és kultúra
Az őserdő fái szinte eltakarják a Holdat és a csillagokat. A tűz fénye megvilágítja a masz-kokat, a testekre festett jelképeket, az ajakdíszeket. A sámán a kozmosz és az idő születé-séről énekel, amely ugyanígy éjszaka történt. Ez az éjszaka a teremtés éjszakája is. A törzs új otthonra talál, és mire felkel a Nap, a világ és az idő újjászületik.
Hasonló rítusokról ír Boglár Lajos Az indián kultúrák időfogalma című tanulmányá-ban és több más írásátanulmányá-ban (Boglár 2010: 66–76).
Társadalom- és valláskutatók sok ilyen eseménnyel találkoztak kutatásaik során.
A számos példa közül az egyik legizgalmasabbról Mircea Eliade A szent és a profán című művében olvashatunk. A valláskutató F. E. Williams és Lucien Lévy-Bruhl munkáiból merítve számol be egy új-guineai törzs hajósának tengeri utazásáról. A hajós tengerre szállásakor a mitikus hőssel, Aorival azonosul. Ugyanazt a ruhát és fejdíszt viseli, mint Aori a mitikus időben, az idő kezdetén. Arcát feketére festi, táncol a fedélzeten, ahogyan Aori tette, kezét kitárja, ahogyan Aori terjesztette ki szárnyait. Az „ahogyan” szó azonban nem adja vissza pontosan a cselekedetek minőségét, hiszen a tengeri halász nem „olyan”, mint Aori volt, hanem akkor ott ő maga Aori. Az idő, amikor a hajós halászni indul, a mítoszok ideje. A halász útja, személye, tevékenysége azonosul az őssel és a mítoszok változatlan idejével (Eliade 1996b: 60–67).
A szudáni nuerek körében kutató Evans-Pritchard is beszámol arról, hogy a nuerek hite szerint földjükön az 1930-as években (amikor az antropológus kutatását végezte közöttük) még állt az a fa, amely alól az emberiség származik. A nuerek valóságában ez evidencia volt. Evans-Pritchard szerint ezt a valóságot többek között az a struktúra határozza meg, amelyen keresztül a nuerek az idő folyását és az emlékezetet érzékelik. Ezt a struktúrát a nuer társadalmat meghatározó, egymást követő korcsoportok alakítják ki. A nuerek hat egymást követő korcsoportot tartanak számon. A nuer társadalom másik alapvető össze-tevője az ágazati rendszer, amely szintén egy állandó struktúrában helyezi el az élőket és
az ágazat ősét. Az ágazatok múltbéli kiterjedése és nagysága sem változik, függetlenül attól, hogy hány nemzedék követi egymást. A mítoszok ideje ezért olyan valóság, amely túl van a nemzedéki történelem határain, ettől függetlenül (vagy éppen ezért) az állandó-ság tényét rögzíti a változó és elmúló világban. Az emlékezet Nuerföldön körülbelül egy évszázadot ölel át, de közben, mivel az állandóság struktúrái nem változnak, a jelenkor és a világ kezdete közötti távolság is változatlan marad (Evans-Pritchard 1963).
Felmerül a kérdés, létezik-e egyáltalán objektív idő világunkban, vagy mi teremtjük az időt? Alfred Gell Idő és szociálantropológia című írásában az időt olyan univerzálénak tekinti, amelyet minden ember tapasztal, de amit a különböző kultúrák másképpen élnek meg és értelmeznek. Ennek megfelelően mindannyian érzékeljük, hogyan ismétlődnek az éjszakák és a nappalok, a holdciklusok vagy a napévek, ahogy az öregedést és az elmúlást is tapasztaljuk, azonban mindezt más és másféleképpen mérjük, magyarázzuk, rögzítjük (Gell 2000: 13–35).
Az idő többféle megélésének drámai példáját idézi föl Thomas Crump A számok ant-ropológiája című könyvében. Az európai időszámítás 1519. évében Mexikó őslakosai, az aztékok, Quetzalcoatl (második főistenük) eljövetelét várták. Időszámításuk 52 éves cik-lusának ebben az évében, a „kilenc szél” elnevezésű, Quetzalcoatlnak szentelt napon kel-lett az istenségnek megérkeznie kelet felől, fekete ruhában, hogy elűzze Tezcatlipocát, az aktuálisan uralkodó főistent.
