Éjszaka van, de az égen se Hold, se csilla
gok, se bolygók; röviden: égitest egy da
rab se.
A mennyboltnak ilyetén, merőben me
teorológiai okokból kifolyólagos láthatat
lansága, mely a kozmográfia kedvelőinek szemszögéből méltán minősíthető szánal
masnak, lelkesítőleg hat mindama dzsentl...
izé, urakra, akiket munkájuk végrehajtása során nemhogy a nappali fény, de még a legdiszkrétebb holdvilág is bizonyos vesze
delemmel fenyeget.
- Mezőőrök, éberség!
Eleget téve e szemrehányásszerű fel
szólításnak, Parju (Ovidé), a montpail- lard-i mezőőr megkettőzte vala éberségét.
Amivel egyszerre járt jól, valamint pó
rul.
Jól, ha a gazdájának, Dubenoit pol
gármester úrnak oly kedves rendet tartjuk szem előtt.
Pórul, ha a derék fölvigyázó legszemé
lyesebb látószögéből közelítjük meg az ese
ményeket, tekintve, hogy ezen az emléke
zetes éjszakán emberünket szerény rangjá
hoz képest föltűnően nagy mértékben - hát igen - elagyabugyálták; hogy ne mondjuk:
úgy elverték, mint a kétfenekű dobot, holott szegénynek nem volt dobja, és feneke is csupán egy. Igaz, az az egy is éppen eleget kapott.
Parju (Ovidé) a régi vágású mezőőrök egyike volt, azoké, kik olyan korszakban szolgálták Franciaországot, amikor ez a kül
földön tiszteletnek és megbecsülésnek ör
vendő nagy nemzet még belföldön is okkal örvendezhetett.
Mindössze két jelzőfény irányítja Par- ju-nek a kötelmek óceánján ringó ladikját:
a kapott parancs vakbuzgó végrehajtása, lett légyen az a parancs bármiféle; továbbá a Hivatalosságot megtestesítő fölöttes sze
mély ájult tisztelete, bárki légyen is eme fölöttes, és bármifajta a hivatalosság.
* * *
Engedtessék meg nekem ehelyütt az alábbi kurta, de bölcs észrevétel: ha ebben a mi kedvesen bolond hazánkban csupa olyan polgár szaladgálna, mint ez a Parju (Ovidé), még szép napok virradnának Franciaor
szágra (mondhatom)!
* * *
Az említett csillagtalan éj beállta előtt Du- benoit úr találkozott az őrrel.
- Jó estét, Parju. Semmi újság?
- Semmi, pógámester úr.
- Pompás! Tegyen róla, hogy ez így is maradjon. Ha az egész esztendő úgy telik el, hogy semmi újság jutalomban fogom ré
szesíteni, Parju. Addig is jól nyissa ki a sze
mét, még álmában is. Járőrözzön egész nap és egész éjjel. Kivált éjjel. Na, ég áldja, Par
ju, szép álm... izé, jó járőrözést.
- Jóccakát, pógámester úr. ígérem, nyugodtan alhatik: annyi őrjáratot végzek, hogy csak úgy záporozni fognak, meglás
sa. Egybe még az icaka belevágok.
Belevágott.
A rend fönntartásának gondját Mont
paillard néhány városi rendőrére hagyva (utóvégre ez rájuk tartozik), Parju a külvá
roson túli perifériát célozta meg, pontosab
ban és kevésbé nagyképűen: a település me
zőgazdasági övezetét. Logikus lépés egy mezőőrtől.
Arról már esett szó, hogy az éjszaka sö
tét volt. Ideje hozzátennünk, hogy még csöndesebb is annál, mint amennyire sötét.
Parju hébe-korba megáll, hegyezi a fü
lét, akár egy apacs-indián, de nem hall e- gyéb neszt, mint kiérdemesült, nagymére
tű ezüstórájának ketyegését.
Továbbhalad.
Oda ér a Chaville-birtok közvetlen közelébe.
Egyszer csak!... Hah! hah!...
Egyszer csak lépteket hallani...
A parkot övező sötét kőkerítésen egy homályos alak elmosódó körvonalai rajzo
lódnak ki.
