Ba r t a l An t a l.
Én is voltam olyan szerencsés, hogy egy esztendőn át tanulhattam Kármán Mórtól. Sohasem fogom elfelejteni, mennyire termékenyítő hatása volt lelkemre minden szavának, mennyi ösztönzést, mennyi lelkesedést merí
tettem az ő vele való érintkezésből. Két könyvem megírásában — a »Latin Költők« és a »Görög Költők« czímüekében — ő volt a vezetőm, lépten- nyomon tanácsadóm, s a mi ezekben a műveimben jó és hasznavehető, abban első sorban neki van érdeme. Az élet sora elszakított a tanítói pályá
tól, el Kármán Mór környezetéből. De most is, ha néha találkozom vele és egy-egy félóráig hallgathatom az ő mindig bölcs beszédjét, melyben épannyi a tudás, mint a lelkesedés melege: az a félóra napomat ünnepnappá avatja.
Radó Antal.
K á rm á n és a ta n á r k é p z ő -in té z e ti g y a k o rló isk o la.
Irta VOLF GYÖRGY.
Szeretetem egész melegével adózom a férfiúnak, kinek mély elméjéből ez iskola sarjadzott, kinek gazdag eszéből és nemes szivéből ez iskola lelket vett és testet öltött. Buzgó hálát adok a gondviselésnek, hogy ideje korán e férfiúhoz és ez iskolához vezérelt. Mennyi okulást, mennyi tanulságot, mennyi tapasztalatot, mennyi erkölcsi jót köszönök mind a kettőnek! De nem volna sem illő, sem igazságos, ha csak magamról szólnék. Legnagyobb örömöm, hogy sokan részesültek ez áldásban.
Midőn Kármán a középiskolai gyakorló iskola fölállítását sürgette, a magyar tanárképzés a legszánandóbb állapotban sinlődött. Azaz tanárképzés nem is volt. Az egyetem legkevésbbé sem törődött vele. Tanított, a mit tanított. Hogy a többi közt olyat is nyújtson, a mire a leendő középiskolai tanárnak kiválóan szüksége lesz vagy legalább a minek majd különösen hasznát veheti, arra legkisebb gondja sem volt. A tanárképzés mindössze egy kis vizsgálatból állott, mely igen szerény mérték szerint az elméleti ismereteket kutatta. A többit a jó sorsra bízta. A jelölt, két vizsgáló jelen
létében, valamely középiskolában, ismeretlen tanúlóknak, a folyó tanítással össze nem függő negyed órai próbaelőadást tartott. Ez volt egész gyakor
lati útravalója, ha ugyan ennyi is jutott neki, mert hiszen rendszerint e cse
kély kísérlettől is fölmentették, ha az elméleti vizsgálaton kitűnt, hogy annyira a mennyire tud beszélni.
Szinte megfoghatatlan, hogy az emberek ép attól nem követeltek elő
zetes gyakorlatot, kire legféltőbb kincsüket, kire gyermekeiket bízták. A papot addig föl nem szentelik, míg tisztének gyakorlatát teljesen el nem sajátította.
Az ügyvéd elegendő jogi, az orvos kellő klinikai gyakorlatot tartozik szerezni, mielőtt megadják neki a képesítést. Csak a tanári oklevélnél nem kívántak ily biztosítékot. A tanár szabadon kontárkodhatott. Ma is vannak elegen, a kik minden más hivatásról helyesen gondolkoznak és csalt a tanárra nézve tesznek érthetetlen kivételt. Régebben még többen voltak, sőt alig akadt, a ki a tanártól eleven tudást kívánt volna. Mindenki elégnek tartotta a holt
ismeretet. Kármánnak teljes erejéből kellett küzdenie e közhit ellen, melylyel, mint minden roszszal, a közömbösség is szövetkezett. Végre eldőlt a h arcz;
1872. máj. 16-án Pauler Tivadar minister kimondta, hogy legyen tanárképző intézeti gyakorló iskola.
A nagy akadályok elhárultak és az új iskola megkezdhette működé
sét. Meg is kezdte, de a legmostohább viszonyok közt. Helyisége, fölszere
lése olyan volt, hogy ma az utolsó tanyai népiskola is különbbel dicsekedhetik.
