I. F E J E Z E T .
Az öreg Mazko, miközben a halálát várta, melyet Czipek, a vén franciskánus szerzetes megjövendölt neki, komolyan tanácskozott a jövőről Zbiszkóval.
Mikor Zbiszko még kis fiú volt, a bogdanieci ősi kastélyt a hatalmaskodó szomszédok fölgyújtották és Mazko hajlék nélkül maradt öccsével.
Mind a mellett sohasem feledkezett meg Bog-daniecről s Litvániába is csak azért ment, hogy a szerzett zsákmány árán visszaváltsa földjeit és föl
építse a család ősi fészkét.
A zsákmány jócskán jövedelmezett s az öregnek meglehetős összeg készpénze volt, nem is számítva a sok egyéb prédát, amit még nem volt ideje pénzzé tenni. Most azonban sok mindent eladott; két-három vég remek flandriai posztót, sok drága kön
töst, sőt a fegyvereit s a drága vértezetet is, amit a friz lovagoktól vett el.
— Úgyis meghalok már nemsokára ! — sóhaj
tott szomorúan — minek nekem a fegyver.
— De hátha meggyógyulsz, bátyám? — vi
gasztalta Zbiszko.
— Szó sincs róla! Érzem, hogy a lándzsa hegye még beljebb került a bordáim közé; azt már csak a jó Isten maga húzhatná ki.
— Medvehájjal kellene élned, bátyám! —•
mondta Zbiszko,
— Az ám — sóhajtott Mazko — Czipek atya is azt mondta. De hol vegyünk itt medvehájat?
Ha Bogdaniecben volnánk ! . . .
— Akkor hát menj oda! — szólt Zbiszko — minek töltöd itt a drága időt.
— Hát te? — kérdezte Mazko. — Tudom, jobb szeretnél a szpichovi Jurand udvarába menni, hogy a németek ellen indulhass . . .
— Bizony szeretnék odamenni, bátyám. De a te egészséged előbbre való s azért inkább elkísérlek Bogdaniecbe.
— Te jó fiú vagy, Zbiszko ! — mondta Mazko elérzékenyedve. — De mindegy, ha el is kísérsz, nem sok időt vesztegetsz v e l e . . . Én már úgy sem soká húzom . . . És hová mégy aztán?
— Legelőször is Anna Danuta hercegasszony
hoz, akinek udvarában megszerzem a lovagi övet, mert anélkül Lichtenstein nem verekednék meg v e l e m . . .
— Hát aztán?
— Aztán Malborgba megyek s a föld alól is előkerítem Lichtensteint... Először őt hívom ki páros csatára s utána a többi lovagokat, akik páva
tollas forgót viselnek a sisakjukon . . . Isten bizo
nyára megsegít és teljesíthetem a fogadalmamat.
— Isten adjon szerencsét a vállalkozásodhoz, fiam ! — szólt Mazko áhítattal. — Ha győzöl, elég zsákmányban lesz részed, hogy az árán fényes kas
télyt építtethess apáid földjén. De hát aztán? . . .
— Meglátogatom szpichovi Jurand g r ó f o t . . . Ügy illik, hogy elmenjek hozzá, mert Danusiának ö az apja.
— És ha nem adja hozzád a leányát?
— Miért ne adná? Nem vagyok-e én is époly esküdt ellensége a német lovagoknak, mint ő ? . . . E pillanatban föltárult az ajtó és két hatalmas
termetű, furcsa viseletű ember lépett be. Sárga kaftán és bő bugyogó volt rajtuk; mindketten mélyen hajlongtak s kezüket hol a homlokukra, hol a mellükre tették.
— Kik vagytok? — kérdezte Mazko.
— A te rabszolgáid — felelt a két idegen tört lengyel nyelven.
— Hogy-hogy?... Ki küldött benneteket?
— A vitéz Zavisza küldött ajándékba Zbiszko lovagnak.
— Micsoda? — kiáltott föl Mazko örömmel. — Hát aztán miféle szerzet vagytok?
— Törökök vagyunk, kegyelmes efendim.
— Törökök? — ismételte Zbiszko s álmélkodva tapogatta őket. — Akkor hát pogányok vagytok?
— Nem, — felelte az egyik — a gazdánk már megkereszteltetett.
