1
A egyiptomi „kutyaváros”, Kynonpolis egyik félreeső utcájában, nagy kert közepén, szinte hozzáférhetetlenül bújt meg, bokrok és fák sűrűjében, a híres asztrológus és mágus, Kaldu háza. Magas kőfal övezte a kertet, a háznak egyetlen ablaka sem volt, ajtaja is csak egy, erős, pántos vaskapu és vasajtó, mind a kettőn furfangos szerkezetű zár. Két marcona véreb vigyázott a kapura, a kertre, a házra, a harmadik a tetőt őrizte, mert odanyíltak a széles, vaskeretes üvegablakok, amelyeken át a szobák a világosságot kapták. Jaj volt annak, aki arra vetemedett volna, hogy vakmerően megközelítse a titokzatos házat, és kilesse Kaldu titkait és mesterkedéseit. A csillagjóslás, a horoszkópszerkesztés, a mágia, varázslat és bűbájosság módszereit, jelszavait és évezredes, szent és nagyerejű igéit kegyetlenül titokban kellett tartani, hiszen e szertartásos, tudóskodó, titokzatos és nagyképű mesterkedés révén gazdagod-tak meg az asztrológusok, és tartották rettegésben a tudatlan és tudós, de mindig babonás embereket.
A mester csak egy embert avatott be titkaiba: egy Hosius nevű fiatalembert, s talán azért éppen őt, mert származása, egyénisége és életmódja szokatlanul rejtélyes volt; ha ilyesmik felől kérdezősködtek a kíváncsiak, vagy kétértelmű válaszokat adott, vagy egyáltalán nem felelt. Egyesek szerint perzsa kereskedők hajóján jött gyermekkorában, a hajó visszament, s őt otthagyták Myoshormosban, aztán valami gazdag egyiptominak a szeretője volt jó sokáig:
legénykorában eladták rabszolgaként egy balzsamozónak, és ezután évekig múmiákat balzsamozott és pólyázott: ezen a réven megismerte a gyógyfüveket, mérgek és ellenmérgek titkait, úgyszólván kitanulta az orvostudományt. Mások azt mondták, hogy néhány éve még a szent krokodilusokat etette Arsinoében, s akkor még Chusi volt a neve; mások viszont határozottan amellett kardoskodtak, hogy színgörög s az apja vándorfilozófus volt, aki erkölcsprédikáció közben nemcsak ízes kiszólásokkal, hanem mindenféle hókuszpókuszokkal is szórakoztatta hallgatóságát. Elég az hozzá, hogy semmi bizonyosat sem tudtak róla, s a homályt ő maga sem sietett eloszlatni soha. Ha valaki netán ezt kérdezte tőle: „Te ugyebár Hathor istennő fia vagy?” - annak is efféle választ adott volna: „Megmondja a szerelem istennője, ha helyesen adod fel a kérdést.”
Mivel sehogy sem boldogultak vele, belenyugodtak, hogy olyan, amilyen, és beérték annyival, hogy a nagy tudományú és mindenható asztrológus tanítványa és bizalmasa. Rebesgették azt is, hogy szeretője a babiloni mágusnak, de ezt a legtöbben kétségbevonták, azzal, hogy az ilyen mogorva és zárkózott ifjú aligha lehet alkalmas csintalan és vidám szerelmi pajzánkodásra.
Kaldu mester megállapította hamarosan, hogy az ifjú felszippantott valahol egy kis növény-tani, állattani és orvostudományi tájékozottságot, egyébként azonban szervesen műveletlen.
Miért, miért nem, a magányos öreg elhatározta, hogy maga mellé veszi tanítványnak, s embert és tudóst farag belőle.
- Hosius - mondta a fiatalembernek, az elsőévi oktatás végén -, a mágiából már eleget tudsz:
ismered a mindenható Iao nevét, az Abraxas-amulettek, a varázsszavak és rontó démonok erejét, az átoktáblák pusztító hatalmát, a macskaarcú Osiris és a mindent elemésztő
Seth-Typhon gonosz és gyilkos dühét, varázsigéiddel megállítod a fölkelő Heliost. Én tehát, mielőtt az asztrológia tudományára megtanítanálak, ezennel mágussá avatlak. Vedd fel az állatkör és a bolygók jegyeivel telehímzett hófehér mágusköpenyt, borotváltasd fejedet kopaszra, és menj ki a csodára éhes emberek közé.
