Ama nap reggelén, melyről Blaireau úgy hiszi, ez az utolsó a fogságban töltendők közül, a szabadulni készülő rab már hajnal
ban fölkel és vidám danászásával fölveri társait.
(Az igazgató módszerének részét ké
pezi ugyanis, hogy a fogva tartottaknak nemhogy nem tilos énekelniük, ellenkező
leg, ez egyenest hasznos, tekintve, hogy a zene nem csupán csökkenti, hanem állítólag meg is szünteti a bűnözésre való hajlamot.)
Blaireau kimegy az udvarra pipázni, s ott Victorba, a fölvigyázók egyikébe bot- lik.
-N in i, Blaireau! Már talpon?
- Igen, Victor, már talpon! És megle
het, holnap még korábban leszek talpon, mer’ akkor már a szabadság hajnala virrad rám. Épp elég ideig tartottak fogva!
- Panaszkodjál csak, panaszkodjál!
Soha életedben olyan jó dolgod nem volt, mint ebben a három hónapban.
- Nem panaszkodok én, és ami igaz, igaz, jó dógom vót, de a szabadságnál jobb dolog nincs, beláthatod.
- ízlés dolga.
- Meg aztán csak ahhiányzott vóna, hogy még meg is keseríjjék idebejaz élete
met. Nem elég, hogy ártatlanul ítéltek el?
- Jaj, könyörgök, Blaireau, hagyd már végre ezt a dőreséget! Még hogy ártatla
nul! Megértem, hogy ezt hajtogattad, ami
kor behoztak, de most már mi értelme?
- Jól jegyezd meg, öregem: én nem kö
töm az ebet a karóhoz. Ebekkel különben se foglalkozok. Na szóval, eleinte dühöng
tem, igen, dühöngtem! De mosmá’ minden mindegy, úgy határoztam. Bluette úr rendes ember, te derék fiú vagy, a rabtársak ara
nyos fickók. El vagyok ragadtatva, hogy mindnyáj ótokat megismerhettem... Sőt, vannak pillanatok, amikor már asztat se tu
dom, ártatlan vagyok-e, vagy bűnös...
Ilyenkor meg kell erőltetnem az emlékeze
temet.
- Ej, te tréfamester!... No de itt jön a góré. Ma ő is korán kezdi a napot. Talán a sürgöny miatt, amit az elébb hoztak neki.
101
Bluette úr csakugyan egy táviratot tar
tott a kezében, s arcára kiült valamilyen hökkenetféle, ahogy ki tudja hányadszor a szövegre meredt.
- Jó reggelt, Blaireau, jó reggelt, Vic- tor. Úgy nézem, ma nem fogunk éppen fáz
ni... No de végtére is azért van nyár. Hallja csak, Victor...
- Igazgató úr?
- Előkészíti a kék szobát. Alaposan kitakarítja, és mindent gondosan elrendez benne, hogy vendégfogadásra alkalmas le
gyen.
- Igenis, igazgató úr.
- Tudniillik várok ide valakit... egy höl
gyet... az egyik unokahúgomat, aki itt fog
ja eltölteni azt a kis időt, míg a férje a tizen
három napját le nem szolgálta.
- Szegény fickó! - szólalt meg Blai
reau. - Ez meg oszt pláne nem fog fázni!
Nem elég a hőség, még futólépés is! Brrr...
Bluette úr észbe kapott: kegyes hazug
ságában megfeledkezett arról, hogy a had
ügyminisztérium nyáron nem hív be senkit az évi kötelező tizenhárom napos szolgá
latra.
- Á! - helyesbített gyorsan. - A hölgy
férjének nem lesz izzadni valója... Igazga
tóhelyettesként szokta leszolgálni az idejét különféle vidéki börtönökben.
- Eccóvaa’ a kellemes hűvösön, mi? - mosolygott Blaireau. - Legyen vele boldog.
Én a hűvössel már torkig vagyok.
- Tényleg, barátom, maga ma elhagy minket... Lerótta a társadalommal szembe
ni adósságát, ahogy ezt odafönt mondani szokták.