Zbiszko és Mazko ugyancsak megörült az aján
déknak, mert a rabszolgák abban az időben drágák voltak. De jóformán még föl sem ocsúdtak meg
lepetésükből, máris új meg új ajándékok érkeztek.
Tacevi Povala gyönyörű paripát küldött drága nyereggel, csótárosan; egy másik lovag remek ma
gyar szablyát, mely testvérek közt is megért száz ezüstmárkát; aztán még sok egyéb drágaságot kaptak.
Mazko annyira megörült a sok ajándéknak, hogy szinte a baját is elfeledte. S mikor a lengyel lovagok látogatóba jöttek hozzájuk, vidám poharazás köz
ben egyre csak a jövőről beszélt.
— Már alig várom, hogy Zbiszko bosszút álljon Lichtensteinon! — mondta sóvárogva.
— Kérdés, hogy megverekszik-e vele ! — tamás-kodott Zavisza.
— Akkor nem is igazi lovag! — felelte Tacevi Povala.
— Nem úgy van á m ! Mert Lichtenstein nem laikus lovag, mint a rend legtöbb tagja, hanem szerzetesi fogadalmat tett, az ilyeneknek pedig nem szabad párbajt vívniok.
— Sebaj! — szólt közbe Zbiszko vigan — majd találkozom vele a harcmezőn.
— Azt mondják, hogy mostanában nem lesz háború — vélte Zavisza.
— Már pedig lesz — felelte Povala — mert a farkassal nem igen lehet békében megférni.
— Előbb a tatárokkal számolunk le ! — szólt most közbe valaki. — Vitold fejedelem seregét már tönkre is verték a kutyafejűek.
Ez igaz volt s pár hóval előbb általános rémü
letet keltett egész Lengyelországban. A rettenetes Timur Lenk forgószélként söpörte el a litván sere
get s azt sem tudták, hogy él-e Vitold fejedelem vagy elesett ő is a csatában. De a béna tatár vezér még habozott, nem bírta elszánni magát, hogy északnak vagy délnek forduljon-e s ez a veszteglése megnyugtatta kissé a megrettent országot.
Mikor a poharak legjobban csengtek, egy nemes apród lépett be gyönyörű sólyommadárral a kezében, aki köszöntötte a lovagokat s így szólt Zbiszkóhoz:
— Anna Danuta hercegasszony üdvözletét küldi s azt izeni, hogy még csak az éjszaka marad Krakó-ban, mert holnap hazautazik.
— Talán beteg valaki otthon, hogy ily nagyon siet?
— Nem. Vendég érkezett Mazoviából.
— K i ? . . . Talán a herceg jött meg?
— Nem, nem a herceg, hanem Jurand, a szpichovi gróf.
Zbiszko érezte, hogy a szíve elszorul és époly hevesen dobban meg, mint mikor halálos ítéletét olvasták föl előtte.
II. F E J E Z E T .
Jurand gróf nagyon szerette egyetlen leányát s gyakran megtörtént, hogy a leghevesebb harcot is ott hagyva lóra pattant, hogy meglátogassa a kis Danusiát.
Ez a leány volt mindene, amióta nejét eltemette.
Ügy látszott, hogy csak két érzésnek van helye szívében: a leánya iránt való bálványozással határos szeretetnek s annak a szilaj gyűlöletnek, mellyel megboldogult neje hóhérjait, a keresztes lovagokat üldözte.
Zbiszko, mihelyt meghallotta, hogy Jurand meg
érkezett, azonnal a hercegasszonyhoz sietett ugyan
azzal az apróddal, aki a hírt hozta. Ezer aggodalom támadt szívében az úton; hátha Jurand nem egyezik bele a jegyváltásba és apai hatalma jogán megtagadja tőle Danusia kezét? . . .
Odaértek a kastélyhoz és az apród bevezette Zbiszkót a hercegasszony belső termeibe, amelyek egyikében Jurand a leányával beszélgetett.
Zbiszko keresztet vetett magára és dobogó szív
vel lépett be a terembe, melynek nehéz függönyét az apród fölemelte. Mivel kissé sötét volt, az első pillanatban nem látott senkit, de aztán nemsokára észrevette Danusiát, aki az apja ölében ült. ők azonban nem hallották a lovag lépéseit, azért Zbiszko megállt, köhécselt és így szólt:
— Dicsértessék a Jézus Krisztus!
