A LÁTÁS
A fény: elektromágneses hullám, a látás ingere. Számunkra a 780-390 mm közé eső tartomány érzékelhető.
A fényt szemünkkel érzékeljük. Az inger fotokémiai úton, a csapok és pálcikák révén agyi impulzusokká alakul, az idegpályákon az agy látókérgébe jut. Itt az impulzusok képérzet-té alakulnak, feltehetőleg a szüleképérzet-tésünktől eltelt idő alatt rögzített képérzetekkel hasonlítódnak össze, megtörténik a felismerés, majd az impulzusok – fordított és kicsinyített képként vissza-kerülnek a szembe, a recehártyára.
A világosságot és sötétséget a pálcikákkal, a színeket a csapokkal érzékeljük. Ha a fény a színlátáshoz kevés – pl. szürkületkor, pitymallatkor – a csapok kikapcsolódnak, mindent szürkének látunk.
A recehártyán csak szélességgel és magassággal rendelkeznek a képek. A valóságban a tárgyaknak mélységük is van. Szemünk ezt a kétszem-látással kompenzálja, így mindent térben látunk.
Hogy a retinára mindig éles kép kerüljön, erről agyunk – önszabályozó rendszerként – magától gondoskodik, változtatja szemlencsénk domborúságát, érzékeli – tanulás eredménye-képpen – a tárgyak fény-árnyék és távlat-viszonyait.
Az elmozduló képet a recehártya tehetetlensége következtében filmként – egymást követő benyomásokként – érzékeljük.
A látvány néha becsapja a szemet. Vannak: helyzeti és hosszúsági csalódások, iránycsalódások, egyforma méretű körök nagysági csalódásai, távlati csalódások, létezik az ún. szétsugárzás és a többértelműség. Ezekről képeink szólnak részletesebben.
AZ ÁBRÁZOLÁS
Az ábrázolás a valódi vagy képzelt jelenségek sík vagy térformákban való rögzítése.
Lehet: jelenségszerű, mértani, művészi. Jelenségszerű vagy látszati, ha a létező látszót táv-latilag ábrázoljuk. Mértani, ha adott szabály szerinti képsíkon, vetítéssel alkotjuk meg a képet.
Művészi, ha a tárgyak és jelenségek lényegieknek, alapvetőknek tartott tulajdonságait emeljük ki, érzelmeink és értelmünk alapján. Elvont az értelmezés, ha a művészeti kifejezésmód, az ábrázolás nincs közvetlen kapcsolatban az ábrázolt valósággal.
A valóság rögzíthető még: vázlatként, tehát kutató rajzként, tanulmányként, azaz a ter-vezett alkotás egy részletkérdését tisztázó vázlatok alakjában, kompozíciós vázlatként, amelyen a képi vagy plasztikai elemek közötti viszonyt tárjuk föl. Hasonló az ábra – a magyarázó-közlő rajz –, a szakrajz – ami lehet elvi, összeállítás és műhelyrajz és ide tartozik a szabványírás is.
A TÉR
A tér, az a háromdimenziós környezet, amiben az emberi tevékenység lezajlik, lehet:
természeti (organikus), érintetlen és embertől alakított (humanizált), vagyis művelt kultúrtáj.
Ez utóbbi is kétféle, megművelt természet, ha beilleszkedik a vidék ökológiai rendszerébe és épített környezet, amennyiben mesterséges világról van szó.
Beszélünk zárt térről, amennyiben az építészeti tömegek egy minden irányban határolt teret szakítanak ki a végtelen térből és nyílt térről, amikor az építészeti tömegek a végtelen, elhatárolatlan térben vannak.
Az építészeti téralakításban a tércsoportosítás és a térsorolás elve érvényesül. Az első esetében azonos funkciójú épületeket rendezünk egy csoportba vagy kiemelt építmény köré soroljuk a neki alárendelt épületeket, pl. Kolozsvár, egyetemi klinikák, illetve a Szent Mihály-templom köré sorolt épületek. A második esetében az azonos vagy hasonló funkciójú épületek ugyanarra a tengelyre kerülnek, pl. a kolozsvári Pata-utca. Néha a központos és a tengelyes térelrendezés egymással összekapcsolódik, pl. a kolozsvári Hajnal-negyed. Ám korántsem csak technikai lehetőségek fejeződnek ki a térelhatárolás módjában. Ebben kifejezésre jut az adott kor szellemi és anyagi eszménye pl. a „szocialista” tömbházak apró konyhái, illetve a bukaresti részben felépített „ételkombinátok”, ahol ezreknek kellett volna étkezniük.
