E
gy király - szent nemzeti jelentőségét, politikai tetteit a történészek nem egyszer számbaveszik, s újraértékelik. Az egyháztörténészek igyekeznek föltárni személyiségének összetevőit, hitének motívumait, cselekedeteinek indítékait, hogy a történelmi valósághoz hűen tudják megrajzolni alakját, elfo
gulatlanul értékelhessék életművét, s életszentségét. Ez a vizsgálódás gyakran a ka- nonizációval fejeződik be. A kutatók figyelme kevésbé terjed ki arra, hogy a litur
gikus gyakorlat a cyclus sanctoralis évről évre visszatérő napjain, valamint egyes szentélyekben, főként a kultusz központjában hogyan tartja ébren a szent király emlékét, hogyan lesznek annak életéből, cselekedeteiből a liturgikus szövegekben eszmetörténeti tények, amelyek hosszú évszázadokon keresztül fejtik ki hatásukat.
Szent László liturgikus tiszteletét a meglevő források segítségével igyekszünk a következőkben megrajzolni, térben és időben meghatározva a kutatás terjedel
mét. Magyarországon, a kanonizáció évétől, 1192-től a szent király liturgikus kultu
szának milyen emlékei maradtak fönn 1628-ig, vagyis az önálló római-magyar liturgia föladásának évéig.
I. László király kanonizációjával a magyar történészek csak érintőlegesen fog
lalkoztak. Elsőnek Pray György ír Lászlóról terjedelmesebben1, a szenttéavatásnál azonban csak a bollandisták munkájára utal2. Sajnos az Acta Sanctorum terjedel
mes földolgozásában éppen erre vonatkozóan vajmi kevés érdemleges adatot talá
lunk3.
Bunyitay Vince tudós váradi kanonok írja, hogy „Szent László király szentté avattatásának körülményei ismeretlenek” 4. Majd később feltételezi, hogy Árpád
házi Margit vagy Erzsébet szentté avatásának körülményeit alkalmazhatták rá is.
Hermann Egyed összefoglaló jellegű munkájában5 csak megemlíti László kanoni- zációját. Újabban Horváth János írt erről, jóllehet tanulmányának más a témája6.
Ő Renate Klauser munkájára támaszkodva ismerteti a szentté avatások addigi fejlődését, illetve menetét, valamint Spalatói Tamás beszámolóját. Mivel ez utóbbi beszámoló meglehetősen szűkszavú, érdemes fölidézni röviden a kanonizáció történetét úgy, hogy az idézett tanulmányt más szakirodalommal7 is kiegészítjük, mert ebben az esetben a szűkszavú leírás mögött a tények jobban érzékelhetők, valamint a történészek nem egységes állásfoglalása is szembetűnőbb.
A mártírok tiszteletéből fejlődött ki a szentek kultusza, amely a karoling korra jogi keretbe rendeződött, jóllehet ez még hosszú évszázadokon keresztül tovább fejlődik.
A Mainz-i zsinat 813-ban a következő határozatot hozza: „Deinceps vero cor
pora sanctorum de loco ad locum nullus praesumat transferre, sine consilio princi
pis vel episcoporum et sanctae synodi licentia” .8 Klauser példának erre Otmár szentgalleni apát esetét említi, amikoris az „elevatio” -t életrajzának megvizsgálása után a konstanzi zsinat engedélyezte 864-ben.9
Szent Celsus 978-as szenttéavatásakor Klauser az „auctoritas apostolica” ki
fejezést általánosságban a pápától kapott püspöki hatalomnak fogja föl 10, míg Hertling itt egy pápai beavatkozást is feltételez11.
A SZENTTÉAVATÁS
137
Augsburgi Udalrik püspök kanonizációja 993-ban XV. János pápa által történt a lateráni zsinaton. Klauser szerint itt a zsinat szerepe a fontos12, és három aktust lehet elkülöníteni: 1. „petitio” és a „vita” bemutatása, 2. „Informatio” , 3. „Pro
mulgatio” . Ezzel szemben Hertling szerint ez az eset nem egy jogi újítás13, hiszen a pápa közbejötté nélküli utolsó „elevatio” még jóval később történik14.
Általánosan ismert, hogy 1100-ban a montecassinói Petrus Diaconus a pápa általi kanonizációt tartja egyedül lehetségesnek. Ez a vélemény forrásozhat abból a tényből is, hogy II. Urbán pápa (1088-1099) az „informatio„-t hangsúlyozva megtagadott egy szenttéavatást15.
1146-ban III. Eugenius pápa a pápai auktoritásnak tulajdonít nagy súlyt.16 Ennek velejárója, hogy II. Henriknek ugyanazon évben történt kanonizációja előtt a pápa két legátusának kellett elvégezni az „informatio” -t. Ilyen eljárásra ez az eset szolgáltatja az első példát, a század vége felé azonban már általános módszerként alkalmazzák (pl. bambergi Ottó, vagy 1192-ben hildesheimi Bernward püspök és szent László).