— Mindörökké, ámen! — felelte Jurand és fölállt.
Danusia pedig Zbiszko elébe futott, megfogta a kezét s úgy vezette előbbre.
— Zbiszko ! . . . Megjött az apám !
Zbiszko megcsókolta Danusia kezét s kézt kéz
ben tartva Jurand elé járult.
— Azért jöttem, hogy üdvözöljelek; tudod, ki vagyok?
Mélyen meghajolt Jurand előtt, de a gróf hirtelen megragadta karját, visszatartotta s az ablakon be
áradó világosságnál szótlanul, merően nézte az ifjút.
Zbiszko is kíváncsian nézett Jurandra. Magas, szőkehajú, nagybajuszú, marcona férfi volt ez;
ragyaverte arcán egyetlen acélszürke szeme oly élesen fúródott az ember lelkébe, mint a tőr.
Jurand szótlanul egy faragott székre mutatott s ő maga is leült, egyre vizsgálva a fiatal lovagot.
Zbiszkót kihozta sodrából ez a némaság.
— Hallod-e — mondta kissé ingerülten — nem igen tetszik nekem, hogy úgy üljek előtted, mint a bírám előtt.
Most Jurand is megszólalt:
— Te meg akarsz verekedni Lichtensteinnal? — kérdezte.
— Meg.
A gróf szeme különös fénnyel villant meg s az arca mintha földerült volna egy kissé.
— Ő miatta? — kérdezte, Danusiára mutatva.
— S ugyan ki másért? — felelte Zbiszko heve
sen. — A bátyám bizonyára elmondta neked, hogy ünnepélyesen megfogadtam, hogy három páva
tollas forgójú német lovagot legyőzök. Ez volt a fogadalom, amit Danusiának tettem, de azóta megsokszoroztam ezt a számot, mert bosszút akarok állni a németeken Danusia anyjáért is.
— Jaj nekik! — kiáltott föl Jurand.
Megint csönd lett. Majd Danusia felé fordulva gyöngéden, halkan mondta:
— ő mentett meg a vérpadtól...
— Ezt már tudom — felelte Jurand.
— És mind e dolgokról mi a te véleményed? — kérdezte Zbiszko szorongva.
— Ha mi fogadalmat tettél, meg kell tartanod — felelte Jurand komolyan — ez a lovagszokás tör
vénye.
Zbiszko tulajdonképen nem ezt kérdezte, de nem igen volt bátorsága azt megtudakolni, ami legjobban nyomta a szívét. Végre mégis meg
emberelte magát s látható zavarral így folytatta:
— Tudnod kell, h o g y . . . hogy Danusia rám borította a fátyolát s az a franciskánus, aki mellet
tem állt a kereszttel, hallotta . . . hallotta, amint Danusia mondta, hogy . . . hogy : «Ő az enyém ! » — És ez igaz is, mert nem leszek másé mindhalálig . . .
Istenemre mondom 1
Ezt mondván letérdelt s hogy megmutassa, mennyire ismeri a lovagszokást, megcsókolta Da
nusia ruhájának szegélyét, amint a széken mellette ült. Majd fölkelvén, odafordult Jurandhoz és azt kérdezte:
— Láttál-e már szépet hozzá foghatót?
Jurand kezeibe rejtette az arcát és rekedten felelt:
— Láttam, de azt a németek ölték meg.
— Ide hallgass hát! — kiáltott föl Zbiszko szilajon. — Mind a kettőnket megsértettek, álljunk rajtuk közösen b o s s z ú t ! . . . Nálamnál nem lesz hívebb szolgád és harcosod ; én is a csaták viharai közt nőttem föl, csak kérdezd meg a bátyámat;
ő majd elmondja, hogyan verekedtem Vilna alatt a friziai lovagokkal. És Danusiáért akár a sár
kánnyal is kiállók egy szál kardra s inkább száz
szor elveszítem az életemet, mint hogy csak egyszer is lemondjak róla!
Jurand még mindig kezeibe rejtette az arcát és hallgatott; végre, mintha mély álomból ébredt volna föl, szomorúan így szólt:
— Tetszel nekem, fiú De Danusia nem lehet a tied.
