A z első rész színje. M árta szobája. Függönyök, párnák, virágok, könyvek, zongora, mint az első részben. A szamovár zümmög. Késő éjjel. — Mihály hanyatt fekszik
a díványon. Márta m osolygó szemmel sürög-forog.
M á r t a : Hallgasd csak Mihály, hogy duruzsol a szamovár. Bizonyosan haragszik. Hallgasd csak. A zt mondja: Való az, valakit ilyen későn meggyujtani? M e g magyarázzam neki? — Hopp! Ezt még nem fejtegettük.
M i az, mikor valaki egy zümmögő szamovárral diskurál?
Ide hallgass. (Leül a szamovárral szemben és furcsa grimasszal zümmög.) — Ziuuu — zu-zu-zu, zuiuu. Nos?
Hát ez milyen dialógus?
M i h á l y (nevet).
M á r t a (felugrik és a díványhoz m e g y ): Harag
szol Mihály, hogy tréfálok? Nem tehetek róla. Muszáj.
M ár két nap óta mindig a dialógusról beszélünk. És olyan borzasztó komolyan. H ogy mi az, ha az ember a ba
rátjának beszél, mi az, ha a naplójának, ha önmagának, ha a Beethoven maszknak, mi az, fia valamit, mi az, ha semmit se beszél, ha angolul, ha franciául, ha sza
movárul beszél. U g y -e hogy majdnem szétbeszéltük e g y mást. Ha fel nem megyünk Emmához, akkor ma el sem jössz hozzám. U g y -e ? De nekem most jókedvem van.
Látod : hiába. Oly rettentően össze voltam zavarva, ka
varva tegnap. De látod -e: csak igazi idegenek közé kellett mennünk, hogy kisüljön, hogy mi ketten m ég is. . . (M i
hály fölé hajol.) U g y -e mégis?
M i h á l y (átkarolja m osolyogva): M égis megint a dialógusról beszélünk.
M á r t a : Hahaha. Csakugyan. M ért van az, hogy mi mindig ugyanarról beszélünk? Ha szorosan vesszük:
mi ketten mióta ismerjük egymást, ha komolyak v o l
tunk, m ég egyébről nem beszéltünk, mint arról, hogy miről beszélünk.
M i h á l y : Igen. A zt hiszed, hogy mások változato
sabbak? Csak közömbös és idegen emberekkel társal- gunk százféle akármiről. De ha két ember komolyan, mélyen közel jutott egymáshoz, mindig egy valamiről beszél. Valamiről amit nem a nap vetett elébük, amit magukkal hoztak, ami összehozta őket.
M á r t a : Csak összetanult duett. Az ilyen dialógus a muzsika egy formája. Az emberek elvégzik napi mun
kájukat, aztán este összeülnek, a holdra bámulnak és énekelnek. Amit együtt tudnak. M a Emmánál Quintett volt, de az az »első úr« hamisan énekelt.
M i h á 1 y : A z a néhány magunkkal hozott kimerít
hetetlen témánk, amit néhány barátunkkal beszélünk, nem összetanult duett csupán. Az a mi alaprajzunk. Azok a témák azért kimerithetetlenek, mert gyökerek. Állandó gyökereink, melyekből lélekenergiánk táplálkozik, magunk érzése mindenekkel szemben. Nem mi tanuljuk össze eze
ket a témákat. E zek a témák választanak és tanítanak bennünket össze dialógusra. A témához kell a barát, kell a másik, akiből ép oly mélyen jöjjön, akinek szintén gyökere legyen. M ert akkor érezhetjük csak, hogy va ló ságos valami az, amire egész lelkünk támaszkodik, hogy egy mély közös gyökér hajtásai vagyunk, mely
mész-szebbről jön és több, mint mi: princípium, melynek mi csak kifejezései vagyunk.
M á r t a : De u gy-e mindenkivel mást és máskép beszélünk? Tehát annyi barátom van, ahány témám?
V agyis: akinek sok a barátja, sok a mondanivalója?
M i h á l y : Csak a beszélni valója.
M á r t a : De ezek szerint mégis annyi ember vagyok, ahányat ismerek.
M i h á l y : Nem. Annyi embert ismerek, ahány v a gyok. Többel nem is találkozom.
M á r t a : E h! — De mégis ilyenformán sok ba
rát sok gyökeret jelentene.
