Rezzenéstelen, belenyugvó némasággal öleli feketére ápolt, gondoskodó karjával
a szuszogni vágyó éj a szunnyadó tájat.
Pára sehol sincs már, az a hajnalimádat elengedhetetlen kelléke,
bár a tegnapi morc köd csipkeszegélye, s vízfoltos lábnyoma itt-ott még elfekszik a szárazzá szánalmasodott fűcsomók fején, s míg ő reménytelenül az elmúlással veszekszik, a megalkuvás fehér zászlaját kitűzöm helyette én.
A Sors öntelt, önelégült mosollyal pihenteti fáradhatatlan kezét a mulandóság pulzáló verőerén,
így csak állok szótlanul és elrévedek a hervadás kifinomultan természetes, ütemes lélegzetvételén.
Mint parányi, szégyenlős akarat bolyong a sóhajom a patakparti fák ágai között, és meleget keresve,
csodásan megélt, izgató álmokat lesve elmém elém vetíti pírtűz vérében égő arcodat, fülembe csiklandozza a muzsikaízű hangodat, mert hiába kaszál virágzást a halálétvágyú alkonyat,
ha elhullajtja közben az életre vágyódó magokat.
Ó, mennyire akarom féltő kezemmel ringatni a léted, mennyire hordoznám kereszted, mely összenyom Téged.
Vállamra veszem, cipelem, töröm előtted a kitaposatlan, járatlan utat,
hogy béküljön bennem az önmaró bűntudat, mert volt idő, amikor nem virágozhattam érted,
amikor bánatfelhők falták fel fényed.
Van olyan érzés, melynek fáj a szorítása, mégis veszettül akarjuk, kiköveteljük, mert nyílt sebként vérzik fájdalmas hiánya.
Legyél hát kötszerem, ha vérezni készülök, legyél Te balzsam,
terülj szét bőrömön, feszülj rá halkan, s ha hevülten felnyögök fájdalmamban,
kezed melegével nyugtasd a lelkem.
Nincs be nem teljesült vágy, ha Te érintesz engem.
Gyolcsomként fedj
Rezzenéstelen, belenyugvó némasággal öleli feketére ápolt, gondoskodó karjával
a szuszogni vágyó éj a szunnyadó tájat.
Pára sehol sincs már, az a hajnalimádat elengedhetetlen kelléke,
bár a tegnapi morc köd csipkeszegélye, s vízfoltos lábnyoma itt-ott még elfekszik a szárazzá szánalmasodott fűcsomók fején, s míg ő reménytelenül az elmúlással veszekszik, a megalkuvás fehér zászlaját kitűzöm helyette én.
A Sors öntelt, önelégült mosollyal pihenteti fáradhatatlan kezét a mulandóság pulzáló verőerén,
így csak állok szótlanul és elrévedek a hervadás kifinomultan természetes, ütemes lélegzetvételén.
Mint parányi, szégyenlős akarat bolyong a sóhajom a patakparti fák ágai között, és meleget keresve,
csodásan megélt, izgató álmokat lesve elmém elém vetíti pírtűz vérében égő arcodat, fülembe csiklandozza a muzsikaízű hangodat, mert hiába kaszál virágzást a halálétvágyú alkonyat,
ha elhullajtja közben az életre vágyódó magokat.
Ó, mennyire akarom féltő kezemmel ringatni a léted, mennyire hordoznám kereszted, mely összenyom Téged.
Vállamra veszem, cipelem, töröm előtted a kitaposatlan, járatlan utat,
hogy béküljön bennem az önmaró bűntudat, mert volt idő, amikor nem virágozhattam érted,
amikor bánatfelhők falták fel fényed.
Van olyan érzés, melynek fáj a szorítása, mégis veszettül akarjuk, kiköveteljük, mert nyílt sebként vérzik fájdalmas hiánya.