Zbiszko meghökkenve nézett Jurandra és nem tudott szólni. De Danusia, akinek hízelgett, hogy már nem kis leány többé, hanem menyasszonya ennek a szép lovagnak, a segítségére jött s apja szavait hallván, legott fölugrott, odaborult Jurand ölébe és halkan suttogta:
— Apám, ne rikass meg ! . . .
Jurand mindennél jobban szerette leányát és gyöngéden simogatta aranyos haját; az arca még szomorúbb lett, mint előbb, de nem felelt.
Ekkor, Zbiszko fölocsúdva megdöbbenéséből, azt kérdezte:
— Ellene akarsz szegülni Isten akaratának?
Jurand sóhajtva felelte:
— Ha Isten akarja, tiéd lesz a leány, de én nem adhatom neked.
Ezt mondván, karon fogta Danusiát és indult vele kifelé. Zbiszko el akarta állni az útját, Jurand meg is állt egy pillanatra és ünnepélyesen így szólt:
— Nem tiltom, meg, hogy teljesítsd lovagi kötelességeidet, de kívánom, hogy ne kérdezz tőlem többé semmit, mert én semmit sem mond
hatok neked.
Ezzel kivezette Danusiát a teremből.
III. F E J E Z E T .
Anna Danuta hercegasszony másnap reggel hazafelé indult és Zbiszko napi járóföldre elkísérte.
Útközben többször igyekezett Jurand gróf köze
lébe férkőzni, aki éppenséggel nem kerülte őt, sőt azt is megengedte, hogy az akkori lovagszokások szerint Zbiszko ott sürgölődjék Danusia körül és udvaroljon neki. De mihelyt a jegyváltásra és a menyegzőre terelte a beszédet az ifjú, azonnal el
hallgatott és az arca komor lett.
Zbiszko a hercegasszonyhoz fordult, de ez sem tudott neki semmi vigasztalót mondani.
— Bizonyosan valami titok vagy fogadalom van a dologban — mondta.
— Nekem azt mondta — felelte Zbiszko — hogy ha Isten akarja, akkor Danusia az enyém lesz.
— Ugyanezt mondta nekem is — szólt a her
cegasszony. — Én csak azt ígérhetem neked, hogy pártolni fogom a kérésedet, mert tudom, hogy Danusia szeret. De viszont te se felejtkezzél meg esküdről és maradj hű a menyasszonyodhoz.
— Isten haragja érjen utói, ha másként cselek
szem ! — kiáltott Zbiszko hevesen.
— Jól v a n ; akkor hát figyelj ide. Ha haza
kísérted bátyádat Bogdaniecbe, jöjj hozzánk s a férjem majd lovaggá üt. Lehet, hogy ezalatt az idő alatt Jurand is megváltozik, bár azt hiszem, hogy ezúttal is beleegyezett volna frigyetekbe, ha valami titkos fogadalom nem kötné. Ha majd együtt harcoltok a németek ellen, bizonyára még job
ban megkedvel, mert hogy tetszel neki, már most látom.
Most elkövetkezett a búcsúzás nehéz pillanata.
Zbiszko először a hercegasszony elé térdelt és meg
köszönte neki minden jóságát. Anna Danuta nyá
jasan fölemelte és egynéhány orvosságot, talizmánt ajándékozott neki a beteg Mazko számára. Ekkor Zbiszko Danusia előtt térdelt le, megcsókolta a leány ruhája szegélyét s azt mondta neki:
— El ne felejts engem, én szép nefelejcsem ! . . . El ne felejts engem, édes paradicsommadaram ! Danusia pedig, mintha csak a bátyja lett volna, a nyakába borult Zbiszkónak és így felelt:
— Nem megyek haza nélküled ! . . . Nem me
gyek haza ! . . .
És hevesen zokogott és esdve nézett apjára, aki
nem haragudott meg ezekért a szavakért, sőt na
gyon barátságosan búcsúzott Zbiszkótól.
— Isten járjon veled minden utadon — mondta neki — és kérlek, ne neheztelj rám!
— Hogy neheztelhetnék Danusia apjára? — viszonzá Zbiszko.