Egyben ellenzői mégis rossz prófétáknak bizonyultak. Azt jósolták, hogy egy szál nem sok, de annyi tanítványa sem lesz. És íme jelentkezett, nem egy, hanem annyi, hogy be sem lehetett mind fogadni; még pedig nem holmi kóbor tanulók, kik máshonnan kiszorultak, hanem csupa művelt csa
ládok jó nevelésű fiai. Ez Kármánba bizalmat öntött és e bizalomra teljes mértékben szüksége is volt. Magam nem voltam az úttörők közt, de szoros barátság fűzött hozzájuk és így beavatottnak mondhatom magamat. Meg
fordultam mindjárt kezdetben az új iskola helyiségében. Soha iskolának alkalmatlanabbat nem láttam. Pad nem v o lt; a tanulók ócska keskeny asztalok mellett rozzant székeken ültek. Az összes tanszer egy régi tábla, egy darab spongya és kréta volt. Költő számára a legjobb modell zúgiskola festésére.
Alkotóján kívül ki mert volna ez iskola jövőjében bízni ? Kármánnak évekig még társaiban is kellett tartania a hitet. E mellett a küzdelem kifelé is folyt. Mikor a gyakorló iskola fölállításáról volt szó, ellenzői azt mond
ták : ki látott már széles e világon gyakorló gymnasiumot ? Gyakorló népiskola, az van másutt is nálunk i s ; de gyakorló gyrnnasium ? Ha ilyen kellene vagy jó volna, mért nem állítanak nálunknál műveltebb nemzetek? Ne akarjunk bolondjában eredetiek lenni! Mikor azután a gyakorló gyrnnasium mégis meglett, azt koholták róla, hogy idegen csemete, német utánzás, Ziller lipcsei gyakorló iskolájának másolata. Már pedig a mi a németeknek jó, az nem jó nekünk is. Mások a mi viszonyaink, mások a mi szükségleteink, nekünk egyáltalában nem való gyakorló gyrnnasium, hagyjuk a németeknek!
A jámborok természetesen nem tudták, hogy Ziller gyakorló iskolája bizony nem volt gyrnnasium. hanem népiskola. Ép oly természetes, hogy gyakorló gymnasiumunkat, melyet nem gondoltak eredeti magyar alkotásnak és mivel már elvben ellenezték, soha meg sem tekintették, soha működésében meg nem figyelték. így a valótól érintetlenül, az igazságtól függetlenül vagy a hogy ők mondták, elfogulatlanul ítélhettek róla.
El lehet gondolni, milyen Ítéletek láttak akkor napvilágot. A vak, a ki a színekről értekezik, igen alapos a gyakorló gyrnnasium akkori biráihoz képest. A ki ma olvassa ítéleteiket, csak mosolyoghat rajtuk, mert az idő gyökeresen megczáfolta. De abban az időben, mikor iskolánkat még nem igazolta múltja, a távolabb állók a szörnyű Ítéletek olvastára azt hihették, hogy a gyakorló gyrnnasium a leghaszontalanabb és legveszedelmesebb dolog a világon. A szegény tanulókat avatatlan kezdők gyötrik. A gyakorló gyrnnasium tehát, a kis katekizmussal szólva »az a hely, a hol az
elkárho-65 zottak örök kínt szenvednek.« Hasonlít a pokolhoz abban is, hogy az elkár
hozottak kínzói is elkárhozottak. A gyakorló jelöltek nem önállóan, hanem parancsszóra cselekesznek, elvesztik egyéniségüket, tanító gépekké válnak.