M i h á l y : Ha valamely férfinak tizenöt szeretője van, az legfeljebb himerejére jellemző. De akinek há
rom barátjánál több van, az senki. A z frivol és gyökér
tel en. !
M á r t a : H ogy értsem ezt együtt?
M i h á l y : M ert egyetlen gyökerét érzi mindenki, aki magával hozott valamit. Nincsen mély ember, akit m eg ne döbbentett volna egyszer az az érzés, hogy bár
mit müvei, mindig ugyanazt csinálja, bármit beszél, ugyan
azt mondja mindig és végül is talán egész értelmét ki lehetne fejezni egyetlen misztikus formulában. Hanem, aki ezt az utolsó egy gyökerét megérzi, egyedül marad, mert amit az ember magával hozott, az nem ismétlődhetik.
De kevesen lelnek rá fiatalon. >Öregedni — mondják
— magányos m estersége
M á r t a : És a három barát, akit megengedsz ? M i h á l y : A magányosság felé vezető utak. M in
den barát egy egyszerűsítése, összefoglalása a v ilá g nak. Lelkűk eg y -eg y lencse, mely számomra a világ száz fényét gyűjti egybe. E gyb e: melyben a magaméra ismerek. De az utolsó formula megtalálása a cél: a magányosság. Ismerőse sok lehet az embernek, de aki
nek sok a barátja, soha sem érezte, hogy mindentől különböző egy értelme van.
M á r t a : Kérdeznék tőled valamit de . . . M i h á l y : De ? —
M á r t a : De előbb igyuk m eg a teát. Jó ? — (M egtölti a csészéket és isznak. Szünet múlván.) Külö
nös. — Oly rettentően felizgatott és megfélemlített a tegnapi beszélgetésünk és most még se bánom, hogy visszatérünk rá. Olyan biztosnak érzem magam. Nem tu
dom mért. Itt belül olyan biztosnak érzem magam, hogy kedvem volna most fitymálva v é g ig táncolni azon a sok örvényen. Hiába emlékszem rá, hogy a dialógus a különség öntudata, hogy vele egymást soha el nem érhet
jük, hogy csak a bennünk találkozott száz lélek dialó
gusának egyik szerepét akasztom a barátra és a ba
rátság csak m onológ víziókkal. Hát aztán? E gy viziód vagyok. De én kitünően érzem magam ebben az állás
ban. Csak sokáig tartson. — Haragszol Mihály, hogy tré
fálok? De nézd, olyan biztosnak, biztosnak érzem ma
gamat és magunkat. És ez van, mi vagyunk. Amit be
szélünk, az v ég re úgy is csak magyarázat. — Nem ? M i h á l y : Nem. De azért mégis igazad van. H i
szen minden gondolkodás végeredménye az, hogy nem ismerhetünk m eg semmit és az, hogy egyedül vagyunk.
De micsoda valóságunkon változtat a z? Nem ismerni, hanem élni kell a dolgokat. És hogy bennünk vannak-e csak, vagy kivül messze . . . a nagy egészben úgy is együtt és egyek vagyunk. R biztonság érzésén múlik minden.
Minden van, amit élek és a problematikusság a leg - fokozottabb elevenség. M i volt nekünk a beszélgetés ed
d ig? Észre se vettük. M ost fantasztikus, misztikus ka
land. R problematikusság csak öntudatom cselekvésévé változtat mindent, ami adott objektív, tunya létezésnek látszott. Cselekvéssé, amelytől lobogóvá lesz a világ,
mint Herakleitos viilágtüze. Cselekvéssé, melyben öntuda
tom formáit érzem, mint munkaközben testem izmait.
És van -e izgatóbb, istenibb játék annál az agyvelő- játéknál, a magam próbálásánál és istenkeresésnél, mely
től fantasztikus kalanddá lesz puszta létezésünk?
M á r t a (csendesen maga elé n ézve): N incs. . . Him
bálunk az ágon, melyre isten növesztett, úgysem szakad
hatunk le. (Szünet múlva visszaül Mihályhoz.) Mihály. K ér
deznék tőled valamit. De nem muszáj felelni rá. (Szünet múlva.) Rzt mondod az állandó témához kell a barát, a közös gyökér, az öntudata és összefoglalása a v i
lágnak. (Szünet múlva bizonytalanul.) De lásd Sándor elhagyott téged, pedig három esztendeig egy életet él
tetek. Neki sem volt más barátja.
