ce • z re

c :

re

K

z

• c X

cr

ce

'T>.

C

.C l.

MODERN KÖNYVTÁR

SZERKESZTI GÖMÖRI JENŐ

BALAZS BÉLA DIALÓGUS A DIALÓGUSRÓL

f f ARA 40 ^FILLÉR

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZ-

1 * VÉNYTÁRSULAT KIADÁSA BUDAPESTEN f f

N YU G AT

S Z É PIR O D A LM I ÉS KRITIKAI FOLYÓIRAT Főszerkesztő 10 N 0 T ü S

Szerkesztők

ADY ENDRE és FENYŐ MIKSA

Minden száma vaskos kötet

Közöl regényt, novellákat, tanulmányokat, verseket, színházi, művészi és könyvkritikákat

a legjobb Írók tollából.

Megjelenik minden hó 1-én és 16-án

Előfizetési ára egy évre 24 K,

| félévre 12 K. Egyes szám 1*20 K.

Kérjen m u t a t v á n y s z á m o t

a kiadóhivataltól Budaoest IX., Lónyay-utca 20

BALÁZS BÉLA

D I A L Ó G U S A DIALÓGUSRÓL

I. AZ Ü T K Ö Z E T . II. A S Z A L O N B A N .

III. A L Á T H A T A T L A N LÉLEK V A G Y A PAN P0E S1A.

AZ ATHÉNAEUM R. T. KIADASA

Könyvtárban megjelent m űvei:

T ö r t é n e t a L o g o d y - u t c á r ó l , a t a v a s z r ó l , a h a l á l r ó l é s a m e s s z e s é g r ő l . (Elbeszélés.) Modern Könyvtár 221. sz.

Sajtó alatt:

A z U t o l s ó N a p . (Dráma.) Modern Könyvtár.

E gyéb művei:

H a l á l e s z t é t i k a . Deutsch Zs. kiadása.

D o k t o r S z é l p á l M a r g i t . (Dráma). A adása.

V á n d o r é n e k e l . (Versek). A Nyugat i s z t é r i u m o k . (Három egyfelvonásos). A

Nyugat ki­

kiadása.

Nyugat ki-

A szerzőé minden jog, a fordítás joga is

Az ütközet

(Szép, asszonyosan puha, kissé túlzsúfolt szoba.

Függönyös könyvszekrény, letakart zongora. Általában sok takaró és szőnyeg és teli kisebb-nagyobb párnákkal a kerevet és karosszékek. Szép reprodukciók a falon, egy Beethoven maszk a zongora fölött. Virágok. Kis terített asztalka a kerevet előtt, mellette szamovár búg.

M eleg, homályos lámpafény. Késő este.)

M á r t a (két teáscsészét tesz az asztalra, aztán a szamovárt vizsgálja. K opognak): Jöhetsz.

M i h á l y (bejön): Jóestét aranyom. Csakhogy itt vagyok. (M árta kezét csókolja.)

M á r t a (megsimogatja Mihály lehajtott fejét): M e g ­ várattál.

M i h á l y : M árta! — Egész nap úgy éreztem már az időt, mint ahogy hajón, vagy kocsin a levegőt érzi az ember. Éreztem ahogy az arcomba vág, amint úszom benne feléd.

M á r t a (m osolyog): N o csak vesd le a bundát és ülj le. (Párnákat igazit neki a kereveten.) — Tudod, Mihály, mit szeretnék?

M i h á l y : M it?

M á r t a : Szeretném, ha egyszer ne tudnál semmi kedveset mondani, mikor bejössz hozzám. Ne hoznál

valamit készen magaddal, amit másvalahol kigondoltál.

Mintha csak boltban vetted volna. Szeretném, ha egyszer

nem jutna semmi se eszedbe. •

M i h á l y (M ártához közeledik): De csak nem vé­

tek, hogy egész nap rád gondolok és mindenféle eszembe jut. (Átöleli a derekát és lehúzza maga mellé a kere- vetre.) És látod, Márta, ilyenkor valami tehetetlen vágy van bennem, hogy mindent megmondjak neked, amit egyedüllétemben gondoltam és éreztem. H ogy tudjál róla, érezzed. Különben úgy vagyok, mintha csak egy töre­

dékem élne melletted és a többiről nem is tudnál. Olyan vágy az, mintha hozzád simulva szeretném, hogy min­

den sejtem minden sejtedhez érjen.

M á r t a (elgondolkozva csóválja fejét): Én ezt nem szeretem. A z nagyon is érezteti velem, hogy nélkülem is létezel. Bejössz hozzám és magaddal hozod a hideg­

ségszagot az utcáról. A z nem is igazi beszélgetés. Nem együtt létezünk benne ketten. Nem dialógus.

M i h á l y (magához öleli M ártát): Igazad van.

Gyere, csókolj meg, hogy elfelejtsem azt is, ami eszembe jutott, hogy ne is érezzem magam, csak tégedet. (M eg akarja csókolni.)

M á r t a (elhárítja és hirtelen fe lá ll): Várj, had töl­

töm be a teát.

M i h á l y : M i lelt?

M á r t a : Semmi, Mihály fiam. (Teát tölt a sza­

movárból.)

M i h á l y (kis szünet múlván): M it csináltál máma?

M á r t a : Későn keltem. — Délig gyakoroltam, egész délután a konzervatóriumban voltam; este leckét adtam és most vacsora után Zarathustrát olvasgattam és vártalak. Tulajdonképen egész nap vártalak. A zt hi­

szem, minden cselekvésnek van egy másik, igazibb értelme.

A z ember védekezik, vagy szeret, vagy vár vele. — Elég erős a tea?

M i h á l y : Igen. (M egfo gja az asztalon keresztül Márta kezét és visszahúzza a kerevetre.) De hát most itt vagyok, gyere, ülj mellém. (M agáh oz öleli és m eg­

csókolja.) Ennél közelebb nem férhetünk egymáshoz.

M á r t a (kibontakozik): Ne csókolódzunk, Mihály.

Látod, én úgy várom a jöttödet, mint valami szép misztériumot. A zt hiszem, most fel fogjuk egymás lei­

kéből huzni, amit magunk alig sejtünk, ü g y várom ma­

gamat és várlak téged. De ha itt vagy, mindjárt csóko­

lódzunk. És akkor vége. A csók a befejezés. Azután már nem tudunk beszélni. — A csók után már csak csók jöhet és amit mondunk is, nem más, mint a csókjaink újra megtapogatása. — Aztán elmégy és én úgy ér­

zem magam, mintha csak a nőstényed volnék. Ne ha­

ragudj, Mihály — de én szégyelem azt, hogy mi nem tudunk úgy igazán beszélgetni.

M i h á l y : A z elébb mondtad, hogy azt szeret­

néd, ha nem jutna semmi sem eszembe.

M á r t a : A z más. Ha mi csak referálunk e g y ­ másnak arról, ami velünk és bennünk megtörtént és * csak tudomásul vesszük, az nem igazi beszélgetés. Akkor nem történik velünk közösen semmi uj. Ha csak elve­

zetsz az utón, melyet már megjártál, úgy érzem, mintha mindig csak utánad futnék és sohse volnánk együtt. Tudod milyen az igazi beszélgetés? Mintha kézenfognák e g y ­ mást leikeink és együtt indulnának kirándulni egy is­

meretlen erdőbe, nem tudva, hova jutnak. — Értesz, M ihály? — M iért ráncolod össze a homlokod? — U gye akkor közös lelki kalandokat élnénk át. Uj dolgok szü­

letnének. — M iért nem felelsz? — Nem érzed, hogy milyen csodálatos valami lehet a beszélgetés?

M i h á l y : Olyan nagyon érzem, hogy félek tőle.

— Látod, ha én belefáradok magamba, hozzád jövök, hogy ne legyek egyedül. — Ha veled összemos a szere­

lem, akkor nem vagyok többé magamba csukva. Akkor letörtek a korlátok és úgy érzem, mintha visszafeküdnék az Ösmindenegybe kissé pihenni. — De ha beszélgetünk, ha ráeszmélek, hogy mi most beszélgetünk, ha hirtelen látom magunkat, amint egymással szemben ülünk és sza­

vakat mondunk, szavakba csomagolva nyújtogatjuk ma­

gunkat át egymásnak, akkor rettenetesen érzem önmaga­

mat. Érzem, hogy a legmisztikusabb, legnagyobb v ilá g - processus megy végbe most. Két öntudat érintkezik! A dialógus a történelem centrális, sőt egyetlen igazi ese­

ménye. Bármikor, bárhol akármi történik, arra redukál­

ható, hogy az egyik mond a másiknak valamit. Az a magva, az a születése minden eseménynek.

A t á r t a : Ugyan már! Ha az emberek nem tud­

nának beszélni, nem történne semmi?

