Az első világháború előtti időkben járunk, amikor még bőven vannak betyárok az Eger—Szomolya közötti erdőkben. A sűrű erdő lombjainak takarásában láthatatlanok maradnak az őket üldöző zsandárok,
csendőrök fürkésző szemei elől. Igaz, jócskán kerül búvóhely az erdőn kívül is az e területen található, tufából kivájt kunyhókban, ahol még a téli időkben is védve vannak az időjárás viszontagságai ellen. Ha csak az Áfrikai szőlők pincelyukait nézzük, a sok-sok faragott kunyhóban ellehet előlük bújni, és persze a zordabb téli időjárás elől úgyszintén.
A falu felé haladva, sok apró pincét találhatunk, amelyek szinte felkínálják magukat a menedéket kereső üldözöttnek. A Vénhegy oldalában, a Kaptárrétre néző oldalon, számtalan ilyen picelyukat találunk. Az eltelt idők folyamán ezek közül már sok feltöltődött, az olykor hirtelen keletkező nyári zápornak köszönhetően, de még ma is bőségesen találunk belőlük.
Az itt rejtőzködő betyárok tevékenységükben azonban különböznek egymástól. Vannak közöttük olyanok, akik egyszerű útonállók, hiszen nincsen más céljuk, mint a mindennapi eleséget valamiképpen előteremteni.
Az bizony igaz, mindenkinek korog a gyomra, amikor már többszörösen is eljön az evés ideje. De hiába jön el, amikor az élelemnek ugyancsak hiányában van valaki. Ezek az emberek nem válogatnak az eszközökben sem, hogy kínzó éhségüket valamiképpen csillapítani tudják.
A közönséges útonállók nem mérlegelik, kitől veszik el az éhségük csillapítására szánt élelmet, mert elveszik az erdei földút minden vándorától, akinél csak találnak. Nem kímélnek senkit, ezért a céljuk elérése érdekében könnyen gyilkosságba keverednek.
Az igazi betyárok azonban a szegény embertől ritkán vették el az értékeit. Legtöbben közülük becsületes életmódot folytattak korábban, azonban valami rendkívüli esemény a betyárok táborába kényszeríttette őket. Ezek a betyárok azok, akik a
gazdagoktól elveszik értékeiket, és a szegényeknek adják, mintha valaki egyfajta igazságszolgáltatásra kérte volna fel őket.
A másik fajta betyárok azok, akik már komolyabb értéket tulajdonítanak el, ezért nemcsak a létfenntartásához szükséges mennyiséget veszik magukhoz. Ezek a lókötő betyárok! Eljárnak a vásárokba, hogy ott kinézzék maguknak azt a lovat, amit el akarnak lopni.
Természetesen mindig a legjobb lovat kötötték el, amiért legtöbbet megkaphatták eladáskor. Az is igaz, ők a legrosszabb lovat is jól el tudták adni. Hiszen jól értettek hozzá, miképpen kell a rossz lovat olyan állapotba hozni, ami megvételét vonzóbbá tette. Tudták, mivel kell csillapítani a ló kehességét, sántaságát és egyéb más olyan baját, ami az eladásnál csökkenthette értékét.
A kiszemelt lovat követték a vásártól egészen az új tulajdonosának házáig, majd a kellő alkalom kínálkozásakor elkötötték a jászoltól.
Mire a gazdája felébredt, keserűen tapasztalhatta, hogy a lovát elkötötték, az eltelt éjszaka folyamán.
*
Szabó Imre {lapu} ugyancsak későn ballagott hazafelé ezen az estén a határból. A szorgalmas ember igyekszik kihasználni a nap minden percét, hogy minél többet elvégezhessen a ráváró határi munkából, mert senki sem végezi el helyette.
Mindezek ellenére máskor nem szokott ennyi ideig a határban maradni, de most úgy hozta a véletlen, hogy tovább kellett dolgoznia. Mindenképpen be akarta fejezni a kukorica kapálását, amely a falutól legtávolabbi
határrészen, a Burbolya nevű földjén lett tavasszal elültetve. Ilyen messze gyalogolni fárasztóbb volt, mint maga a kapálás, ezért nem lehet csodálkozni azon, ha inkább tovább dolgozott, hogy ne kelljen visszajönnie a következő nap hajnalán.
Ez a föld volt egyébként a legtávolabbi földje, amely még akkor is messze lenne, ha a falu alsó végén lakna, nem a falu felső végén, azaz, felső Szomolyán, amelytől már ugyancsak távol esik ez a Burbolya határrész.
