1
Kis lovascsapat kaptatott fölfelé a lejtőn a szilfákra futtatott szőlőlugasok között. Jóval elmúlt dél, forrón sütött a júliusi nap, a borsószem nagyságú szőlőbogyók, mint apró smaragdok szikráztak Helios tüzében; lépten-nyomon sárgálló körték és pirosló almák bukkantak ki a gyümölcsfák lombjai közül; édes gyümölcsillat terjengett a levegőben; az utat szegélyező cserjék és bokrok tikkadtan kókadoztak a fülledt hőségben.
Lépésben haladtak a lovasok az enyhe dombhajlaton, a csapat élén Constantinus. Fent a dombtetőn már szemükbe villantak az úri villák fehér oszlopai és piros cseréptetői.
Constantinus odafordult a bal oldalán lovagló szárnysegédjéhez:
- Talio, amíg én bent vagyok az Augustusnál, gondoskodjál róla, hogy senki se léphessen be a villába.
- Igenis, nobilissimus.
Helena villája valóságos kis palota volt: egykori kedvese - vagy ahogy ő mondogatta: férje, Constantius Augustus - építtette neki itt, a Mosella bal partján, a déli napfényben fürdő Aranyhegyen, amelyet aranyszínű szőlőfürtjeiről neveztek ily pompázatos és büszke néven.
Szőlők és gyümölcsöskertek övezték a villát mindenfelől, s maga az épület szinte láthatatlanul megbújt a dús lombú fák sűrűjében, s minden irányban legalább ezer lépés választotta el a legközelebbi villától.
Constantinus, mihelyt megérkezett Treviribe, százfőnyi testőrséget rendelt a villa őrizetére; az őrség parancsnokának Ruriciust nevezte ki, talán az egész birodalomnak legfiatalabb praefectus praetorióját: mindössze harmincöt éves volt. A nobilissimus nemcsak a villapalota őrzését bízta rá, hanem ő felelt a palota két fejedelmi lakója: Helena és Minervina biztonságáért és életéért is. Nem volt könnyű ez a megbízatás, hiszen mind a két nő élete állandóan veszélyben forgott. Itt a villában a rabszolgák, a katonák, a tisztek és tisztviselők természetesen megadták Helenának az Augusta címet, holott ez jog szerint éppúgy nem illette meg, mint Minervinát a nobilissima címzés. De Constantinus itt a villában megkövetelte, hogy anyját is, feleségét is a fejedelmi nőket megillető tiszteletben részesítsék. Ezzel egyúttal a törvényes császárné orra alá is borsot akart törni: Flavia Maximiana Theodora, a lemondott Maximianus császár mostohaleánya, a diocletianusi rendszer értelmében Constantius törvé-nyes felesége lett: fintorgatta is az orrát Constantius, hogy a ragyogó Helena után ezt a fonnyadt, csúf nőt kellett feleségül vennie, de hát Diocletianus rendelkezése értelmében ez volt a császári bíbor ára. Az új Augusta nem tűrte meg Helenát a császári palotában, ezért építtette meg Constantius már jóval a házasság előtt az aranyhegyi villát, s mikor Minervina a kalandos utazás után megérkezett Treviribe, ő is ott kapott lakosztályt és udvartartást.
Theodora őt sem engedte be a palotába.
- Kívül tágasabb - mondta az udvarmesternek, aki Minervinát bejelentette -, maradjanak csak együtt az „ágyasok” ott fenn az aranyhegyi „bordélyházban”.
Hát ilyen szókimondó asszony volt Theodora császárné, ám kellőképpen utálta is mindenki.
De ő is utált mindenkit, magát Constantiust is, a hideg nők makacs és szívtelen sértődött-ségével, mindazonáltal tizennégy év alatt hat gyermeke született tőle: előbb egymás után há-rom fiú, utánuk háhá-rom lány. A legidősebb fiú, Dalmatius volt: a diocletianusi rend értelmében ő számított Constantius törvényes utódjának, nem pedig az „ágyas” Helena fia, Constantinus, vagy ahogy Theodora emlegette: „a fattyú”.