M i h á l y : De. Csak történelme nem volna az em­

beriségnek. — Nem volna folytonossága, szerves evolú­

ciója az emberi tudatnak, ha nem értenők egymást. (Nem a beszélés a dialógus egyetlen lehetősége.) Ami az egyes ember tudatában az associació, az emberiségében az a dialógus.

M á r t a : Akkor az a dialógus, melyre én gon­

dolok, olyan volna, mint a szabadjára eresztett, csa­

pongó associació, az álom. M ih á ly: E gy álma volnánk az emberiség szellemének.

M i h á l y : De rajtam borzongás vesz erőt, ha szeiepeSni érzem magam a titokzatos világprocesszusban.

Értesz, M árta? — Nézd, itt ülünk, két ember, egymás melleit; egész közel egymás mellett és az nem elég.

Hidat kell verni. És most szavakat mondunk, puszta han­

gokat és nyomukban uj érzés, uj gondolat, uj élet támad bennünk — és én érzem, hogy most keressük egymást,

most érintkezünk, — de éppen ez érezteti félelmesen a kalönvalóságunkat. Oly nagy dolog történik most! — Ha nagyon megértettelek, meglepetést, megdöbbenést ér­

zek, mintha hirtelen csak most vettelek volna észre.

Mennél titokzatosabb előttem ez az érintkezés, annál jobban érzem a minden időn és téren túl való irtózatos távolságot, mely lélek és lélek között van. Attörhetetlen, örök magányomat érzem ! — Hidd el, Márta, a dialógus tragikus valami. Leikeink egyesülésének egyetlen módja és az választ külön. — Hiszed-e, ha az emberek érez­

nék a dialógus misztériumát, trémájuk volna beszélgetés közben. A z maga a meztelen élés, az öntudatunk m egvilá­

gította termékenyülés, keletkezés; az egyetlen esemény az ősesemény. A dialógus a tudat életében az, ami a természetben a koitusz.

M á r t a (Mihály szájára ü t): M ih á ly! — (A z asz­

talra hajtja a fejét.)

M i h á l y : U gy-e, bánt? — Bánt a szó. — Nem a gondolat bánt és nem az, hogy én gondolom. Csak az, hogy m o n d o m neked: A dialógus. M it jelent e z? Száz­

szor kimondod, ha a barátnőddel beszélsz és ha mi csak barátok volnánk, nyugodtan kimondanád előttem is.

De a legbenső, legszentebb közösségnek titkosnak kell lennie; arról nem szabad beszélni. M ert abban a pilla­

natban nem közösség' többé. A dialógus két félbe ha­

sítja. Ha hallod, hogy külön szavam van rá, érzed, hogy külön gondolatom van róla és mint egy hideg kéz, m eg­

érint az idegenségem. M ert az a két, egymásnak m eg­

felelő processus egymást kizáró két véglet. A z egyik teljes öntudatlanság, a másik a tudatosság, m egviiágitott- ság legmagasabb foka. Pedig a legbenső, legszentebb közösségnek titkosnak kell maradnia, akármifajta is. Em­

lékszel Nietzsche parabolájára? — Közeledtünk egymás­

hoz, én és a másik férfi, hogy barátok legyünk. Lelkünk

legbenseje vonzott egymás felé. M ár csak egy palló v á ­ lasztott el. Egymás szemébe néztünk és láttam, hogy át akar jönni. Akkor azt mondtam: A t akarsz jönni hoz­

zám ? — Erre ő megfordult, elment és sohasem tér töb­

bet vissza. — U gye, hogy érted, M árta? — Oh, a mi összetartozásunk! E g y -e g y diadal, ha megértettük e g y ­ mást szónélkül is. Akkor összevillan a szemünk és azt mondja: M i ketten összetartozunk, a többi mind idegen

— és gőgösen nézzük le a szegény fecsegőket. Csak ez a néhány néma perc az, melyben megsejtjük közös g y ö ­ kerünket. Ugye, azt mondja Zarathustra: »Im Erraten und Stillschweigen soll dér Freund Meister sein«. — A m egfigyelő harmadik az benned, aki beszélni tud rólunk.

A m egfigyelő harmadik az örök idegen benned. Csak ha hallgatunk, vagyunk e g y -e g y pillanatra egyek. De a dia­

lógusban ketten és hárman és százan vagyunk néha. (Né­

mely emberek dialógusa összes ismerőseik társalgása.) M á r t a : De, nézd, Mihály, a hallgatás sem lehet másféle, mint a pauzák a zenében; teljes némaság, nem mondhat semmit.

M i h á l y : Igazad van. Csak beszélve lehet hall­

gatni. — E z a dialógus misztériuma. Nem egymástól fü g­

getlen mozaikkövek a szók. Titkos, szerves kapcsolat van mindnyája közt. E gy hangos szó megrezzenti mind a többi alvót a lélek rejtett alagutjaiban. És ha legbelül kezdődik a vibráció, közömbös értelmű szavak szólal­

nak meg az ajkamon, nem is tudom, mért; talán csak, hogy elkerüljem, amit nem akarok kimondani. — De a vibráció folytatódik benned és telkedben felcsendül, mint egy hangtalan dal, szüzén, amit elhallgattam.

M á r t a : Furcsa, hogy az jutott most eszembe, hogy tegnap ott a könyvszekrényhez támaszkodva álltái sokáig, elgondolkozva. Hozzád léptem, meg szerettelek volna csó­

kolni — és egy gombot gomboltam be a kabátodon.

M i h á l y : Igen. E z olgan. Ez olyan, mint a sze­

relmesek kacérkodása. Az ilgen dialógus a lelkek komoly koketteriája. És szinte ugyanolyan erotikus forróság tá­

mad belőle. Csodálatos!

M á r t a : Látod-e, hogy csak nem lehetünk el be­

széd nélkül és félnünk sem kell tőle.

M i h á l y : A m ig rá nem eszmélünk a dialógu­

sunkra, M árta! P ed ig az nemcsak ilyenkor esik meg, mikor róla beszélünk, mint mostan. E lég egy szó, egy hanglejtés, egy fürkésző nézés és megjelenik bennünk az örökidegen, örökmagányos harmadik. Síkos párkányon szembejönni egymással, ez a dialógus. Ott csak alvajárók járnak biztosan. Ne nézd erősen a közeledőt; hangosan ne szólj és vigyázz, hogy egymásnak ne szaladjatok, mert egyedülvalóságára ébred és visszazuhan, fílvajárás, önfeledtség kell, mert egy meg egy sohasem ad kettest.

M ért kell magunkat elfelejtenünk, hogy a világszellem egy álma, egy monológja lehessünk?

Ha megint magunkra maradunk, ráeszmélünk, hogy együtt voltunk és fáj, mint egy elszalasztott alkalom; fáj, hogy észre nem vettük. Mindent oda kellett volna adni, mindent elvenni. De egy szót mondanál csak olyankor, melyért tudatosan nyúltál magadba, úgy csengene már, mintha szócsövön kiáltanád nagy vizeken keresztül. (E l­

takarja az arcát.) flki még sohasem érzett közel egy lelket, az sohasem volt m agányos! — (Sokáig hallgatnak.)

M á r t a (halkan): H ogy búg a szamovár. — Iszunk még teát? (Feláll és megtölti a csészéket.)

M i h á l y : És mégis. Leikünknek talán legmélyebb, soha ki nem elégített vágyódása a dialógus. E z a leg­

tragikusabb küzdelmünk. Ha ennek a harcnak történetét meg lehetne Írni. Az első otromba támadástól egymás felé, magas kultúrák szalonjainak gyönyörű ütközetéig.

Ez, és c s a k ez volna az emberiség története.

M á r t a (az asztalra teszi a teát és visszaül. Szü­

net múlván): De, nézd, Mihály, én nemcsak olyankor beszélgetek veled, ha együtt vagyunk. Én, ha magam­

ban gondolkodom is, tuiajdonképpen mindig veled beszél­

getek. De nem ám úgy, hogy eszembe jut néha: Vájjon mit mondanál. Bennem vagy és megszólalsz. Bizonyosan a t e gondolataid, a te szavaid. Rz enyémek nagyobbára csak feleletek és kérdések. — Sőt azt hiszem, hogy han­

gos szóval is csak azt mondom neked, amit már eleve te váltottál ki belőlem és másnak egész mást beszélnék.

És tudom, hogy te is úgy vagy vele. R dialógus ben­

nünk kezdődik és bennünk folytatódik. És minél tisztáb­

ban hallak olyankor, annál összetartozóbbnak érzem ma­

gunkat. Hiszen gyakran csak helyetted mondom, amit neked mondok. És az volt mindig a legszebb, ha csa­

varogtunk valahol ketten és úgy t u d t u k egymást. Olyan volt, mint valami hizelkedés, ha én téged mondtalak és te engem fe le lt é l... Ugye, M ihály?