Fáradtan ballagott hazafelé, a vállán keresztbe vetetett kapájával, amely ugyancsak kifényesedett a sok használattól, de a kapa fényessége, az esti homály miatt, most nemigen látszott.
Még a Hold sem jött fel az Ég boltozatára. Csak némely csillag kezdett halványan mutatkozni fenn a magasban, amelynek fénye most még csak egy pislákoló mécses fényéhez hasonlított leginkább és nem az igazi teliholdnak az ezüstös fényéhez.
Nagyköz melletti, fehérre meszelt házak fényei jól látszottak, amihez ugyancsak közel lakott.
Talán a kicsinyke nádfedeles házához ilyen közelségben járva erre gondolhatott: —hát az én Marcsó feleségem ugyan mit főzött nekem vacsorára?
Talán már az étel kellemes illatát is érezhette—
amire még éhesebb lett—, amikor arra lett figyelmes, hogy a Nagyköz zugaiban, idegen alakok ólálkodnak, forgolódnak, leskelődnek minden irányban.
Az egyik lopakodó alak, egy halk füttyentést hallatott, ami nem jelenthetett mást, mint azt, hogy
„mindent észrevettem”. Észrevette azt, hogy a falu egyik lakója, későbben jött haza, ezért figyelni kell rá.
A későn hazafelé ballagó ember azonban próbált úgy viselkedni, mint aki az elhangzott jelzésekből semmit sem vett venne észre, ezért még fütyörészett is,
mintha most éppen ehhez lenne a legnagyobb kedve.
Sőt, a settenkedő alakokat észre sem vette volna. Így, amikor a kapujához ért, egyszerűen csak belépett a vesszőből font kapuján úgy, mint, ki néma is, meg aztán süket is.
Miután beért portájára, benyitott a lakásának ajtaján, mutató úját szája elé helyezve, halkan suttogta feleségének:
—Csak csendesen Marcsókám! Betyárok vannak a faluban!
—Hol láttad őket? —kérdezte riadtan asszonya, aki éppen a mécses meggyújtásával, és kislányának etetésével foglalatoskodott, amikor párja fáradtan lépett be az alacsony, nádfedeles házikóba, amelynek fehérre meszelt külső falai, még a kinti sötétségben is láthatóak voltak.
—Itt kujtorognak a Nagyközben! Láttam belőlük többet is! Egészen biztos, hogy valami nagyobb lopásra készülnek.
Talán éppen a Vincze Matyi bátyám lovait akarják elkötni, mert leginkább az ő háza felé tekintgetnek. Meg aztán, a környéken ő a leggazdagabb. Ezért azt mondom én neked, valamiképpen szólnom kellene, hogy nagyon vigyázzanak. —suttogta továbbra is a Sz. Imre és már olyan mozdulatokat tett, mint aki egy percnyi halasztást sem enged magának, hanem elindul Vincze Matyi portája felé.
—Ne menj sehova édes uram, mert ezek a betyárok agyonütnek, ha észreveszik, mit akarsz tenni!
—suttogta párja felé Marcsó asszony, azonban urának ezt hiába mondta, mert a következő percben már kiosont a vesszőből font kapuján és egy kis kerülővel ugyan, de mégiscsak sikerült benyitnia Vincze Matyi portájára, ahol éppen már végeztek az esti etetéssel és nyugovóra akartak térni.
—Matyi bátyám! Nagy baj van a környéken, de kiváltképpen a maga portája van nagy bajban.
A gazda csodálkozva nézett a rosszhírt hozó emberre, akit nem komolytalan embernek ismert eddig, éppen ezért úgy gondolta, komolyan kell venni, ezért bővebb magyarázatot kért tőle.
—Mi baj van hát Imre fiam, hogy ennyire kétségbe ejt a félelem, ami fiatalember létedre, ugyancsak mély redőket csalt a homlokodra?
—A Nagyközben betyárokat láttam settenkedni!
Talán éppen lókötő betyárokat, nehogy elkössék a jászoltól a Derest meg a Pejkót, mert ezek aztán értenek a lovakhoz, tudják, melyik a két legfájintosabb ló ezen a felső szomolyai részen.