A „fattyú” azonban nemcsak jó hadvezér, kitűnő szervező és jó politikus volt, hanem céltu-datos ember is. Jól látta a diocletianusi rendszer, a sokfejűség csődjét, s már Nikomedeiában világosan kitűzte élete célját: a maga kezében összefogni minden hatalmat: mint Augustus császár idejében, megint csak egyetlen ura legyen a birodalomnak! Ez az egyetlen mentség ebben a sokfejű anarchiában. Ezért szökött meg idejében Galerius karmai közül; ezért jött Galliába! Itt látta azt az archimedesi pontot, ahonnan a korhadt régi világot kifordíthatja sarkaiból. És vajon keresztezhette-e terveit egy alig tizenhárom éves tacskó, Dalmatius, azon a címen, hogy „törvényes” ágyból született?
Sipítozhatott és rikácsolhatott a rosszmájú Theodora, amennyit akart, tenni alig tehetett valamit. Galerius e pillanatban kezet foghatott volna Theodorával, hisz mind a kettő szívből kívánta Constantinus vesztét. A nobilissimus azonban ezer veszély árán kisiklott Galerius karmai közül: hát csak természetes ezek után, hogy Theodora gyűlölködését és aknamunkáját játszi könnyedséggel lebírta.
Izgatott nyüzsgés kezdődött a villában, amint Constantinus megérkezett. Az őrség tisztelgett, Talio is segített elállni katonáival a villapalota és a kert minden bejáratát, a személyzetet pedig annyira meglepte a nobilissimus váratlan érkezése, hogy semmiféle szertartásosságra nem jutott ideje.
- Nobilissimus - fogadta a belső előcsarnokban az udvarmester -, kegyeskedjél megengedni, hogy bejelentselek.
- Erre semmi szükség! - csattant rá Constantinus hangja.
- De az Augusta szigorúan megparancsolta - ellenkezett a rabszolga, Constantinus azonban keményen letorkolta:
- Elég! Takarodj!
És határozott léptekkel megindult Helena fogadószobája felé.
Az „elpusztíthatatlan” szépasszony felfigyelt a hangos szóváltásra, s még volt annyi ideje, hogy a faburkolatos fal egyik mélyedésébe hirtelen betuszkolja erényének hű őrizőjét, Ruriciust. Gyorsan ráhúzta a fatáblát a nyílásra, és máris bűbájos mosollyal sietett fia elé.
A rabszolga széttárta a nehéz sötétkék bársonyfüggönyt, és a következő pillanatban Constan-tinus ott állt anyja előtt. Helena arca friss izgalomban égett - a szépítőszerek is megtették a magukét! -, és Constantinus kissé szégyenkezve döbbent rá, hogy ha ez a kívánatos és tüne-ményes szépasszony nem az anyja volna, bizony menthetetlenül vele töltené a mai éjszakát!
Nem csoda! Helena alig múlt negyvennyolc éves, Constantinus pedig most járt a harmincharmadikban! S méghozzá Helena szépsége olyan kivételes, olyan romolhatatlan volt, hogy eddig mindenkit megtévesztett, aki nem tudta, hogy harminchárom éves fia van. De ez az önmagáért való, elpusztíthatatlan szépség bűvös hatással volt olyanokra is, akik tudták, hogy Constantinus az ő fia. És Helena kiaknázta ezt a bűvös hatást...
Ruricius volt eddig legnagyobb szerelme, úgy érezte. Akik értenek a nőkhöz, mint például az a huncut és ravaszdi Brellicus, azt mondanák, hogy ez természetes: az öregedő nő utolsó belecsimpaszkodása a férfiba, a szerelembe - helyesebben: a szeretkezésbe - az egyre fenyege-tőbben közelgő s végképp elháríthatatlan alkonyatban. De az ilyen cinikus nőcsábítóknak nincs igazuk. Helena úgynevezett „utolsó” szerelme szerelem volt a javából, őrjöngő és tomboló szerelem, s kissé romantikus túlzással azt is mondhatta volna, hogy ez éppen az első igazi szerelme. Hiszen ez könnyen megérthető: Constantius volt a gazdag nagyúr, a diadalmas hadvezér: hát persze hogy ennek szívesebben játszotta meg a szerelmes szűzlányt, mint holmi sehonnai tevehajcsárnak, aki valahol, fiatal múltja mélyében, az ágyába fektette; Biton bácsinak „hivatalból” adta oda magát, úgyszólván állása érdekében; aztán magánszorgalomból is sokat dolgozott, szenvedett, s néha élvezett is, de ez mind nem hozta meg az igazi beteljesülést. Most végre ez a fiatal Ruricius, aki a fia lehetne bízvást, ez hozta meg neki azt a szerelmet, azt a tiszta és átszellemült beteljesülést, amelyről fizetett szeretkezései közben annyit ábrándozott.