- Adósság? Nem rossz.
- Victor, vezesse Blaireau barátunkat a ruhamegőrzőhöz, és adja ki neki a holmi
ját, amit bej övét viselt.
- Igenis, igazgató úr.
- Maga, Blaireau, utána még majd be
jön hozzám, hogy egy-két formalitásnak ele
get tegyünk... Hiányozni fog nekem, Blai
reau.
- Igazgató úr is énnekem.
- Szép emléket Őrzök majd magáról.
Főleg, mert egyazon napon léptük át elő
ször a montpaillard-i börtön kapuját. Maga egy kicsit korábban szabadul nálam...
- Időnkint visszagyüvök majd meglá
togatni, ha nincsen ellenére.
- Mindig örömmel látom. Szeretném hinni, hogy ez a kis kellemetlenség jó lec
ke lesz magának, s hogy mostantól fogva egy másik Blaireau-t ismerünk meg magá
ban, olyat, aki fölhagyott mindenféle orv...
izé... hisz érti.
- Igenis értem, igazgató úr.
- Továbbá, hogy eztán több tisztelet
tel viseltetik a hatóságok iránt.
- ígérem, igazgató úr.
- Egy mézőőrt összeverni, igaz, még nem becstelenség, de azért, legyünk őszin
ték, garázdaságnak garázdaság.
- Többet nem teszem.
De Blaireau hirtelen nagyot csapott ök
lével az asztalra.
- Mi ütött magába, Blaireau? - hőkölt hátra meglepetten Bluette. - Mi ez a furcsa viselkedés?
- Az... az ütött belém, igazgató úr, hogy... ej, no, a fenébe is!... az ütött belém, hogy én itten asztat ígérem, hogy többet nem teszem, pedig hát eddig se tettem!... Nem mondom én, hogy nem emeltem el itt-ott eccer-eccer ezt-azt, egye meg a rosseb, de hogy elrakjam az öreg Parju-t, hát asztat má’
nem, és erre akár meg is esküszök, én ebbe a dologba olyan ártatlan vagyok, mint a ma született bárány!
- Szépen kérem, Blaireau, ne kezdje ezt
a nótát elölről! Maga derék polgár, a hor
gászatnak olyan mestere, mint senki más, azonkívül káprázatos, ahogy a pöndörhá- lót kiveti. Csak sajnálni lehet, hogy min
deme jó tulajdonságait lerontja a nevetséges rögeszméjével, hogy mindenáron ártatlan
nak akarja föltüntetni magát.
- De hát igazgató úr...
- Ez már elkoptatott szöveg, szegény jó Blaireau-m, ez már kiment a divatból.
- Figyeljen ide, Bluette úr, maga na
gyon is kedves vót mindég hozzám, nem akarok én bosszúságot okozni magának.
Örülne, ha asztat mondanám, hogy bűnös vagyok?
- Jobb szeretném.
- Jó, akkor bűnös vagyok; most meg van elégedve?... Igaznak nem igaz ugyan, de bűnös vagyok.
-Nagyszerű, Blaireau! Ideje volt, hogy végre észhez térjen.
- Különben se fontos, hogy bűnös va- gyok-e vagy se, hisz ma kimegyek innejt.
- Ez is egy szempont.
- Hát akkor megyek és átöltözködök, igazgató úr.
- Helyes! Én meg addig kiszaladok az
105
állomásra a rokonom elé, aztán futok visz- sza, hogy szabadon bocsássam magát. Siet?
Blaireau fölényes huncutsággal ka
csintott:
- Sietni sietek - mondta - , de nem any- nyira, mint maga, Bluette úr. Kivárom, amíg visszagyütt a... az unokahúgával.
- Hogy én sietek? Ez meg mit akar je
lenteni?
- Semmi különöset. Csak asztat, hogy ha a nyócórásival érkezik a kis hölgy, ak
kor már éppen ideje elindulnia érte.
- Rohanok.
Ti z e n h a r m a d i k f e j e z e t