A „canonica censura” fogalom e tárgyban 1132-ben található meg először.17 Lényegében ezt erősíti meg III. Sándor pápa 1170-ben az „Audivimus” decretum- ban.18 A teljesség kedvéért kell megemlíteni azt a véleményt, hogy ez a dekrétum meglehetősen homályos, és egy sajátos esetre utal19, valamint azt, hogy egyes kuta
tók III. Sándor pápa tilalmában inkább látják az újonnan kanonizáltakról szóló liturgikus szövegek megalkotásának a tilalmát20, mint a püspökök kanonizálási szokásjogának a megcsorbítását. Más kutatók pedig kétkedés nélkül állítják, hogy a püspökök a kanonizálás mellett jogot formáltak a szent miséjének és officiumá- nak összeállítására is, azzal a megszorítással, hogy ennek használata megmarad saját egyházmegyéjükön belül.
Az eddig leírtak nem csupán alábbiakban következő szöveget világítják meg, hanem szent László életrajza és liturgikus szövegei keletkezéséhez is szolgáltatják a jogi hátteret. Ez utóbbi kérdés Mezey László jelen kötetben levő tanulmányában nyer bővebb kifejtést.
Spalatói Tamásnak a szenttéavatásra vonatkozó írását Horváth János fordításá
ban21 közöljük:
„Ebben az időben a felséges férfiú, Béla (HL), Magyarország királya elküldötte bizalmas nótáriusait az Apostoli Székhez, és azt kérte Innocentius pápa úrtól, hogy rendelje el a megboldogult László király maradványainak felemeltetését (elevatio), hogy azokat illőbb helyen lehessen elhelyezni, s rendelje el, hogy őt (Lászlót) a szen
tek sorába iktassák. Kérésébe a pápa beleegyezett és elküldött egy főtisztelendő fér
fiút, Gregorius de Chrescencio kardinálist, hogy a király kívánságának illő módon tegyen eleget. Ekkor a kardinális - ellátva az apostoli követséget - áthajózott, és Dalmácia vidékére jött, és Trauban kötött k i . . . Volt a kíséretében egy klerikus, a káplánja, név szerint Bernát, Toscana tartományból, Perugia volt a hazája, egy tudós és ékesszóló férfiú, magas term ettel... Amikor aztán mint (pápai) követ, Gregorius Magyarországra utazott, és ott küldetési feladatának eleget tett (= azaz a szentté avatást mint apostoli követ lefolytatta, végrehajtotta), visszatért hazájá
ba” .22
Nem érdektelen a szentté avatást vezető Gregorius de Chrescentio traui kardi-
nális és pápai legátus, valamint kísérője, Perugiai Bernát személye sem.23 Jelenlé
tük mutatja az eljárás hivatalos módon történtét, valamint jelzi, hogy ez az esemény nem pusztán egy részegyház magánügye volt, hanem az egyetemes egyház érdeklő
désével kísért vallási-, nemzeti-, politikai tény.
A szenttéavatás, illetve az ünnepélyes „elevatio” - amely a pápai legátusok és III.
Béla jelenlétében szentéavatás volt - dátumát illetően Pray György a róla elnevezett kódex tanulmányozása alapján arra a megállapításra jutott, hogy ez 1192. február 2-án (IV. non. febr.) történt.24 Bunyitay szerint a krónika, mely ezt az adatot tar
talmazza, a szakramentáriumnál későbbi keletű, ezért a februári időpont nem he
lyes, mert ellentmond a régi kalendáriumnak, amely június 27-et hoz.25 E véleményé
ben Bunyitay Koller művére26 támaszkodik. Mezey László újabb kutatásai is ezt az álláspontot támasztják alá.27 Hozzátehetjük még a június 27-i dátum helyességé
nek megerősítéséhez azt, hogy a középkorban, amikor a liturgia ünnepei adták az év keretét szerte egész Európában egységesen, a nemzeti eltéréseket leszámítva, akkor nehezen elképzelhető egy ilyen nagy jelentőségű vallásos és nemzeti esemény dátumának feledésbe merülése, illetve az évenként visszatérő ünnep időpontjának ekkora eltolódása.
A kanonizációkor szent Lászlónak a váradi székesegyházban levő egyszerű sírját felnyitották, a szent tetemét kivették, „király színű kamuka kendőbe takarták, s gazdagon aranyozott ezüst koporsóba helyezték, fejére drágaköves arany koronát, kezébe pedig királyi pálcát adtak. Végül pedig elhelyezték az új sírban” .28 Balics e rekonstrukciója nem problémamentes, hiszen a kiemelés végzőjét Tekus művész
nek mondja. Más források szerint ezt a műveletet Dénes mester irányította, s ő készítette a díszes ravatalon túlmenően az új oltárt és sírt is.29
A díszes új sír elkészültekor nem helyezték vissza a szent egész testét. Fej-erek
lyéjét valószínűleg ekkor választották külön testétől. A koponya-ereklye megkoro
názása a kanonizációs mise alatt ünnepélyesen történt. Mezey László ír bővebben erről a kérdésről e kötetben levő tanulmányában. Érdemes megemlíteni azt a nem sokkal későbbről, szent Erzsébet 1235-ben történt kanonizációjából ismert adatot, mely szerint a szentté avatás miséjén jelen levő II. Frigyes császár fölajánláskor levette fejéről a koronát, s ünnepélyesen a szent tetemének fejére helyezte.30 Szent László két karját a továbbiakban díszes ereklyetartókba foglalva őrizték.31 A vára
di Chartularium említi, „hogy szent László feje s két karja mellett szemfedelét is ki szokták tenni közszemlére” .32 Ennek további sorsa nem ismeretes.
Egy kisebb ereklyéről maradt még feljegyzés33, amely több hasonló ereklye létére enged következtetni.