M i h á l y (nem felel).
M á r t a : Haragszol, hogy beszélek róla?
M i h á l y (nem felel).
M á r t a (Mihály homlokára teszi a kezét. Halkan):
Látod, én néha azt gondolom: ha te el is hagynál, hogy az hiába volna. H ogy azért itt volnál az enyém.
R világszobából mégsem lehet kimenni. Három év előtt Párisban voltál és nem is leveleztünk. A z t hiszed kevésbbé léteztél, kevésbbé voltál pajtásom és szerelmem? N é
hány örömömmel kevesebb volt, de száz fájdalmammal több és az mind téged jelentett, te voltál. És mert nem tett különbséget a valóságos szavad, folytonosabb érint
kezésben voltam veled mint most. Néha azt gondoltam:
mit adhatna m ég? És féltem a visszajöveteledtől. De ha örökre elmaradtál volna is, nekem eleven viszonyom maradt volna hozzád. Valami eleven kísérőm, mely b efo
lyásol, melyhez igazodom , melynek felelek. Nem is a te emléked, va gy a te nézeteid, vagy mi, hanem azok a függetlenül elevenné lett érzések, melyekkel szerettelek.
M i h á l y : R láthatatlan lélek.
M á r t a : A láthatatlan lélek?
M i h a i l ) : Igen. — Azt mondtad: függetlenül ele
venné lett érzések, melgekkel szerettél. De ez több. Füg
getlen és eleven és nem csak érzés, hanem létező lény:
láthatatlan lélek. — M ik vagyunk m i? M illió sejtlény ta
lálkozásából, együttéléséből keletkezett uj értelem, uj élőlény. — És a másik ember millió sejtjével való együtt
élésemből nem támadna uj szervezet, melyet mi, a bent
foglaltak, már nem láthatunk?
M á r t a : Hm. Ez csak hasonlat vagy szószerint veendő hit? M ert olyan komolyan mondod.
M i h á l y : Szószerint veendő meggyőződésem.
M á r t a : De akkor kevéssé megalapozott, egyelőre.
Hiszen mi nem testi viszonyról beszéltünk. Azonkívül tes
teink nincsenek js olyan szoros kapcsolatban egymással, mint a sejtek azokon belül, ü gy, hogy én igazán le g feljebb hasonlatnak érzem ezt a haladványt, hogy mint millió sejtből mi, úgy két millió sejtünkből együtt egy harmadik láthatatlan lélek támad és három millióból egy negyedik. — Nem ?
M i h á l y : P ed ig nagyon egyszerű. A paradoxia kedvéért természettudományi, materialista hasonlatot fo gok használni (az én kezemben minden fegyver az én ügyemet védi.) — H ogy mi testi viszonyról beszéltünk?
A millió sejtet nevezhettem volna millió léleknek is;
ugyanarról beszéltem volna. Monisztikus gondolkodás szá
mára nem is érthető másképen. — És hogy nincsenek oly szoros érintkezésben? A kontinuitás elvénél fogva, a világmateria va gy szubsztancia bárminémü legyen is, egyfolytonos minden dolgokon keresztül. Üres közök el- gondolhatatlanok. M ár most: ha Ernst Machnak igaza van és az Én nem egyéb képzetek, érzetek, erők, anya
gok sajátságos konglomerátumánál, akkor is a kontinuitás elvénél fogva, a konglomerátum belső összefüggése nem
lehet se lényegesebb, se más, mint alkotórészeinek a konglomerátumon kívül fekvő, határoló erőkhöz és anya
gokhoz tartozása. Ha Ernst Machnak igaza van és az En-t alkotó erők és anyagok m ögött semmi függetlenül létező, halhatatlan valami nincs és a z Én csak egy v i
szony, egy szám — (nem lehet-e e z a szám halhatat
lan?) — akkor a testi-lelki kontúrba foglalt erők és anyagok közti összefüggés nem lehet sem szorosabb, se más, mint a kontúrvonal két oldalán lévők összefüggése.
Metafizikai szempontból — (sőt magasabb fizikaiból is)
— testem matériája belefolytatódik a világmateriába és semmi okom nincs feltételezni, hogy öntudatom energiái koponyám falán túl nem folytatódnak. — Szóval —
M á r t a : Szóval, te holmi mozaikjátéknak képze
led a világot. A z erők’ és anyagok úgy állnak össze, mint azok a színes golyók, melyeknek véletlen találkozásából...
