ŐSMŰVÉSZET Kr. e. kb. 100-ig
Háttér:
Biológiai lényként az ember a jelenleg élő nemeket figyelembe véve a Főemlősök (Primates) rendjébe, az Emberszabásúak (Hominoidea) főcsaládjába, az Emberfélék (Hominidae) családjába, az Ember (Homo) nembe tartozik. Állatrokonságával kihalt, pontosabban ásatásokból ismert alakok kapcsolják össze, amelyek az antropogenézis – az emberré válás – különböző pontjain helyezhetők el.
Időrendben a Föld története öt nagy korszakra osztható. Az első emlősök a mezozoikum-ban, a triász végén jelennek meg, de érdemleges adataink a főemlősökről igazából a föld-történeti újkor, a kainozoikum eocén korszakából vannak. Ekkor terjednek el Európában és az amerikai kontinens északi felén a félmajmok, majd az oligocénban az emberszabású formák.
Az emberszabású majmok első nyoma, az egyiptomi Fajúm közelében levő mocsaras vidék ásatásaiból előkerült Propliopithecus/Aegyptopithecus (kb. ‘inkább a majom-őse’ /
‘egyiptomi majom’) leletek mintegy 30 millió évesek. Ezt a négy lábon járó, vízszintesen álló gerincű, körülbelül 5-6 kg. testsúlyú, de 27 köbcentiméternyi agytérfogatú koponyával rendel-kező állatkát az emeli ki a kortárs emlősök közül, hogy testének és agytérfogatának aránya kedvezőbb, mint azoké. Az emberszabásúak és az ún. félmajmok között valószínű éppen az Aegyptopithecus az átmeneti láncszem. A két ág körülbelül 25-20 millió éve vált el egymás-tól és a Propliopithecus úgynevezett ‘erdei majom’ / ‘fa-majom’, Dryopithecus néven ismert utódai a körülbelül 15 millió évvel ezelőtt jutottak el Afrikából Eurázsia déli területeire.
A Dryopithecus egyik európai változata a Rudabányán (Magyarország) feltárt, hozzá-vetőlegesen 10 millió évvel ezelőtt élt Rudapithecus hungaricus. A törökországi Sinap feltárásaiból, a dél-ázsiai a Himalája nyugati vonulatát 20-50 km szélességben követő, pakisztáni, 800-2000 m. magas Siwalik hegységlánc vidékéről, illetve Dél-Kínából ismert Dryopithecus-csoport leszármazottai azok az emberszabásúak, amelyeket Sivapithecus és Ramapithecus néven ismer a tudomány. Maradványaik mintegy 8-5 millió évesek. Az emberi faj a mai ismeretek szerint itt vált el véglegesen állatrokonaitól, itt alakult ki egyfelől a majmok vonalán előbb az orangután, majd a gorilla és a csimpánz elődje, miközben valószí-nűleg a dél-kínai Ramapithecus utódaként, az emberfejlődés vonalán létrejöttek olyan emberelődök, mint a Sivapithecus yunnanensis~Lufengpithecus. Ez utóbbi már két lábon járt. A gerincoszlop megváltozott helyzete módosította a gerinc és koponya csatlakozását – ami megváltoztatta a gerincvelő és az agy közötti összeköttetés milyenségét –, a gégecső helyzetét. Ez a gégefő, a gégefedő, a hangszálak helyzetét és funkcionalitásának megválto-zását vonta maga után. De felszabadultak, folyamatosan használható kézzé váltak a mellső lábak is, ez pedig visszahatott az agy fejlődésére.
Különösen, hogy a természetesen még állati szintű hangjelzéses kommunikációhoz és a mimikához most már gesztikuláció is csatlakozhatott, sőt, a három rendszer irányítása összekapcsolódott az agyban. Erre bizonyítékul szolgálnak – már a közvetlenül következő időszakból – a Meganthropus paleojavanicus, az ‘ősjávai nagy ember’ leletei.
A pliocénben bekövetkezett lehűlés miatt a Ramapithecusok utódai délebbre húzódtak.