De ebben a pillanatban eszébe villant a botrány lehetősége is. Ruriciust már nem először bújtatta el a fogadóterem faliszekrényében; azonban megremegett arra a gondolatra, hogy éppen a fia leplezze le esetleg az ő féltve őrzött titkát. Éppen ezért igyekezett eltávolítani Constantinust, hogy egérutat biztosítson szerelmesének.
Ez már megállapodás volt kettejük közt: ha kellemetlen látogató lepte meg őket, Helena az erkélyre tessékelte, s közben Ruricius nyugodtan távozhatott. Most is így történt: Constantinus ott ült Helenával a tágas teraszon, és közben Ruricius már régen kisurrant a fatáblás fali rejtekhelyről, és odalent a kertben átvette az őrség parancsnokságát.
- Nos, fiam - szólalt meg Helena, miután elhelyezkedtek a kényelmes karosszékek puha párnáin -, minek köszönhetem váratlan látogatásodat?
- Egy váratlan eseménynek, anyám. - A magas termetű, széles vállú, bikanyakú férfi szinte röstelkedve nevezte anyjának ezt a viruló, friss és üde szépasszonyt.
- Mi történt? - kapta fel a fejét Helena, és csigákba göndörített dús és selyemfényű szőke haja meghullámzott.
- Gyorsfutár érkezett Eboracumból: apám vérmérgezést kapott, állapota válságos.
- Merénylet? Galerius? - kérdezte Helena kissé közömbösen.
- Ilyesmiről szó sem lehet. Mikor két hónappal ezelőtt meglátogattam odafent Britanniában, meggyőződtem róla, hogy idegen még csak a közelébe sem férkőzhet. Mérges pattanás volt az arcán s a borbélya, leghívebb rabszolgája, véletlenül felsértette, s a jelentéktelennek látszó seb hamarosan elmérgesedett.
- De hiszen ott van mellette az orvosa!
- Soteridas ott van, igaz, de az efféle mindennapos sérülést nem vette komolyan, az operáció-val elkésett, úgy hogy apám állandóan lázas, néha félrebeszél, s az érvágás sem csökkentette a lázát, a legerősebb lázcsillapítók is csődöt mondtak.
- Apád szervezete vasból van: kilöki magából a mérget. Az öreg Soteridas is ebben bizakodott, azért nem nyúlt rögtön a késhez. „Natura medicatrix: a természet a legjobb orvos”, szokta mondogatni, s ebben én is hiszek. S úgy érzem, nincs ok aggodalomra.
Helena szeretett volna minél hamarább túlesni fia váratlan látogatásán. Őszintén szólva türelmetlen volt: unta Constantiust is, a fiát is; úgy érezte, hogy megrabolják, hiszen illatos hálószobájában mindent gondosan előkészített a mai délutánra, és most, az unalmas
beszél-getés közben is szüntelenül Ruriciusra gondolt, és virágzó testén minduntalan végigbizsergett a várva várt ölelkezés forrósága. Egy pillanatra mindenről megfeledkezett, lehunyta a szemét, és halvány mosoly lebbent szája szögletében.
- Mért mosolyogsz ezen, anyám? - kérdezte Constantinus kissé keményen, félig-meddig rendreutasítón.
Helena fölrezzent a boldog révületéből, megdöbbent vigyázatlanságán, s elhatározta, hogy ezentúl jobban fegyelmezi magát, s többé nem viselkedik úgy, mint egy szerelmes csitri.
Mindez egy pillanat alatt villant át a fején, s máris felelt a fia kérdésére:
- Eszembe jutott az öreg Soteridas görbe háta és furcsa bicegése, azon mosolyogtam. Mert Constantiust csöppet sem féltem: natura medicatrix!
És halkan, puhán, kislányosan elkacagta magát.
- Ne vedd félvállról apám betegségét - vágta el a kacagást Constantinus. - Az orvos szóról szóra ezt üzente: „Állapota válságos.” Abban igazad lehet, hogy apám szervezete kitűnő, s legyűrheti a halálos bajt, ha a méreg nem itatta át egész testét, s nem szivárgott be az ereibe.