M i h á l y : Véletlent nem mondtam.
M á r t a : Melyeknek egymásmellékerülése rajzolja ki az ábrákat. E gy síkra szórt színes golyók határozott konturu alakokat ábrázolnak. De a golyók a kontúron belül nem függnek szorosabban össze, mint a kontúr két oldalán lévők egymás között.
M i h á l y : Igen az alakok rajza tiszta és határo
zott. M égis közeik szubsztanciája nem különböző az övék től, sőt külön, határozott formájuk van, melyet két-két alak, kétfelől határolva, határoz meg. Valamint minden jó ornamentum közeinek külön, egyenrangú ornamentális értelme van. íg y rajzolódik kettőnk létezése közé, egyen
rangú szubsztanciából való külön létezés, kettőnk lelke közé a láthatatlan lélek, melynek kontúrját, kétfelől, ket
tőnk kontúrja rajzolja.
M á r t a : A láthatatlan lélek. — Furcsa. Akkor e láthatatlan lelkek számára mink vagyunk a közök és ők rajtunk keresztül szeretnek és barátkoznak.
M i h á l y : Illetve mi vagyunk az ő barátságaik és szerelmeik, a láthatatlan lélek, mely e kettősségből szükségképen adódik. — Mondd Márta, nem döbbentett m eg téged m ég - soha, hogy milyen csodálatosan, ren
díthetetlenül egyértelmű két-két ember közt a viszony, ha egymást egyáltalában m egérezték? Mintha arcot, ala
kot kapott volna, mely közéjük dermedt és lehetetlenné teszi, hogy attól fo g va lényegileg más hangon, más fo r
mákban érintkezzenek.
M á r t a (csendesen): De igen.
M i h á l y : Volt egy ember, aki ezeket a misz
tikusan eleven viszonyokat, ezeket a láthatatlan lelkeket látta: Dostojewsky. Ezért különbözik ő a v ilá g minden más költőjétől és egyedülálló és szent. Ha befejezted egy regényét, az az érzésed, hogy kétszerannyian szerepeltek benne, mint amennyit névvel megnevezett. M ert az ala
kok közti »fehér terület-* egyenrangú határozottságban, misztikus elevenségben és sorssal telítettségben legélőbb alakjával. II két-két embere közti viszony, azoknak min
den cselekedétől függetlenül adottan, saját lélekből létezik.
M á r t a (elgon dolkodva): Igen. — Csodálatosan egyértelmű két-két ember közt a viszony. — Talán ez az oka azoknak a tragédiáknak, melyek felnövő gyer
mekek leikébe hasadnak, mikor azok szüleiktől végkép elidegenednek, mert nem tudnak kis gyermekek lenni többé.
Hiába beszél az ötödik osztálytól kezdve a felvilá go
sodott apa és anya »kom olyan« a gyerekkel és az hiába van őszinteségre nevelve. Közéjük dermedt a régi v i
szony és annak csodálatosan egyarcu hangulatán nem lehet változtatni. Lehet egészen elmenni, lehet évek múl
tán barátságot kötni, mint két uj ember. De abban min
dig van hazugság. És a régi viszony megmarad akkor is mint valami kisértet, mely kettészakítja a múltúnkat,
ha azt mondjuk neki: te nem va gy én. Szinte csodá
latos, hogy oly kevés ember pusztul bele.
M i h á l y : E z talán a természet legimmanensebb tragédiája. És talán minden tragédia csak felnövés, mely
ben egy elmúlt viszony, egy láthatatlan lélek kisértete gyilkol. — M ert az nem múlik el. (Hosszabb pausa után más hangon.) A z t hiszed, hogy egy forma va gy akkord va gy nevezd bárhogyan, ha kettőnkből keletkezett, ha szép, uj, ha lenyűgözően, hatalmasan eleven volt, el- mulhatik, mert valaki engem elhagyott? =»Már mehet ő akárhova.« Talán csak az állványt vette le az épületről.
É s . . . (elhallgat.)