Ennek tanúbizonyságai a jávai leletek mellett a dél-kínai Hemanthropus – ‘félember’ – leletek, de főként a Kelet- és Dél-Afrikában – Laetoliban (Tanzánia), Hadarban (Etiópia), Sterkfonteinban és Makapansgatban (Dél-Afrika) – felfedezett Australopithecusok, ‘Déli majmok’. A korai Australopithecusok mintegy 4 millió évvel ezelőtt éltek.
Az első leletet még 1924-ben Raymond DARR fedezte fel a dél-afrikai Taung feltárás-ban. Laetoli és az Australopithecus afarensis 24 egyén maradványaiból álló leletegyüttese után Hadarban került elő az a kétharmad részben teljes csontváz, amely a Lucy nevet kapta a kutatóktól, s amelynek tulajdonosa, körülbelül egy méter, 110 cm. magas, mintegy 35 kg súlyú, hosszú karú, rövid lábú, az emberszabásúakhoz hasonló mellkasú, V-alakú állkapcsú, a két lábon való járáshoz idomult medencéjű, nőnemű lény volt „aki” 3,2, mások szerint 2,6 millió évvel ezelőtt élt. A lelőhelyen sok ezer egyszerű kőeszközt is találtak. A férfiak kb.
140-150 cm. magasak, 45-50 kilósak lehettek, koponyaűrtartalmuk 4-500 köbcentiméter.
Tanzániában, az Olduway-szurdokban, illetve Kenyában, Koobi Forában bukkantak azokra az emberi jellegű maradványokra, amelyek mintegy 2 millió évesek. Olduwayban egy nagyobb, primitívebb fajú, Paranthropus boisei-nek ‘diótörő’-nek keresztelt lény-csoport maradványai mellett egy másik csoport fejlettebb, 140-150 cm. magas, 50 kg. körüli súlyú, 590-700 köbcentiméter koponyaűrtartalmú embereinek maradványait is feltárták, akik már a Homo habilis az ‘ügyes ember’ képviselői voltak. Kenyában, Koobi Forán a ‘diótörő’ mellett két Homo-faj képviselői is előkerültek, a kisebbik mintegy 510, a nagyobbik körülbelül 800 köbcentiméternyi agy birtokosa volt. Az első fajt Homo habilisként, a másikat Homo rudolfensisként tartják számon, mindkettő az emberi faj igen kezdetleges formájához, az úgynevezett habilinekhez tartozik.
A kisebbik habilin sokak szerint már az ember közvetlen ősének számít, bár kopo-nyatérfogata csak 510 köbcentiméter, de nagyobb, mint az Australopithecusok „africanus”,
„boisei”, vagy „robustus” csoportjaihoz tartozó egyedeié, vagy mint a jávai meganthropusé.
„Ő” egyértelműen két lábon járt, törpe termetű, legtöbb 130-140 cm. magas, mintegy 40 kg súlyú lény volt és főként növényi táplálékkal élt.
2001 februárjában sajtóértekezleten mutatták be francia és kenyai paleoantropológusok a Millenniumi ős, Millennium ancestor/Orrorin tugenensis nevű, általuk a legidősebbnek tartott hominida-maradványt, ami jóval emberszerűbb, mint az eredetileg az Australo-pithecusok közé besorolt Ardipithecus ramidus, (TIM WHITE,GEN SUWA,BERHANE ASFAW, 1994, Etiópia), mint az Australopthecus anamensis (MAEVE LEAKEY asszony, 1994, Észak-Kenya, Kanapoi és Allia Bay), vagy az Australopithecus afarensis. Ezek, közibük értve LUCYT is, kezdetlegesebbek, inkább oldalági rokonságról árulkodnak. A Nature 2001 március 22-i számában ugyancsak MEAVE LEAKEY asszony és munkatársai számolnak be arról a Hominidáról, ami az Australopithecus afarensissel egyidős, de más, mint azok, leginkább egy, a hetvenes években a RICHARD LEAKEYTŐL 30 éve felfedezett Homo rudolfiensisre hasonlít. A Kenyantropus platyops, a ‘kenyai lapos arcú ember’ felfedezése azt jelzi, hogy az ember kialakulása még a biológusok rémálmaiban feltételezettnél is bonyolultabb volt.