Csakhogy erre kevés a remény, mert a futár olyan híreket is hozott, amelyek félelmetesebbek az orvos üzeneténél is.
- Ugyan? - figyelt fel az Augusta.
- Concordius, apám bizalmasa, akit a betegség első hírére Eboracumba küldtem, külön levélben jelenti, hogy az első lázas éjszakán, éjfélkor, magától kivágódott s aztán becsapódott apám hálószobájának ajtaja, holott senki sem nyúlt hozzá, s még csak a közelében sem volt senki! Az ajtó dörrenése megremegtette az egész házat, és hét ablak - értsd meg jól: éppen hét ablak! - be is tört.
- Szörnyű! - borzongott meg Helena.
- Kétségtelenül az istenség jeladása ez. De történt ennél borzalmasabb eset is, mégpedig másnap: az éjszaka csöndjében, megint csak éjfélkor, sorra lezuhantak a házi istenek apró szobrocskái a lararium polcairól, s a márványpadlón darabokra törtek! Irtózatos!
- Irtózatos! - nyögött fel az asszony, aki a végzetes isteni jeladás hallatán percekre megfeled-kezett Ruriciusról. Rémületében vacogott a foga, és a kezeit tördelte.
- Igen, anyám - szólalt meg újra Constantinus néhány percnyi dermedt hallgatás után -, ezek a jelek világosan és érthetőn beszélnek. Soteridas jó orvos, a természet még jobb orvos, de csalhatatlan és hiteles diagnózist csak az istenség adhat. És az istenség nyilatkozott. Vedd úgy, hogy férjed, az én dicső apám, halott...
Helena összerezzent. Végigcikázott agyán a messzi múlt sok viharos élménye, Drepanon, Naissus, a rengeteg névtelen szerető, az emésztő tüzekben ellobbant évek, végül a mámorok-ban izzó jelen: az igazi szerelem, amit hiába sóvárgott és kergetett évtizedek óta. S most végre megtalálta, és boldog volt, hogy testét is, lobogó szenvedélyét is érintetlenül hagyták az elvi-harzott évek. Megvillant a szeme, s már-már újra elmosolyodott, de sikerült fegyelmezetten viselkednie: szabályos, keskeny arcán rémület és szomorúság tükröződött, de az álarc alatt szentségtörő és csintalan gondolatok ficánkoltak, mint vásott és mókás szatírkölykök. Sem beszélni, sem hallani nem szeretett a halálról, és Constantius már több mint egy évtizede halott volt az ő számára...
De hibátlanul játszotta szerepét; Constantinus utolsó szavaira megborzongott, és halk hangon, de minden meggyőződés nélkül, tiltakozott:
- Nem, nem, ne is mondj ki ilyen szörnyűséget!
- Ki kell mondanom, anyám, s téged is kérlek, ne ringasd magad ábrándokban. Az istenség első jeladása még csak figyelmeztetés volt a várható borzalmas eseményre; a második jeladás, az istenszobrok lezuhanása, már hangosan hirdette a végzet beteljesülését. Értelme ez volt:
Constantiusnak nincs szüksége többé házi istenekre, mert maga is az istenek közé kerül...
Concordius azt írja, hogy a papok nem merték megmondani az égi jeladás értelmét, pedig nagyon jól tudták. Én is tudom az égi jeladások értelmét; Vettius Rufinus barátom, a Napisten főpapja tanított meg rá. Olyan embernek, aki vezetésre, sőt uralkodásra hivatott - s még inkább annak, aki mint én, akar is uralkodni -, fontosabb az égi jelek jelentőségének felisme-rése, mint a nagy jogászok, Gaius, Papinianus, Ulpianus és Paulus bölcs szőrszálhasogatása, vagy a haditudomány elméletíróinak ostoba és nagyképű könyvei. Én nem könyvekből tanulom és intézem a történelmet, hanem magam teremtem! És ebben nem az úgynevezett tudósok locsogása az útmutatóm, hanem az istenség akarata és sugallata. Értesz engem, anyám?
