Bevallom, mániákusan vonzódom a virágokhoz. Na nem úgy, általában kedvelem őket, hisz be kell vallanom, hogy a zsá-lyát, a majorannát vagy a zsázsát például ki nem állhatom, és a kakukkfű sem a kedvencem. De ott van a szívemnek oly kedves pitypang, és mindenek felett: az őszirózsa!
Ó, azok a gyönyörűséges színek, melyekben ezek a csodála-tos virágok pompáznak! Igazán hálás évelő növény ez! Sokszí-nűsége ellenére is milyen következetes! Hisz a virágfészkük mindig sárga, mint az irigység… Imádom hosszúkás, lándzsás alakú leveleit, imádom, hogy egyre csak nyílik, míg el nem fagy, igen hosszasan kitart, egy kis örömet képes hozni még a lel-kembe, pedig minden, így ő is az elmúlás felé mutat.
Mennyire szeretik ezek a virágok a fényt! Pedig az egyre erőtlenebb, gyengébb. Felemelő érzés az őszirózsák között császkálni, változatosságukat csodálni, elgondolkodni az élet rendjén… Mintha egy kis tavaszt hoznának az őszbe! Idecsalják a szebbnél szebb lepkéket, a szorgos méheket, élettől döngenek a virágok, mikor már csaknem lemondtam arról, hogy átjárjon a nyüzsgő életkedv.
Igaz, miközben köztük járok, levéltetvekkel, fonalférgekkel, házas csigákkal is találkozom, de nem lehet minden tökéletes.
Az egyiknek megadatik ez-az, a másiknak nem. Persze, bizto-san te is a házas csigát választanád, főleg, ha mindenáron csú-szómászóra vágynál. Rám sem néznél, lehet, vagy még rosz-szabb: undorral elfordulnál tőlem. Még nem is mondtam? Én egy hajléktalan csiga vagyok. Lecsupaszítottan járok-kelek út-vesztőimben. Az őszirózsát talán meg tudtam veled szerettetni, míg nem tudtad, ki vagyok, de magamat már meg sem próbá-lom.
Elismerem, a te szempontodból kártékony vagyok, hisz megrágom a növények leveleit, de te sem veted meg a finom falatokat. Némelyik közületek még engem is képes ínyencség-ként elfogyasztani! Nem szereted, ha nyálkámmal beborítom az utadat. Pedig sokan ugyanazt csináljátok, mint én, így juttok előbbre… Napközben inkább meghúzom magam a nyirkosabb helyeken, a kövek alatt, inkább éjjel indulok portyára. Sötétben tapogatózom…
Nem vagyok csúcsragadozó, bizony sok ellenségem akad.
Mégis szeretnek. Megenni… Pőrén kiszolgáltatva élek, az őszi-rózsákra nézve tolulnak fel a halovány remények. Ha lemetszed az őszirózsát a tőről, nem álmodok többé egy szebb jövőről…
Mintha egy kis tavaszt hoznának az őszbe!
Elfogultság
Egy bodros szőke fürt bukkant elő a bokrok közül. Gazdája elmélyülten rendezgette nyílvesszeit, izgalommal teli várako-zás ült ki arcára, s egy kicsit meglepődött, mint akit valami tur-pisságon kapnak rajta, mikor nénikéje megzavarta gondolatai-ban:
– Mire vadászol, fiacskám? Hagyd azokat a galambokat, hisz olyan szelídek!
– Nem bántom én őket, nénikém! Ez itt csak egy ártatlan já-tékeszköz csupán – szorította magához elégedetten kis kézi íját.
Nénikéje fejcsóválva engedte útjára, hisz szépségével, bájos mo-solyával, arcának gödröcskéivel könnyedén levette őt – és bárki mást – a lábáról, kételye most is azonnal tovaszállt, mint min-dig, ha belenézett a kisfiú égszínkék szemébe. Oly tündérinek látszott! Nem sántikálhatott semmi rosszban!
Bár anyja tudott gyermeke „ártatlan” szórakozásáról, nem akadályozta meg benne, csak elnéző mosollyal figyelte annak játékát. Tetszettek neki csínyjei, de nincs ezen semmi meglepő, hisz túlontúl egyformák voltak. Venus a báj, a vágy megtestesí-tője, így a szerelem, a szépség a pórusaiban volt. Fia ki is lehetne más, mint Ámor, a legifjabb és legszebb isten, akinek ha eltalál fegyvere: szerelembe esel, ha tetszik, ha nem…
Hogy szabad-e játszani az emberi szívekkel, érzésekkel, hogy bárkinek van-e joga irányítani a szívügyeket, gabalyítani a kapcsolatszálakat, fel sem vetődött Venusban, így hát hagyta, hadd szórakozzon, kísérletezzen Ámor a kedvére. Apja, Mars nemigen törődött vele, s nevelőapjának, Jupiternek is bőven akadt más dolga. Ámornak mindent szabad volt. Ő meg hogyan is tudta volna megítélni tettei következményeit?
Venus is sok mindent elért szépségével, sokakat elbűvöltek idomai, formás keblei, combjai, nőiességének egyéb jelei. Gyö-nyörű volt. És ezt persze tudta is magáról. Fiacskájára csak el-fogultsággal tudott nézni, róla elragadtatással tudott csak be-szélni, haragudni egyáltalán nem volt rá képes, megszidni sem
tudta sose. Fényesebb és vidámabb volt minden, ha fia is ott volt mellette, bár Venus maga is felderítette tökéletes szépségével környezetét. Nem volt szégyenlős, gyakran megvillantotta bá-jait, a meztelenségtől sem riadt vissza.
Ámor szívesen és gyakran volt együtt anyjával, nem kereste senki más társaságát, szeretett egyedül lenni, az embereket csak távolról szemlélte, titokban leste meg. Kipirosodott arccal, élve-zettel figyelte, milyen hatást ér el íjával, mikor oly ügyesen szí-ven találta kiszemelt áldozatát. Sohasem unatkozott, hisz re-mek kalamajkát tudott okozni, tökéletesen boldognak érezte magát ilyenkor, miközben kiszemeltjeit inkább boldogtalanná tette, nemcsak felhőtlenül boldog, de beteljesületlen vagy tragé-diába torkolló szerelmeket is szított. Milyen sokszor tette re-ménytelenné a szerelmesek küzdelmeit! Nem, nem győzött le mindent szerelmük, nagyon is komollyá vált a „játék”, de a vé-gét nem mindig várta meg Ámor, mert addigra már egy másik történet szálait gabalyította, s bár vissza- visszakukucskált ko-rábbi csínyjei áldozataira, néha lemaradt egy-egy fejleményről.
Viszályhozó, szépfenekű Venus hogyan is vonhatta volna felelősségre a fiát, hisz saját magát látta benne, s egy elfogult anya amúgy is mindent jóra tud magyarázni, természetes, hogy védelmére kel gyermekének.
– A fiad már megint az íjával mászkál… – zavarta meg in-kább a szemlélődésben, mint az elmélyült gondolkodásban egy hang.
– Hadd járkáljon csak szabadon… – gondolta Venus, de ta-lán nem is mondta ki hangosan, annyira elmerült tükörképének vizsgálatában.
Fényesebb és vidámabb volt minden, ha fia is ott volt mellette, bár Venus maga is felderítette tökéletes szépségével környezetét.
„…be szépek
A föld csudái, látod, bús nomád?
Miért hát mindig bánat a komád, És sóhajszéllel bélelt halk beszéded?”
(Tóth Árpád)