Nem múlt nap, hogy ilyen és még súlyosabb ítéletek ne rémítették volna kénytelenek szentelni. Iskolánk a legújabb időkig kölcsönerőkre szorult, mert tanári kara ma, huszonöt év múlva sincs teljesen kiegészítve. És hány
dóságra vergődni. Nem kevesebb mint tizenöt esztendeig bolyongott egyik helyről a másikra, a Hatvani-utczából a Hal-térre, a Hal-térről az egyetemi könyvtárba, az egyetemi könyvtárból a Kerepesi útra, a Kerepesi útról végül a Trefort-utczába, saját épületébe, mindenütt beszorítva, korlátozva, még saját épületében is, melyet a közoktatási tanácscsal, tanárképzővel és tanárvizs
gáló bizottsággal kénytelen megosztani. Hogy fölszerelése, mely eleinte valóban szánandó szegény volt, csak lassan javult, de sajnos, ma sem olyan, a milyenre gyakorlati tanárképzőnek szüksége van, sőt még olyannak sem mondható, a milyen akármelyik egyszerű gymnasiumé, az talán szintén nem a munkásságát előmozdító körülmények közé tartozik. Változó helyzete sem válhatott javára. Mint az elméleti tanárképzőnek gyakorlati kiegészítője osztozott annak sorsában. Eleinte azzal együtt az egyetem kebelébe tarto
zott ; de midőn rövid időn az egyetemi tanárképző a műegyetemivel egye
sült és az így alakult új tanárképző mind az egyetemtől mind a műegyetem
től elvált, iskolánknak is el kellett szakadnia az egyetemtől és természetesen a műegyetemhez sem csatlakozhatott. így egyszerre el volt vágva minden
Kármán-emlékkönyv. 5
főiskolától. Csak egyben nem osztozott az elméleti tanárképzőnek sorsában.
Noha oly intézettel forrt egybe, mely a valóságból kimúlva, írott malaszttá lett, mégsem vesztette el létét, mégsem folytatott csupán látszó életet.
A legmostohább viszonyok között is teljes buzgósággal működött. Megállóit viharban, vészben; megküzdött ellenséggel és elemi csapásokkal.
A tanári karnak teljes készségére, odaadására, tudására, erejére volt szüksége, hogy ez iskolát csak életben is tartsa. Folytonos nehéz megpró
báltatások közt igen gyakran le kellett magában győznie a kishitűséget.
Ebben világitó példája volt Kármán, kit erős hitében semmi sem bírt megingatni, buzgó munkásságában semmi sem birt lankasztani. Lelket öntött mindenkibe és mindenbe. Es ebben mindenkor a legfinomabb tapin
tatot tanúsította. Soha egy hajszálnyira sem ment túl a maga hatáskörén, soha egy pillanatra nem hagyta el a paedagogiai vezetés terét, hogy csak legkevésbbé is az igazgatás vagy a szakvezetés ügyeibe avatkozzék.
Az igazgató mindenkor legerősebb támaszát, legjobb tanácsadóját, leghívebb barátját bírta benne, és ilyennek tapasztalták minden időben a szakvezető tanárok is. Igazi lelki atyjuk a gyakorló tanároknak, kik teljes bizalommal fordulnak hozzá mindennemű nehézségükben és kétségükben. Mennyire szeret köztük lenni, arról bizonyságot tesz az, hogy elejétől fogva mindig a közös tanári szobában tartózkodik. Mikor mostani épületünk tervei készültek, határozottan kikötötte, hogy neki ne legyen külön helyisége. így ma is ott van az íróasztala, a hol valamennyi vezető és gyakorló tanár minden perczben megfordul. Itt érzi magát igazán jól, a hol mindenkivel érintkezhetik, a hol maga is mindenkinek könnyen hozzáférhető. Nincs is egy szabad percze;
a »doctor úr«, mert így hívja mindenki, akár hozzá szól, akár róla beszél, mindig körül van véve és fáradhatatlanul ád fölvilágosítást. E mellett marad annyi frissesége, hogy egész lélekkel tudja tanítani a növendék tanulókat.
Megható, hogyan ereszkedik le a legapróbbakhoz is, a kiket mindig ő szo
kott iskolai életünkbe bevezetni és a latin nyelv elemeire oktatni. Jóságosán foglalkozik mindnyájukkal órán, folyosón, udvaron, mindennemű alkalommal, így osztja meg nagy elméje, mély tudománya, nemes szíve kincseit a leg
kisebb deáktól kezdve mindenkivel, a kit a jó Isten hozzá vezérel. Maradjon meg lelke nyoma az alkotta iskolán időtlen időkig!
N ap ló m b ó l.
Irta Staub Móricz.