Legyél hát kötszerem, ha vérezni készülök, legyél Te balzsam,
terülj szét bőrömön, feszülj rá halkan, s ha hevülten felnyögök fájdalmamban,
kezed melegével nyugtasd a lelkem.
Nincs be nem teljesült vágy, ha Te érintesz engem.
Jelenés
Ha hallom hangodat, szívharangok zúgnak.
Nyár esti lágy szellők lelkemhez simulnak.
Rám mosolyog arcod, ha becsukom szemem, lüktet, mar kínos vágy mélán, szerelmesen.
Bőröm mikor érhet tűzselymű bőrödhöz?
Rabigát vállalva simulsz-e őrződhöz?
Tudom, hogy útjaink egyszer összeérnek,
simogatás leszek egy vágyó tenyérnek.
Leszek jelenidő, s majd foglyul ejt tered,
ölelve szorítja, amíg csak engeded.
Fény a vak szemedben, hang a néma szádban,
testedben az erő, lélek az imádban.
Röpüléskor szárnyad, sík út talpad alatt, szeppent vágyaidban
dúló dacakarat.
Hozzám sodort immár végzetünk szent szele,
áldó vágyhitemnek Te legyél Istene.
Innen már együtt
Óvó kezem melegéhez bújt az életed, didergő hajnalok már hiába keresték, érdem ez nekem, s tudom, Neked sem szégyened,
mert míg egymás karjában pihentek az esték, a levetkőzött világ reménnyel bújt hozzánk,
hogy kössék a jelent, s a múltat eloldozzák.
Te tiszta mosolyt hoztál megértéskosárban, színes fénykacajokat gurítottál elém,
én úszni tanítottalak morajló árban, s míg Te fáradhatatlanul tempóztál felém,
a hullámok tépő tarajára tapostam, hogy a víztükör varázsát veled megosszam.
Szelíd imádságillatot fúj felénk a szél.
A megbecsülés dúdolva veti már ágyát.
Köröttünk bizalomhárfa lágy húrja zenél, s dalra biztatja hitünk sok újszülött álmát.
Kezem melegében már megfér az életed, leszek reménycsillagod, s ha kell, hát végzeted.
Jelenés
Ha hallom hangodat, szívharangok zúgnak.
Nyár esti lágy szellők lelkemhez simulnak.
Rám mosolyog arcod, ha becsukom szemem, lüktet, mar kínos vágy mélán, szerelmesen.
Bőröm mikor érhet tűzselymű bőrödhöz?
Rabigát vállalva simulsz-e őrződhöz?
Tudom, hogy útjaink egyszer összeérnek,
simogatás leszek egy vágyó tenyérnek.
Leszek jelenidő, s majd foglyul ejt tered,
ölelve szorítja, amíg csak engeded.
Fény a vak szemedben, hang a néma szádban,
testedben az erő, lélek az imádban.
Röpüléskor szárnyad, sík út talpad alatt, szeppent vágyaidban
dúló dacakarat.
Hozzám sodort immár végzetünk szent szele,
áldó vágyhitemnek Te legyél Istene.
Innen már együtt
Óvó kezem melegéhez bújt az életed, didergő hajnalok már hiába keresték, érdem ez nekem, s tudom, Neked sem szégyened,
mert míg egymás karjában pihentek az esték, a levetkőzött világ reménnyel bújt hozzánk,
hogy kössék a jelent, s a múltat eloldozzák.
Te tiszta mosolyt hoztál megértéskosárban, színes fénykacajokat gurítottál elém,
én úszni tanítottalak morajló árban, s míg Te fáradhatatlanul tempóztál felém,
a hullámok tépő tarajára tapostam, hogy a víztükör varázsát veled megosszam.
Szelíd imádságillatot fúj felénk a szél.
A megbecsülés dúdolva veti már ágyát.
Köröttünk bizalomhárfa lágy húrja zenél, s dalra biztatja hitünk sok újszülött álmát.
Kezem melegében már megfér az életed, leszek reménycsillagod, s ha kell, hát végzeted.