A két világháború közötti Magyarország uralmon lévő szellemi-politikai elitje az 1918 ősze s 1919 augusztusa közötti időt hiátusként, a folytonosság átmeneti megszakadásaként fogta föl, önmagára, mint a történelmi Magyarország egyedüli örökösére, a históriai tragédia elszenvedőjére nézett, így az uralkodáshoz való jogának folytonosságát, s önnön félmúlt-béli „igazságának” alap-elveit egy pillanatra sem kérdőjelezte-kérdőjelezhette meg. Legiti-mációját nemcsak az „ezer éves” jog kontinuitására, hanem a
„birtokon belüliség” s az „értelmezői illetékesség” elvitathatatlan-ságának hitére is alapozta, ezért a dualizmus korának konzervatív értékrendjét nem vethette el mindenestől, sőt annak alapvetéseire rá sem kérdezhetett. A Rákosi–Ady-vita „újraértelmezése” sem lett-lehetett a számára „témává” tehát. Ady korábban lelegyintett, vagy ingerülten elutasított félelmei „jóserejűnek” tűnhettek a józa-nabbak szerint ugyanis, ám időközben az óriási tekintélyű, szinte
„nemzeti intézménynek” számító, lassan matuzsálemi korú – s a Horthy-rendszerrel nem igazán harmonikus viszonyban álló – Rákosi Jenő eszmei elszántságának esendősége, illúziókkal való terheltsége is nagyon kitetszhetett, épp az összeomlás okán. Ezért
inkább hallgattak az egészről. Ellenpélda van persze,40 ám a konzervatív ízlés jegyében fogant – nagyon eltérő módszerű és színvonalú – Ady-dolgozatokról az mondható el inkább, hogy a vita konzervatív „felének” értékrendje, vagy annak több eleme az egykori polémia elemzése vagy konkrét említése nélkül öröklődött át a költő halála utáni időre.
Mint tudott, e korszak „hivatalossága” az irodalmi és a szellemi modernség jelenségeit, valamint a társadalmi-politikai progresszió szocialista vagy polgári liberális-radikális irányzatait a magyar tör-ténelem folyamatától „idegen” 1918-19-es forradalmak – s nemkü-lönben a történelmi Magyarország összeomlása – mintegy
„tervszerű” előzményeként, előkészítőjeként fogta föl s ítélte el. E pozícióból szemlélve a modernség, s a progressziós áramlatok részeként értelmezett Ady-életmű kanonizálása is lehetetlennek mutatkozott. A kezdeti esztendők vezérlő szólama a kiátkozásé, a teljes elutasításé volt. „Ady […] a zsidó intellektualitás által befo-lyásolt, átalakított fajmagyar […] tősgyökeres magyar eredete ellenére a magyarban alig lát mást, mint rosszat. Forradalmi
40 A két világháború között született konzervatív – ebben az esetben inkább szélsőjobboldali – szemléletű Ady-könyvek közül a vitát érdemben csupán Hetey Zoltán eredetileg Ady Bandi – Ady Endre címmel, 1942-ben megjelent munkája hozta szóba. Hetey Zoltán a kisdiák Ady nagykárolyi osztálytársa volt, s a könyv első részében a tíz-tizennégy éves gyermek antiszemitizmustól átitatott magyarságtu-data mellett érvelt, majd – a kötet második felében – azt igyekezett kimutatni, hogy a későbbi költő akkori, még „egészséges” tudata miként, milyen hatások okán torzult el, s hogy lett Ady – s itt éppen Rákosi Jenőt idézi a szerző – „mestere és megalapítója egy irodalmi irányzatnak, amely a nemzeti irodalom közösségéből kilépett”. A munka egy fejezete a vita elemzése volt, amely az antiszemitizmussal nem igazán vádolható Rákosi Jenőt is alaposan túllicitálta. Ady – a szerző szerint tragikus – „pályamódosítását” a pénzhiánnyal küszkö-dő, így a zsidóság „alakította” olvasói ízléshez is igazodni kényszerült, s „a zsidóság által [Gyóni Géza ellen is – N. P. J.] felheccelt” költő eredetileg még „ép” antiszemitizmusa feladása következményének tudta be. Hetey Zoltán: Ady Endre tragédiája. Magyar Ház, Budapest, 1999. 151-167. ifj. Zulawski Andor a vitát nem ismertette ugyan, ám könyve Ady hazafisága című, a költő „nemzetgyalázásait” idézetek tömegével bizonyítani igyekvő fejezetét „Rákosi Jenő őméltóságának, az írónak, a magyarnak, a merésznek” ajánlotta. Lásd: ifj. Zulawski Andor: Írás Adyról. Renaissance Kiadás, Budapest [1924]. 16-34.