Jurand megszorította az ifjú kezét és szeretettel mondta:
— Istenhegyen veled, fiam és segítsen meg igaz szándékaidban!
Ezzel megsarkantyúzta lovát és elvágtatott.
Zbiszko bánatosan tért vissza Krakóba, ahol min
dent elmondott Mazkónak. Az öreg azonban ked
vetlen volt, mert a testében maradt lándzsahegy nagyon gyötörte és csak kurtán felelgetett. Más
nap aztán útnak indultak ők is. Mazko természete
sen szekéren, jó puha derékaljon.
De a kocsirázás még inkább megviselte és most egész testét a láz gyötörte. Zbiszko megijedt arra a gondolatra, hogy bátyja az úton meghalhat. Na
gyon szerette az öreg Mazkót, aki fölnevelte és apját és anyját pótolta oly hosszú éveken át.
Ha itt az országúton éri utói a halál s nem része
sülhetne a vallás vigaszaiban, akkor lelke örökre elkárhozik. Erre pedig szörnyű még gondolni is !
És mindeme bajának, nyomorúságának a keresz
tes lovagok az o k o z ó i . . . S erre a gondolatra dü
höngő, keserű bosszúvágy fogta el szívét, amely tehetetlenségében annál jobban sajgott, mivel nem volt módjában, hogy vérevő haragját bárkin is kitölthesse.
Éjjel a szabad ég alatt háltak meg s a pihenés szemmel láthatólag jót tett Mazkónak, mert a láza alábbhagyott.
— Jobban vagyok — újságolta az öccsének.
— Hála Istennek, bátyám! — felelte Zbiszko
megkönnyebbülve. — De azért mégis azt hiszem, hogy jó lesz, ha valamelyik kolostor felé fordulunk, hogy meggyónhassál és megáldozhassál... Mind
nyájan Isten kezében vagyunk!
— Bűnös vagyok és örömmel gyónok meg — felelte Mazko. — Hátha az Ür Jézus szent teste könnyebbséget hoz a nyavalyámra is . . . Jól alud
tál-e?
— Dehogy aludtam! — sóhajtott Zbiszko szo
morúan.
— Aztán mi háborgatott?
— A szerelem!
Az öreg Bogdaniec megcsóválta a fejét, föl akart ülni, de a mozdulatára sajgó fájdalmat érzett az oldalában. Fölszisszent szegény s így szólt:
— Hajdanában józanabbak voltak az embe
r e k . . .
Megint nagyot nyögött és így folytatta:
— Bár akkor is voltak ily . . . félkegyelműek . . . A szekér lassan döcögve ért az erdőszélhez. Az út kanyarulatánál fölbukkantak a bányászok apró házacskái, mögöttük a pénzverő város, Olkusia rovát-kos bástyái, melyeket Kázmér király építtetett; a falakon belül pedig a tornyos szentegyház, melyet Ulászló király emeltetett Isten nagyobb dicsőségére.
Ennek a templomnak a plébánosa meggyóntatta és megáldoztatta Mazkót, sőt szállást is adott az utasoknak aznap éjszakára. Másnap a két Bogda
niec kora reggel ismét útnak indult, egyenesen Szi
lézia felé, amelyen keresztül akartak vágni, hogy hamarabb hazaérhessenek.
A vidék puszta volt és csöndes, mert abban a háborúban, melyet Ulászló király viselt az oppelni herceggel, a tartománynak ezt a részét is földúlták s a két Bogdaniec napokig sem látott embert a le
tarolt földeken.
Az út kezdett már unalmas lenni. Mindössze napi járóföldre voltak Bogdaniectől, de már mind a ket
ten nagyon belefáradtak, mert nappal a tikkasztó hőségben kellett utazniuk, éjjel pedig pihenés he
lyett folyton nyitva kellett tartaniuk a szemüket, mivel a környék éppen nem volt bátorságos.
Egyszerre csak patkózaj és hangos lónyerítés ütötte meg a fülüket.
— Haramiák! — kiáltott föl Zbiszko és talpra ugrott fekvőhelyéről.
Mazko, aki nem aludt, a csillagokra nézett és megnyugtatta öccsét.
— Mindjárt virrad, ezek hát nem rablók, mert a rablók ilyenkor haza igyekszenek. Inkább uta
sok lesznek.
