I. F E J E Z E T .
Mazko pár napig várakozott, hogy nem kap-e hírt Zgogelitzból, de mikor látta, hogy feléje sem néznek, elhatározta, hogy maga megy át megtudni, mi történik a szomszédnál. Szerencséjére egyedül találta Jaghienkát; a leány igen szomorúnak lát
szott, de éppoly szívesen fogadta Mazkót, mint azelőtt; még kezet is csókolt neki.
— Itthon van az apád? — kérdezte tőle Mazko.
— Vadászni ment az apátúrral, de megjön nem
sokára.
Jaghienka bevezette vendégét a nagyterembe, megkínálta hellyel és azt kérdezte:
— Ugy-e, unatkozol Bogdaniecben?
— Bizony unatkozom — felelte Mazko — hisz te is tudod, hogy Zbiszko elutazott.
A leány sóhajtva mondta :
— Tudom. Azon a napon is láttam, mikor el
ment . . . Azt reméltem, hogy eljön hozzánk bú
csúzni, de nem törődött velünk.
— Hát hogy jöhetett volna ide? Az apát dara
bokra tépi s az apád is bizonyára kikergette volna.
Jaghienka tagadólag intett.
— Én nem engedtem volna, hogy valaki meg
bántsa !
Mazkót mélyen meghatották ezek az egyszerű szavak. Megölelte Jaghienkát és halkan mondta:
— Áldjon meg az Isten, édes l e á n y o m . . . Tu
dom, hogy szenvedsz, de nekem sincs jókedvem . . . Az apátúrnál meg a tulajdon édesapádnál is jobban szeretlek s azt mondom, hogy inkább pusztultam volna el a sebeimben, mintsem Zbiszkónak ezt a tettét megérjem.
A leány elsápadt; a szíve összeszorult, hogy csak halk hangon tudta suttogni:
— Nem akarom többé l á t n i . . . S jobb szeret
ném, ha a sírástól megvakulnék, mintsem együtt lássam a Jurand leányával.
S arcát a kötényébe rejtve sírva fakadt.
— Csillapodjál, kicsinyem—vigasztalta őt Mazko gyöngéden. — Igaz, hogy elment, de Isten meg
teheti valahogy, hogy a Jurand leánya nélkül jöjjön vissza.
— Ó, lehetséges az? — kesergett Jaghienka.
— Jurand nem akarja nekiadni Danusiát.
E szavakra némi remény éledt a szegény leány szívében. Fölemelte könnyes arcát és majdnem ör
vendve kiáltott föl:
— Ezt már Zbiszko is említette nekem ; de hát csakugyan igaz?
— Aminthogy Isten az égben van 1
— De miért nem adja neki a leányát?
— Azt senki sem tudja. Alighanem valami foga
dalmat tett. De Zbiszkónak mégis el kellett mennie, mert Danusia az életét mentette meg s ezt meg kell hálálnia... Meg kell szereznie a német lovagok pávatollas forgóit, amelyeket lovagi fogadalommal igért n e k i . . . De azért ne félj; meglátod, hogy majd visszajön, még pedig nagyon hamar, mert tudom, hogy sajnál téged . . .
— Ó, akkor nem ment volna el! — sóhajtott Jaghieníca.
— Pedig sajnált, ha mondom — ismételte Mazko
határozottan. — Láttam rajta, hogy nagyon nehe
zére esett az indulás és mikor búcsúzás közben azt kérdeztem tőle, hogy nem gondol-e rád, lassan ezt felete: «Isten adjon neki jó-egészséget és áldja meg mind a két kezével»... a szemei pedig tele voltak könnyel.
— Nem igaz! Nem igaz! — vágott közbe Jaghienka — hanem azért csak mondj el mindent.
— Esküszöm, hogy igaz ! — felelte Mazko ko
molyan. — Sőt azt is hiszem, hogy Zbiszko máris jobban szeret téged, mint Danusiát.
— Adja Isten 1 — kiáltott föl Jaghienka, hir
telen, de nyomban rá mélyen elpirult szégyenében.
Mazko úgy tett, mintha észre sem venné a leány zavarát és tovább vigasztalta :
— Sohse búsulj, lelkem! Én tudom már, hogy mi lesz. Zbiszko elmegy Mazoviába, legyőz néhány német lovagot és a forgójukat elviszi Danusiának...