És Hosius elindult. Egy gazdag papirusztermelő palotájában, az elsötétített teremben megidézte magát Apollót; néhány nap múlva óriási tömeget látott tolongani a népszerű jegyző, Nechthosiris háza előtt; a nép jajveszékelt, a házból kihallatszott egy nő hangos zokogása:
Tamalis, a jegyző felesége kétségbeesetten siratta viruló tizenhárom éves kislányát, Zoist.
Amint a tömeg észrevette Hosiust, egyszerre száz meg száz kar emelkedett könyörgőn a levegőbe:
- Segíts, Chusi, segíts!
Hosiust egyiptomi nevén szólították. Megérezte, hogy a tömeg csodát vár. Tudta, hogy most vagy soha, de csodát kell tennie!
Bement a házba. A tömeg elhallgatott, és halotti csöndben, idegfeszítő izgalomban várta, sóvárogta, akarta a csodát. Odabenn az anya Hosius lábai elé vetette magát:
- Osiris szentséges nevére könyörgök, add vissza őt nekem.
Hosius megvizsgálta a kislány élettelen testét, s előbb hangosan imádkozott a fölkelő naphoz, majd halkabbra fogta a hangját, és sokáig érthetetlen varázsigéket mormolt. Félrelebbentette a lányka ingét, s lassan, komolyan, elmélyülten simogatta és tapogatta a bal mellét. Megálla-pította, hogy Zois tetszhalott.
Leakasztotta válláról a táskáját, háromféle keserű füvet szedett elő, szétmorzsolta tenyerén, s gondosan elkente a port a leányka mellén és ajkain. Aztán fejére nyugtatta a kezeit, megint érthetetlen varázsigéket suttogott, újra szétdörzsölte a fűmorzsalékot a lány mellein és főleg ajkain, és ezt a mágikus kézrátételt háromszor megismételte.
Egyszerre csak Zois eltüsszentette magát, teste megrázkódott, kinyitotta nagy fekete szemét, meglátta anyját, és boldogan felsikoltott.
- Mama! Mama!
Hosius ezen a feltámadáson tízezer ezüstdrachmát keresett.
Sikerei alapján a mester méltónak ítélte arra, hogy beavassa az asztrológia tudományába, helyesebben: művészetébe. Ahhoz azonban, hogy előre meg tudja mondani az emberek sorsát, és ebből a célból felállíthassa horoszkópjukat, meg kellett ismerkednie a csillagos ég titkaival és törvényszerűségeivel, a csillagképekkel, az állatkör jegyeivel, a nap, a hold és a föld egy-máshoz való viszonyával, a nap- és holdfogyatkozások, az üstökösök és az égi fénytünemé-nyek bekövetkezésének kiszámításával. Mesterétől megtanulta az asztronómiával kapcsolatos bonyolult matematikai számításokat, és míg egyfelől a horoszkópokból fényesen megélt, másfelől az égi fényjelenségek törvényszerűségeit oly alaposan megismerte, hogy megfigyelé-sei és képletei segítségével csalhatatlanul meg tudta állapítani jó előre a nap- vagy holdfogyat-kozás, üstökös, csillaghullás vagy bármely égi fénytünemény megjelenésének idejét.
Egyébként sem Homérost, sem Vergiliust nem olvasta, és Cicerónak még a nevét sem hallotta.
Viszont csalhatatlanul meg tudta állapítani bárkinek a horoszkópját a nativitásból, vagyis abból, hogy születésének napján, órájában és percében milyen volt a nap, a hold, a bolygók és az állatkör jegyeinek konstellációja: állása, egymáshoz való viszonya, csillagászati fokokban és percekben. Ebből a tudományból pedig jobban meg lehetett élni, mint akármiféle irodalomból.
Minden horoszkópja sikerült, minden jóslata bevált, csak egyszer mondott csődöt a tudo-mánya, de akkor olyan végzetesen, hogy váratlanul döntő fordulatot adott az életének.
