerűen a recepciónak ez az aktualizáló ereje, hanem az az újonnan megnyíló lehetőség, hogy az ere-deti hagyomány-összefüggés teljesen szertefoszlik, és a kép – vagy zene – teljesen kiszolgáltatottá válik a befogadónak.
Azt gondolom, hogy valami nagyon hasonló dolognak le-hetünk a tanúi napjainkban a szövegek vonatkozásában. A Gutenberg-galaxisban a szövegek elsődleges azonosítója a szerző és a cím volt. Ezen azt értem, hogy ezek ismerete nélkül nagyon nehéz volt egy szöveget megtalálni. A digitális világ-ban ez az adat a szöveg egyszerű attribútumává fokozódik le, amely korántsem tűnik kiemelt jelentőségűnek. Ez alapve-tően megváltoztatja a szöveg szituációját. Ma az internet tele van szabadon lebegő, ezerféle úton megtalálható, ezért erede-ti hagyomány-összefüggésétől megszabadított szövegekkel.
Hogy a digitális technológia oka vagy következménye ennek az elidegenülésnek, ebben a kérdésben én itt nem foglalnék 111 Benjamin, 2003.
állást, az viszont tény, hogy egy ilyen folyamat végbement.
Amikor a vizsgán megkérdezem a hallgatót, hogy miből ké-szült, és ő némi szégyenkezéssel az arcán azt válaszolja, hogy az interneten talált szövegekből, akkor ez a válasz nagyon pontosan mutatja magát a jelenséget. Ugyanez a hallgató nem mondaná, hogy „a könyvtárban talált könyvekből”, még ha horribile dictu azokból is készült volna. Az internet azonban nem könyvtár, hiába próbáljuk elhitetni magunkkal. A könyv-tárban ugyanis megmarad a könyvek identitása, míg az in-ternet kiszakítja narratív összefüggésükből és egy adatbázis elemeivé teszi őket. Ugyanezt mutatja az a nagyon hasonló jelenség, amikor valaki dolgozatában egy nyers internetcím-mel (URL-lel) hivatkozik az interneten talált gondolatra, és nem tartja szükségesnek, hogy megadja a szerzőt és a címet.
Mert a szöveg innen nézve már nem valakinek a mondan-dóját tartalmazza, amely mondandó, ahogy a modernitásban megszoktuk, egy diskurzus teljességében nyeri el a jelenté-sét. Hanem önmagában álló és a mindenkori befogadó igé-nyeihez engedelmesen alkalmazkodó modul. Közhely a szó eredeti értelmében: locus communis, azaz sokféle műben egyaránt megtalálható, bárki által szabadon felhasználható szöveghely, mindannyiunk közös kincse, amelynek a szer-zővel való eredeti kapcsolata már mellékessé és esetlegessé vált. Érzékletesen mutatják ezt a sorsot az interneten keringő mémek. Ma teljesen természetes, hogy a Facebookon rend-szeresen jelennek meg olyan idézetek, amelyek alatt nincs szerző, vagy van szerző, de teljesen ismeretlen, vagy van az idézetnek egy ismert szerzője, de teljesen bizonytalan, hogy valóban tőle származik-e a gondolat. Az emlékkönyvek
közhelygyűjteménye ez azzal a különbséggel, hogy ma már egyetemisták, sőt olykor egyetemi oktatók is örömüket lelik az ilyen gondolatok gyűjtésében és megosztásában.
Röviden tehát az a véleményem, hogy az iskolai plágiu-mok mai elszaporodása egy olyan kulturális átalakulás mint háttér előtt rajzolódik ki, amelynek keretében egyre inkább megszűnik a hagyományhoz való kapcsolódás identitásala-kító ereje. A tanuló persze tudja, hogy vétséget követ el, de egyre kevésbé tudja, hogy ez miért vétség, vagy legalábbis, hogy miért főbenjáró vétség. A szerző megjelölése ugyanis az ő szemében alaki követelmény, és nem a mondandó része.
2.
De mért gondoljuk, hogy a diáknak mondandója van a dol-gozattal? Nem túlzás-e egy iskolai dolgozatot önkifejezésnek, valami közlendő megfogalmazásának tekinteni? A kérdés jo-gos, de ez már a második problémához vezet el bennünket.