— De hátha baj éri? — aggódott Jaghienka.
— Attól ne félj! Láttad, hogyan bánt el Sztán-nal és V i l k ó v a l . . . Aztán meg a kezem alatt tanult meg hadakozni... Nyugodt lehetsz, hogy megjön.
— De mikor?
— Ha nem lesz türelmed és nem vársz rá, ma
gára vessen. Miért ment e l . . . Most egyelőre békítsd meg az apádat meg az apáturat, hogy ne haragud
janak rá.
— De h o g y a n ? . . . Apám nem haragszik any-nyira, inkább szomorú ; az apáttal pedig veszedel
mes dolog Zbiszkóról még csak beszélni is . . . Ször
nyen megszidott a csatlós miatt is . . .
— Miféle csatlós miatt?
— Már csak elmondom ezt is — felelte Jaghienka röstelkedve. — Volt egy cseh szolgánk, akit apám Bolaszlavetz mellett ejtett foglyul; derék, hűséges ember, Glava a neve. Az apám nekem ajándékozta,
én meg jó fegyvereket adtam neki és elküldtem Zbiszkóhoz, hogy legyen a segítségére s adjon hírt, ha valami baj érné az ú t b a n . . . Pénzt is adtam neki és Glava megígérte, hogy mindhalálig hűsége
sen szolgálja Zbiszkót.
— Milyen jó vagy, édes leányom! — kiáltott föl Mazko megindulva. — Áldjon meg az Isten érte ! Hát Zich beleegyezett?
— Eleinte hallani sem akart r ó l a . . . De mikor térden állva könyörögtem neki, akkor megengedte.
Az apát azonban nagy haragra lobbant, mihelyt megtudta s úgy kiabált, hogy azt hittük, hogy itt a világ vége ! . . . Apám elbújt a félszerbe, én meg addig sírtam, könyörögtem neki, míg végre meg
esett a szíve s egy gyöngysorral is megajándékozott.
De mit törődöm én azzal, hogy szidnak, pirongat
nak ! Csakhogy Zbiszkónak eggyel több védelme
zője van 1
— Esküszöm, hogy nem tudom, kit szeretek jobban, téged-e vagy Zbiszkót! — szólt Mazko megindultan s ismét megölelte Jaghienkát. — Én is adtam neki csatlósokat meg pénzt, bár nem akarta elfogadni.
E pillanatban távoli kutyacsaholás jelezte, hogy a vadászok hazatérőben vannak.
— Az apám meg az apátúr! — kiáltott föl Jaghienka. — Menjünk ki a kapuba, jobb lesz, ha az apát már messziről meglát.
És csakugyan kimentek a kapuba s ott várták meg a vadászokat, akik csakhamar megérkeztek néhány elejtett farkassal és vaddisznóval.
Az apátúr mihelyt megpillantotta Mazkót, ösz
tönszerűen fölemelte a lándzsáját, nem ugyan azért, mintha kárt akart volna tenni az öregben, hanem inkább, mert kívül-belül gyűlölte Bogdaniecet. Az öreg úgy tett, mintha észre sem venné ezt a
mozdu-latot és mélyen meghajolt; Jaghienka nem látott semmit, mert a szeme megakadt az apát két kísé
rőjén : Sztánon és Vilkón, az udvarlóin.
— Micsoda? — szólt halkan. — Hát ezek mit keresnek itt?
Mazko összerezzent, mikor megpillantotta a két vetélytársat. Az jutott az eszébe, hogy valamelyik
nek odaadhatják Jaghienkát és vele Mocsidolit meg az apátúr pénzét, földjeit s a keserűsége csak annál nagyobb lett, mikor látta, hogy Bgiozov Vilko, akinek az apja megtámadta az apáturat, most lesegíti a főpapot a lóról és karonfogva vezeti b e f e l é . . .
— Az apátúr megbékül az öreg Vilkóval s a leánynak adja mindenét! — gondolta magában Mazko.
De Jaghienka, mintha csak olvasott volna az öreg Bogdaniec lelkében, gúnyosan mondta:
— Látom, hogy már kiheverték a Zbiszko simo-gatásait... De azért megkímélhettek volna a láto
gatásuktól.