M i h á l y (elgon dolkodva): Igen. E z úgy van.

Goethe azt szokta volt Írni Stefimének Itáliából: »Ich habé dir das angeschaut, Ich habé d i r das gelesen« stb.

Akit szeretünk, annak szenzibilitásával kibővül a miénk.

Akármilyen naivitás volt, volt abban azért valami, hogy szép versért, zeneműért azt is ünnepelték, akinek szólt;

szinte, mintha társszerző lett volna. Ha szeretünk vala­

kit, az is eszünkbe jut, ami neki eszébe jutna, azt is érez­

zük, amit ő érezne. Sőt elvegyülünk. R látásomon ke- resztülködlik a tied, mintha két üvegen néznék keresz­

tül egyszerre. E z a gondolatok amfimixise. Nem is tudom, parthenogenesise van -e az érzésnek és gondolatnak? (Hir­

telen behunyja a szemét.)

M á r t a : M i lelt? — M i jutott eszedbe?

M i h á l y : H ogy milyen széditően nagy, milyen he­

roikus, milyen szűzi lehet egy parthenogenetikus v ilá g -

érzés. Michel A ngeloé lehetett olyan. — És hogy miigen' kicsinyek, akik összebújnak.

M á r t a (fájdalmasan): M ih á ly! — (M. vállára hajtja a fejét.)

M i h á l y : De talán nem is igaz, hogy az a na­

gyobb. M it is keresne Erős, Plató Erosa a magányosok­

nál? — De talán nincsen is m onolog? Az is csak köz­

vetett dialógus és amíimixis. M ert millió lélekből van a lelkünk, ahogy millió sejtből a testünk. Nagyon sokan vagyunk. Százfelől vándoroltak, hosszú nemzedékeken ke­

resztül, hogy bennünk találkozzanak a lelkek. Ki tudja, milyen szerelmesek lugasa és milyen ellenfelek csatatere vagy. Ha elég nagy a csend, meghallod őket. (— B izo­

nyosan a »V om Freunde« fejezetet olvastad máma Z ara- thustrában. Különben nem arról beszélnénk, amiről be­

szélünk és ez nekem nem jutott volna eszembe. Ugye, hogy azt olvastad?

M á r t a (halkan): Igen. (Kezébe veszi a könyvet és lapoz benne.) — Erre gondoltál most (olvas): »Einer ist immer zu viel um mich« — alsó denkt dér Ein- siedler: »Immer Einmal Eins — das giebt auf die Dauer Z w e i«. — Ich und mich sind immer zu eifrig im Ge- spráche: W ie w are es auszuhalten wenn es nicht einen Freund gábe? — Immer ist für den Einsiedler dér Freund dér Dritte. Dér Dritte ist dér Kork, dér Verhindert, dass das Gesprách dér Z w eie in die T iefe sinkt.

M i h á l y : Erre gondoltam. — Kettőből nem lesz egy soha. De ha egyedülségünk kettéhasad, akkor jöjjön a barát és vállalja el az egyik fél szerepét, hogy m eg­

mentse az egységünk hitét. M ég a dolognak is oszto­

gatjuk száz lelkünket, mert egységünk hite az életfel­

tételünk, az individuatio. A mi barátságaink, szerelmeink, fetisizmusunk mind csak nagy, viziós m onologok! — Immer ist für den Einsiedler dér Freund dér Dritte!

— T e naplót vezettél azelőtt, Márta. M ért hagytad abba?

— A zt mondtad, azért, hogy én legyek a naplód. — Azért, mert nagyon harmadiknak, idegennek éreztél a naplód mellett. — De hiába dobtad a tűzbe!

M á r t a : Mihály, Mihály, ne kínozzuk magunkat!

M i h á l y : Hiába dobtad tűzbe. — M ost én v a ­ gyok a naplód. M ost egyik magadat olvasod le rólam, de én, én távolabb vagyok tőled, mint valaha.

M á r t a (kétségbeesve Mihály nyakába veti ma­

gát): Mihály, nem ig a z ! Nem ig a z!

M i h á l y (sápadtan hallgat. Hosszú csend).

M á r t a : Mihály, én félek. — Mintha szerteszét volnék szaggatva — és mindenfelől riasztana saját ki­

sértetem. — A szamovárban hallom és a Beethoven- maszkon látom. — Mintha eltévedt, bolyongó testvéreim volnának.

M i h á l y (öntudatlan kegyetlenséggel, kárörvendés- sel a hangjában): Érzed m agad? — Teliérzed magad­

dal az egész világot és szédülsz? — Vexirképpé lett a v ilá g : hol a másik?! — M ilyen szimplán és banálisán hangzik, hogy csak azt értjük m eg igazán, amiben ma­

gunkra ismerünk. És milyen rettenetes, örök fogságot jelent. De hát áttörhetetlenül volnánk körülfalazva ma­

gunkkal. Hol a másik, a tőlem különváló másik, aki után a karomat tárom ? — Ha erre gondolok, érzem csak a dialógus egész misztériumát! — Szétszórt magam, el­

tévedt testvéreim beszélnek hozzám. És mégis, mégis hoznak hírt rólad! — (Hirtelen feláll és Mártára néz.)

— De talán nincs is m ásik?! — Talán ugyanaz a millió lélek vagyunk mindnyájan, más centrumból n ézve? U gyan­

annak a millió léleknek más-más kaleidoskop-képe? — A zért érzem a másik lehetőségét, magát a másikat ma­

gamban. A zért » tudjuk egymást* néha. — Suggestio és jellem változás és őrület — és minden titkunk benne

kavarog ebben az örvényben. — Ugyanaz a millió lélek vagyunk valamennyien, de egy részét objektiváljuk a dialógussal. Ebből születik egységünk hite, az Én; ebből születik a Másik. Innen az olthatatlan, szomorú vágy a Másik után. — Csakhogy ez a szembefordulás választ külön és keretez körül és el kell magamat felejtenem, hogy a másikkal összeolvadhassak. Akkor széthullanak a kontúrjaim. Vagy, v a g y ! E z az individuatio örök, tra­

gikus harca. V agy szétlazulás, vagy magány. És minél elevenebb a világ köröttem, annál elhagyatottabb vagyok.

M á r t a : Istenem, Mihály, minek beszéltünk erről.

Félek tőled és félek magamtól! F élek !! (A halántékára szorítja a kezét.) — Mintha ebben a pillanatban jelen­

tél volna m eg előttem, mint egy vízió. Úgy érzem, mintha egy örvényben kavarognánk és széthullhatnánk minden pillanatban. — Nézd, Mihály, nézd a Beethoven-maszkot.

Milyen csendes, erős, milyen rendületlen nyugodt. — Óh, hogy bele lehet kapaszkodni!

M i h á l y (meredten néz a zongora fölött fehérlő Beethoven-m aszkra): A dolgoknak is osztogatjuk száz lel­

künket, hogy megmentsük az egységünk hitét. És biztosabb a dolgokkal való dialógus, mint a barátokkal. Nem bon­

togatja, hanem keményíti a kereteimet. A fétisekbe lehet kapaszkodni. A fetisizmus a magányosok vallása. — Csodálatos, hogy m egőrzi egy ilyen kő azt a Magamat, amit reábiztam, mikor fétisemmé lett egy nehéz órában, mikor az ő szeméből néztem magamba, belőle szóltam magamhoz. Én megyek tovább és száz hullám csap ke­

resztül rajtam. És gyakran betemetik múltamat, hogy nem érzem többé gyökereimet. Eltévedek. És akkor mint gyermekkorom városába megyek vissza egy ilyen kőhöz magamat keresni. Magamra csukom az ajtót és farkas­

szemet nézek avval a rendületlen, szigorú arccal és fi­

gyelem azt a dacos nagy kőszáját. És az én fétisem

szól hozzám ugyanúgy, egészen ugyanúgy, mint vala­

mikor régen és elfelejtett énem elevenedik újra bennem, legfinomabb, legsejtelmesebb hangulataival. Életem egy darabja tapad rá és azt kiemeli az időből. Én öregszem és változom. De róla örökegyformán, ei nem mulón sugár­

zik le a régi érzés, régi élet. Ebből csap meg a halhatatlanság sejtelme. Ezért istenek a fétisek.

M á r t a : M ih á ly ! — Nem is hozzám beszélsz!

M i h á l y : Nem hozzád beszéltem? — Lehet. Most te voltál a naplóm. Aki kiváncsi magára, annak féti­

sekre és barátokra van szüksége, különben szembejön vele a »D oppelganger«, ha szétszedi magát. Kell a Másik, hogy határoljon, hogy érezzem magam. A Másik, aki a kezemet fogja, mikor saját homályos mélységeim fölé hajolok.