A belső tér alakítása a pihenés, a kikapcsolódás, a higiénés kényelem, az otthonokban végzett munka – tanulás, főzés, takarítás, mosás, barkácsolás stb. – függvénye. A lakás – főleg a sokhelyiséges családi ház – egymástól eltérő funkciójú belső terek rendszere, s mikor nem ilyen – a panellakások szobái esetében – több funkciós belső terekkel van dolgunk.
A FORMA
A tárgyaknak anyaguk, szerkezetük és, ami a mostani szempontunkból legfontosabb, formájuk van. Léteznek természeti és mesterséges, ember alkotta formák. Ezek lehetnek tükörhelyzetűek, szimmetrikusak és aszimmetrikusak. A szimmetria fajai: tükör-, henger-, gömb-, hasonlósági, eltolásos, forgásos szimmetriák. A természeti és mesterséges formák lehetnek kiterjedésük szerint sík- és térformák, alakjukat tekintve szabályos, szabálytalan, tagolt és tagolatlan alakúak.
A forma jellemzői: körvonala, tömege, árnyéka, faktúrája, ritkábban láthatósága, tapinthatósága.
A forma értelmezése: a formaelemzés, az egyes elemek viszonyainak feltárása, a tagoltság, az áthatás, az anyag és funkció, a funkció és forma, a részformák kapcsolatának megállapítása, a forma származása, eredete, mozgása. Előzménye a formatanulmány.
Ellentéte a formaalkotás, szintézis, a lényeges jegyek összekapcsolása. Lehetséges a forma-alkotás, a meglevő formából új formák létrehozása, csonkolás, metszés, összekapcsolás stb.
Minden formának van: mérete, jellege, formatömege, felülete, színe. A síkformákban a pont, a vonal, a folt és a szín segítségével ábrázolunk. Térben valós formákat hozunk létre, építészeti, szobrászati makett- és modell formájában.
Az emberi test önmagában természeti forma.
Az elemi formák: a pont, a vonal, a folt és a szín.
A pontot két metsződő egyenessel lehet meghatározni, a valóságban igen kis kiterjedé-sű foltok.
A folt más fényvisszaverődési mutatókkal rendelkező felületet jelent. Mindig egyne-műek, tömörségük változó. A tudatunktól független valóságban a foltok a felülethez és a tömeghez kapcsolódnak.
A vonal létezik a természetben, pl. körvonalként, két különböző folt határaként; az ember is készít vonalas tárgyakat, pl. hajtásélek. A vonalak jellemzik a formát: elhatárolják, kiemelik, gyönyörködtetnek, ritmust keltenek, részleteznek, vezetik a szemet, meghatározzák a szerkezetet stb.
Mozgásban:
A pont az oldalfelezőkön, oldalegyeneseken kényszerpályán halad, így határozott iránya lesz. Ezeken a neves vonalakon kívül tanácstalanságot fejez ki. Ha egyenesek metszésében van állandónak, biztonságosnak érezzük. „le van cövekelve”. A felületeken szabadon mozgó
pont dinamikus. Több pont tudatunkban vonallá egészítődik ki, az egymáshoz közeli pontok folttá egyesülnek.
A vonal lehet: egyenes és görbe. Az egyenes lehet nyitott és zárt, a nyitott egyenes lehet megtört. A görbe szintén lehet nyitott és zárt, a nyitott lehet szabályos és szabálytalan.
Több egyenes alaphelyzetei: párhuzamosak és metsződők, ez utóbbiak lehetnek felületen belül, azon kívül, a síkra ráfeszülők, „billegők”. Ha a magányos egyenes függőleges, akkor feszültséget fejez ki, ha vízszintes, nyugalmat, ha átlós, mozog.