Kaldu mester már visszavonult a magánéletbe, jeles tanítványa, Hosius is bőségesen megszedte magát, s éppen azon rágódott, hogy itt az ideje abbahagyni ezt a szakadatlan hajszát - hiszen az emberek valósággal megszállottan kutatták jövendőjüket, és hajszolták a csodát -, és talán jó volna a vidám és zajos fővárosba, Alexandreiába költözni, s ekkor eszébe jutott a kívánatos és kemény mellű Zois, akit feltámasztott: ezt a kislányt kellene magával vinnie! Már éppen azon gondolkodott, hogy megkéri - hiszen boldogan hozzáadnák ilyen tudós és gazdag férfiúhoz -, amikor meglátott a piacon egy karcsú termetű, fekete hajú fiatal nőt, áttetsző fátyolruhában, könnyű vörös selyemköpennyel a vállán; egy rabszolgalány papirusznádból font színes ernyőt tartott a feje fölé, legyezőjét másik fekete rabszolgalány vitte, s előtte és utána két-két hatalmas termetű, izmos etiópiai rabszolga lépkedett: négy félelmetes gárdista, bár itt a főváros közepén igazán nem volt szükség ilyen testőrségre.
Túlzás lett volna gyönyörűnek vagy akár csak szépnek is mondani a nőt, de volt valami a testtartásában, a mozgásában, a tekintetében, a révült és mégis öntudatos mosolyában, ami Hosiust az első pillantásra elbűvölte és lenyűgözte.
- Ki ez a nő? - fordult oda versenytársához, a város másik népszerű mágusához. A két kopasz fejű, fehér ruhás mágus némi feltűnést keltett: ha két ilyen tudós és nagyhatalmú varázsló beszélget, annak sohasem lehet jó vége. Az emberek elhúzódtak mellőlük. A másik mágus, Zachlas, elmosolyodott:
- Téged érdekelnek a nők? Megakadt a szemed rajta, mi? Orrod tőle fokhagymás. Tudod, ki ez? Alis, a híres serfőző, Totoes leánya s egyúttal a dúsgazdag Patarbemis bankár felesége.
Fölöttébb erényes asszonyka, megközelíthetetlen... Csak nem akarod megkaparintani?
- Dehogynem! - vágta rá minden nagyképűsködés nélkül Hosius - hisz éppen ezért kérdeztelek meg.
- Figyelmeztetlek, hogy Alis nemcsak erényes, hanem ezenfelül vakbuzgó Isis-hívő.
Esküszöm Iaóra: ezen nem fog semmi varázslat!
Hosius eleget tudott. Férjes asszony, megközelíthetetlen, nem fog rajta a varázslat, Isis-hivő:
ennyi elég volt neki, hogy megállapodjék a követendő taktikában.
Másnap teljes mágusi komolysággal megjelent Patarbemis házában. A bankár nem volt otthon, a rabszolga bevezette az asszony fogadószobájába. Alis megismerte a csodatévőt, hiszen Zois feltámasztása óta mindenki hódolattal és áhítattal emlegette, és már éppen meg akarta kérdezni, hogy mit kíván, amikor Hosius mereven megállt előtte, szúrós tekintetét a fiatalasszony tágra nyílt nagy fekete szemébe mélyesztette, és megszólalt suttogó és kísérteties hangon, sejtelmesen-titokzatosan:
- Nepherieri!
Ez volt a nagy szerelmi varázs, amelynek az a feltétele, hogy aki végre akarja hajtani, három napig ne érintkezzék nővel, áldozzon tömjént az oltár parazsán, menjen be az imádott nőhöz, akit meg akar hódítani, és nézzen a szemébe, és hétszer egymás után mondja ki Aphrodite titkos nevét: Nepherieri, ami annyit jelent, hogy „Bűbájos szem”. Ha hét napig naponta hétszer végzi ezt a varázslatot, a nő, mint a kezes bárány követi majd mindenhová.
Alis csak ennyit mondott a hókuszpókuszra:
- Nem értem.
Hosius eltávozott, és ezt gondolta magában: „Majd megérted a hetedik napon!”
De a hetedik nap sohasem következett el, mert az erényes Alis elmondta a titokzatos esetet férjének, úgyhogy a mágust nem engedték be többé a Patarbemis-házba.
Negyvenkét „Nepherieri” ilyképpen bennerekedt Hosiusban: ez a sokszor bevált varázsige éppen nála mondott csődöt.
„Sebaj, gondolta magában a mágus, ha így nem, akkor másképpen!” És Isisre gondolt.
Egyúttal kimondhatatlanul boldog volt, hogy ez a kudarca titokban maradt.