Ugyanezen a napon, a nyugati naptár szerint április 22-én szállt partra Hernán Cortés a későbbi Mexikó partjainál. S mivel ez a nap nagypéntek napja volt, a spanyol hódító fekete ruhát viselt, amelyhez a kor divatjának megfelelően kalapot vett fel. Az időpont, a fekete ruha és a kalap, amely hasonlított ahhoz, amelyet a mítosz szerint a várt istenség is visel, az időfelfogások olyan együtthatását eredményezték, amely hozzájárult ahhoz, hogy Cortés kis seregével rövid idő alatt elfoglalja az azték birodalmat (Crump 1998).
Ugyanakkor egy kultúrán belül is találkozhatunk az időfelfogások különbözőségé-vel. Érzékletes példáját nyújtja ennek a magyar katolikus népi vallásgyakorlat. A farsang utolsó három napján, a hatalmas vigasságok idején – ahogy ezt megtudjuk Bárth János A katolikus magyarság vallásos életének néprajza című munkájából – a katolikus egyház szentségimádásokat rendezett, ahol a katolikus kisvárosok középiskolásai számára köte-lező volt a részvétel. Azt, hogy ennek örültek-e a diákok, nem tudjuk, de azt igen, hogy a farsangi időszak, különösen az utolsó három nap mulatságok, maszkos rítusok ideje volt, ahol a társadalmi és életmódbeli korlátok is felborulhattak például a szexualitás terén.
A profán idő és a szent idő ritmusa így térhet el egymástól egy kultúrán belül is. A két idő ráadásul dialektikus viszonyban is áll egymással, hiszen ellentétes értékeket foglalnak magukban. A két idő ugyanakkor a fenti példa esetében összhangba került egymással a farsang utolsó napját, a húshagyó keddet követő napon, hamvazószerdán. A farsang
„profán” idejét lezáró, a nagyböjti, húsvétra felkészítő szent időt megkezdő hamvazószer-dai misén – ahogyan napjainkban is – a pap hamuval jelölte meg a híveket. A hamu a halálra, az elmúlásra és a bűnbánatra utaló jelkép. A hamu ráadásul az előző évi nagy-hetet bevezető virágvasárnapi szentelt barka elégetéséből származott. A mise előtt a pap
megszentelte a hamut, amivel azután megjelölte a hívek homlokát, ezekkel a szavakkal:
„Emlékezzél meg, hogy porból lettél, és porrá leszel.” A szent idő tehát keretbe foglalta, legyőzte, magához adaptálta a profán idő eseményeit (Bárth 1990).
A farsangi időszak vigadozásaira hasonlítanak a zsidóság purim ünnepének egyes mozzanatai is. Mivel a zsidó naptárban a purim a nem zsidó farsangi időszak környékére (a két időszámítás eltérései miatt más-más napokra) esik, egy-egy szokáselem valóban átjárhatott a purim és a farsang között. A purim ünnepében viszont nem válik élesen külön a profán és a szent idő, inkább egybefonódik a kettő egymással. Erre világítanak rá az ünnep eseményei is.
A purimot a sorsvetés ünnepeként tartja számon a zsidó tradíció. Az ünnep a Bibliá-ban található Eszter Könyvének történetét eleveníti fel, amikor a perzsa Ahasvérus idejé-ben a király udvarának gonosz tagja, Hámán el akarta pusztítani a zsidóságot, s amelyet a király zsidó felesége, Eszter és nevelőapja, Mordeháj hiúsított meg önfeláldozó módon az Örökkévaló kegyelméből. Végül a gonosz megbűnhődött, és a zsidóság megszabadult a veszedelemtől. A purim ünnep középpontjában az Eszter történetét tartalmazó tekercs felolvasása áll. A rítus résztvevői követik a felolvasó szavait, majd amikor a szöveg Hámán, a gonosz nevéhez ér, a zsinagógában megszólalnak a kereplők. Vannak, akik a focimecs-csekről ismert dudákat szólaltatják meg, míg mások a padokat ütik, füttyögnek, fújolnak.