Az viszont bizonyos, hogy mintegy 1,6 millió évvel ezelőtt jelent meg Kelet-Afrikában az az új emberfaj, az Archantropus –, az előember – amelynek első koponyaleletét még Koobi Foraban, az úgynevezett KBS rétegben találták, de 1984 táján a Turkana (Rudolf) tó másik oldalán, Nariokotomé mellett majdnem ép csontvázát is sikerült feltárni. A Homo ergaster agytérfogata 848-908 köbcentiméter volt – hasonló méretű koponya a Homo habilisek között is akadt –, ám arcfelépítése, méretei, modernebb testalkata azt jelzi, hogy a
‘turkanai jövevény’ már majdnem igazi ember.
Az Australopithecusoktól határozottan eltérő, a világ számos részén előkerült, mintegy 1 millió – 100 000 évvel ezelőtt élt emberfajtát ‘fölegyenesedett embernek’, Homo erectus-nak, korai előembernek nevezi a tudomány. Ennek a körülbelül 170 cm magas, 50-80 kg
súlyú, 750-1400 köbcenti közötti agytérfogatú, egyértelműen emberre valló, gyűjtögető-vadászó lénynek a maradványait sokfelé, Ázsiában, Afrikában, Európában egyaránt megtalál-ták, hozzánk legközelebb a magyarországi Vértesszőlősön, ahol előkerült az úgynevezett Homo erectus paleohungaricus alias ‘Sámuel’ 4 foga és koponya-tarkópikkelye.
A Homo erectus legidősebb, 1,2 millió éves példányát Olduwayban találták, a jávai Homo erectus erectus egymillió éves, a tighenifi (Algéria) lelet kora 900 000 év, a kínai Homo erectus pekiniensis 800 000-230 000 éves, lelettől függően, hasonlóan váltakozó korúak a németországi Bilzingsleben leletei. Közibük tartozik a szintén németországi Mauer-ben 1908-ban feltárt Homo erectus heidelbergiensis is.
És amely típus fejlődése következő nagy állomásán – Kr. e. 100 000-40 000 között – már kiérdemli a Homo sapiens, tehát ‘bölcs ember’ nevet, hiszen agytérfogata már körülbelül 1350 köbcentiméter – a mai emberé mintegy 1500 köbcentiméter. Az etiópiai Omo-folyó melletti Kibish és a tanzániai Ngaloba 130 000 éves leletei éppúgy erről tanúskodnak, mint a marokkói Dzsebel-Irhud két 120 000 éves csontváza – ezek átmeneti formák –, vagy az izraeli Qafzeh, illetve Skhul, s a dél-afrikai lelőhelyek 90 000 éves leletei. Swanscombei (Anglia), steinheimi, ehringsddorfi és neandervölgyi (Németország) változatai éppúgy ‘valódi’
emberek, mint északafrikai, iraki, üzbekisztáni, rodéziai, magyarországi – a Suba-lyuki barlangban felfedezett – vagy jávai leletekből azonosított társaik. A Düsseldorf (Német-ország) melletti Neander-völgy körülbelül 80 000 évvel ezelőtt élt hajdani lakója, a Homo sapiens neanderthalensis magassága mintegy 160 cm magas volt, a súlya 60-90 kg, agy-koponyájának űrtartalma pedig 1200-1800 köbcentiméter. Ha a Homo sapiens Afrikában alakult ki, európai és ázsiai elterjedése mintegy 100 000-90 000 éve kezdődött, Kínába körülbelül 68 000 éve, Ausztráliába hozzávetőleg 50 000 éve jutott el.