M á r t a : A M á sik !! (A kezébe temeti arcát és felzokog. Aztán hirtelen felugrik, a homlokát dörzsöli, mintha le akarna törülni m agáról egy álmot.) — De hát mi ez, mi ez? — M i történik velünk? Nem bírom tovább! — (A zongorához fut és mellére csuklott fej­

jel, behunyt szemmel játszani kezd. Pillái alól csende­

sen szivárognak a könyek.)

(és játsza tovább az esdúr szonáta largóját.)

M i h á l y (mély sóhaj szakad a m elléből): — Játsz, Márta, játsz. — Leolvad rólam a varázs. — Mintha karok tárulnának ki bennem. — Kihez beszél az, aki zenével szól? — Ezt ő beszélte és mégis te mondod nekem. — T e vagy benne és benne vagyok én. E z az ősörvény hangja bennünk. — Itt együtt vagyunk vala­

mennyien, mintha egyetlen óriás lélekké kapcsolódnánk és mégis mindnyájan az Egész vagyunk.

M á r t a :

M i h á l y : Emel és visz az á r ! És én beléfekszem szétvetett karral nyugodtan, biztosan. — Nem markolom már félve össze magamat. Hiszen nincs szembe semmi.

Nincs idegen és nincs Másik. Bennem hullámzik és dalol az egész. — H ogy ömlik le rám. — Nagy, meleg hul­

lámok. — (Márta felé közeledik és a vállára teszi a kezét.)

I

Modern Könyvtár. Balázs B éla : Dialógus a dialógusról. 2

M á r t a (végigjátsza a tételt. M é g egy kicsit ölve marad és m egfogja Mihály kezét a vállán. Aztán lassan feláll. Könytől nedves arccal, bágyadtan m osolyog és átfogja Mihály nyakát.)

M i h á l y (szelíden a vállára fekteti Márta fejét.

— S ú gva): Nem. — Máma nem csókolódzunk.

A szalonban

(Mihály és Márta együtt vacsoráztak egy vendég­

lőben és most már egy félórája szótlanul és kedvetlenül bandukolnak egymás mellett hazafelé. Mind a kettő attól fél, hogy a másiknak eszébe jut villamosra-ülést ajánlani, hiszen hideg van és pirosra fújta már arcukat a szél.

M ert mind a kettő várja, hogy még valami történjék, ami véget vessen ennek a buta, tehetetlen feszültségnek.

— Márta megáll egy marónisnál. Mihály tovább megy, mintha nem vette volna észre, de tiz lépésnyire mégis megáll. Márta szó nélkül odatartja neki a gesztenyét, Mihály szó nélkül vesz. Hiába! — M é g kedvetlenebből mennek tovább. E gy utcasaroknál Márta hirtelen megáll.)

M á r t a : Gyerünk fel Emmához.

M i h á l y : Nem megyek.

M á r t a : Én megyek.

M i h á l y : Szervusz.

M á r t a (nem nyújt kezet. Szótlanul állnak, végre megszólal halkan): De gyere, Mihály. Nagyon rég nem voltunk már nála.

M i h á l y : Ott most mindenféle emberek vannak.

M á r t a : Igen. — Éppen azért gyere.

2*

M i h á l l j (gúnyosan m osolyog): Nem elég, hogy már négyszem közt »sem tudunk egymással beszélgetni®, még társaságba menjünk?

M á r t a : A zt hiszem, túlsókat voltunk négyszem­

közt. Ha kettőnkből áll az egész világ, akkor egy szó, egy gondolat egész világot tud közénk gördíteni és nincs amin mérjük a közelségünket. Emberek közé akarok menni; idegenek közé! Láthassuk magunkat idegenek közt.

— Gyere.

M i h á l y (nem felel, de befordul az uccába; Márta utána).

(Egy negyedóra múlva Emma asszony szalóiijában vannak. Két idegen urat találtak ott. Emma asszony, miután uj vendégeit fogadta, visszafeküdt az ottománra, magához ültetvén Mártát, úgy hogy kezével elérje a kezét, melyet beszédközben néha m egfog, vagy simogat.)

E m m a (anyás fölény van a modorában; furcsa, mély hangon beszél): No, ti két csavargó, ugyan jókor jöttök. — Talán együtt vacsoráztatok?

M á r t a : Dehogy. — A kapuban találkoztunk v é ­ letlenül.

E m m a (alig észrevehető mosollyal figyelve M i­

hályt, akinek összerándult a homloka és lesütötte a sze­

m ét): Ig a z is. — Akkor aligha jöttetek volna fel. —

— A z pedig baj lett volna, mert mi itt már nagyon unatkoztunk. Mi, urak?

E l s ő ú r : Hogyan mondhat ilyet, Nagyságos asz- szonyom. — Hiszen szakadatlanul beszéltünk, a legérde­

kesebb témákról. !

M á s o d i k ú r : M ég most is piros az arca, úgy belehevült a vitába.

E m m a : Hogyne. — Hiszen maguk ötletesek és müveitek és könnyen vetnek fel témákat, amik beleránt­

ják az embert. — De hát téma, téma; örökké valami

megnevezett, középre állított témáról beszéltünk. — A z nem szép, csendes túlömlés, hanem szivattyúzás. Aztán az ilyen m egformulázva felvetett téma mindig valami, amit maguk közé állítanak a beszélgetők, hogy elkerüljék eg y ­ mást néha szeméremből, néha tehetetlenségből. Ú gy van, úgy; hiába haragszik. Különben én va g y o k a hibás, az én feladatom lett volna ^kiváltani m a g u k a t maguk­

ból®, ahogy mondani szokták.

E l s ő ú r ; De utóvégre mégis csak valami témáról beszélünk mindig, ha nem is úgy vetjük fel, h ogy: V olt már a tárlaton, nagyságos asszonyom? — V a g y ; M i a véleménye az új magyar zenéről? — Hiszen idegen, kö­

zömbös tárgyakkal úgysem hozakodunk elő. — És valaki, ha szándékosan vissza nem tartja, ne tudná belefektetni a szubjektivitását a beszélgetésbe, mert tudja, miről van szó? — Talán bizony most nem valami témáról beszé­

lünk?! — » A téma szerepe a dialogusban«, ez most a témánk.

M i h á l y és M á r t a (összenéznek és elmoso­

lyodnak).

E m m a : Nincs igaza, nincs igaza. És hiába akarja ezt a mostani beszélgetést elrontani avval, hogy defi­

niálja. — Ezt nem hetedhétországról hoztuk, nem egy tartalék készségből szedtük elő. Ez most, itt m e g t ö r ­ t é n t velünk.

M á r t a : Ez, ez a fontos! — Ha máshonnan hoz­

zuk a témát, akkor már végigélt, megmerevedett élmé­

nyeket állítunk egymás mellé, ha először jut is most eszünkbe kifejezni őket — és egymás mellett futó m o­

nológok a beszélgetésünk. Ennek pedig olyan — olyan halottszaga van. U gye, ezt nevezted te Unalomnak, Emma?

— Csodálatos, hogy milyen nehéz életre találni ebben az életben. — R ég be- és kifejezett; rég gyökerevált ha­

lott dolgokkal érintkezhetünk csak és az emberi társaságok

csak ezek révén függnek össze. Mintha m egfagyott lá­

ván járnék és valahol nagyon mélyen alattam buzogna csak a forró, eleven ár.

M á s o d i k ú r : Talán a lélek is, mint a szerveze­

tek, kiválasztja a halott sejteket, hogy azok a fölüle- tekre rakódván, takarják és védjék.

M á r t a : Csakugyan ilyen halott réteg boritja az embereket és e z az, ami különválasztja, magányossá teszi őket. Ezen áttörni a dialógussal, azon múlik min­

den. — H ogy olyan melegség legyen közöttünk, amilyen m elegség van a mellünkben; hogy olyan élettel teljes legyen a beszélgetésünk, mint a magányunk. Hiszen mez­

telen, véres elevenségre szomjazunk valamennyien! De, mondom, az csak úgy lehet, ha közösen történik velünk valami a dialógusban! (Gyáván, futópillantást vet M i- hályra.)

E m m a : Úgy beszélsz, mintha már bajod lett volna evvel.

M á s o d i k ú r : Lássa, Márta kisasszony, ugyan­

így van az az elevenséggel, m elegséggel a drámában is.

— Vannak darabok, melyeknek erős, gyors cselekvésük van; szellemes dialógusuk is, sőt lelki mélységük is — és mégis hidegek, halottak. M ert a dialógusban magá­

ban nincs esemény, nincs keletkezés; az pusztán kész gondolatok, kész érzések összevetése, va gy valami látha­

tatlan m érlegre való dobása. — De viszont a dialógusban összehajolhat két élet, mint két ív, mely egymást tartja és külön-külön visszaomlana. És semmiben sem lehet keletkezést, definiálhatatlan elevenségei úgy megmarkolni, mint benne. Ezért csaphat meg a misztikus, meleg áram, életszag a drámából, jobban, mint minden másból. — Pedig, ugye, ezt szomjazzuk.