Zbiszko azonban mégis fölállította csatlósait a szekerek előtt és megparancsolta, hogy húzzák föl az íjaikat. Pár perc múlva fölbukkant az út kanyarulatánál egy lovag, akit nagyszámú kíséret követett. A lovagnak eszébe sem jutott, hogy el
bújjék, sőt inkább torkaszakadtából énekelt s Zbiszko, bár a szavakat nem érthette, mégis jól hallotta, hogy a dal végén vigan hejehujáz. Ez megnyugtatta, mert ebből megtudta, hogy a lovag földijük. De azért elővigyázatból mégis rákiáltott, mikor a lovag közelebb ért:
— M e g á l l j ! . . . Miért jösz utánunk?
— S te miért mégy előttem?
— Felelj, mert lövetek!
A lovag felelet helyett másik dalra gyújtott rá:
Az országúton két víg cimbora,
Hogy összejött, — egynek se volt bora, Hejehuja haj!
Akinek nincs bora, igyék vizet, Az élet úgyis vékonyan fizet,
Hejehuja haj I
Zbiszko elálmélkodott ezen a feleleten, de még jobban csodálkozott, mikor ugyanaz a hang azt kérdezte:
— Hogy van az öreg Mazko? . . . Él-e még, sze
gény? Mazko fölült és meglepetve kiáltott:
— N i n i ! . . . Ezek földik !
Zbiszko előbbre lépett s azt kérdezte :
— Mondd hát, ki vagy?
— Zich vagyok Zgogelitzből; már egy hete követlek benneteket.
— Ó, bátyám! — kiáltott föl Zbiszko ujjongva — hallod-e, a szomszéd van itt!
— Hogy vagy, öreg? — kérdezte Zich, kezet fogva Mazkóval. — Hallottam, hogy a németek elbántak veled.
— Az ám — panaszkodott Mazko — orozva megtámadtak s a lándzsa hegye bíz' bent maradt a bordáim között.
— Ettél-e már medvehájat?
— Hol vettük volna? — szólt közbe Zbiszko. — De alig várom, hogy hazaérjünk. Ott van elég medve.
— Talán Jaghienkának is lesz — monda Zich.
— Ki az a Jaghienka? — kérdezte Mazko. — A feleségednek, úgy tudom, nem ez volt a neve.
— Ó, a feleségem három éve hogy meghalt! — sóhajtott Zich. — Isten vegye a kegyelmébe a lel
k é t ! . . . Jaghienka a leányom . . . egészen az anyja, épen olyan jó gazdasszony is.
— Én bizony nem igen emlékszem rá — felelt Mazko elgondolkozva. — Még egész kicsi volt, mikor elmentem hazulról.
— Szent Ágnes napján mult tizenötéves; én se láttam már egy év óta.
— Hát hol jártál?
— Vitold fejedelemmel harcoltam a tatárok
ellen. De a szerencse ugyancsak került bennünket!
A seregnek több mint a fele ott hagyta a f o g á t . . . Majd Zbiszkóhoz fordulva fölkiáltott:
— Szent Isten! Mikor utoljára láttalak, akkora voltál, mint az öklöm, most pedig meglett férfi vagy ! . . . Aztán még le is akartál lőni!
— Nem tudtam, hogy ki v a g y . . .
— Krakóban már hallottam felőled Povalától;
azt mondja, hogy Jurand nem akarja hozzád adni a l á n y á t . . . Sebaj, fiú ! . . . Gombház, ha leszakad, lesz más és ha meglátod Jaghienkát...
— Sohasem felejtem el Danusiát!
— Neki adom hozományul Mocsidolát, ahol a malom van; majd meglátod, hány lovag fog lebo
rulni előttem, csakhogy megkaphassa a leányt!
Zbiszko vállat vont, mintha mondaná:
— No, én ugyan sohasem borulok le előtted ! Amire Zich mintegy feleletképen félhangosan dúdolni kezdte :
Házam előtt szól az ének, Jönnek-mennek a legények ;
elvinnék a lányomat. . .
— Isten tartsa meg a jókedvedet! — szólt Mazko — a te szomszédságodban ugyancsak vigan leszünk!