Húsz éves korában az embernek nincs múltja, legalább azt hiszi, hogy még nincs; még harmincz éves korában is inkább előre tekint mint h á tra ; negyven éves korában kezdi a múltat a jelennel egybevetni és ötven éves korában már sűrűbben foglalkozik a múlttal mint a jövővel. Most már én is ott v ag yo k! Kora fiatalságtól kezdve folytonos munkához szoktatva, ezt megkedvelvén és most is szeretvén, egyszerre csak úgy tapasztaltam, hogy én is túlléptem a Rubicont, melyen túl nem nagy távolságban vándorutun- kon elfáradunk, kimerülünk, sőt végkép összeroskadunk i s ; most már én is visszatekintek az eddig megtett útra, melyet némelyek hosszúnak mondanak; én magam azonban rémületes rövidnek találom, de nem igen törődöm azokkal a rögökkel és sziklaélekkel, melyeken lábam megsérült, hanem inkább azokba az oázokba visszahelyezem magamat, melyek fára- dalmas utam egyes pihenő pontjai voltak és a hol hála az égnek, a szen
vedett sanyargatások után üdülést és a folytatandó útra új erőt találtam.
Ezek az úgynevezett »fénypontok« az emberi életben, melyek bevilágítanak az ember öreg k orába! Nem akarom itt egész pályafutásomat föltárni — majd a végén, ha talán érdeklődik valaki egy munkás ember sorsa iránt, megtalálja azt híven és részleteiben följegyezve —■ hanem e lapok meg
jelenési alkalmának megfelelőleg egy-két ilyen »fényes mozzanatomról«
akarok röviden megemlékezni. Egy ilyen fényes mozzanatom volt az, midőn 16 éves koromban 200 pengő forint évi fizetéssel az első paedagogiai hivatalt elnyertem; alig vonulhatott diadalmas Caesar büszkébben Róma falai közé, mint én ama pénztár elé, melyből bélyeges nyugtató mellett az első havi fizetésemet fölvettem. E dicső napot megint a kemény munka hosszú és nehéz évei követték; az üdülésnek, a pihenésnek csak kevés perez jutott és ezeket néha arra használtam föl, hogy végig sétáljak Dunánk balpartján, hisz az vonzott oda, hogy semmi sem emlékeztet annyira az emberi élet titokteljes életútjára, mint a messze távolságból jövő és a még nagyobb messzeségben elenyésző folyam. És akkor a szőke Duna túlsó
5*
partján három épület volt ott, mely minden sétálónak figyelmét lekötötte és mely a hazafiak szívében a legkülönbözőbb érzelmeket keltette föl. Ott fönt a Gellért hegyről lekandikáltak a fellegvár lőréseiből az ércz-szájak, melyek csendet, mély csendet parancsoltak; ott odább egy gyönyörű fekvésű palota! Onnét már nem kandikált le semmi, nem is nézett le senki, mert hiszen ablakai szorosan voltak bezárva; fénysugarat nem eresztettek oda be sem k i; pedig későbben, midőn mégis megnyíltak ezek az ablakok, észrevették, hogy onnét be lehet látni a magyar szívbe és a parton is ezt vették észre, hogy most az ablakból két nemes, jóságos szív tekint lefelé!
Még tovább a hegy északi lejtőjén egy vörös színével messzire elhatoló gót stilű épület emelkedett, mely tanyája lett az akkor nálunk gyakorlott német culturmunkának és ez okból nem volt senki a városban, kinek tetszett volna ez az épület — épen csak nekem ! Milyen szép hivatás egy ilyen szép épületben hazám fejlődő fiatalságát bevezetni a tudományok ismeretébe, ott tudománynyal foglalkozni és tudományt terjeszteni, ez csak a boldogság netovábbja lehet! És ím e! belejutottam én ebbe a vörös épü
letbe, de nem az idegenek közé — csak egy kis 'részük volt még ott, de ez is készült már az útra, — mert ez abban az évben történt, midőn István király szent koronáját fejére tették egy atyai jóságai királynak és egy angyalszivű királynénak és így én is lehettem, kezdettől fogva, az új életre ébredő magyar közművelődés napszámosa. Ez is életem egyik fényes mozzanata volt, melyben megfogadtam, hogy ernyedetlen és becsületes mun
kával fogom sorsom ezen fordultát meghálálni.