E m m a : Kedves Mihály, szeretném a maga hang­

ját is hallani. Én azt szomjazom. — Nem szólalt meg még, mióta itt van.

M i h á 1 g : Ped ig akarok valamit mondani. Azt, hogy a megnevezett, definiált téma a dialógusban csak­

ugyan közéje áll a beszélőknek és nem ereszti egymás­

hoz. De nem azért, mert a közös keletkezést teszi lehe­

tetlenné. A z nem is mindig igaz.

M á r t a (kissé elpirul. De nem néznek egymásra).

M i h á l y : Hanem, igenis, azért, amit az első úr az elébb mondott: mert nagyon tudjuk, hogy miről van szó.

E l s ő ú r : De hiszen megmutattam, hogy mégis valami témáról beszélünk mindig.

M i h á l y : Lehet. M égis, ha e g y m á s s a l szeret­

nénk beszélni és az a téma tudatossá válik, attól fo g va úgy teszünk, mintha arra a dologra, va gy problémára volnánk kiváncsiak, nem pedig egymásra.

E l s ő ú r : ü g y teszünk?

M i h á l y : Igen, tettetjük. M ert bár érezzük mind a ketten, hogy mellémarkoltunk, röstelljük észrevétetni, hogy a belőlünk sugárzó feszültség nem valami témának szólt, hanem egymásnak. Nagyon feltűnő lenne a tehetet­

lenségünk, hogy nem sikerült egymáshoz jutnunk. Nyug­

talanítana, hogy utóvégre mégis csak valami témáról kell beszélnünk; hát mit akarunk egym ástól? — M ég jobban idegenkednénk. — Beszélünk hát a felvetett pro­

blémáról és kárpótoljuk magunkat avval, hogy belecsem­

pészünk magunkból annyit, amennyi belefér. Csakhogy az nem sok. M ert az, amit v a l a m i r ő l mondunk, min­

dig sokkal több és mindig sokkal kevesebb, mint ami bennünk van. A mi belső állapotunk száz nagyon külön­

böző hang harmóniája és abból ugyan kevés fér bele a témába. — Viszont a logikának lánca és a tudásunk ki­

húz saját magunkból és sokat mondunk a témáról, ami hozzátartozik, igaz is, de bennünk tulajdonképpen nem élt.

E m m a : K ivált ha felvetődik a »kinek van ig a za ? « kérdés, amit e z rendesen m agával hoz.

, E l s ő u r : ö n azt állítja, hogg amit valamiről mondunk, az mindig sokkal több és sokkal kevesebb annál, ami bennünk él. — És ha nem tudatos, hogg miről van szó, ez a diszharmónia nem volna m eg? — tekintve, hogg azért akkor is v a l a m i r ő l beszélünk?

M i h á 1 g : Nincs meg. M ert olgankor a szó sulg- pontja nem a fogalm i tartalmában van, hanem abban a hangulatában, melg a csengéséből, az ajkam mozdulatá­

ból, abból, hogg éppen, mikor mondtam, szövődik és mint féngpára veszi körül. R szó maga rendesen egész jelentéktelen, mégis e b b e n vaggunk benne mi, bár té­

mát aligha világit meg. Ilgen az, mikor például azt mond­

juk: »N ézd, hogg süt át és higit fel mindent a napféng.

Mintha tükröző, szikrázó vízből volna a v ilá g .« — És ez körülbelül ezt jelenti: »Fáradt vaggok. Szeretnék ide­

gen, fénges tengereken evezni. N agg, fehérszárngu bár­

kán evezni Tahiti felé.* — V agg ketten eggütt ülnek.

Rájuk alkongodik és az asszong azt mondja: »M a fáj nekem a sötétség, ggujtsuk meg a lámpát. De te ggujtsd m eg és hajtsd be az ablaktáblát. T e csinálj mindent. Jó?

— L eggen megint féng és meleg és nekem meg se kelljen mozdulnom.* És hogg ez mit jelent? R muzsi­

kát is segítségül kellene hívni, ha m eg akarnók más- valahogg érttetni.

M á r t a (fülig pirult és az ölébe sütötte szemét, hogg észre ne veggék).

E m m a : Ismerik ezt a kis német verset? Igg kezdődik: »Sprich nur sprich« aztán:

Dtirch das Ohr nach innen gleitet die Welle

Frieden tragt sie und Helle tönend mit mit sich.

Ich hőre die W crte rinnen — ich w iil mich auf keins besinnen — ich hőre dich.

E l s ő u r (m osolyogva): Hiszen ez szép. Csak na­

gyon nehezen tudom elképzelni, hogy a dialógus annál tökéletlenebb, minél intelligensebben és világosabban be­

szélünk. Nagyon bennem van úgy látszik az az elfogult­

ság, mely annak, amit gondolatnak, igazságnak, szelle­

mes kifejezésnek nevezünk, valami tartalmi értéket tu­

lajdonit. Azonkívül, azt hiszem, kicsit sokáig tartana, m ig ilyen dialógusban valamit tisztáznánk.

M i h á l y : Igaz. Csakhogy nem valami tisztázá­

sának módjáról volt szó, hanem egymás élete mele­

gének a megérzéséről. És bizonyos, hogy minél súlyo­

sabb valamely gondolat, minél élesebb az igazsága, annál kevesebb az emberize. R nagyon szellemesen és szépen formulázott mondás mintha magában kereken, függet­

lenül érvényesen, különválna a mondójától és semmi köze sem volna többé hozzá. S őt! Iga z-e, rímnek és ritmus­

nak elhihető ereje van. Ha egy mondás pattog és cseng, az mintha kritériuma volna az igazságnak. M ert olyan magában élő, mintha nem is egy bizonyos egyén mondta volna, hanem csak úgy elő találtatott volna ez világban, mint valami szép kő vagy virág. E z csak a fordí­

tottja az előbbinek. És lássa, ha én nem azért megyek a barátomhoz, hogy valamit »tisztázzunk«, hanem csak éppen ő hozzá megyek, akkor nem szeretem a nagyon okos dialógust. És általában szeretem a dadogókat. Sze­

retem azokat, akikből nehezen, még véresen tördelnek

ki a szavak és nem válnak le, mint független igaz­

ságok, ha ő k e t szeretném m egfogni bennük. A z ilyen beszédből érezhető igazi, meztelen élet. És minden de­

finíció csak azért teljes, mert halott.

M á s o d i k ur : Épp igy van a drámában. Amely pillanatban a bölcseségek és szentenciák külön észre­

vehetők, v é g e az életmelegének.

M i h á 1 y : E z a nagyon egyszerű, de duplafenekü dialógus az, amit a zsidók rendszerint nem ismernek.

(Első ur, remélem, nem veszi zokon. Különben is csak egy karaktertípust értek rajta.)

E m m a : H ogy venné zok on ?! Ig a z -e ? Szinte furcsa, hogy a zsidók olyan objektiven tudnak magukról beszélni.

E l s ő u r : De nem is tudom, mért tartanám ezt hibának?

M i h á l y : Tudniillik a zsidókban rendszerint nincs csendes, egész lassú keletkezés, melynek feszültsége már érezhető és kisugárzik, bár még sokára fo g befejeződni.

Inkább csak aktuális dolgokra van bennük vonatkozás, nem alig m ozgó, távolfekvőkre és ezért vibrálóbbak.

Jobbára készen van bennük minden és igy könnyen, szellemesen és gyorsan tudják kifejezni.

E l s ő u r : De, nézze csak, uram! ön, aki annyira hive a kifejezés közvetlenségének, hogy a tudatosságát, a gondolati precizitását is el akarja kerültetni és talán legszívesebben csupa indulathangokkal beszéltetné az em­

bereket, ön kifogásolja a könnyű és gyors kifejezést?

Hiszen a lassan, meggondolás után kiejtett szó csak v e ­ szíthet a közvetlenségből, friss melegéből és átszür- tebbé, élettelenebbé teszi a dialógust, mint akármi más.

M á r t a (türelmetlenül): H ogy maga mindenbe bele tud kapaszkodni. M ég sohasem hallottam, hogy valamire egyszerűen azt mondta volna: úgy van. Annyira, hogy

az ember már nem Is hisz az ellentmondásainak az őszinteségében.