A körvonal lehet éles és lágy. Ha éles, a kétdimenziós alkotás vonalas, inkább grafikai, a gondolatiságot, keménységet, szerkezetet, felépítést sugalló, józan, ésszerű. Ha lágy, az alkotás festői, az érzékekre ható, romantikus, kicsit fantasztikus, látomásszerű, ragyogó.
Kívülről határozza meg a formát, tagolhatja, belülről felépítheti (tagoló, illetve strukturális vonalak). Jellegük szerint a vonalak lehetnek: egyenletesen vastagok, a síkot tudatosítók, egyenetlenek, a teret érzékeltető, feszültségoldók, érzelmiek, íveltek, s értelmiek, építők, szerkesztők, egyenesek, szögletesek.
A vonal tehát különböző karakterű lehet és mindegyike eltérő kifejezőerejű. Szuggerálja a mozgást, irányával, torzulásaival jelzi a tér mélységét, felületet oszthat, formát határolhat, foltot alkothat, jelet, pl. írásjegyet képezhet. Mindig megjeleníti a látvány körvonalát de kifejezi az alkotó vérmérsékletét is.
A folt lehet: szabályos vagy szabálytalan alakú. Állhat vonalakból, pontokból, tehát lehet grafikus és lehet tömör, azaz festői. Körvonala lehet éles vagy elmosódó. Ha ívelt, moz-galmas körvonalú, akkor lágy, szerves. Ha körvonala egyenesekkel határolt, akkor rendezett-ségre törekvő. Ha a körvonal és a belső tónus egyenértékű, a folt és a sík nem különböztethető meg. Ha tónuskülönbség van a folton belül, annak sötétebb része mintegy térbe fordul, leválik a síkról.
A folt tagolja a felületet. Körvonalaktól határolt területük a pozitív folt, amin ezen kívül esik, az a negatív folt. Kettejük kapcsolatára az alak-háttér kapcsolat jellemző. A pozitív és negatív foltok aránya, elrendezése a képi komponálás egyik legfontosabb eszköze.
A fény pozitív foltként, az árnyék negatív foltként is felfogható. Egy forma plasztikussága a megvilágítás módjától függően változik. Más a forma telefényben, ellenfényben, oldalfényben.
A SZÍN
A formák egyik jellemzője. Ugyanakkor a fényforrások is színesek, más színe van a puszta napfénynek, más annak, ami vízpárán, felhőn szűrődik át, s más az izzólámpa vagy a neoncső fénye. A fény hármas minőség. Fizikai tulajdonságaival – hullám- és kvantum-természete, látható elektromágneses hullámvolta stb. – a fizika, a látással, a színérzékeléssel a biológia, a színérzetek, színek keltette érzelmek kérdéseivel pedig a lélektan foglalkozik.
A színek az emberben színérzetet keltenek. A fehér, a fekete és a szürke nem kelt bennünk színérzetet ezek semleges színek. A többit tarka színnek nevezzük.
A piros, sárga, kék, zöld megnevezésére már a természeti népeknél – feltehetően már az ősnépeknél is – külön fogalom szolgált, így ezek ős-színek.
A prizma a Nap fehér fényét hat látható színre bontja. A színeket ismét egyesítve, többféle sugárzásból álló kevert színt kapunk. A tárgyak felületei a fény egy tartományát el-nyelik, más tartományait kevert fényként visszaverik. Ez a visszavert fény lesz a tárgyak színe.
A spektrumot körré hajlítva, az egymásba olvadó vörös és ibolya új színt hoz létre, a bíbort, amely zárja a színkört. Ebben jószemű ember mintegy száz árnyalatot tud elkü-löníteni. A színkör rövidebb hullámhosszú színeit hideg színeknek, a hosszabb hullámúakat meleg színeknek szoktuk nevezni.
Ám a színkörben csak tiszta színek vannak. Mikor azt szeretnénk, hogy ne csak a tarka színek, de a semlegesek is helyet kapjanak színrendszerünkben, színgömböt alkotunk. Ez olyan, mint a földgömb, a sarkok helyén van a fehér és a fekete, az Egyenlítőt a színkör alkot-ja, a szürke pedig a gömb középpontja. A színgömbben és annak felszínén minden szín elfér.