Egyelőre sehol sem szerepelt, csak járt-kelt a városban, törte a fejét, hogyan üsse nyélbe az Isis-tervet. Tanulóévei alatt Kaldu megismertette vele a misztériumvallásokat: Kybele, Adonis, Mithras, Isis kultuszát, magasztos tanításaikat és rejtelmesen jelképes szertartásaikat, s mestere tanítása révén meggyőződött róla, hogy ezekhez képest a kereszténység nem egyéb, mint egészen alantas és zűrzavaros zsidó babona; művelt emberhez, asztrológushoz méltatlan együgyűség.
Hazamenet még jobban foglalkoztatta egy Isis-terv. Hogyan is fogjon hozzá? Valamiképpen sikerült megismerkednie Amosis pappal, az Isis-kultusz kynonpolisi főpapjával, és rövidesen meg is barátkozott vele. Nem telt bele két hét, és a nagy terv teljesen kialakult benne. Alis máris az övé, gondolta magában, s előre érezte a diadal édes ízeit.
Ugyanis Amosis főpap tanácsára belépett az Isis-papok rendjébe: harmadnap a város társadalma sajnálattal értesült róla, hogy Hosius, a nagyszerű asztrológus, elköltözött, és vissza se jön többé. Ezt el is hitte mindenki, hiszen a díszes szertartási ruhában, arcán Anubis isten sakálképű álarcával a vesékbe látó Kaldu sem ismerte volna fel. Csak három hét kellett hozzá, hogy az újdonsült Isis-pap belemelegedjen szerepébe, máris hozzáfogott ravasz terve végrehajtásához. Mindenekelőtt ötvenezer drachmát adott Amosisnak.
A legközelebbi ünnepen, a himnusz eléneklése után, szokás szerint elkövetkezett az istentisztelet legáhítatosabb jelenete: a főpap megállt az oltár magas lépcsőzetének legfelső fokán, az állatálarcokat viselő fehér ruhás papság kétoldalt felsorakozott a lépcsőkön, a temp-lom hosszúkás hajójában áhítatosan felvonult a menet: elöl egy nő, a szent Urenis-kígyóval, utána egy másik a lótuszvirággal, aztán következett a szent könyvtekercs, utána karcsú szenteltvízamfora s a menet végén három nő, fejére vont fátyollal; rázták az ezüst sistrumot, hogy jelezzék: itt a legszentebb pillanat. A csilingelésre a sorban álló papok meglóbálták füstölőiket: szállt az illatos tömjén kékes füstje, meglengtek a gránátalma-ágak, aztán egyszerre minden elnyugodott, szinte megmerevedett, csak a sistrumok csilingeltek ezüstösen.
És ebben a pillanatban mindenki térdre hullt, a főpap a nyakában lógó aranyhímes stólával két kézre fogta a drágakövekkel kirakott színarany kelyhet, és magasan a feje fölé tartotta: így mutatta fel a hívőknek Isis szent és üdvözítő vizét. Mindenki áhítatosan fejet hajtott, s amint Amosis leeresztette a kelyhet, megzendült a titkos értelmű Isis-himnusz, és a sistrumok csilingelése elhallgatott.
A sakálfejű Hosius azonnal felismerte az ezüstleples és lótuszvirágos nőben szerelmét, Alist, de most nem ő volt a fontos, hanem a szobalánya, Tamystha. Egyelőre ez a kis fekete rabszolgalányka lett a főszereplő; mert Amosis tanácsára ezzel küldik majd az első üzenetet Alisnak. Tehát a himnusz zengésében Hosius az álarc mögül odasúgta a főpapnak:
- A harmadik sistrumos lány. Tamystha.
A főpap, mintha a szertartás szerint hajtana fejet, rábólintott.
Miután a papság kivonult az öltözködő szobába, Amosis magához intette az oltárszolgát.
- Sépa, amint a himnusz elvégződik, s a hívők távoznak, visszatartod a harmadik sistrumos lányt, Tamystha a neve, és megmondod neki, hogy ha mindenki eltávozott, jöjjön be hozzám.
A templom is, a szoba is üres volt már, amikor Tamystha belépett a főpaphoz. Reszketett.
- Tamystha - szólalt meg a főpap -, szent és titkos üzenetet bízok rád. Meg kell mondanod úrnődnek: Anubis isten beleszeretett, és azt kívánja, hogy mostantól fogva vele töltse estéit és éjszakáit, mégpedig itt a templomban, a szent szertartási ruházatok és templomi eszközök szobájában. Megértetted?