Pontosan nem tudjuk, hogy miért és hogyan szorította ki mintegy 40 000- 36 000 évvel ezelőtt a Homo sapienst a Homo sapiens sapiens névvel jelölt, első európai lelőhelyéről crô-magnoninak is elnevezett embertípus. Tény, hogy ennek a mai emberhez mindenben hasonló, 160-180 cm magas, átlagosan 1400 köbcenti űrtartalmú agykoponyájú ősünknek, a ma élő emberek elődjének a Földközi tenger két oldalán elterülő sávban, Nyugat-Európától az Iráni fennsíkig elterülő térségben mindenütt nyoma van. A DNS-vizsgálatok szerint a crô-magnoni ember ritkán, még inkább nem kereszteződött az archaikusabb neandervölgyiekkel.
Európa ez idő tájt a fejlődés peremvidékén volt, itt mint már említettük kb. Kr. e. 40 000 táján jelent meg a crô-magnoni ember, annak is a világosabb bőrű, a D-vitamint könnyebben felvevő változata.
Pillanatnyilag – molekuláris biológiai megközelítés alapján – úgy tűnik, hogy mintegy 120-55 000 éve, a környezethez való alkalmazkodás következtében, genetikai diverzifikáció, a bőr eltérő pigmentációja révén jöttek létre a bőrszín tekintetében eltérő nagyrasszok ismert csoportjai, az europid, negrid, mongolid típusok.
Az alsó paleolitikum embere, az Australopithecus, a Homo habilis 10-15 tagú csoportokban élt, kétoldalúan megmunkált – pattintott – kavicseszközöket, choppereket használt a durva munkákhoz, s a lepattanó szilánkokat késként, kaparóként hasznosította.
Táplálékának legnagyobb része növényi, gyümölcs, gyökér, gumó, állati eredetű tápláléka leginkább tojás, lárva, rovar, gyík, valamiféle kisállat volt. Nagyvad húsához legfeljebb akkor jutott, ha a ragadozók zsákmányát sikerült elragadnia. Egyébként dögevő volt, a nagyvad-vadászat meghaladta lehetőségeit. A tüzet csak alkalmilag ismerte, nem tudta meggyújtani, sem égve tartani. Valószínű, hogy a vízre járó ragadozóktól való félelmében a víztől távolabb levő sziklás vidéken aludt, állandó szálláshelye nem volt. A csoporttól kívülről házasodott, páros családokban élt, amelyekben a nők hagyták el a saját csoportot.
Hozzá képest a középső paleolitikum Homo erectusa észlény és az élővilág csúcsa volt a maga idejében.
A Homo sapiens, a neander-völgyi ember és rokonai alig pár tízezer év alatt technikát váltottak
A fejlett paleolitikum crô-magnoni emberének legkorábbi ábrázolásai mintegy 30 000 éve készültek és nem a neandervölgyi emberek alkotásai, hanem a Homo sapiens sapiens képviselőié! Európában több mint 200, paleolitikumbeli vésetekkel és festményekkel díszített barlang van. Közülük mintegy 180 a franko-kantábriai vidéken, 20 barlang az Ibériai félsziget más pontjain, tízvalahány Itáliában, néhány Európa más vidékein van.
Foglaljuk röviden össze mindazt, ami a paleolitikum utolsó évezredeinek emberét nagy vonalakban jellemzi.
Anyagi léte tekintetében: vegyes zsákmányolást folytat, alkalomszerűen, nem követ-kezetesen próbál bizonyos növényeket termelni, a kutyát háziasítja, a sertést hasonló módon tartja szállása közelében. Területi csoportokban él, de alapvető társadalmi egység fokozatosan a család lesz, a korábbi laza rokonsági rendszert felváltja a vérségi kapcsolaton alapuló egyvonalú leszármazási rend, kialakulnak a leszármazási ágazatok. Ezen alapul majd a későbbi nemzetségi szervezet.
Szellemi tekintetben: halottkultusz, – totemisztikus-mágikus cselekvések kialakulása, gyülekezési-szertartási helyek, szertartási kunyhók megléte, a számolás, az időszámítás adatai rögzítésének első jelei.