A színgömb rendszerének alapja a színezet, a telítettség és a világosság. Ma ezek határozzák meg a nemzetközileg elfogadott színtest színrendszerét. A mai színrendszert 1931-ben a CIE – Nemzetközi Világítástechnikai Bizottság – fogadta el, angol-francia meghatá-rozottságú, a vörös, a kék és a zöld monokromatikus fények keverési arányaival jellemez minden színt.
Ha a prizma fényeit egymásra vetítjük, mind világosabb, végül fehér fényt kapunk.
Sötétet soha, az elfeketedés csak a fényszínek teljes hiánya esetén jön létre. A fényszínek összeadó (additív) keverésénél a spektrumban vannak a legsötétebb színek. A fekete a fényszín teljes hiánya.
A tárgyak felületéről visszavert kevert fény színösszetétele alapján van a tárgyaknak meghatározott színe. Ezt fényszínek éppúgy biztosíthatják, mint a pigmentek (festékek). Az egymással kevert festékszínek mind sötétebb színt adnak. A keveredő festékszínek kivonják egymás tarka színtartalmát, ez a kivonó (szubsztraktív) színkeverés.
Elég három-három úgynevezett alapszínt (az összeadó keverésben) vagy főszínt (a kivonó színkeverésben) összekevernünk és megkapjuk a semleges színeket. Ha egy alapszínre a színkörben vele pontosan szembenálló színt vetítjük, fehéret kapunk. Ha egy főszínt a vele szemben levő – a másik két főszín keverése eredményeképpen kapott – mellékszínnel keve-rünk az eredmény szürke lesz. A színpárokat kiegészítő (komplementer) színeknek nevez-zük.
Amikor festékszínekkel készítünk színkört, akkor abban mindenekelőtt telített színek vannak. Ezekhez fehéret vagy feketét adva a színt világosítjuk vagy sötétítjük, ha a színhez szürkét adagolunk, a főkörre teszünk újabb színeket. A fehérrel való keverést derítésnek nevezzük, az eredmény: a pasztell-színek. Ha egy tarka színt más tarka vagy semleges szín-nel keverünk, tört színt kapunk.
Ha a színskála a színrendszer része, és a skálában rend van, az egyes tulajdonságok pedig fokozatosan változnak, harmóniaérzetük van. A színek közötti finom tónuskülönb-ségeket valőrnek nevezzük. Hatáskülönbségüket viszont kontrasztnak.
Már említettük, hogy más a forma telefényben, ellenfényben, oldalfényben. Ehhez most tegyük hozzá, hogy a szórt fényben érvényesül, legjobban a tárgy helyi színe, más színe van a tárgyaknak nappali és műfényben, a rávetülő reflexek szintén változtatnak a lát-ványon, magyarán adott szín megjelenése függ a környezet színétől, a fényforrás színösszeté-telétől, a megvilágítás irányától és erősségétől.
A tárgyak felszíne módosítja a szín megjelenését. Ez a felszín lehet: sima, érdes, illetve szemcsés. A tükrözés ábrázolása azért nehéz, mert rajtuk a környezet visszatükröződése látszik, az átlátszó testeké azért, mert a fény szóródása miatt változatos színjelenségek látszanak rajtuk.
A színeknek térhatásuk van, a világos színek előbbre kerülnek az alaphoz viszonyítva, míg a sötét színek háttérben maradnak.
A színek kiválthatnak belőlünk jókedvet – ez az ún. színöröm –, társíthatjuk őket bizonyos tárgyakhoz, hangokhoz, képekhez, a nagy kultúrák egész szimbólumrendszereket dolgoztak ki. Pl. kultúránkban a gyász színe fekete, az örömé piros, a reményé zöld, a békéé kék, az irigységé sárga stb.
A színeknek lehet információs szerepük, pl. civilizációnkban piros-tilos, zöld-szabad, sárga-várakozz stb. lehet figyelemfelkeltő szerepük, pl. a veszélyt jelző táblák sárga-fekete színe stb. Esztétikai szerepük nyilvánvaló de élettani szerepük is széles körben ismert, a fehértől eltérő színű falak, a szűk, zárt terek, a magas vagy alacsony szobabelsők hatása miatt.
Kevésbé ismert viszont az ezzel összefüggő kompenzáló – kiegyenlítő – szerepük, amikor a rossz feltételeket megfelelő színekkel egyenlítik ki.