A purimi történet (amelyhez hasonló újra és újra megismétlődött a zsidó történelemben) így válik minden egyes ünnepi alkalommal átélhetővé. Vries rabbi Zsidó rítusok és jel-képek című könyve a következőket írja a purim zsinagógai atmoszférájáról: „A hangulat éppen nem áhítatos. Elvégre purim van! Az ember oly szívesen vigasztalja magát azzal a történelmi bizonyossággal, hogy mindig közel van a menekvés, és az ellenség mindig vereséget szenved” (Vries 2000: 99).
A rituális idő oly módon teszi lehetővé tehát az ősök idejének átélését, hogy ez az aktuális léthelyzetekben is élő tartalommal bír a későbbi, így a mai nemzedékek számára is. A purim alkalmával – ahogy a többi ünnep esetében is – nem válik szét a zsidóság történetének szakrális és társadalmi-etnikai összetevője.
Az ünnephez hagyományosan kapcsolódnak vidám színjátékok, koncertek, tánc és mulatság. A közösség tagjai közül ilyenkor többen jelmezben érkeznek a zsinagógába.
A purimi történetre utaló jelmezek mellett skót sapkák vagy playboy-nyuszis fülbevalók előkerülésének is szemtanúja lehettem. A tréfás jelmezek viselését, csakúgy mint az önfe-ledt vidámságot, nem csupán legitimálja, hanem egyenesen motiválja is a rituális-rabbi-nikus tradíció, példa erre az a parancsolat, miszerint purim napján „addig kell inni, amíg nem tudunk különbséget tenni az átkozott Hámán és az áldott Mordeháj között” – ahogy azt Hayim Halevy Donin írja Zsidónak lenni című könyvében (Donin 1997: 85).
A purim ünnepe a kisebbségi létből fakadó feszültségek feloldásához is kapcsolódik, és egyfajta „rituális szelepként” is értelmezhetjük. A kiszolgáltatott, kisebbségi lét törté-nelmi tapasztalataiból eredő feszültségek rituális feloldása ugyanakkor a hagyomány által előírt módon történik. A tradicionális minták nem sérülnek ezáltal. A purimi élmények
hatása így a mindennapokban sem válik bomlasztó tényezővé, inkább olyan derűs, vicces emlékké, amely jókedvet csempész a mindennapok világába.
Az utóbbi példák is illusztrálják az idő használatának és jelentéseinek sokszínűségét.
Rohanónak érzett és értékelt világunkban többfajta időtartalommal élünk együtt. A per-cekkel való versenyünkben például sokszor észrevétlenül is ott él a mitikus idők valósága.
Gondoljunk csak – a modernitás profán idejében is élő vallások világai mellett – egy sport- esemény, egy színházi élmény, a mozi „sűrített idejére” (ahogyan Mircea Eliade nevezi ezeket A modern világ mítoszai című tanulmányában (Eliade 2006: 21–43), vagy egy ifjú pár lakásavató bulijára, amely egy meghatározó, új életszakasz kezdetét jelenti számukra.
Az idő mérésének és minőségének különböző kulturális olvasataira mutat rá szel-lemesen Thomas Hylland Eriksen A pillanat zsarnoksága című könyvében. Eriksen az órát az idő külső megnyilvánulásának nevezi. Ezáltal az idő a modernitásban objektívvé, azaz olyan tartalommá vált, amely az emberi tapasztalattól függetlenül is mérhető. Ezzel szemben más kultúrákban a cselekmények irányítják az idő menetét, nem az idő mérése a cselekedeteket. Ez még olyan társadalmakban is megtapasztalható, ahol mára már meg-szokottá vált az óra és az idő beosztásának gyakorlata. A szerző elmesél egy történetet kollégájáról, aki egy jávai faluban végezte terepmunkáját. Az antropológusnak az egyik nap vonatra kellett szállnia, hogy eljusson egy közeli városba. Megkérdezett ezért egy férfit, hogy mikor indul a vonat. A férfi erre először elcsodálkozott, majd az egyik irányba mutatva így szólt: „A vonat onnan jön, aztán megáll itt, és egy kis idő után folytatja útját arrafelé” (Eriksen 2010: 219).