Jerichoban körülbelül Kr. e. 9000 körül vertek először tanyát egy már azóta ismert forrás mellett a Natuf-kultúra vadász-gyűjtögetői. Kr. e. 8000 körül már vastag fallal övezték a települést, Kr. e. 7800 tájáról származik első, templomnak nevezhető közösségi épületük.
Kr. e. 7500 körül már másfél hektáros a település, lakói kőfallal övezett, vályogtéglából épített, kör alakú, döngölt és tapasztott padlójú házakban élnek,
Jericho mezolitikumi embere tízezer évvel ezelőtt már erődítményt épített. Az árok 3 méter mély, 9 méter széles volt, mögötte kőfal állt, amelyet bástyák erősítettek meg.
A fejlődés következő láncszemét a mai Észak-Szíriában tárták fel. Mureybit és Tell-Abu-Hureira, két, az Eufrátesz mentén fekvő lelőhely korai rétegei fontos adatokkal szolgál-nak a mai kultúrnövények kialakulásáról. Mureybitben tárták fel a legrégebbi domesztikált növény, az alakor – egyszemű búza – első maradványait, Abu Hureira lakói pedig Kr. e. 9500 körül letelepedett gyűjtögetőkből Kr. e. 6500 táján gabonatermelőkké lettek
Az ugyanebben a térségben az 1958-tól feltárt, a Kr. e. VII. évezred vége, a VI. évezred második fele között fennállt Čatal Hüyük kiterjedése mintegy 13 hektár.
A teljes életmódváltás nagyjából a Kr. e. VII-VI. évezredben következett be. Ennek legfontosabb jellemzője a kerámiából készült főző és tárolóedények megjelenése volt. A korai neolitikus népek kialakulásának színhelye Irán, Irak, Szíria, Anatólia. Türkménia déli határ-szélétől (Dzsajtun) az Elbrusz déli lejtőinek (Szialk) és a Zagrosz nyugati lejtőinek neolitikus településeiig (Mohammad-Dzsaffár)
A tőzeglápok, illetve délen a kagylóhalmok – gyakorlatilag a mezolitikum emberének szemétdombjai – megőrizték számunkra a korabeli embert életének fontosabb tanújeleit.
A maglemosiaknak is nevezett mezolitikus európai vadász-halászok csoportjai Kelet-Angliától az Uralig, jórészt az Észak-európai síkságon éltek. Nevüket egy, a mai Dánia területén fekvő, Mullerup melletti nagy tőzegláp – magle mose – alapján kapták.
Eközben a kontinens – a Földközi tenger partvidéke, szigetei, a Balkán, valamint a pontusi sztyeppék révén – nyitva állt a Közel-kelet, a Kaukázus, akár a Türkmenisztánig terjedő kulturális hatás, a neolitikum eredményei előtt is. A helyi mezolitikus kultúrák az Ibériai félszigeten, vagy Britanniában magukba építették az új eredményeket, alkalmazva azokat saját körülményeikhez.
Európában görög földön – Thesszáliában a Volosz melletti Szeszklo domb lábánál, a Larissza közelében levő Szuphliban, illetve Argisszában – fedezték fel a legkorábbi, Kr. e.
7000 körüli időpontról keltezhető, földművelő európai ember nyomait.
A Dunántúltól az Északi tengerig, a Maastól a Dnyeszter felső folyásáig, bekarcolt vonalakkal kialakított spirál és meandermintás kerámia található, amely gyakorlatilag kultu-rálisan egynemű, kelet-délkelet irányból a területet viszonylag hamar benépesítő társadalomra utal,
A Körös kultúrát egy, nagyjából a mai Dobrudzsa térségében kialakuló, immár helyinek tekinthető, a Boian-tóról elnevezett nagy kultúra váltja fel. Továbbfejlődése, észak felé terjedése azt a nagyjelentőségű, Erdélyben erősdi, keletebbre Cucuteni-Tripoljei műveltség népessége néven ismert, vésett és festett díszítésű kerámiát használó földműves-társadalom létrejöttét eredményezi,
A Duna középső folyása mentén kialakuló Duna II. műveltség kerámiája finomabb, változatosabb, mint az elődöké, az agyagból készült nőalakok, illetve a pecsételők déli kapcsolatokra engednek következtetni.