- Igenis, megértettem, szentséges főpap. Megmondom asszonyomnak, hogy holnap este jöjjön ide szentségedhez.
- Ostoba! Azt mondd meg neki, hogy Anubis isten belészeretett, és ágyába kívánja, tehát holnap este sötétedéskor jöjjön ide a templomba, Anubis isten várja.
- Igenis, szentséges főpap.
- És jól jegyezd meg: senki más meg ne hallja az isten üzenetét! Nehogy kifecsegd! Ha elárulod a sakálfejű isten titkát, a rettenetes Seth-Typhon hetvenkét démonával halálra kínoztat, végül pedig megöl, s még azt is megtiltja, hogy sírba temessenek.
- Szentséges főpap, ki se mondd ezt a szörnyűséget! Nem, nem! Dehogy árulom el a titkot!
Térdre vetette magát, átfogta a főpap lábait, s könnyű sírdogálásban megremegett. A jóságos főpap fölemelte az ifjú és rugalmas leánytestet, érezte két kemény mellét, és egy csöppet sem szentséges ötlet villant meg a fejében.
A kis Tamystha hazasietett, s mikor asszonya megszidta, hogy miért maradt el tőle, elmondta nagy élményét, s átadta az isten üzenetét. A hígvelejű asszonykán édes borzongás futott végig:
eddig csak férje öleléseit élvezte, de akármilyen lelkesen magasztalta szépségét az ölelkezések elragadtatott pillanataiban Patarbemis, most meggyőződött róla, hogy ő nemcsak szép és gyönyörű, hanem a legszebb nő a világon, hiszen egy isten kívánta az ágyába! Büszke volt erre a kitüntetésre, és mint erényes asszonyhoz illik, azonnal közölte férjével Anubis isten óhaját. Patarbemis felvilágosodott embernek hitte magát, fölényesen elmosolyodott felesége hiszékenységén, s úgy gondolta, hogy a dolog egy csöppet sem aggodalmas: jobb, ha felesége istennel hál, mint ha földi ember csábítaná az ágyába, mert ez az Anubis-ügy csak holmi papi szemfényvesztés lehet, hogy néhány ezer drachmát kicsikarjanak tőle. Meg aztán annyira bízott felesége erényében, hogy meggyőződése szerint ezt az asszonyt még egy isten sem csábíthatja el. Beleegyezett hát az istenkalandba, azzal a feltétellel, hogy Tamystha is vele megy, és reggel majd hazakíséri. Persze, a rabszolgák sorra kíváncsiskodtak, hogy hova is megy este asszonyával, és miért, mire Tamystha szép rendben mindent kikotyogott: teljesen megfeledkezett a félelmetes Seth-Typhon és a hetvenkét gyilkos démon várható bosszújáról.
Sötétedett. A templom ligetében senki sem járt. Félénken megnyitották a szentély kis oldalajtaját, és beléptek. Elfogódottan álltak meg a félhomályban. Egyszerre csak valahonnan felbukkant a főpap fehér alakja, hozzájuk lépett, kézen fogta őket, s odavezette az Isis-szobor elé. A koromsötétben megálltak, mind a ketten remegtek, csak a főpap állt nyugodtan.
Hirtelen derengeni kezdett: fölnéztek. Az Isis-szobor fején, a két tehénszarv között, meg-ragyogott a holdkorong, szeme és szája vörösen felizzott, jobb karját Alis felé emelte, s amint rámutatott a fiatalasszonyra, meglengett jobb kezében a hurkos életkereszt. Majdnem földbe gyökerezett a lábuk, amikor a szobor felől szózat hallatszott:
- Anubis választottja, vár az isten!
Alis reszketett izgalmában, a főpap erősen megszorította a kezét, fölvezette a lépcsőn: az Isis-szobor mintha elmosolyodott volna. Amint fölértek, a szentély jobb oldali ajtaja magától felcsapódott, s Alis az odabent derengő halvány világításban nem látott mást, csak a puha szőnyegekkel és párnákkal magasan feltornyozott pamlagot.