— Hát én bizony nem is szeretek búsulni — felelte Zich és vigan tovább dudorászott.
Zich, aki híres volt szívességéről és vendégszere
tetéről, minden áron azon igyekezett, hogy Mazko és Zbiszko Zgogelitzbe menjenek, hogy ott a ven
dégei legyenek, de az öreg Mazko hallani sem akart erről, bár Zich azzal bíztatta, hogy Jaghienka fogja ápolni és bizonyosan meg is gyógyítja.
Beszélgetésüket hangos kürtszó zavarta meg. Zich rögtön megállította a lovát és hallgatózni kezdett.
— Valaki vadászik az erdőben — mondta.
— Talán az apátur — vélte Mazko. — Az erdő az övé . . .
— Valamikor pedig a tiéd lesz! — felelte Zich mosolyogva.
— Nem az enyém, nem ! . . . Zbiszkóé !
A kürtszó most még közelebbről hallatszott s egyúttal a csaholó kutyafalka is közeledett.
— Álljunk meg! — kiáltott föl Zich — mind
járt itt lesznek.
— Talán erre jön a vad is — szólt Zbiszko le
ugorva lováról.
S fölhúzva íját, letért az országútról, egyene
sen arra felé, amerről a kürtszó s a kutyák csaho-lása hallatszott... Egyszerre csak vad robaj, ágak recsegése, ropogása törte meg az erdő csendjét s kisvártatra egy roppant bölény tört ki a sűrűből.
A szeme vérben forgott, tajtékos nyelve kilógott szájából s amint az útmenti árokban megbotlott, leroskadt első lábaira; de aztán ismét fölugrott és tovább akart v á g t a t n i . . . E pillanatban azon
ban süvöltve érte egy nyíl éppen a szügyén; a szörnyű állat iszonyatosan elbődült, egyet fordult maga körül, aztán leroskadt, meghempergett a porban és vadul kapált elerőtlenedő lábaival.
Zbiszko pedig előugrott egy fa mellől, kezében az újra fölhúzott íjjal és ujjongva mondta:
— Megöltem!
— Derék lövés volt! — helyeselte Zich — biz
tos és halálos. De jönnek a vadászok és majd ma
guknak követelik a zsákmányt.
— Csakhogy nem adom ám oda — felelte Zbiszko. — Itt lőttem le az országúton: az pedig senkié.
— Hátha az apátur vadászik?
— Annak odaadom.
Tíz-tizenkét kutya rohant ki az erdőből és vad ugatással támadt a lelőtt vadra.
— Itt vannak a vadászok! — mondta Zich. — Jöhettek már — kiáltott feléjük — a bölénynek vége.
Egyszerre csak megdörzsölte a szemeit, előre nyújtotta a nyakát és úgy bámult a közeledőkre.
— Vagy megvakultam, vagy pedig . . .
— Nos, mi az? — kérdezte Mazko.
— Jaghienka ! . . . A leányom ! — kiáltott föl Zich.
Valóban egy leány lovagolt legeiül; egyik kezé
vel a kantárt fogta, másikban az íját, a hátán ke
resztben pedig a nyílvesszőkkel tele puzdra feküdt.
Hullámos dús haja ziláltan lógott le vállaira, az arca tűzben égett, a keble gyorsan, szakadozottan lihegett.
Mikor megpillantotta a lovagokat, kissé meghök
kent s vissza akart fordulni... De aztán hirtelen megismerte Zichet s ekkor örömmel, csengő, lágy hangon kiabált feléje:
— Apám ! . . . Apám ! . . . Édesapám ! . . . Odanyargalt eléje, leugrott lováról és a nyakába borult Zichnek, aki szintén leszállt; pár pillanatig csak az apa és leánya csókjait lehetett hallani.
Aztán Jaghienka szeretettel kérdezte:
— Hát megjöttél a háborúból?... És nem esett semmi bajod?
— Nem ám ! . . . Hát neked? . . . Látom, hogy nincs semmi bajod, különben aligha járnál itt va
dászni . . . a más erdejében.
— Az apátúr megengedte,... sőt ő maga adott hajtókát és kutyákat is . . .
— Na, ez derék! — örvendezett Zich — ezért még egyszer megcsókollak.
— Sokáig hajszoltam ezt a bölényt — felelte