Mazko ránézett Jaghienkára ; a leány arca lángba borult haragjában, szemei szinte villámokat szór
tak, amint végigmérte két udvarlóját, szóval meg
látszott rajta, hogy egész valója fölháborodott s keserűségét haragos gyűlölet váltotta föl.
Mazko csüggedten suttogta:
— Te azt fogod tenni, amit az apátúr parancsol neked.
— Nem ! — felelte Jaghienka határozottan — ő fogja azt tenni, amit én akarok.
Mazko bosszúsan sóhajtott föl magában:
— Hol is volt annak az ostoba kölyöknek a szíve, hogy nem szeretett ebbe a leányba?
II. F E J E Z E T .
Zbiszko fájdalommal teljesen távozott Bodga-niecből, úgyhogy alig-alig fojthatta vissza könnyeit.
Először is a bátyjától való válás esett nehezére, aki
től sohasem vált meg eddig, de Jaghienkától is fáj
dalmas volt a távozás, mert ámbár gondolatai min
dig ott jártak Danusia körül, a zgogelitzi kislány alakja minduntalan föl-föltünedezett emlékében.
Ügy tetszett neki, mintha csak tegnap éjjel let
tek volna együtt a veszedelmes medvevadászaton s aztán látni vélte Jaghienkát, amint lelőtte a hó
dot, majd amint a ksesznói templomban imádko
z i k . . . És ilyenkor szomorúan sóhajtott s korholta önmagát:
— Miért is nem mentem át hozzá elbúcsúzni?...
De aztán megdöbbent ezektől a gondolataitól.
Abban a meggyőződésben volt, hogy bűnt követ el, ha Jaghienkára gondol, mikor útban van Danusiá-hoz, akinek szerelmével és életével tartozik. És mi
kor ez eszébe jutott, újra látni vélte Danusiát, amint letépi fejéről a menyasszonyi fátylat és ráborítja az arcára, hangosan kiáltván: «ő az enyém ! az enyém ! » . . .
Mialatt Zbiszko ezeken az ellentétes gondolato
kon és érzelmeken töprengett, a cseh Glava, akit Jaghienka küldött utána, utóiérte őt és alázatosan köszöntötte:
— Legyen áldott az Ür neve — mondta mély tisztelettel.
Zbiszko kétszer-háromszor látta ugyan már a csat
lóst Zgogelitzben, de nem ismert rá s azt kérdezte :
— Ki vagy?
— A te alázatos szolgád, nemes lovag.
— Az én szolgám? . . . — csodálkozott Zbiszko
— az én szolgáim amott jönnek utánam . . .
És a két törökre mutatott, akiket Zavisza aján
dékozott neki, meg arra a két tagbaszakadt fickóra, akit Mazko adott melléje.
— Ezek az én szolgáim — folytatta — de hát te ki v a g y ? . . . És ki küldött ide?
— Jaghienka kisasszony, a zgogelitzi Zich leánya.
— J a g h i e n k a ? . . . .
Zbiszko nem tudta mire vélni a dolgot s mivel épp az imént szent fogadalmat tett szívében, hogy hű marad Danusiához, így felelt:
— Menj haza és köszönd meg nevemben a kis
asszony jóságát, de mondd neki, hogy nincs szük
ségem rád.
— Nem mehetek haza, nemes lovag, mert a kis
asszony neked ajándékozott s én megesküdtem, hogy híven szolgállak éltem fogytáig.
— Ha nekem ajándékozott, akkor az én szol
gám v a g y . . .
— Ügy van, uram . . .
— Nos, ha a szolgám vagy, akkor parancsolom, hogy fordulj vissza és menj haza, de mindjárt.
— Megesküdtem, uram . . . nem tehetem. S ám
bár most szegény rabszolga vagyok csupán, vala
mikor én is nemesember voltam és tudom . . . Zbiszko ingerülten vágott közbe :
— Takarodjál!... Micsoda badar beszéd ez?...
Akaratom ellenére akarsz a szolgám lenni? . . . Pusz
tulj innen, különben lövök!
A cseh alázatosan meghajolt, elővett egy farkas
bundát és odanyújtotta Zbiszkónak:
— Ezt Jaghienka kisasszony küldi neked.
— Hát azt akarod, hogy betörjem a bordádat?...
— kiáltott föl Zbiszko és megemelte a lándzsáját.