E l s ő u r (m osolyogva): Vagyis csak azért mondok ellent, hogy elíentmondjak, eredeti legyek. (Komolyan.) Csakugyan nem mindig őszinték. Csakugyan nem mindig azért mondok ellent, mintha hibásnak tartanám az állí­

tást. De ha sohasem mondok egyszerű ugyvant, az azért van úgy, mert improduktív volna. Én is adok a termé­

kenyülésre, keletkezésre a dialógusban, a magam módja szerint. Amit a másik állit, az már megmondódott. Most rajtam áll körülnézni és lehetőségeket, viszonyokat fel­

hozni, ha egyébb eredménye nincs is, minthogy árnyalom, körülkerítem vele a másiis^ímítását. Gyqkran nem is ellentmondás az ellentmondásom, csak megemlítése annak, ami az embernek még eszébe juthat. A puszta igent fölös­

legesnek, improduktívnak érzem.

M á r t a : De van eset, m ikor produktív az i g e n. Ha oly vakmerő, hirtelen volt az állítás, hogy az én igenemre van szükség, hogy az illető maga is megbiztosodjék.

Ha az én megértésem ad csak továbbtermő életet annak, ami suhanó impresszió maradt volna. (Lop va Mihályra néz.)

M i h á l y (valami hálás lágyság van a hangjában, mely annál furcsább, minél hidegebb boncolás, amit mond.

M árta elérti): A z első urnák nagyon igaza van és marad­

junk csak a témánál, ha már tisztázni akarunk vala­

mit. A szavakon való gondolkodás nem mindig jelenti az átszürtséget, a közvetlenség hiányát. M ert a ki­

fejezésnek három stádiuma van; a nyers érzésből nem közbenső nélkül lesz a sző. A nyers eleven érzés képpé, fogalommá lesz, Ezt még sok nyelvnek sok szavával kifejezhetjük. De ez a kép vagy fogalom határozott, egyetlenegy, mással nem helyettesíthető. E z az, ami hir­

telen melegében születik meg, ez az, ami teljes képe

az eleven érzésnek, de maga már megjegecedett, mara­

dandó és csak emlékezni kell rá. R szót keresvén, mely ezt a képet takarja, várhatok és válogathatok, mert ez már nem is érzés, ez már tartalma egy szónak, melyet keresek, de mely talán még nem is létezik. És mert nagyon is igaz és közvetlen akarok lenni, keresek néha olyan sokáig, hogy annak az első jegecesedésnek egész frissessége benne legyen. Olyan ez, mint mikor a festő hetekig dolgozik egy tájképen vagy arckifejezésen, me­

lyet egyetlen pillanatban látott meg.

E m m a : Én mind értem, sőt tapasztaltam is, amit maga mond, Aáihály, de azt hiszem, hogy az ilyen dia­

lógus, sajnos, csak nagyon-nagyon jó barátok közt le­

hetséges és azok közt is ritkán. R férfiak mégis csak a véleményeiket és gondolataikat mérik össze és mindig keresnek egy távolabb fekvő valamit, hogy rá sem érnek egymást keresni.

M á s o d i k u r : M ivel pedig igy nem köze­

ledhetnek egymás felé, közös eszméket keresnek, melybe beleállván, mint egy hajóba — együtt utaznak valami messzi cél felé. Ez bizony szomorú néha.

E l s ő u r (m osolyogva): E z a szép, gondolati és fogalm i tartalmat lehetőleg mellőző dialógus különben is az asszonyok művészete és nekünk férfiaknak, ha egymással nem is, de asszonyokkal gyakran lehet ré­

szünk benne. Am ivel a világért sem akarom alsóbb­

rendűségét bizonyítani. S őt!

M á r t a : ü gy, csak ú gy! M aguk férfiak nagyon gyakran ereszkednek le hozzánk asszonyokhoz, hogy tár­

salogjanak is velünk és olyankor csakugyan nem kí­

vánják, hogy mélyenjáró és szellemes legyen a beszé­

dünk, kivált ha a hangunk szép és a szájunk se csúnya.

Milyen jó dolgunk is van minekünk. Csodálatos, hogy maguk férfiak komolyan tudnak beszélgetni, sőt barát­

kozni nőkkel, akikkel egy szellemi nívón álló férfival még szóba se állnának. Nem tűnt ez még fel magának?

Pedig gyakran szó sincs szerelemről. Nyilván tudatalatti titkos lelki életünk érdekli olyan nagyon.

E m m a (rendíthetetlen nyugalommal): E z az örök hím, édes lányom.

M i h á l y (kissé ingerülten): Nem ig a z! Bár férfi­

nak, illetve nőnek lenni több mint csak általában ember­

nek lenni. El is tekintve attól, hogy ez nevetséges és használhatatlan absztrakció csupán. M égis optikai csaló­

dás az, hogy komolyan beszélni és barátkozni tudunk olyan asszonnyal, akivel egy szellemi nívón álló férfival még szóba sem állnánk. Lehet, hogy annak az asszonynak nincs több tudása és gondolattermő képessége az illető férfinél. De az asszony lelki tartalmának nem ez az egyetlen kifejezése. Nagy koldusszegénységünk ez mi­

nekünk férfiaknak, hogy mindig gondolnunk vagy csele­

kednünk kell, hogy legyünk valamik, hogy az egész érté­

künk csak annyi, amennyit mondani, festeni va gy muzsi­

kálni tudunk. Az asszony szellemi, lelki értékei valahogy a puszta létezésében, testiségében is kifejeződnek és egyen­

súlyát tartják a mi agyvelőnk görcsös munkájának. Az asszony lehet sokkal több, mint amennyit az agyveleje segítségével kifejezni tud. E z a több az, ami az ő szavainak csak a meghatározhatatlan mellékzöngéiben csendülhet meg.

M á s o d i k u r : Annak, amit Mihály ur most mon­

dott, bizonyítéka a színésznő. (A táncosnőről nem is szólva.) M ért ez az egyetlen művészet, melyben az asz- szony nem hogy egyenrangú a férfival, de kétségtelenül fölötte áll. Számtalanszor konstatálták már, hogy a többi művészetben nincs és nem lehet asszony génié.

M ert a tartalmuknak csak egy töredékét tudják az agy­

velejükön keresztül kifejezni. Viszont a színészetben, ahol a testiség a lelki kifejezés fő eszköze, terem közöttük olyan, mint Duse. Én láttam már sok, nagyon nagy színészt, akik annyira kielégítettek, hogy tökéletesebb­

nek nem kívántam őket. De a művészetnek olyan félel­

metes fokán, mint Duse, férfit elképzelni sem tudok.

Sőt valami perverz van ebben a gondolatban.

M i h á l y : Csakugyan perverz volna elgondolni, hogy férfiből, akiből minden m egform álva válik ki, olyan anyagtalan kisugárzás áradjon, mint Duseből, valami ba­

bonás le v eg ő vel fogván őt állandóan körül, melyet az atyja Velencééhez hasonlított. És lám, minden értékes asz- szonynak van ilyesmi kisugárzása, ilyen élettel és lélekkel teli levegője, melyet a puszta testiségével teremt. És ehhez olykor beszélnie se kell, még m ozognia se; a puszta létezése elég. Az asszony akkor van legkirálynőibb pózban, mikor fekszik. És egy ilyen társaságban elég neki egy ottománra leheverni, hogy néma uralkodással fölülkerekedjék.

E m m a : N o -n o ! — Nem lázadás rejtőzik e m ögött?

M i h á l y : A megértés mindig hódolás. Lássa, Emma asszony, maga itten fekszik és alig szólt egész este egy szót. És mi mégis itt ülünk maga körül és oly komolyan beszélünk magának (ha egymásnak felelünk is), mintha életünk egyik legszentebb, legsúlyosabb óráját élnők. És mindezt, ha m ég emlékszik, az váltotta ki belőlünk, hogy maga elégedetlen volt e két úrral folytatott beszélge­

tésével. — Lássa, Emma asszony, ha egy férfi lefek­

szik, akkor vége. Mintha kihúzták volna a gyékényt a lába alól; teljesen jelentéktelen lesz.

E l s ő u r : Azt hiszem, ez a most emlegetett ereje az asszonynak (nem a fekvésre gondolok) képesíti őt szalónok teremtésére. Férfi tartotta szalón szintén per­

verz gondolat.

E m m a : No, ez talán inkább csak az asszony gazdasszonyi kvalitásaival függ össze, többek közt avval, hogy férfi szalónjában aligha kapnának olyan jó teát és süteményt, mint nálam.

M i h á l y : Kétségtelen, hogy ez is nyom a latban.

De az első urnák igaza van. A z asszony említett lég­

körében, az ő vezette dialógusban érintkezni tudnak férfiak, akiknek kiformált, kiélezett világnézlete mint a tüskéspáncél teszi különben lehetetlenné, hogy egymás­

hoz közeledjenek. Csak ez a maga szalónja is, Emma asszony, olyan benyomást tett néha rám, mint az az izgató cirkuszi mutatvány, mikor a szelídítő a legkülönbözőbb fenevadakat ereszti egy ketrecbe és azok m orogva jár­

ják egymást körül, de végül csendesen összefekszenek a lábai elé, sőt ölelgetik is egymást.