Kiváncsi szemmel nézték az idősebb collegák az új jövevényt; sőt talán bizonyos igazolható bizalmatlansággal, és ez abban mutatkozott, hogy az egyik osztályban, melyben az órák túlnyomó számát elvállaltam, nem bíztak meg egyszersmind az osztályfői teendőkkel. De mondhatom, én nem
»trémáztam«, mert új hivatalomba már kilencz évi iskolai tapasztalattal léptem, és még ma is megerősíthetem, hogy az a cseh professor, ki engem az ötvenes években a paedagogiába bevezetett, jól értette a dolgát! Műkö
désem harmadik hetében megkért az igazgató, vállaljam el az osztály-főnök
séget és még egynéhány héttel későbben váratlanul változás állván be a tanártestületben, a felsőbb osztályokban is átvettem a tanítást. Most én kezdettem a collegáimat kiváncsi szemmel nézni. Volt collegáim, hála az égnek, egy-kettőnek kivételével, még a legjobb egészségnek örven
deznek és ha e soraimat átolvassák, ne vádoljanak azzal, hogy az irántuk való kegyelet, a collegiális tisztelet és szeretet ellen véteni akarnék; hiszen kitűnő képzettségű férfiak voltak köztük, kiktől bizony én is tanultam egyet- m ást; de a mi nekem föltűnt, az az egyiknél másiknál tapasztalható ama traditionalis módszer volt, mely a fiatalságot a tankönyv rabszolgájává tette. így nagy meglepetésemre azt kellett tapasztalnom, hogy még egy olyan collegánál, ki szép és elegáns előadásáról ismeretes volt, a végered
ményben, a fiúk tudásában föltűnő hézagok voltak fölismerhetők. És miben
rejlett ennek az oka? Hogy a szegény fiúk, kik naponta hat órát töltöttek nélkülözhetem a tankönyvet; akkor mindig azt a figyelmeztetést kellett hallanom, hogy ez felsőbb helyen nincsen megengedve. Akkor nem egyszer följegyezhetek egy »fényes mozzanatot!« Milyen boldogság, egy teljesen saját rendelkezésemre álló esztendőt nemcsak tudományos ismereteim hézagainak pótlására, hanem paedagogiai és didaktikai tapasztalataim bőví
tésére fölhasználhatni! Egyenesen Berlinnek tartottam és olyan időben jöttem oda, midőn az egyetemi előadások még nem vették kezdetüket, de a középiskolákban már javában folyt a tanítás. Ezt az időt arra hasz
náltam föl, hogy gymnasiumból gymnasiumba, reáliskolából reáliskolába járjak és különösen a reáliák tanárainál hospitáljak. És mit tanultam ott?
Hogy az arany nemcsak mint érem, hanem a bányában is fénylik, de hogy nem minden, a mi a bányában fénylik, egyszersmind arany i s !
Találtam egy-két kezdő, úgynevezett próbaéves tanárt, kit rögtön elmozdítottam volna helyéről; találtam idősebb tanárokat is, kik a tan
könyvvel kezükben tanítottak, de találtam olyanokat is, kik egész lelkese
désemet fölkeltették és a kikre még ma is a legnagyobb tisztelettel emléke
zem vissza. Akkor támadt bennem az a gondolat, milyen üdvös hatással lenne ez az egész ú j ta n á ri nemzedékre nézve, hogy ha a korm ány am a m in d tudományos tekintetben kiválóan képzett, m ind m ethodikai és didak
tikai tekintetben is annyira kim agasló tanférfiakat egy intézetben egyesítené tanártestületté és ez intézetbe küldené a próbaévre köteles tanárjelölteket!