— És ezt az erszényt is neked k ü l d i . . . Zbiszko már-már át akarta szúrni a cseh csat
lóst, de hirtelen eszébe jutott, hogy Glava
csak-ugyan nemesember s csak azért maradt rabul Zgo-gelitzben, mert nem volt pénze, hogy kiválthassa magát. Leeresztette hát a lándzsáját s nem tudta, mit tegyen.
Glava pedig odaborult a lábai elé és Így szólt:
— Ne haragudj rám, nemes lovag, de ha nem engeded meg, hogy melletted lovagoljak, három
száz-négyszáz lépésről követlek, mert megesküdtem a lelkem üdvösségére, hogy szolgád leszek.
Zbiszko nem felelt és szótlanul lovagolt tovább.
A cseh pedig puzdrájával a hátán meg csákánnyal a vállán melléje csatlakozott és elégedetten ügetett tova, jól beburkolózva bölénybőrsubájába, mert hideg szél fújt és hópelyhek szállingóztak a leve
gőben.
A szél egyre csípősebb lett s a törököknek, bár nehéz bunda volt rajtuk, ugyancsak vacogott a fo
guk. Zbiszko néhány percig gondolkozva nézte a bundát, amit Jaghienka küldött utána s aztán meg
parancsolta Glavának, hogy adja rá. Nem is fázott többé, mihelyt magára vette és szívében hálásan gondolt arra, hogy mily jó és gondos leány is az a Jaghienka ! Aztán, magához szólítván új csatlósát,
kérdezgetni kezdte:
— Tudja az öreg Zich, hogy a kisasszony el
ajándékozott téged?
— Tudja, uram.
— És megengedte?
— Meg, de nagynehezen . . . Eleinte szörnyen kiabált és a kisasszony könyörögve járt utána;
aztán sírva fakadt és térdre borult az öregúr előtt, de nem szólt egy szót s e m . . . így tartott ez egy darabig, míg végre az úr beleegyezett hogy a kis
asszony elküldhessen s neked ajándékozhasson, de kikötötte, hogy a tőled való búcsúról le kell mon
dania.
— Milyen jó leány! — gondolta Zbiszko magá
ban. Majd azt kérdezte:
— Hát az apátúr?
A cseh elmosolyodott és így felelt:
— Hallottam, hogy egy óránál tovább bömbölt és korholta a kisasszonyt, de a vége mégis az lett, hogy olyan szép nyakravaló gyöngysorral ajándé
kozta meg, hogy talán Krakóban sincs párja. A kis
asszony el tud bánni az apátúrral meg az apjával is.
Elhallgattak; a hó sűrűbben kezdett hullani s lassankint megfehérítette a tájékot.
Egyszerre csak Zbiszko megállította a lovát: pa
naszos hangot hallott az erdőből s ez a hang szinte elhalt a szél zúgásában és a hajladozó fák csikor
gásában.
Egy ember bukkant elő a fák közül és Zbiszko elé állva fölkiáltott:
— Keresztények! segítsetek Isten szegény szol
gáján, aki bajba e s e t t . . .
— Mi bajod? . . . Ki vagy? — kérdezte Zbiszko.
— Isten szolgája vagyok, bár még nem szentel
tek f ö l . . . Ma reggel megszökött a lovam minden megszentelt ereklyémmel együtt és fegyvertelenül maradtam itt e vadonban, úgyhogy félek a farka
soktól . . .
— Ha miattam pusztulnál el — felelte Zbiszko
— nekem kellene felelnem a bűneidért; de ki biz
tosít, hogy igazat beszélsz-e s nem vagy-e csavargó vagy földönfutó? . . . Az erdőben sokféle bitang nép lakik.
— Megtudhatod, uram, hogy ki vagyok, ha meg
nézed, amit a ládámban őrzök. Csupa kincs és ne
ked is adok belőle, ha segítesz rajtam!
— Azt mondod, Isten szolgája vagy s még azt sem tudod, hogy az irgalmasságot jutalom remé
nye nélkül, ingyen kell cselekednünk? De mid
maradhatott, ha a lovad csakugyan elszaladt a ládáiddal ?
— A lovat fölfalták a farkasok, de a ládákat nem bántották. Magam cipeltem őket idáig vissza.
S két nagy poggyász darabra mutatott, melyek ott hevertek az út mentén.