Amikor ennek a két lónak nevét meghallotta, a hírtelen támadó nagy gond meglátszott az arcán. Volt neki több lova ugyan, azonban ez a két ló volt az ő büszkesége, amivel gyakorta dicsekedett el egy-egy lagziban, vagy disznótorban, ahol leginkább került hallgatósága az efféle dicsekvésekhez.
—Hű a teremtésit ennek a világnak! Ennek bizony még a fele sem tréfa! —ébredt a szomorú valóság tudatára, a két legjobb lovát ugyancsak féltő gazda és hirtelen támadt zavarában, meg sem köszönve jóindulatú figyelmeztetést, rohant az istálló felé:
—Gyorsan! Gyorsan! Minden mécsest gyújtsatok meg! Világítsátok ki még a malac ólakat is, mert betyárok vannak a közelben! —suttogta rekedten a ház lakóinak, akik a cselédekkel együtt, minden mécsest mihamarabb meggyújtottak. Sőt, a mécsesek mellé még gyertyákat is, aminek folytán majdnem olyan világos lett portáján, mint egy borús nappalon lenni szokott.
A betyárok csak nagyot néztek, amikor az alig harminc méterre lévő porta kivilágosodott. Nem tudták mire vélni a mécsesek fényeit, ezért vártak még egy
pipadohány elszívásáig. A kiszemelt portára azonban ezen az éjjelen nem borult sötétség, mert egész éjjel virrasztottak.
Ez volt Vincze Matyi családjának szerencséje, mert a betyároknak végül elegük lett a türelmetlen várakozásból és tovább álltak.
Az új napnak hajnali fényei még nem hoztak semmi világosságot a völgyben hosszan elnyúló falura. A pacsirták azonban már a magasból zengték éneküket a falu lakóinak, akik még nem tudhatták, hogy két szép lóval szegényebb lett a falu. A lókötő betyárok, miután nem jártak sikerrel felső Szomolyán, a bíró portáját látogatták meg az alvégen.
Nem is annyira a falu lett szegényebb, mint inkább Vincze Gyura bíró, akinek elkötötték éjjel a legfájintosabb két lovát, a Pejkót, meg Keselyt.
A bírónak már az gyanús volt, amikor korareggel kilépett tornácáról az udvarra és csak a mélységes csend fogadta.
Nem jött elébe a Sátán névre hallgató komondor kutya, mintahogyan a fehér színű kuvasz sem, akit pedig Herkules néven szólított. Ha egyáltalán szükség volt a hívó szavakra, mert jöttek volna maguktól most is, hogy az új nap hajnalán hűségükről ismét tanúbizonyságot tegyenek.
Máskor nem kellett őket hangos szavakkal szólítgatni, mert az ajtó nyitásakor nyüszítve fogadták a ház lakóit. Most azonban, mélységesen ijesztő csend vonta körül a derengő portát, aminek hatására a bíró lelkébe egy eddig ismeretlen félelem költözött. A félelem;
hogy kirabolták.
Alig tett néhány lépést udvarán, amikor a tornácáról lelépve, Sátán kutyájába lába megakadt.
Mellette pedig a Herkules terült el mozdulatlanul és mind a kettő bűzlött a pálinkától.
—No, ezeket bizony berúgatták! —suttogta ijedten, mert jól sejtette, hogy akik ezt tették, azoknak komoly okuk volt a kutyák elnémítására.
Egy pillanatra megnyugodott, mivel a kutyák mégiscsak életben vannak. De csak egy pillanatra, mert még ennél a gondolatánál sebes léptekkel indult az istálló felé, ahol bizony sarkig nyitva találta ajtaját.
Az istállóba érve, gyorsan mécsest gyújtott, ami után szomorúan tapasztalhatta, a lovai közül, a két legjobb lovat, Pejkó és Kesely lovakat, kötőfékestől elkötötték a jászoltól.
A látottak hatására, úgy szállta meg az idegesség, mint pára a falu völgyét, hűvösebb hajnalokon.
Idegességében nagyokat kurjantgatva riasztotta házának lakóit, mintha azok a házat ért éjjeli csapást semmissé tudnák tenni jelenlétükkel:
—Keljetek fel, mert kiraboltak az éjjel!
Nemcsak a háza népe jött elő erre a kiabálásra, hanem még a szomszédok is. Sőt, az eddig még alvó szomszédos kutyák nagy ugatásba kezdtek. Mindez azonban már semmit sem ért, mert a lótolvajok messze járhattak a Bükk hegység erdeiben, minekutána erre is ellehet mondani: bottal üthetjük a nyomaikat!