Paiju szeme apránkint már hozzászo
kott a sötétséghez.
Semmi kétség: valaki éppen átmászni készül a falon.
- Most megvagy, nyavalyás csirkefo
gó! - bődül el Parju, egy kissé elhamarko
dottan.
Akár egy jávai tigris, veti rá magát az illetőre, de hiába remélt ettől az ugrástól
gyors hasznot (még lassút sem igen remél
hetett), a nyavalyás csirkefogónak titulált egyén ugyanis - hamarébb, mintsem az em
ber leírhatná - végrehajtotta azt a bűvész- mutatványt, hogy Parju-vei egy teljesen csil- lagtalan éjszakán mintegy tízezer csillagot láttatott, megtoldva az attrakciót egy-két ru
ganyos erőművészi gyakorlattal, ahogy ezt a vásári cirkuszosok programjai nevezik.
Ennek utána a titokzatos személy sür
gős késztetést érezvén a távozásra, úgy lé
pett meg, hogy meg sem várta az újrázásra biztató, a hiúságot hájjal kenegető „hogy volt, hogy volt” kiáltásokat.
Midőn Paiju magához tért, már késő lett volna a nyomába erednie annak, akit né
mileg igaztalanul nevezett nyavalyás csir
kefogónak; tudniillik, ha az illető még fu
tott (nagyon is valószínű föltevés), úgy már nyilván árkon-bokron is túl járt, és vajon milyen irányban? Ráadásul Parju-nél még bot sem volt, mellyel a garázda fickó nyo
mát üthette volna.
A közrend szerény szolgája ott maradt hát, helyben, úgy, ahogyan helybenhagyták.
Ekkora megaláztatásban még sosem volt ré
sze pályafutása során.
Az, hogy eltángálták, nem számított
különösebben. Vajon megvetés tárgyát ké
pezi-e egy tűzharcban megsebesült katona?
Más volt a rettenetes a dologban: miután megragadta a bűnöst, úgy eresztette ki a markából, hogy még csak személyleírást sem tud majd adni róla.
Csakugyan: az összecsapás oly viharos sebességgel zajlott le, hogy Parju még csak hozzávetőlegesen sem lett volna képes jó lelkiismerettel számot adni a jóember kül
sejéről. QH&jóembert mondok, nyilván sej
tik, hogy nem véletlenül teszem.)
Magas? Sovány? Szőke? Barna? Te
nor, vagy bariton? Kínos rejtély!
Továbbá... de Paiju eleinte sehogy sem akarta elhinni, hogy valóban...
...Túlontúl nagy volt körös-körül a fe
keteség ahhoz, hogy nekiálljon a földön ke
resgélni... de majd visszajön ide, már pir
kadatkor... Egek, nem! biztosan megtalál
ja... A Jóisten nem hagyhat ily borzalmas szégyent!
Nem bizony, és ezt jól húzzuk alá, mert tudnivaló, hogy igenis szégyen ez, a szé
gyenek szégyene, a megalázottság felső
foka: Paiju rémülten észlelte, hogy a küz
delem hevében elvesztette mezőőri jelvé
nyét. (Letépték?)
A jelvényét! A rend jelképét! Vajon egy mezőőr, aki elveszti a jelvényét, nem olyan-e, mint az a hadsereg, melynek elra
gadták a lobogóját?
A becsületükben lejáratottak verejtéke gyöngyözött alá hatalmas csöppekben Paiju ólomszín homlokáról.
- De nem, az nem lehet - törölgette le kabátujjával az izzadtságot. - Biztosan csak leesett, és napkeltekor ott találom a földön.
Paiju-né asszonyság, akit hazatérve leg
édesebb álmából vert föl, mogorván mére
gette az urát. Sokkal inkább kihozták sod
rából férjuram ruházatának friss folytonos- sági hiányai, mintsem a Parju arcán látható zúzódások; ami pedig a férje becsületén e- sett sérelmet illeti - szomorú, de tény, hogy a nők már csak ilyenek -, emez mélysége
sen hidegen hagyta.
Öt ö d ik f e j e z e t