Zbiszko gyanakodva nézett az «Isten szolgájára*, aki inkább valami banditához hasonlított, a cseh csatlós pedig gúnyosan mondta neki:
— Lehet, hogy Rómában is jártál, de hidd el, hogy olyan huncut és olyan német az ábrázatod, mintha a söriváson kívül egyébhez sem értenél.
— Reszkess az örök kárhozattól — felelte az ismeretlen — mert olyan emberrel beszélsz, aki tavaly húsvétkor a Szentatya asztalánál ette a piros tojást. Hogy beszélhetsz sörről ebben a farkasordító hidegben? Inkább adj bort, ha van s egyhavi tisztítótűzben szenvedésedet elengedem érte.
— Hogyan tehetned ezt? — feleselt a cseh — hisz nem is vagy pap !
— Az igaz, de itt hordom a ládáimban a búcsú
cédulákat.
— És hová igyekszel velük? — kérdezte a cseh, de azért nem adott bort.
— Az éjjel valami istállóban hálok meg, holnap pedig, ha ez a nemes és nagylelkű lovag megaján
dékoz egy paripával, tovább megyek Malborgba.
A város nevét hallván Zbiszko, kíváncsi lett és azt kérdezte :
— Malborgba való v a g y ? . . . S onnan is jösz talán?
— Odavaló vagyok, uram.
— De nem lehetsz német, mert nagyon jól be
széled a nyelvünket.
— Pedig német vagyok és Zanderus a nevem;
a nyelveteket csak azért tudom ilyen jól, mert Thornban születtem, ott pedig lengyelül beszélnek.
— S mennyi ideje, hogy Malborgban voltál?
— Előbb megjártam a Szentföldet, aztán vol
tam Konstantinápolyban, Rómában s Francia
országon át mentem Malborgba, most pedig Mazo-via felé vagyok útban . . .
— Voltál Plockóban és Varsóban is? — vágott közbe Zbiszko.
— Voltam, uram, és Isten adjon egészséget és minden jót a hercegasszonyoknak. Alexandra her
cegasszonyt nagyon szeretik a németek, de Anna Danuta hercegasszony is igen kegyes lélek.
— Varsóban van az udvar?
— Nem ott, hanem Csehanovban, ott beszéltem a hercegasszonyokkal is, hogy az Isten árassza el őket szent kegyelmével I
Zbiszko szeretett volna kérdezősködni Danusiá-ról, de habozott; félt, hogy az ismeretlen, aki gaz
ember is lehetett, észreveszi a szerelmét és lóvá-teszi. Azt kérdezte hát:
— És miféle holmid van?
— Először is a búcsúcédulák — felelte Zande-rus — ebből sok mindenféle van. ötszázesztendős, háromszázesztendős, meg ötvenesztendős is, hogy a szegények is kevesbíthessék purgatóriumbeli szen
vedésük éveit. Van olyan cédula, amely a már el
követett bűnök bocsánatát biztosítja, de van olyan is, mely a jövőre szól s előre megváltja a büntetést.
Valamennyin rajta van a szentpecsét, úgyszintén az ereklyéken is, bár egynémely ember, mint pél
dául a szeradzi perjel is, annyit ért az ilyesmihez, mint a hajdú a harangöntéshez.
— Mit csinált a szeradzi perjel?
— Ó, uram! Bár csalódnám, de azt hiszem, hogy az a perjel eretnek és az ördög szolgája.
— Szóval közönséges csalónak nézett, úgy-e?
— Hacsak engem bántott volna, felebaráti
sze-retetbői megbocsátanám, de szent ereklyéim való
diságában is kételkedett és ezért Isten bizonyára irgalmatlanul megbünteti.
Zbiszko nem felelt. Mivel megszánta a nyomo
rultat, fölültette a cseh vezetéklovára, fölrakatta a ládáit is és megengedte, hogy vele menjen.
Éjjelre Szeradzban szálltak meg a csapszékben és Zbiszko másnap meglátogatta a perjelt, akinél két misét rendelt meg; egyet Mazko fölgyógyulá
sáért, a másikat meg azért, hogy Isten segítse győ
zelemre a német lovagok fölött.
