H. Kálmán soha sem volt pazarló ember és ezt mindenki tudta róla a faluban. Pedig örökölt szüleitől eleget, mégsem folytatott pazarló életmódot, hanem igyekezett gyarapítani meglévő vagyonkáját.
Igyekezett mindig hasznos munkával tölteni napjait. Ha a saját gazdaságában elfogyott a munka, akkor nem restellte napszámos munkával gyarapítani azt a pénzecskéjét, amiből majd újabb földeket vásárolhat.
Pedig az örökölt földeket nézve, nem sorolhatta senki a falu szegényei közé.
Amellett, hogy nagy háza volt a falu közepén, csak a Vénhegyen egy hold cseresznyés gyümölcsösének lombjait ringatták a tavaszi szellők, amelyeken most is jó termés ígérkezett.
A Métyi hegyi szőlője majdnem ekkora, aminek alig van töke híja, így aztán ellehet mondani, mi szerint ez is szépen termett.
A Vaslápánál csak egy végtében két hold réti földön hullámzottak a búzatábla kalászai, nyaranta.
A Hátmegi réten ugyancsak két holdon kaszálhatta a szénát, amit aztán két lova és tehenei fogyasztottak el a hosszú téli napok alatt.
Az apróbb Bentelki földeket, már nem is érdemes emlegetni.
Ám ő a téli napokon sem akarta tétlenül tölteni a idejét, ezért járt el az erdőre ölfát vágni.
Amikor eljött az ebédideje, tarisznyájából nem szedett elő különb ételeket, mint munkatársai, akik nálánál jóval szegényebbek voltak, hiszen nem örököltek semmit szüleiktől.
Sőt, azt lehet mondani, még szerényebb ételeket bontott ki tarisznyájából kiemelt kenyérkendőből, mint ők. Soha nem hozott egy egészséges almát, hanem mindig olyat pakolt tarisznyájába, ami már félig megrohadt.
T. Lajos, a munkatárs, naponta figyelgette a félig romlott almáit és nem tudta megállni, hogy kérdését ne tegye fel a falatozó Kálmánnak, aki már nagy szakértelemmel kanyarította ki most is az alma romlott részét, miután alig maradt belőle valamennyi ehető darabka.
—Ejnye Kálmán, hát te mindig rossz almát hozol, vagy a te almafádon nem is terem csak romlott alma?
—Terem azon csak én mindig a rosszakat hozom.
—Én nem látok nálad sohasem jó almát!
—Hát, az igazság, hogy annyi mindig romlik, amit tarisznyába berakok, az eleségem mellé.
—Akkor te soha sem eszel jó almát, mert annyi mindig romlik, amit el akarsz hozni magaddal?
H. Kálmán kezében megállt a kés, munkatársának erre a bölcs megállapítására és erősen elgondolkodott. Majd félig magának, félig meg Lajosnak mondva, mormolta szavait:
—Erre még nem is gondoltam!
—Mi lenne, ha egyszer hagynád megromlani teljesen, ami már félig romlott és hoznál helyette a jó almából? Így aztán csak jó almát ennél a továbbiakban.
—Igaza van Lajosnak. A helyedben én is ezt tenném! Nincsen már neked arra szükséged, hogy rothadt almával spóroljál. —szólalt meg a másik munkatárs, V. Karcsi, azonban Kálmán rosszallóan nézett az ilyen tanácsok után, majd epéjét forgatva szájában, igyekezett sértegetéseikre megfelelni:
—Majd megtudnátok, ha eladó lányotok lenne!
—Van már annak mindene, csak…—majdnem kiszaladt a száján T. Lajosnak az a gonosz szó, ami valóságot jelentette ugyan, de még időben visszaszívta.
Amit nem mondott ki, azt nagyon jól tette, mert nem akart mást mondani, mint azt; csak szépsége hiányzik.
Az bizony igaz, Ilonka szépsége hagyott némi kívánnivalót maga után. Soványsága már-már orvosi kóresetnek számított, amely, magassága miatt, még inkább feltűnővé vált. Se elől, se hátul, nem domborodott rajta semmi sem, mert lapos volt, mint az utcára nyíló kiskapujuk. Az meg ugyancsak lapos volt.
H. Kálmán és felesége azonban másképpen látta lányuk szépségét. Ezek után nem is lehet csodálkozni azon, ha a két szülő értetlenül nézte, amint a legények kerülik házukat, lányukkal együtt.
Mióta létezik ez a világ, szülők mindig saját gyerekeiket látták legszebbnek, még akkor is, ha ennek valójában semmi realistása nem volt. Nemcsak legszebbnek, de legokosabbnak is.
H. Kálmán és felesége, lányuk fogyatékosságát azzal igyekeztek pótolni, hogy mindenkinek csak Ilonka szépségéről és okosságáról beszéltek.
Persze beszéltek ők arról a vagyonról is, amit hozományként visz majd leendő házasságába, az általuk szépnek és okosnak mondott leányzó.
Ami azt illeti, nagyon sok legényes szülő osztotta véleményét a lány szüleivel, akik igyekeztek fiuknak ilyen, vagy ehhez hasonló szavakkal vonzóvá tenni a férjre váró leányzót:
„—Szép lány az! Nincsen abban semmi hiba! No, meg aztán, lesz annak szép hozománya!”
A legények mindezt másképpen látták és inkább hittek a szemüknek, mint a szüleik lányt magasztaló szavainak.
Ahogyan telt az idő, úgy vált egyre bizonyosabbá, lányuk nem akar tetszeni ezeknek a vakságban szenvedő legényeknek, még akkor sem, ha szép hozományt visz magával házasságába.
Mivel látták, magasztaló szavaik kevésnek bizonyulnak férjfogáshoz, a legsikeresebb kerítőasszonyt, Panni nenét, kérték fel.
Az kétségtelen, amit Panni nene nem oldott meg eddig a faluban, párválasztási dolgokban, arra rá lehetett mondani; ez az ügy megoldhatatlan.
Az öregasszony végigjárta az összes legényes házat, ahol a legények előtt, „csak véletlenül” kezdte el dicsérgetni Ilonka leányzó legvonzóbb tulajdonságait.
Legtöbb legény azonban nem akart hallani a becses leányzóról, akit csak szülei láttak szépnek és okosnak, a megkérdezett legények meg nem.
Panni nene már-már azt hihette, eljött annak az ideje, amikor még az ő kerítői tudománya is csődöt mond.
Az utolsó pillanatban azonban támadt egy mentőötlete és betért ahhoz a legényhez, ahová egyébként semmiképpen sem akart betérni, hiszen ez a