- Hogyne értenélek - bizonykodott Helena, bár nemcsak hogy semmit sem értett az egészből, hanem oda se figyelt. Minek is figyelt volna? Elképesztő műveletlenségében egyetlen bölcses-sége, tudománya, fegyvere és eszménye a tulajdon „romolhatatlan” szépsége volt. A körülötte immár évtizedek óta zajló történelmet is ebből a szemszögből szemlélte. Büszke volt a fiára, vakon bízott benne, hogy előbb-utóbb császár lesz belőle, s akkor anyjának is megadja majd a császárnénak járó hivatalos tiszteletet és hódolatot, de jobban szerette volna, ha ez a remek férfi nem az ő fia. Valamikor akarta ezt a kisfiút, hogy Constantiust magához láncolja, és a sok megalázó „hányattatás” után előkelő és nyugodt életet biztosítson magának, de határo-zottan sértésnek érezte, hogy a „kisfiú” ilyen nagyra nőtt, s már szinte az ő örök fiatalságát veszélyezteti. Ha nem a fia volna, gyöngyöztek tovább a gondolatai, akkor csak őt választaná szeretőjének... S meg is borzongott erre a vérfertőző gondolatra. Mivel semmi mással nem foglalkozott életében, csak szeretkezéssel és pletykával, mindig mindent tudott fia viszonyai-ról és hódításaiviszonyai-ról, apróra ismerte a vérforraló Thamar-kalandot is, és akár az imádott Ruriciust is a faképnél hagyná, ha ez a „bikanyakú” nem a fia volna, hanem inkább a szeretője lehetne!
- Hát ha értesz - folytatta Constantinus -, akkor megmondom neked, hogy Constantius pontosan a házi istenek lezuhanását követő hetedik napon halt meg.
- Bizonyosra veszed, hogy meghalt?
- Bizonyosan tudom. Nem ok nélkül adott jelt az istenség! A legközelebbi futár, meglátod, meghozza a bizonyosságot.
- Akkor pedig gyászruhába kell öltöznöm - szipogta Helena kislányosan s némi nehezteléssel, mintha megsértették volna. De egy pillanat múlva eszébe jutott, hogy hiszen szőke hajhoz remekül illik a fekete selyemruha: kiemeli és hangsúlyozza a haj arany ragyogását és bárso-nyos bőre vakító fehérségét - és megnyugodott. Alig várta a „bizobárso-nyosságot”, hogy gyászruhát ölthessen. Valami huncut démon megint incselkedni kezdett vele, s már-már mosolyt fakasztott az ajkán, de bizony ő megint megfegyelmezte magát: fejét lecsüggesztette, vékony ajkait összeszorította, és hallgatott.
- Hát igen - szólalt meg kisvártatva Constantinus. - Ezért jöttem.
Helena szempillája megrebbent: azt hitte, hogy már indul is a fia. Félig már föl is emelkedett a székéből, de Constantinus megfogta a karját, és szelíd erőszakkal visszaültette.
- Nos? - kérdezte Helena meglepetten és kissé türelmetlenül.
- Ezért és még valamiért. Nem hiába lakom a palotában: mindenről azonnal és pontosan értesülök. Talio, az én hű segédtisztem, valóságos Argus: mintha ezer szeme volna! Mindent megtud, ami történik, s ami készül: az éhes kis rabszolgalányok, egy kellemes éjszaka fejében, mindent kifecsegnek. Így tudtuk meg, hogy Theodora, ez a gonosz hárpia, messze ágazó kémszervezetet tart fenn, éberen figyelteti apám állapotát, úgyszólván les a halálára, s abban a pillanatban, amikor Constantius behunyja a szemét, néhány felbérelt csatlósával azonnal ki akarja kiáltatni Augustusnak elsőszülött fiát, Dalmatiust, ezt a nyeszlett, hitvány kölyköt.
- Micsoda? - csattant fel Helena, és vérvörösre vált az arca.
- S ez még nem minden - folytatta Constantinus. - Odalent Arelatéban, mint a hiúz, lesben áll a vén Maximianus, ez a műveletlen és durva sirmiumi parasztivadék, hogy amint apám haláláról értesül, azonnal felvegye a bíbort. Diocletianus ugyan rákényszerítette az öreget, hogy a vicennalia, vagyis a húszéves uralkodói jubileumnak ünnepén ő is mondjon le; le is mondott, de azóta sem fér a bőrébe: ugrásra készen várja az alkalmat, hogy feltámadjon.