A perjel, mint akkoriban a lengyel főpapok nagy
része, nem rokonszenvezett a keresztes lovagokkal, akik gőgjükkel, kegyetlenségükkel és féktelen szilaj-ságukkal mindenütt maguk ellen hangolták a szí
veket. Ezért, mikor megtudta Zbiszko szándékát, így kiáltott föl:
— Isten büntetése előbb-utóbb utoléri őket, de azért ne térj le szándékodról, amelyet két okból is dicséretesnek vélek; először, mert nemzeted ellen
ségei, másodszor, mert bűnös emberek ellen indulsz.
— Ámen ! — felelte Zbiszko.
Aztán szóba hozta Zanderust, akivel tegnap találkozott az úton. A perjel óva intette, hogy ne higyjen neki, mert közönséges csaló, aminő sok jár-kel mostanában az országban. Különben a püspök pásztorlevélben figyelmeztette az egyházi hatóságokat, hogy üldözzék az ily szélhámosokat, akik az Egyház bűnbocsátó hatalmával és ereklyéi
vel visszaélnek.
Zbiszko gondolkozva ment vissza a csapszékbe s meg is mondta Zanderusnak, hogy a perjel csaló
nak tartja őt.
— A perjel nem ért a pecsétekhez — felelt a német. Hanem majd írok a püspöknek s akkor ki
derül az igazam.
— Hát írni is tudsz? — csodálkozott Zbiszko.
— Tudok bizony! Akár papirosra, akár desz
kára, ahogy akarod.
Ez kapóra jött Zbiszkónak. Úgyis az volt a szándéka, hogy megíratja azt a kihívást, — ez a német hát jókor jött.
— Hát írj egy deszkára nekem ! — kiáltott föl elégedetten — akkor legalább tovább tart.
A szolgák most simára gyalult deszkát hoztak, amelyre Zbiszko diktálására Zanderus fölírta a ki
hívást. A deszkát Zbiszko kiakasztotta a csapszék ajtaja fölé, mellé szögeztette a pajzsát s odaren
delte a két törököt; ha valaki megérinti kardjával a pajzsot, jele, hogy a kihívást elfogadta.
De úgylátszott, hogy Szeradznak lakói nem valami harcias természetű emberek, mert két nap is eltelt anélkül, hogy a pajzsot valaki bántotta volna. Ez nagyon leverte Zbiszkót, aki el is hatá
rozta, hogy haladéktalanul továbbutazik.
III. F E J E Z E T .
Szeradzon túl az út sűrű erdőségen át vezetett s az ily vidékeken a rablók meg a fenevadak gyak
ran meg szokták rohanni az utasokat. De Zbiszkót ez a körülmény nem aggasztotta; Mazoviára gon
dolt egyre s attól félt, hogy Danusiát már nem találja ott.
— Hátha Jurand férjhez adta? . . . Máshoz kény
szerítette? . . .
Egyheti serény utazás után egy este végre föl
tűntek előtte a csehanovi kastély tornyai. Zbiszko megállt egy útszéli fogadóban, magára vette vértjét és sisakját, kezébe a lándzsát, felült lovára s keresz
tet vetve magára, elindult a kastély felé, ahová lovag
szokás szerint talpig fegyveresen akart megérkezni.
Alig lovagoltak pár száz lépésnyire, mikor a cseh, aki mellette ügetett, fölkiáltott:
— Uram, lovagok jönnek utánunk ! . . . Ügy látom, hogy keresztesek.
Zbiszko megfordította a lovát és visszanézett.
Nem messze mögöttük csillogó kis csapat közele
dett az úton; a csapat élén hatalmas méneken két lovag vágtatott teljes fegyverzetben, fehér köpönyegben, melyre fekete kereszt volt varrva s a sisakjukon lengő tollag libegtek.
— Istenem, a keresztesek ! — dörmögte Zbiszko.
És szinte ösztönszerűen leeresztette lándzsáját, ő maga pedig előre hajlott nyergében, mialatt így tanakodott magában:
— Mikor a börtönben voltam, megfogadtam, hogy nem három, hanem annyi pávatollas forgót hozok Danusiának, ahány ujjam van; egyelőre, hacsak nem követek ezek is, hármat utamba hozott a jó Isten . . .
Ezzel fölegyenesedett nyergében, megsarkan
tyúzta lovát és lassan a keresztesek felé ügetett.
Közelükbe érve hangosan fölkiáltott:
— Dicsértessék az Ür Jézus neve!
— Ámen! — felelte az egyik lovag, aki nem viselt páncélt és sisakot, úgy hogy hosszú haja a vállaira omlott.