A főpap rámutatott a pamlagra, a fiatalasszony odament, leült és várt. Szeme lassankint megszokta a félhomályt, s mintha gyümölccsel megrakott kristálytálat és karcsú borosüveget látott volna a kerek asztalon: mellettük smaragddal kirakott két aranyserleg csillogott halványan a gyér mécsvilág rőt fényében. Alis ott ült a pamlagon, és várt. Szíve a torkában dobogott.
Egyszerre felsikoltott: meglátta az istent. Honnan kerülhetett elő, nem is sejtette. Az ajtó nem nyílt meg, neszt sem hallott, de az isten itt áll előtte, földig érő, arannyal dúsan hímzett fehér talárban, jobb kezében a horgas életkereszt, baljában hosszú kormánypálca, és a feje...
Szentséges Isis, ne hagyj el!... a feje félig fekete, félig arany sakálfej, két hegyes füle magasra fölmered... közelebb lép, megáll a pamlag előtt... s ekkor hirtelen kilobban a mécsvilág, a szobára sötétség borul.
Alis érzi, hogy két izmos kar fonja át remegő testét, lefejti róla a ruhát, s az isten máris ott fekszik mellette, sem arany, sem más ruha nincs rajta, forrón magához öleli az asszonyt, már csókolja, az asszonyka boldogan érzi, hogy a feje már nem sakálfej, az arca szabályos emberarc... igen, hisz az isten mindent megtehet... érzi, hogy így Patarbemis sohasem csókolta...
Mikor magához tért, az isten már nem volt mellette. Elszomorodott, mert titokban azt remélte, hogy örökké tart ez a mámoros éjszaka. Az isten nesztelenül és észrevétlenül tűnt el, éppúgy, mint ahogyan jött. Odafent, a mennyezet alatt kis ablak tejüvegén betapogatódzott a szobába a hajnali derengés; Alis az opálos fehérségben észrevette, hogy a gyümölcsből is, a borból is jó sok hiányzik. Hát ettek is, ittak is? Sem erre nem emlékezett, sem arra, hogy hányszor sikoltott ezen a csodálatos éjszakán. Boldog volt. Vajon lesz-e még ilyen éjszakája?
Szentséges Isis! villant az eszébe, hiszen haza kell mennie! Gyorsan felöltözött, a boros-tyántokból elővette szépítőszereit, felfrissítette arcát, ékszereit felcsatolta, és várt. Mélységes csönd. Vajon miért nem jön a rabszolgalánya? Hol lehet Tamystha?
Tamystha is éppen most öltözött, mégpedig a főpap hálószobájában. Miután Amosis bebocsátotta Alist az isten nászszobájába, kézen fogta a kislányt, és ezt mondta neki:
- Gyermekem, most velem jössz - és megindult vele egy hosszú folyosón, és egyenesen a hálószobájába vezette. - Tamystha, ma velem töltőd az éjszakát.
- Igenis, szentséges főpap - mondta rá a kislány engedelmesen, és rendkívül megtisztelve érezte magát, mint mindig, ha akár az öreg Totoes, akár az ifjú Patarbemis, akár más úr az ágyába hívta. Már tizenhárom éves korában belenyugodott, hogy a rabszolgalánynak ez a sorsa, s nem is panaszkodott miatta. Sőt, az azóta eltelt három év alatt rájött az ízére, és jelentősen tökéletesítette szerelmi művészetét. A főpap nagyon meg volt elégedve a lányka tehetségével és ügyességével és a maga szokatlanul kiváló teljesítményével. Reggel tíz ezüst drachmát dugott a lány pénzes táskájába. Tamystha hálásan tekintett föl rá, kezet csókolt neki, és megkérdezte:
- Meg voltál elégedve a kis Tamysthával, szentséges főpap?
- Nagyon - felelte Amosis kegyesen, és még tíz ezüst drachmát ajándékozott a lánykának. Az öreg serfőző és az ifjú bankár minden ilyen éjszaka után csak öt drachmát adott. Mintha összebeszéltek volna! Lám csak, a főpap, hogy megbecsülte! Hiába, urak a papok.
Végre kopogtattak a nászszoba ajtaján; Alis felugrott, ajtót nyitott, s frissen és csinosan ott állt a főpap előtt.
- Anubis isten ma este is vár - súgta Alisnak. A fiatalasszony arca átszellemülten felragyogott.
Boldogan elmosolyodott, és lehajtotta a fejét:
- Legyen meg az isten akarata.
- Legyen meg az isten akarata.