A Mediterráneumban és a tulajdonképpeni Nyugat-Európában a legkorábbi kerámia nyugat-ázsiai, egészen pontosan kilikiai, illetve ugariti, rasz samrai előképekre utal.
Északabbra és nyugatabbra valószínűleg ebből a műveltségből kiinduló, de mind maglemosei hagyományokat, mind a Duna II. műveltségtől hordozott vívmányokat magukba építő helyi kultúrák virágoznak fel.
A Duna II. és III. műveltség befolyásolta az észak-európai síkság és a balti területek, sőt, a mai Nagy-Britannia mezolitikus népességét is.
A halott egyéni sírba való temetése és sírja fölé emlékkő állítása a közép-európai térség bevett gyakorlata. Rendszerint nagyméretű hordalékkő kerül a sír fölé. Északon most Nyugat-Európába, körülbelül a Kr. e. VI-V évezredre jutottak el a neolitikus vívmányok, ekkorra váltak általánossá.
Körülbelül Kr. e. 4700 táján kezdődik az a gyakorlat, hogy az élők halottaik sírjai fölé hatalmas köveket állítsanak. Északnyugat Írországban, a Knocknarea félszigeten van Carrow-more – kelta szóval ‘a sok kő földje’ –, a világ legrégebbi megalitikus temetője, amelyben, ma is áll mintegy 40, hamvasztásos sírok fölé emelt dolmen, folyosós sír és kőkör.
Az európai megalitikus emlékek zöme a Kr. e. IV. évezredben épült. Közös jellem-zőjük, hogy mint nevük is mutatja óriásiak, emberfölöttiek.
Európában a megalitikus kultúrák eredetileg főképp a peremvidékeken jöttek létre: a folyamat a Kr. e. IV. évezredben kezdődik Bretagneban, egy ezredév leforgása alatt jut el az ír szigetre és Nagybritanniába, újabb ezredévig még él az Ibériai félszigeten, hogy aztán Észak-Európában fulladjon ki.
A „klasszikus” európai megalitikus építkezés arculatai régiók szerint különböznek.
Európa egyik leghíresebb megalitikus emléke a wiltshirei Stonehenge. Valamikor Kr. e. 3300 táján kezdték építeni. Félezer évvel később keletkezett a belső, úgynevezett Kékkő-kör. A főkört Kr. e. 1 800 táján, tehát a bronzkor végén emelték s a kőkör fennállásának egész idő-tartama alatt a napkultusz, a nyári napforduló temploma volt.
A kősétányok – menhírsorok –, Le Ménec, Kermario és Kerlescan nagy együttesei – mintegy 3000 kőszál körülbelül 4 kilométeres sora.
A Carnac-i megalitikus sírok, de főként az Ile de Gavrinis-i sír – a folyosós sírok legszebben díszített képviselői. Jelentősek az írországi folyosós sírok is. Newgrange Európa egyik, legkiemelkedőbb megalitikus építménye, olyan folyosós sír amely körülbelül Kr. e.
3200 körül készült, s amely nem elsősorban sírkamra volt, hanem a téli napforduló temploma.
Kiemelkedően érdekesek az őskori Málta földalatti halotti templomai. Valamikor Kr. e. 3500-2500 között épültek.
A hengek méreteiről és felépítésükről már szóltunk. Itt még említsük meg, hogy Stone-henge külső körének kövein bronzbalták vésett rajzait fedezték föl, hogy Averbury ásatásain szertartásosan felajánlott kőbaltákat tártak fel amelyek Délnyugat-Anglia minden, megalitikus
kultúrával rendelkező területét képviselték, de nem akadt közöttük egyetlen olyan amely a nem megalitikus hagyományokkal rendelkező neolitikus területekről származott volna.