— Adj' Isten! — folytatta Zbiszko.
— Fogadj Isten!
— Dicsőség szent Györgynek!
— ő a mi pátronusunk. Köszöntlek, lovag.
Erre Zbiszko elmondta, hogy kicsoda és mi járatban van; a hosszúhajú lovag is megmondta a nevét. Kropivnici Endréknek hívják s hozzá
tette, hogy a fejedelem vendégeit kíséri: Gottfried testvért, Rothger testvért és Fulcon de-Lorsch urat Lotharingiából, aki szintén látogatóba jött
a mazoviai fejedelem udvarába. Mikor nevüket hal
lották, a lovagok egyenkint fölemelkedtek nyer
gükben és meghajtották a fejüket; Zbiszko fényes fegyverzetének láttára azt hitték, hogy valami elő
kelő személyiség, akit a fejedelem küldött elébük.
Kropivnici Endrék így folytatta:
— Engem pedig azért küldött vendégei elébe a fejedelem, mert erre mifelénk mindenki gyűlöli a németeket. Azt mondják, hogy álnok nemzetség s míg elül megcsókol, hátul orozva leszúrja az embert. Ezért aztán a lovagok üldözik, ahol csak érik őket.
— És ki a legnagyobb ellenségük? — kérdezte Zbiszko.
— Jurand, a szpichovi gróf — felelte Endrék — akitől a keresztes lovagok jobban félnek, mint a haláltól.
Erre a névre megdobbant Zbiszko szíve; el
határozta, hogy kérdezősködik Danusiáról.
— Tudom, hogy kicsoda — mondta látszólag közömbösen — hallottam a nevét; apja Danusiá-nak, akit Anna Danuta nevelt és tartott az udvará
ban mindaddig, míg férjhez nem m e n t . . . Endrék csodálkozva kérdezte:
— Ki mondta neked, hogy Danusia férjhez
ment? A leány még csak gyermek s egy hete sincs, hogy láttam a hercegasszony mellett.
Zbiszko szerette volna megölelni a lovagot ezért a jó hírért, de fékezte boldogságát s színlelt nyuga
lommal felelt :
— Hallottam, hogy Jurand férjhez akarja adni...
— A hercegasszony, de nem Jurand ! — vágott közbe Endrék. — De Jurand beleegyezése nélkül ő sem tehet semmit, bár igaz, hogy Danusia jegyet váltott egy lovaggal, akit nagyon szeret.
— Nagyon szereti? — kiáltott föl Zbiszko.
Endrék elmosolyodott és azt mondta:
— Ó, ó ! Ügylátszik, nagyon is szíveden fekszik ez a leány . . .
— Mindenesetre — felelte Zbiszko — mert régi ismerősöm.
A kis csapat ügetve indult el a kastély felé s Kropivnici Endrék azt kérdezte Zbiszkótól:
— Bocsáss meg, lovag, mi is a n e v e d ? . . . Már nem emlékszem rá.
— Bogdaniec Zbiszko.
— Nini! Ez igazán furcsa ! Ez a neve annak a lovagnak is, aki a Jurand leányát akarja feleségül venni.
— Nos, nem is tagadom, hogy én vagyok az ! — felelte Zbiszko kissé büszkén.
— Nincs is rá okod ! . . . Az udvarban nagyon szeretnek téged s tudom, hogy örülni fognak jöttödön. A hercegasszony sokat beszél rólad.
— Egyébiránt — folytatta — a mi fejedel
münk nemrégiben járt Malborgban, ahol nagy pom
pával fogadták, most pedig sok előkelő keresztes lovag vendége van a csehanovi kastélyban. A keresz
tesek furfangosak, szeretnék lekenyerezni a her
ceget, hogy háború esetén velük tartson vagy legalább ne segítsen a lengyel királynak.
Zbiszko ránézett a keresztes lovagokra és azt kérdezte:
— Talán ezek is abból a szándékból mennek a fejedelemhez?
— Ki találhatná ki a keresztesek gondolatjait?
— Hát az a harmadik kicsoda?
— Az nem keresztes, de nagy úr lehet, mert három társzekér podgyász jön utána.
— Nem lehetne megverekedni vele? — kér
dezte Zbiszko.
— Isten őrizz! A herceg rám bízta, hogy