Egyelőre csak annyi bizonyos, hogy apám után ő akar lenni újra a nyugati császár, ha Diocletianus a feje tetejére áll is! Persze ehhez légiók kellenének, s elég volna neki akár három is - hiszen kitűnő hadvezér, és hetek alatt elfoglalná Galliát; no igen, ha én még mindig Nikomedeiában kuksolnék! - de neki egyetlen légiója sincs, s azzal is beéri, ha az arelatei helyőrség kikiáltja császárnak; még nem volt olyan kalandor, akinek ne akadt volna néhány ezer csatlósa, hogy kikiáltsa császárnak: Maximianusnak, a lemondott és levitézlett császár-nak éppenséggel nincs mit vesztenie. És bizonyos vagyok benne, hogy ez a szír bestia, ez a Theodora uszítja, főképpen azért, hogy engem kiüssön a nyeregből.
Az alattomos cselszövések kissé fölkeltették Helena érdeklődését:
- Nem tűrheted ezt az aljas aknamunkát! Gyilkoltasd meg valamennyit: Maximianust, a züllött fiát Maxentiust, s utánuk ezt a förtelmes Theodorát, mind a hat fattyával együtt!
Úgy látszott, mintha Helena hirtelen anyává magasztosult volna, s a legvakmerőbb kockáza-tokat is vállalná a fia érdekében. Pedig mindössze arról volt szó, hogy ha nem Constantinus kerül uralomra, ő bizony nemcsak az Augusta mondvacsinált méltóságából csöppen ki, hanem az aranyhegyi villából is, és mehet vissza Naissusba, Biton bácsihoz, vagy más hasonló előkelő fogadóba, értékesíteni elpusztíthatatlan szépségét, mert arról, hogy ha minden kötél szakad, Ruricius feleségül vegye, szó sem lehetett. Sok évtizedes szerelmi tapasztalata meg-tanította arra, hogy egy hetéra életében legfeljebb egyszer ha akad olyan jóhiszemű bamba, aki csakugyan feleségül veszi. És a maga jövője érdekében uszította Constantinust, hogy takarítson el az útjából mindenkit, aki az ő életét, fejedelmi kényelmét, jólétét és főképpen fiatal szerelmét veszélyeztetné. Constantinust szinte meghatotta anyja szenvedélyes kitörése:
- Anyám, igazad van! Ha érdekeink úgy kívánják, s ha minden más eszközből kifogytunk, gyilkolni kell. Gyilkolni jó, mert ezzel az ember tiszta helyzetet teremt, s ezenfelül olyan tökéletes kielégülést szerez, amely többet ér minden szerelmi kéjnél, főleg, ha nőt gyilkolhat az ember. Nekem például legnagyobb élvezetem volna ledöfni ezt a szír bestiát.
- Hát akkor? - lihegte Helena.
- Anyám, még nem fogytunk ki minden más eszközből! Egyelőre itt vannak britanniai és galliai legióink, s ezek az utóbbi hónapok harcaiban fényesen bebizonyították hűségüket.
Amíg kezemben tartom ezeket a legiókat, addig várhatunk. A tőr csak akkor következik majd, ha az lenne az utolsó fegyverünk. De megnyugtatlak anyám: a legiók engem se Maximianus, se Theodora szép szeméért nem hagynak cserben soha!
Helena most megfeledkezett arról, hogy ez a remek férfi, ha nem volna a fia - a szeretője is lehetne, és lenne! - s most már nyugodtabban és bizakodó hangulatban mondta rá:
- Helios adja, hogy minden úgy legyen, ahogy te akarod!
- Én pedig azt akarom, anyám, hogy én legyek apám egyetlen utódja, Keleten és Nyugaton, a római birodalom egyetlen ura!
Helena döbbenten kapta fel a fejét:
- Constantinus! Lehetséges ez?
- Minden lehetséges, anyám, amit az ember erősen akar!
Helena most átszellemült rajongással nézett a fiára, hitt benne, tőle remélte már a jövőt, a biztonságot és a boldogságot, s úgy érezte: ebbe a férfiba százszorta szerelmesebb, mint a gyönyörű és fáradhatatlan Ruriciusba.
De azért, alighogy a fia kitette a lábát a villából, Helena mohó és vad izgalommal dobta oda
De azért, alighogy a fia kitette a lábát a villából, Helena mohó és vad izgalommal dobta oda