M á r t a (csendesen, elterelve): Akkordnak akarom nevezni, mert a többszólamú kórusból tudom m egér
teni. Két melódia vonul el egymás mellett, külön éle
tet és értelmet élő, sőt külön szöveget mondó két meló
dia. M égis az egymásmellett haladásból harmóniák tá
madnak, melyek sem az egyik, sem a másik, hanem harmadik külön hallható értelmek. És hiába váltak szét egy fontos akkord után a melódiák, hiába némult el az akkord mindenkorra — minden következő hang és minden következő harmónia magán hordja az izét, tőle kapja a jelentőségét.
M i h á l y : Mehet most már akárhova. Ha vala
kivel kezet fo g szorítani és azt fogja gondolni: sze
retlek, az mást fo g most már jelenteni, mint amit ed
dig jelentett. Legalább is ennyit m ég: »p ed ig Mihályt se tudtam már szeretni.«
M á r t a : M ih á ly !
M i h á l y : De talán m ég egyebet. Én abban a három esztendőben sok mindenféle embert eresztettem közel. Jöhettek. Ú gyse jelentett az a közelség semmit a kettőnké mellett. Jöhettek, mert hétszeres fala volt kö
rülöttem a barátságnak, ö elment. M ost megint ma
gamra csuktam az ajtót és elküldtem mindenkit. Talán mert mégis neki kell a legközelebbinek maradnia.
M á r t a : 0 neki ? — (Feláll és járkál a szobában.
Szünet m úlva): M ondd M ihály___ A z t mondod b arátság. . , (hirtelen) M it jelent akkor a szerelem. A barátság irány és ut magányos magad, végső értelmed felé. És a sze
relem? A z utszéien marad?
M i h á l y : A szerelem nem utam nekem sehova.
Én vagyok a szerelemnek útja ősöktől unokák fem > A ~ szerelem nem is bennem van, hanem én vagyok a sze
relemben. A barátság az öntudatom müve és a világ értelmét jelenti nekem. A szerelem az állatok és a nö
vények felől jön, nem tudok és nem tehetek róla, nem is jelent semmit, — csak van.
M á r t a : Állatokon és növényeken is túl m ég sok
kal messzebbről jön az ős szerelem. Nem több-e, mé
lyebb-e, szentebb-e éppen ezért a barátságnál, a fia
tal öntudat fiatal müvénél? Nem csodálatos-e, hogy an
nak a folyamnak, mely mellemet m egtöltve engem is ragad, látom a sodrát, messzi túl rajtam, minden dol
gokban a vilá g gyökeréig.
M i h á l y : Minden dolgokban, Márta, de nem a vilá g gyökeréig. M ert ami egyik dologtól a másikhoz vezet, az az egészhez nem vezet soha. Ami engem a dolgokkal köt össze, az az egésszel össze nem köthet, mert nem összeg az, melyhez összeadás révén jutha
tunk. De a dolgok végtelen láncát egy ponton áttörheti az öntudat és megérezheti és megalkothatja az egész szimbólumát.
M á r t a : A világon minden, minden szerelem.
M i h á 1 y : De a v ilá g egésze nem az. A szerelem eszköz. A szerelem azért van, hogy egy következő szü
lessék. Lehet, hogy minden kausalitásnak, minden m oz
gásnak végső indítója és a világon csakugyan minden
mozgás és minden eszköz. De a világegész áll, mert ami nem folytatható, nem folyhatik és a világegész nem lehet eszköz. Rz értelem. Lásd M árta a szerelem eszköz, a barátság nem. Nincs, ami következzék belőle és nem azért lett. R barátság értelem.
M á r t a (szünet múlva visszaül M ih ályh oz): Mégis azt mondtad tegnap, hogy a barátság csak monológ víziókkal. — (Babrál Mihály nyakkendőjével és az arca megint megenyhül.) — Ugyan nekem tetszenek a látha
tatlan lelkek. Szilárdabban érzem magam elpakolva a világládában, ha a közeink is ki vannak töltve. M i?
— De komolyan. M ost már szeretném is egészen m eg
érteni. — Nézd Mihály, ha a mi kontúrunk csak a mozaikfelület rajza és énünk szubsztanciája egymásba fo ly
tatódik egyfolytonosan minden dolgokon keresztül, ak
kor hogyan keletkeznek mégis a rajzok a felületen, hogy látlak én téged mégis határozott valakinek, látlak és értelek?
M i h á l y : Látsz és értesz? — M it tudsz te rólam?