E m m a (m eggyőződéssel): Ennek a misztériumnak egyetlen magyarázata a jó uzsonna.

M i h á l y : Mondom, hogy én egész komolyan v e ­ szem ezt is. Csakhogy ez magában nem elég m agya­

rázat. E gy ilyen asszony sugárkörében levetjük kemény páncélunkat, mely azt nyomorítja meg leginkább, akit magunkhoz szorítunk. A z ilyen asszony kiváltja belőlünk megjegecedett formáink mögül meleg, nyers emberma­

gunkat, mely sokkal egyszerűbb, semhogy nagyon nagy különbséget mutasson. És ez összefér a másikkal, sőt talán össze is szokik.

M á r t a : M ert ti csak a szélsőségeiteket tart­

játok kifejezésre érdemesnek (ami különben természetes) és ezért aztán nem is gondoljátok, milyen rokonok v a g y ­ tok legbelül.

M i h á l y : És éppen a legmagányosabb, legsisa­

kosabb egyéniségek összehozása fontos. Magában g y ö ­ nyörű és többnyire kiszámíthatatlanul termékeny. Ebben

pedig épp úgy fejthet ki genialitást az asszony, mint a színészetben. De ami a két művészet kulturértékét illeti, emezt tartom nagyobbnak.

M á s o d i k u r : No, ez talán mégis több, mint amennyit mondani akart. M ert elvégre, a szó akadémikus értelmében, még sem művészet, vagyis csak közvetve teremt kulturértékét. Inkább alkalom azok létrejöttére.

M i h á l y : M égis nagyobb jelentőségű. Minden nagy, saját stilusu kultúrának eddig, melyről részleteket tudunk, voltak szalonjai, Aspásiáétól Madame Rachildéeig. És Eleonóra Gonzaga urbinói hercegnő és a W eim ari her­

cegnő, Madame Recamier és Ráhel Lew in, mind kultúrát és stílust teremtettek, kezessé és egymásnak hozzáférhe­

tővé téve az ő vadgenie barátjaikat. M ert azt a mesz- szire ágazó, egységes hangnemű éiet és világérzést, mely egyaránt nyilatkozik m eg beszédmodorban, öltöz­

ködésben, gesztusokban, csak úgy, mint emberek sorsában, azt a probléma és irányközösséget, mely a legkülön­

bözőbb művészeteken és mesterségeken kiüt, szóval azt, amit egy társadalom kultúrájának, stílusának szoktunk nevezni, azt nem a geniek hozzák létre. A génié ter­

mészeti jelenség, nem társadalmi és minél nagyobb, annál magányosabban és elszigeteltebben áll kívül rajta.

M á s o d i k ur : A társadalom rendesen a követ­

kező században szokta aprópénzre felváltva forgalomba hozni, vagyis a kultúrában értékesíteni —

M i h á l y : De az ilyen társaságok, szekták, az ilyen szalonok lehetővé teszik, hogy egyidejűleg gyújtó közvetlenségben hassanak és válhassanak kulturelemmé.

Csak ilyen felekezetekben lehet az igéből vallás. Az ilyen szalonokban nagy egyéniségek érintkezésével össze- geződik, megkeményedik és tudatossá válik ami rokon bennük, elveszti személyes feltételességét és objektív reali­

tássá lesz. Ez pedig a stílus. És mindig ez a stílus

az, mely egy társadalom kultúrájának fokára jellemző, nem pedig magányos geniejeinek száma.

M á s o d i k u r : Nekünk például a negyvennyolcas időkben volt genienk több, mint amennyit elbírtunk, de ilyen értelemben vett stílusunk, kultúránk m ég sem volt.

Talán csakugyan az ilyen szalónok hiánya tette. Mert viszont volt valamikor az erdélyi udvarok körül, sőt a dunántúli nemesség közt is valamennyi a múlt század legelején.

M i h á l y : Egészen kétségtelen, hogy ilyesmi a szóban fo rgó asszonyművészet nélkül létre nem jöhet, amely művészet pedig a kifejeződésnek, a dialógusnak egy formája.

E l s ő u r : Csakhogy itthon vagyunk! A z t hittem, már sohasem lesz többet szó a dialógusról, pedig épen arra vonatkozólag akartam már régen valamit közbe­

vetni.

M á r t a : Csak tessék.

E m m a (elmosolyodik).

E l s ő u r : Igazán belátom, amit Mihály ur mon­

dott. De hát hiába: ez a gáncsolási viszketeg. Lássa, uram, azt akarom mondani, hogy mi a szalon lehető­

ségét az asszonynak abban a bizonyos »m ellékzöngés«, közvetlen, meleg dialógusban való művészetére vezet­

tük vissza, ámbár már régebben felvetődött az a véle­

mény, hogy az ilyen dialógus csak nagyon jó barátok közt is ritkán lehetséges. Asszonyokkal talán sokkal gyak­

rabban és talán nem is csupán négyszemközt; mégis, azt hiszem, hogy nagyobb társaságban két embernek olyan igazi, titkos, legbelső érintkezése lehetetlen.

M á r t a (valami diadalmas, fölényes jók ed vvel):

M aga azt nem tudja!

E m m a : Nem ám. Nem tudja elképzelni, hogy két ember nagyobb, társaságban egymáshoz beszél anélkül,

Modern Könyvtár. Balázs B éla: Dialógus a dialógusról 3

hogy egymáshoz szólna és anélkül, hogy a többiek azt észrevennék? — (R két asszony szeme összevillan.)

— Sőt, hogy két ember csak azért megy idegenek közé, hogy a saját, külön összetartozásukat újra fölfedezzék?

Sok minden furcsasága van ám a dialógusnak!

M á s o d i k u r : Rz ilyen, idegenek előtt rejtve folytatott dialógusnak azonban van egy nagy veszedelme, hogy tudniillik alig-alig kerülheti el a hazugságot. R hazugság pedig m egöl minden meleget.

R k é t a s s z o n y (egyszerre jó kedvük lett):

D eh ogy! D ehogy!

M i h á l y : (összeráncolt homlokkal, indokolatlanul keményen): De igen ! R hazugság m egölője a dialógus, vagyis az emberi viszonyok valódiságának, melegének.

R hazugság minden élet abszolút ellentéte. Nem a halál, hanem a semmi! R semmi! — M élyebbre nyúló bűn lopásnál, gyilkosságnál, mert azok csak társadalmi vétkek.

R hazugság metafizikai. E lvágja az életfolytonosságot és a semmibe szóratja lélekerőinket. És egy üres szóra érzések, gondolatok, sorsok épülhetnek! Hazugság egy perc alatt fel tud dönteni valamit, ami évekig épült! — R hazugság az egyetlen valami, amit gyűlölni tudok!

M á r t a (elsápadt).

E l s ő u r : De mért indul ezen úgy fel?

E m m a (hirtelen felül az ottománon, előre hajol és m egfogja Mihály kezét): Csitt, M ih ály! — Ide hall­

gasson és tanulja meg, hogy minden hazugság egy iga z­

ságot jelent, csak jó helyről kell nézni. Tanulja meg, hogy kivált asszonyoknál az a tény, hogy hazudtak, gyakran oly sok finom valóságot fejez ki, amennyit ma­

guk m eg sem érdemelnek. Lássa, maga magyarázta azt a művészetünket, hogy a beszéddel sok olyan dolgot tudunk kifejezni, amit nem is mondunk, és hogy ezek a legigazabbak, legszebbek? — Nem tudná elképzelni,

hogy néha ennek a kifejezésmódnak, mely egyebet mond, mint amit gondol, asszonyok szájában a hazugság csak a non plus ultrája? — M aga hozott példákat, majd hozok én is. Ide hallgasson! — Hol volt, hol nem' volt, volt egyszer egy űr, aki nagyon szeretett egy kisasszonyt.

De a kisasszony nem vallott szint, pedig ugyancsak sokat és hosszan sétáltak együtt. Séta után rendesen, betértek öreg barátnőjükhöz és elmesélték, hol jártak*

mit láttak. Történt azonban egy szép tavaszi délután, hogy a kisasszony nagyon megindult szivében és mikor öreg barátnőjük azon estén kérdezte, hol jártak, azt fe­

lelte: ma nem sétáltunk. És az egyszeri úr elértette e hazugságba rejtett gyönyörű vallomást. Elértette, hogy ez azt jelenti: »E rről a sétánkról ne tudjon senki, ez maradjon csak a miénk, mert ezen lettem úgy a tiéd, hogy mindenki más, még öreg barátnőnk is, idegen.®

A z az egyszeri úr nem v o lt olyan szamár, mint maga, kedves igazságszerető Mihály fiam.