A műalkotásban a színek más kifejezőeszközökkel együtt beilleszkednek a kompozíció rendjébe és a művészi kifejezést szolgálják, egyszerre fejezik ki a művészi tartalmat és az esztétikai szerepet. Ám ne gondoljunk csupán a festészetre. A színes grafikában, a „hagyo-mányos” szobrok festésében, a mai ún. fényszobrok színeiben, az építészetben – gondoljuk a színes tető- és falborításokra, a szecesszió színes üvegablakaira stb. – mind jelen van a szín.
A KOMPOZÍCIÓ
A műalkotás elemeinek belső rendje. A belső elemek nagyjából az eddig felsoroltak.
Vannak a művek hatását befolyásoló külső tényezők is: a műalkotás mérete, pl. más egy kisplasztika, Kossuth-fej és más ugyanaz mint térszobor, nagyban és körüljárhatóan, formája, pl. egy épületnek mindig része a térből kiszakított rész, a pozitív és negatív tér egyaránt, pl. a Szent Péter-templom és az előtte levő tér, alkotórészeinek szerveződési módja (vízszintes, függőleges tengely mentén, központosan stb.).
A jó műben a belső erők összetartják a szerkezetet, a részek egymással való kapcsolata pedig dinamikát teremt.
A dinamika – a mozgás – egy műalkotásban jelen lehet azáltal, hogy a művész mozgást ábrázol, mozdulatban levő alakokat ábrázol, illetve, hogy belső mozgásban van, az elemek egymással alkotott kapcsolata a szemlélőben feszültséget eredményez, ami a mozgás élmé-nyét kelti. Feszültséget és ezzel dinamizmust keltenek: a természeti formák, minden – magának „személyes teret” követelő forma, minden átfedés, amely „ki akar bújni” a takarás-ból, minden ívelt forma, minden ami ferde, feszültséget keltenek az ellentétek, a térközök – a negatív foltok és formák – stb.
SZERKEZETEK
A szerkezetnek – kompozíciónak – elsősorban a festészetben – és a grafikában – van jelentősége, kiemeli a művésztől lényegesnek gondolt elemet, alárendeli a kevésbé fontosat. A kiemelés – a festészetben történelmileg kialakult – legfontosabb eszközei:
• A körvonal
• A nagyságviszony
• Az irányított fény
• A ritmus
• Az ellentét
Művészeti korszakonként más az elfogadott kompozíciós séma. Az ókori Egyiptomban, de akár a középkori faliképeken is a jeleneteknek képregényszerű logikájuk van, alapvonalra rendezettek, s a főalakok nagyobbak. A gótikában szimmetrikusan vagy háromszögben rende-ződnek el. A reneszánszban a térháromszög divatos, a barokkban az átlós kompozíció. A XIX.. században az aszimmetria kedvelt, a XX. sz. elején, az absztrakt festészetben bonyolult a képek egyensúlya, a képek felülete mindenütt azonos értékű, a kifejezés mindenekelőtt a dinamika révén valósul meg stb.
A plasztikában a tömeg, a forma és a felület révén jut kifejezésre a szobrász mondanivalója. A tömeg lehet összefogott, áttört és részformákkal tagolt. Formái lehetnek:
valóságosak és mértaniak, elvontak. A felületek kelthetik a statikusság és a dinamika érzetét.
Az építészetben maga a tér fejezi ki mindenekelőtt az építész gondolatait. Az egyterű építmény a legegyszerűbb építészeti alapforma, a többterű építmények tengelyes, sugaras, központos elrendezése vagy a kettő kombinációja komplex eszmék kifejezésére is alkalmas.
Az épület térhatását az alaprajzon lehet vizsgálni. Formáját természetesen alkotóelemei határozzák meg, dinamikáját pedig a tartószerkezetekben működő erők, amelyeket a homlok-zaton és a metszeteken lehet tanulmányozni. A tömeghatás a távlati képeken tanulmá-nyozható, az épület külsejében ölt testet, az épület felülethatása a falak, a födém, a homlokzat tagolásában, díszítésében, a falnyílások ritmusában, a falazási technikák milyenségében fejeződik ki.