— Színeket és m ozgásokat látsz, hangokat hallasz és azt mondod: ez ő. A zo k a színek és hangok azonban, tér
ben és időben egymás mellett vannak bár, magukban nem összetartozóbbak a csésze falán egymás mellett tük
röződő bútoroknál. T e konstruálsz belőlük egységgé en- gom, mondván: értelek. T e konstruálsz engem, per ana
lógiám, mert magadat egynek érzed. T e konstruálsz en
gem, mint én regényalakjaimat.
M á r t a : Valami különbség csak lesz köztük?
M i h á l y : Nincs. Alljtom, hogy metafizikai szem
pontból valamely költött és valamely valóságosnak mon
dott ember között, számunkra, semmi realitás különbség nincs. Egyform án készült mind a kettő.
M á r t a : Rz anyáknak m egjegyezni valójuk volna erre.
M i h á l y : A z anyák sem tudnak gyermekeikről egyebet egy csomó érzéki szenzációnál, viszont minden esztétikai kézikönyv tanítja, hogy a költő sem az ujjából szopja meséjét. A legvadabb képzelet is szerzett benyo
másokból, >tapasztalatokból« konstruálja képeit. Hango
kat, színeket, mozgásokat látott és azokból konstruálja, mint én téged és te engem.
M á r t a : Csakhogy a képzelet ezer különböző helyről szedi össze az anyagot, az életben p e d ig . . .
M i h á l y : Ugyanannyi helyről szedjük össze. T e azt hiszed, hogy mikor engem költöttéi, nem hoztál más
honnan anyagot? Lásd minden konstrukciónk egyszersmint értékelés. Minden szin a többitől való különbözőségé
ben kapja meg tulajdonképeni jelentőségét. Minden össze
hasonlítás pedig behelyettesítése máshonnan szerzett be
nyomásoknak. — Nem tudom, milyen szinü volna a sze
med, ha egy szeptemberi reggel nem ébredtem volna fel az árokparton úgy, hogy nem tudtam, hol vagyok és nem hullott volna á tiszta, halovány ég lelkembe, mint egy kiöntött, üres kehelybe. És más volna a hangod, ha sohase álltam volna a langyos, nyári záporban bi
zsergő, meztelen testtel. A kapott benyomásnak tulaj
donképen nincs más tartalma, mint az a viszony, mely
ben a többihez áll. A puszta megismerése és meglátása a dolgoknak már összemérés, helyettesítés, emlékekből való tovább folytatás. Egyszerű, konstrukció nélküli érzék
lés nincs. Egész jelenségvilágunk, a megjelenítés maga konstrukció, m ég pedig minden érzetemet valamennyi többiből konstruálom ás annak más, külön tartalma nincs is. — Ugyanaz az életprocessus hozza létre a költő me
séit, az őrült v ízió it és a mi valóságos életünket és köztük semmi realitáskülönbség nincsen.
M á r t a : Ebbe nem tudok belenyugodni. M égis van különbség köztük. — Van! —
M i h á l y : De az nem realitáskülönbség. Például miben különbözik egy olvasott könyv emléke múltad emlékétől? Semmiben. Öntudatod emlékbenyomásokból konstruált képe mind a kettő egészen egyformán.
M á r t a : De az időtávolságok érzése.
M i h á l y : Nincs. R múlt egész emlékezete egy síkon van és semmi távolságkülönbség benne nincsen.
Csupán levegőtávlat. Rz van közel, amire élesen emlék
szem: közel, »mintha tegnap történt volna®, még ha tiz esztendős história is; az van távol, amit más emlék el
nyom ott: távol, »mintha évekkel ezelőtt történt volna«, ha csak tegnap esett is meg rajtam. R múlt valódiságára nincs több kritériumod, mint egy tündérmeséére. Ha pedig a múltéra nincs, akkor a jelenére sincs. Lehet realitás
különbség a múlt és jelen között? Hiszen öntudatod szá
mára jelen nincs is, mert minden benyomásod emlék már csak. — Látod-e, a múlt a közbeneső, melynek révén megértheted, hogy ugyanúgy költjük az életet, mint a köl
mára jelen nincs is, mert minden benyomásod emlék már csak. — Látod-e, a múlt a közbeneső, melynek révén megértheted, hogy ugyanúgy költjük az életet, mint a köl