Még nem késő

Karmoló kapzsisággal csak híznak a vágyak, elégedetlen szavakkal sírnak a mának.

Hát könyörögjük együtt az Isten fiának, emberséget adjon embertelen világnak.

Porból gyúrt szavak

Tüdőmet nyomja, és fulladok is olykor, száraz, szomorkás színű, szállongó szópor.

Sok éji csiszolgatás mellékterméke, mely megszületni akar, úgy rakódik le.

Értékes nyersanyag lehet ez még egyszer, csak legyen hozzá olyan ragasztóvegyszer, s úgy kösse össze a szókristály porokat, hogy eltékozolt por szétszórva nem marad.

E porok értéke nagyobb az aranynál, éltető hatása erősebb a napnál.

Ragaszkodjunk hozzá, ameddig csak lehet, mert míg él a szülő, csak addig vagy gyerek.

Ha elhal a szép szó, vele hal a nép is, s vele hal a lélek, még ha addig élt is.

Úgy porold ki Te a szószőnyeget máskor, hogy tálat rakj alá a kiporoláskor.

A lehulló kincset dédelgetve tedd el, a beszéded fénye lehet ez majd egyszer.

Eljöhet az idő, s tán lógó, bús orral gyöngyszavakat gyúrsz majd e gyönyörű porral.

Karmoló kapzsisággal csak híznak a vágyak, elégedetlen szavakkal sírnak a mának.

Hát könyörögjük együtt az Isten fiának, emberséget adjon embertelen világnak.

Sáskahadak rágják

Aggódva néz körül most Földanyánk szerte, Európa lányát új sáskajárás verte.

Már kétszázezer lábnyom tapossa az arcát, hogy itt vívhassák tovább a megélhetés harcát.

Amerika tudja, még tízmilliók jönnek, de nem készül törölni európai könnyet.

Európa reszket, félti megélt múltját, s Földanyánk fülébe súgja el a búját:

„Félek Földanyácska, sírok most imámban, mert egyedül szédelgek ebben a világban,

a segítség nem jön, nincsen biztató szó, tőrdöfésként ér a társadalmi mankó.

Nem egy jóságos kéz mi átöleli vállunk, nem is egy hegycsúcs az, ahol mi most állunk.

A szakadék széléről nézünk le a mélybe, céljaink, vágyaink ott borulnak térdre.

Elmondom, Anyám, milyen bennem Isten, hogyha haragosa gyűlik, s barátja sincsen, ha ablakot kell nyitnom egy olyan világra,

hol a sötétséget feketébe mártja az aggódó félelem bizalmatlan őre,

mert a féltésnek erőszak a testőre.

Hol tövisbe vert arccal Jézus csak mosolyog, mert meghalni könnyű volt, ÉLNI lesz nagydolog.

Akarod, hát tudni milyen a keresztfán, ha odajuttat engem millió muzulmán?

Akarod az érzést Te is átélni egyszer?

Nem segít sem csoda, sem semmilyen vegyszer.

Kívánság lajtorján, úgy jársz, hogy maradsz is, és körülötted jajong egy óhajgalaxis, hol évezrednyi ábránd sóhajtozó csendje

hullajtja a vérét a bús végtelenbe?

Mesélhetek róla, de, ha megkóstoltad, nem tizenkettő kell itt már apostolnak.

Nem elég egy Jézus! Hatványozott bűnnek, száz messiás kell majd, és akkor eltűnnek

a hatalmuktól részeg gyáva Júdások, s hiszünk ismét annak, ki farkast kiáltott.

Ezt érzem most, Anyám, belül ez kerget, ezer kétkedéssé egy haldokló tervet.

Lelkem fájó leplét most öledbe sírtam.

Letettem a terhet, hisz már alig bírtam.”

Földanyánk a lányát most csókkal borítja, tőle ennyi telik, máshoz nincs hatalma.

Azoknak, kik fogják a gyeplőt, már régen kéne változtatni ezen az egészen.