Stonehenge és Newgrange méreteiről illetve rendeltetéséről már szóltunk, mindkettő a Napkultusz temploma volt.
Már a harmincas évek ásatásai tisztázták, hogy a megalitikus szertartásokon embert is áldoztak. Ma a dolmenek és a folyosós sírok ásatásakor kikerülő hamvasztásos leleteket általában áldozatok maradványainak tartják.
Maria GHIMBUŢAŞ, a Nyugaton élő neves, román származású ősrégész szerint már az ötödik-negyedik évezred fordulóján megérkeznek Kelet-Közép-Európába az első neolitikus pásztornépek. Itt csak annyit jegyeznénk meg róluk, hogy nagyállattartó pásztornépek, a ló valószínű háziasítói voltak, akik már apajogú társadalomban éltek, különösebb ellenállás nélkül rohanták le a Cucuteni-Tripolje-Erősd típusú neolitikus földművelő csoportokat.
Ismertebb nevük a Kurgán népesség.
Ennek kapcsán szóljunk arról, hogy ha az atlanti partvidékre a fentebb ismertetett megalitikus emlékek jellemzők, a kontinens belsejében, a Rajna-vidéken és ennek szomszéd-ságában építésük fejlett szakaszával egy időben kezdődik a körárkos-sáncos erődítmények emelése, az egy-két-három árokkal és töltéssel védett erődített térségek létesítése.
A part menti hajózás megélénkülésével a kultikus termékenységszobrok, a máltai tarxien-műveltség, a szicíliai Casteluccio női alakot idéző csonttáblái valamilyen, az egész Földközi-tengeri térségben egy Minoszon keresztül megvalósuló keleti eredetű kultusz elterjedtségét szemléltetik. Erre utal a termékenységet megtestesítő istennő szobrának elter-jedtsége, a szent bika és a szarvak kultusza, a labrüsz, a kettős balta, mint kultikus jelkép megjelenése a térségben. A Rajnától keletre egyéni sírokba temetkeznek a keleti sztyeppe-övezetből kiözönlő halomsíros temetkezést gyakorló népek, de megjelenésük után nem sokkal megkezdődik az indoeurópai népek nagy költözködése.
A fémmegmunkálás körülbelül Kr. e. 4000-3000 között válik elterjedtebbé Európában.
3000 után általános lesz és megkezdődik adalékanyagok adagolása, előbb a könnyebb olvaszthatóság, majd a keménység fokozása érdekében. Nagyjából 2000 táján állandósul a bronz receptje – 90% réz, 10% ón –, ekkortól ez a legáltalánosabb rézötvözet. Az ezüstöt s az aranyat inkább tisztán használják és főként lemez formájában.
A mágikus rajzok legrégebbi – folyamatos – európai ‘képeskönyve’ az olasz-svájci határ közelében, Bergamotól keletre, az Iseo-tótól északra, a Valcamonica-völgyben, egy körülbelül 25 négyzetkilométeres területen, Capo di Ponte közelében találhatók.
Az első vésetek valamikor 12 000 évvel ezelőtt készülhettek leginkább – még a holocén idején kihalt – jávorszarvasokat ábrázolnak. A VI. évezredtől kezdve imádkozó stilizált ember-alakok, napkorongok, balták, állatalakok rajza mellett idolum-ábrázolások, ekék, kapák, ásók, csapdák vésetei uralják a sziklafalakat. A Kr. e. IV. évezredben álarcos emberfejek, mértani ábrázolások tűnnek fel, fegyverek, lándzsa, íj, vadászbumeráng rajzai mellett. Vadász- és halászjelenetek mellett a földművelés, az állattenyésztés is témává válik. Úgy tűnik, hogy a halottak tisztelete és a napkultusz mellett a totemizmus elemei is jelen vannak a völgy lakói kultikus életében.
A kőrézkor – itt a Kr. e. 3200-2500 közötti időszak – réztőrök, balták, napkorongok
A kőrézkor – itt a Kr. e. 3200-2500 közötti időszak – réztőrök, balták, napkorongok