A modern közoktatás ugyanis már jóval a Google megjele-nése előtt létrehozta azt a jelenséget, amit az olvasott szöveg elidegenülésének nevezhetünk.
Másképp olvasunk az iskolában, mint az iskolán kívül.
Az olvasás a maga megszokott formájában azt jelenti, hogy a szerző kézen fog bennünket, és megmutat valamit a való-ságból. Mi pedig a szerző szemével nézzük a világot. Meg-próbáljuk legalább. Keressük mondandójának értelmét és célját. A „belső szót” – Szent Ágostonnal szólva112 –, amit 112 Grondin, 2002, 13-14. o.
nem mondott ki. Hagyjuk, hogy vezessen bennünket, és fi-gyelmünket arra irányítsa, amit ő is figyel. Nem a valódi, empirikus szerzőről van persze szó, akinek a személyéről esetleg nem is tudunk semmit, ezért a lelki élete igen mérsé-kelten érdekel bennünket. De a szöveg – legyen az vers, pla-kát, használati utasítás vagy jogszabály – közlés, amelyhez kénytelenek vagyunk egy közlőt konstruálni, akinek szán-dékokat tulajdoníthatunk. Enélkül ugyanis aligha jöhet létre a megértés, azaz nem látjuk meg azt, amire a figyelmünket a szöveg irányítja.
Az iskolai olvasás mintha más lenne. Az ifjúság tényleges olvasási gyakorlatának igen jelentős része az iskolához kö-tődik. A cél nagyon gyakran a szövegeknek, pontosabban a szövegek kivonatának a memorizálása. Ebből kell felelni, dolgozatot írni, jelentős részben ezen alapulnak – még min-dig és már megint – a vizsgák, egyszóval a szövegek tartalmi memorizálása az iskolai szelekció legfontosabb médiuma.
Ha a szöveg célja maga a szöveg, az más szavakkal azt je-lenti, hogy nem keressük a szerzői szándékot, így azt sem, hogy mit akar megmutatni. A szöveg csak szöveg, értsük akár a pesti szleng szellemében, nem tár föl semmit a való-ságból.113 „Nézze csak, milyen furcsa! furcsa, hogy ez igaz!...”
– próbált érvelni Nyilas Misi mint házitanító. Csakhogy – mint az a regényből világosan kiderül – éppen a tananyag igazságtartalma iránt teljesen közömbös nemcsak a buta Sanyika, hanem a családja is, hiszen számukra az iskola, 113 Önplágium: itt néhány mondatot átvettem egy 2007-es előadá-somból (Knausz, 2017).
a tanulás nem az igazság megismerésének, hanem a biztos egzisztencia megteremtésének eszköze.
Márpedig aki úgy olvas, hogy az olvasott szöveg igazsága nem érinti meg – azaz nem figyel a szerző közlési szándékára –, az értelemszerűen így is fog írni. Nem úgy tekint a dolgo-zatára, mint gondolatainak foglalatára, hanem mint szavak-ból álló csinos, de üres építményre. Már csak azért is, mert a tanár sem közlést vár el tőle, hanem formailag rendben lévő konstrukciót, amelyben a szöveg eredetisége épp oly közömbös, mint igazságtartalma. A diák nem mond semmit a dolgozattal, mert megszokta, hogy az iskolában a szövegek nem erre valók, a tanár pedig nem vár el közlést, mert tudja, hogy a diákok úgysem képesek vagy hajlandók erre.
Magam nagy híve vagyok az iskolai plágiummal kapcso-latos zéró toleranciának és általában az iskolai plágium el-leni harcnak. Látni kell azonban, hogy itt sokkal több forog kockán. A plágium szimptóma: a közoktatás radikális elsze-mélytelenedésének és a hagyomány ezzel karöltve végbeme-nő rohamos pusztulásának felületi tünete csupán.
(Előadás Miskolcon a Kis magyar plágiumtörténet című konfe-rencián 2012. szeptember 26-án.Taní-tani Online, 2012. szep-tember 27. http://www.tani-tani.info/megis_kinek)