Megrakva új tapasztalatokkal, tele új eszmékkel és a legjobb szándékkal tértem — fájdalom egy rövid év után — haza és most még kevesebbet törődvén ellenvéleménynyel és előítélettel, a magam útján jártam. Egy
szerre csak híre támadt annak, hogy a minister a tud. egyetem bölcsészeti karában akkor már fennálló középiskolai tanárképezde mellé gyakorló
69
iskolát akar fölállítani. Megjelent a Lubrich-féle te rv ; ennek ellenében a Bartal-féle; támadt heves polémia is, a melyből különben kitűnt, hogy ez utóbbi tervezet igazi atyja K á rm á n Mór. Hiszen maga a tanárok többsége sem fogadta az új eszmét nagy rokonszenvvel; magam is egy a tanáregyesületben tartott értekezéssel kardoskodtam a gyakorló-iskola mellett és íme az 1872/3-iki tanév elején megnyitottuk a gyakorló-iskola első évfolyamát. Új hivatalomat rendkívül komolyan vettem, mert tudtam, hogy nagy felelősséggel já r; de az a tudat, hogy működésemet nem köti le tanterv, tanrend, szabályzat, stb., és hogy az új intézetnek épen az a hivatása, hogy jó didaktikát és methodikát fejleszszen, hogy gondolkodó tanárokat neveljen, ez bátorított kitartásra és ernyedetlen munkára és ez okból életem fényes mozzanatai közé számítom azon napot is, mikor meg
tudtam azt, hogy én is részt vehetek a gyakorló-iskola működésében!
És most, midőn pályám vége felé haladok, midőn talán már közelebb vagyok ahhoz, mintsem gondolom, még most is azt állítom: H a még nem volna gyakorló-iskolánk, akkor ennek szervezése a legsürgősebb teendők közé tartoznék; az egyetemet elhagyó tanárjelöltre nem szabad a kellő paedagogiai szakértelem nélkül a fia ta lsá g oktatását és nevelését rábízni; nem szabad a nemzeti culturm unka sikerét csak az egyes tanárok egyéni hajlam aitól és képességétől fü g g ő vé tenni és ez okból gyakorló- iskolánk alapjának m egszilárdítása és fejlesztése rendkívül fo n to s és szükséges.
K á rm á n és a ta n k ö n y v iro d a lo m .
Irta KARDOS ALBERT (Debreczen).
Kármán nem első sorban író-ember. Azok közé a Sokratesi férfiak közé tartozik, a kik fáradhatatlanok a beszédben, kifogyhatatlanok a tanulásra szorulókkal való társalgásban, ékesszólóak az új eszmék hirdetésében, meg
győzőek a balitéletek eloszlatásában, de kezök sokszor elnehezül, ha írásra fordítják a dolgot. Valóban ha elgondoljuk, hogy a lefolyt negyedszázadban Kármán mennyit tanított, lelkesített, értekezett és vitatkozott tanuló termek
ben és tanári szobákban, a gyakorló gymnasium elő- és utóconferentiáin, a közoktatási tanács ülésein, az egyesületek és társulatok gyűlésein, be kell látnunk, hogy az élőszónak ily rengeteg volta mellett elenyészik írott betű
nek mennyisége.
Kármánnak talán nincs is érzéke az írói hírnév iránt. Nevét akár
hányszor elrejti vagy egészen le is törli szellemi termékeiről. Fordításai s átdolgozásai közül több nem viseli a nevét, sem Joly Philosophiai p ro -paedeutikája, sem a Gom után dolgozott Görög és róm ai államrégiségek,
a Wilkins-bő\ készült R óm ai irodalomtörténet, vagy a B row ning-féle Nevelés elméletének története stb. Arról meg hányónknak van csak sejtelme is, hogy a M agyar gyermekkönyv, a Képes ABC , Aesopus stb., a gyermek- szobának e legkedvesebb és leghasznosabb könyvei, szintén a Kármán kezéből kerültek? Annyira megy írói egyéniségének a megtagadása, hogy még a gymnasiumi tanterv és utasítások alkotásának a dicsőségét sem vindi- cálta sohasem magának, pedig mennyi alkalom kínálkozott volna a magasz
a Wilkins-bő\ készült R óm ai irodalomtörténet, vagy a B row ning-féle Nevelés elméletének története stb. Arról meg hányónknak van csak sejtelme is, hogy a M agyar gyermekkönyv, a Képes ABC , Aesopus stb., a gyermek- szobának e legkedvesebb és leghasznosabb könyvei, szintén a Kármán kezéből kerültek? Annyira megy írói egyéniségének a megtagadása, hogy még a gymnasiumi tanterv és utasítások alkotásának a dicsőségét sem vindi- cálta sohasem magának, pedig mennyi alkalom kínálkozott volna a magasz