M i h á l y (lesütött szemmel hallgat. Pausa).

M á r t a (nedves szemekkel, gyáván ): A zt hiszem, gyerünk haza. Késő lehet.

E m m a (felá ll): Csakugyan elég volt mára. M en­

jenek urak, menjenek. Jó éjszakát. (M ig a vendégei öltöz­

ködnek, a két úrral beszélget. Mihály és Márta hall­

gatnak. M ikor elbúcsúzik tőlük, Mihály vállára teszi a kezét, mondván:) M áskor együtt vacsorázzanak, mielőtt hozzám feljönnek, különben nem fogadom. — (A két asszony hosszan megcsókolja egymást.)

(Odalent az utcán elválnak a két úrtól és be­

fordulnak a sarkon. Akkor Mihály Márta karjába ölti karját és a lány a férfi vállára fekteti a fejét.)

3*

A láthatatlan lélek vagy a panpoesia

A z első rész színje. M árta szobája. Függönyök, párnák, virágok, könyvek, zongora, mint az első részben. A szamovár zümmög. Késő éjjel. — Mihály hanyatt fekszik

a díványon. Márta m osolygó szemmel sürög-forog.

M á r t a : Hallgasd csak Mihály, hogy duruzsol a szamovár. Bizonyosan haragszik. Hallgasd csak. A zt mondja: Való az, valakit ilyen későn meggyujtani? M e g ­ magyarázzam neki? — Hopp! Ezt még nem fejtegettük.

M i az, mikor valaki egy zümmögő szamovárral diskurál?

Ide hallgass. (Leül a szamovárral szemben és furcsa grimasszal zümmög.) — Ziuuu — zu-zu-zu, zuiuu. Nos?

Hát ez milyen dialógus?

M i h á l y (nevet).

M á r t a (felugrik és a díványhoz m e g y ): Harag­

szol Mihály, hogy tréfálok? Nem tehetek róla. Muszáj.

M ár két nap óta mindig a dialógusról beszélünk. És olyan borzasztó komolyan. H ogy mi az, ha az ember a ba­

rátjának beszél, mi az, ha a naplójának, ha önmagának, ha a Beethoven maszknak, mi az, fia valamit, mi az, ha semmit se beszél, ha angolul, ha franciául, ha sza­

movárul beszél. U g y -e hogy majdnem szétbeszéltük e g y ­ mást. Ha fel nem megyünk Emmához, akkor ma el sem jössz hozzám. U g y -e ? De nekem most jókedvem van.

Látod : hiába. Oly rettentően össze voltam zavarva, ka­

varva tegnap. De látod -e: csak igazi idegenek közé kellett mennünk, hogy kisüljön, hogy mi ketten m ég is. . . (M i­

hály fölé hajol.) U g y -e mégis?

M i h á l y (átkarolja m osolyogva): M égis megint a dialógusról beszélünk.

M á r t a : Hahaha. Csakugyan. M ért van az, hogy mi mindig ugyanarról beszélünk? Ha szorosan vesszük:

mi ketten mióta ismerjük egymást, ha komolyak v o l­

tunk, m ég egyébről nem beszéltünk, mint arról, hogy miről beszélünk.

M i h á l y : Igen. A zt hiszed, hogy mások változato­

sabbak? Csak közömbös és idegen emberekkel társal- gunk százféle akármiről. De ha két ember komolyan, mélyen közel jutott egymáshoz, mindig egy valamiről beszél. Valamiről amit nem a nap vetett elébük, amit magukkal hoztak, ami összehozta őket.

M á r t a : Csak összetanult duett. Az ilyen dialógus a muzsika egy formája. Az emberek elvégzik napi mun­

kájukat, aztán este összeülnek, a holdra bámulnak és énekelnek. Amit együtt tudnak. M a Emmánál Quintett volt, de az az »első úr« hamisan énekelt.

M i h á 1 y : A z a néhány magunkkal hozott kimerít­

hetetlen témánk, amit néhány barátunkkal beszélünk, nem összetanult duett csupán. Az a mi alaprajzunk. Azok a témák azért kimerithetetlenek, mert gyökerek. Állandó gyökereink, melyekből lélekenergiánk táplálkozik, magunk érzése mindenekkel szemben. Nem mi tanuljuk össze eze­

ket a témákat. E zek a témák választanak és tanítanak bennünket össze dialógusra. A témához kell a barát, kell a másik, akiből ép oly mélyen jöjjön, akinek szintén gyökere legyen. M ert akkor érezhetjük csak, hogy va ló ­ ságos valami az, amire egész lelkünk támaszkodik, hogy egy mély közös gyökér hajtásai vagyunk, mely mész-

szebbről jön és több, mint mi: princípium, melynek mi csak kifejezései vagyunk.

M á r t a : De u gy-e mindenkivel mást és máskép beszélünk? Tehát annyi barátom van, ahány témám?

V agyis: akinek sok a barátja, sok a mondanivalója?

M i h á l y : Csak a beszélni valója.

M á r t a : De ezek szerint mégis annyi ember vagyok, ahányat ismerek.

M i h á l y : Nem. Annyi embert ismerek, ahány v a ­ gyok. Többel nem is találkozom.

M á r t a : E h! — De mégis ilyenformán sok ba­

rát sok gyökeret jelentene.

M i h á l y : Ha valamely férfinak tizenöt szeretője van, az legfeljebb himerejére jellemző. De akinek há­

rom barátjánál több van, az senki. A z frivol és gyökér­

tel en. !

M á r t a : H ogy értsem ezt együtt?

M i h á l y : M ert egyetlen gyökerét érzi mindenki, aki magával hozott valamit. Nincsen mély ember, akit m eg ne döbbentett volna egyszer az az érzés, hogy bár­

mit müvei, mindig ugyanazt csinálja, bármit beszél, ugyan­

azt mondja mindig és végül is talán egész értelmét ki lehetne fejezni egyetlen misztikus formulában. Hanem, aki ezt az utolsó egy gyökerét megérzi, egyedül marad, mert amit az ember magával hozott, az nem ismétlődhetik.

De kevesen lelnek rá fiatalon. >Öregedni — mondják

— magányos m estersége

M á r t a : És a három barát, akit megengedsz ? M i h á l y : A magányosság felé vezető utak. M in­

den barát egy egyszerűsítése, összefoglalása a v ilá g ­ nak. Lelkűk eg y -eg y lencse, mely számomra a világ száz fényét gyűjti egybe. E gyb e: melyben a magaméra ismerek. De az utolsó formula megtalálása a cél: a magányosság. Ismerőse sok lehet az embernek, de aki­

nek sok a barátja, soha sem érezte, hogy mindentől különböző egy értelme van.

M á r t a : Kérdeznék tőled valamit de . . . M i h á l y : De ? —

M á r t a : De előbb igyuk m eg a teát. Jó ? — (M egtölti a csészéket és isznak. Szünet múlván.) Külö­

nös. — Oly rettentően felizgatott és megfélemlített a tegnapi beszélgetésünk és most még se bánom, hogy visszatérünk rá. Olyan biztosnak érzem magam. Nem tu­

dom mért. Itt belül olyan biztosnak érzem magam, hogy kedvem volna most fitymálva v é g ig táncolni azon a sok örvényen. Hiába emlékszem rá, hogy a dialógus a különség öntudata, hogy vele egymást soha el nem érhet­

jük, hogy csak a bennünk találkozott száz lélek dialó­

gusának egyik szerepét akasztom a barátra és a ba­

rátság csak m onológ víziókkal. Hát aztán? E gy viziód vagyok. De én kitünően érzem magam ebben az állás­

ban. Csak sokáig tartson. — Haragszol Mihály, hogy tré­

fálok? De nézd, olyan biztosnak, biztosnak érzem ma­

gamat és magunkat. És ez van, mi vagyunk. Amit be­

szélünk, az v ég re úgy is csak magyarázat. — Nem ? M i h á l y : Nem. De azért mégis igazad van. H i­

szen minden gondolkodás végeredménye az, hogy nem ismerhetünk m eg semmit és az, hogy egyedül vagyunk.

De micsoda valóságunkon változtat a z? Nem ismerni, hanem élni kell a dolgokat. És hogy bennünk vannak-e csak, vagy kivül messze . . . a nagy egészben úgy is együtt és egyek vagyunk. R biztonság érzésén múlik minden.

Minden van, amit élek és a problematikusság a leg - fokozottabb elevenség. M i volt nekünk a beszélgetés ed­

d ig? Észre se vettük. M ost fantasztikus, misztikus ka­

land. R problematikusság csak öntudatom cselekvésévé változtat mindent, ami adott objektív, tunya létezésnek látszott. Cselekvéssé, amelytől lobogóvá lesz a világ,