leme osztályharc jellegű […] a pesszimizmus poétája, nincs benne igazi életöröm és valódi nemzeti önérzet […] a nirvána, a nihilizmus hangulatát tenyészti.”41 Ifjabb Andrássy Gyula a költő ellen – már életében, így az Ady–Rákosi-vitában is – felhozott vádak szinte mindegyikét belesűrítette soraiba, de az embert s a művet még a nívósabb reformkonzervatív szemlélet képviselő is csak egy „hanyatló kor” példázataként értelmezhették. A publi-cisztikai jelenségeken túlmutató sort Szekfű Gyula Három nemzedék című, 1920 végén, az összeomlás békeszerződéssel való szentesí-tésének esztendejében megjelent – aztán szemléletében mérték-adónak számító – munkája nyitotta meg. A könyv záró fejezete, a Két magyar sors a hanyatló korban, Ady Endre, „az anarchia és beteg dekadencia lantosa” és Tisza István „az erkölcsi rend képviselője”
személyiségének a szembesítése volt, ám mindkettejük életét egy
„tévelygő korszak meddő magyar” sorsképleteként mutatta be a szerző (a magyar szót ő emelte ki!). Szekfű sem Rákosi Jenő nevét, sem a vitát nem említette meg, de – a nagyság elismerése ellenére – Ady szerepét s annak hatását úgy látta, mint a Budapesti Hírlap főszerkesztője. E költészetnek „kétségtelenül romboló, anarchiater-jesztő hatása volt” írta, hisz Ady „azon pártok érdekében tolatott, melyek a fennálló viszonyokat szétzülleszteni törekedtek, de asszi-milálatlan voltuk miatt nem lévén egyenes útjuk a magyar lélekhez, Adyt, a »fajmagyart« használták szócső gyanánt felfor-gató ideáik terjesztésére”.42 E felfogás szerint – s az értelmezés itt már eltért a Rákosiétól! – Ady „a 48 óta száradó nemességnek beteg virága, egyik öntudatos utolsó tagja” nem volt a „nemzeti és állami illúziók” rabja már, így „az önáltatás, a hazugságok uralmá-nak” is ellenszegült, ám „politikai műveltség és belátás” híján „a fajtáján elhatalmasodó bajokat ösztönével, belső, tudattalan érzéke-ivel érzékelte” csupán, így a hanyatlásból kiutat mutatni nem tudott. „Nemzeti elleneitől” – s itt nem írta le Rákosi Jenő nevét, de reá is gondolhatott – elsősorban az illúzió hiánya választotta el, tragédiája, hogy a „gyászos magyar hibákat” Berzsenyihez s
41 Andrássy Gyula: A magyar értelmiség feladatairól. Magyar Kultúra, 1921/5, 3-13.
42 Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1934. 363. (a továbbiakban: Szekfű)
Kölcseyhez fogható élességgel érzékelő költőben „Kölcsey hite és tisztult erkölcse nem volt meg többé”. Így amikor a „rózsaillú-ziókból élő magyarság” képviselői – mint például Rákosi Jenő, mondhatná a szerző – „reáborították a magyartalanság égető Nesszus-ingét s kiközösítvén rothasztó elemként a nemzeti testből, átutalták a nemzetellenes destruktív irányokhoz”, a pénzt s a hó-dolatot elvárt, de a „közösségből kizárt költő ment és eladá testét-lelkét az új Budapestnek”, amit – akárcsak „tökéletlenül asszimilált kenyéradóit” – nem is szeretett.43
Látnivaló tehát, hogy az értelmezés – noha az anarchia terjeszté-sének vádjában érintkezett vele – nem pontosan a Rákosi Jenő fémjelezte, az első világháború előtti és alatti militánsabban kon-zervatív szemlélet dimenziójában mozgott ekkor. Az elmozdulást nem csupán Szekfű Gyulának már A száműzött Rákóczi 1913-as megjelenését követő szellemi hadjáratban megmutatkozott illúzió-ellenes látásmódjának a folytonossága, de az új történelmi helyzet kényszere is adta. Trianon sokkja az illúziókkal való számvetések s az egykori ábrándokkal való szembesülések alkalmát is elhozta, nem lehetett hát véletlen, hogy a történész éppen Ady illúzió-elle-nességére mutatott rá leginkább. A kor világképe, amelyben élt, Szekfű Gyula felfogását is determinálta természetesen, de tagadha-tatlan, hogy e szembesítő szándékú könyv az Ady mű – a szerző számára akkor el- és felfogadható – értékeit is integrálni akarta. Az Ady-féle látás legfőbb hiányosságául a „romlott korral adekvát”
erkölcsi fogyatékosságot s a szerinte csupán „ösztönös létérzéke-lést” rótta fel, de az alkotói formátumot s az életmű hasznosnak ítélt tanulságait már nem vitatta el. Ugyanezt tette nemzedéktársa, a korszak másik reprezentatív tudósa, Horváth János is.
Az irodalomtörténész Aranytól Adyig című, a Szekfű könyvét követő esztendőben megjelent füzete szintén szembesítési szándé-kú munka volt. Ebben, az értekezést a kritikai publicisztika eleme-ivel vegyítő44 dolgozatban a közönség irodalmi tudatának Arany János után való átformálódását, az új, „nemzetietlennek” tudott s
43 Szekfű, i. m. 364-368.
44 Vö.: Kenyeres Zoltán: Vázlat Horváth Jánosról. A nemzeti klasszicista értékrend szintézise. In.: Uő.: Irodalom, történet, írás. Anonymus, Budapest, 1995. 29. (a továbbiakban: Kenyeres)
„elvtelen modernségnek” nevezett jelenségekkel szembeni „védte-lenségének” kialakulását vizsgálta Horváth János.45 Szembeszökő, hogy a két szerző látásmódja több ponton is mennyire egybe-vágott. Az irodalomtörténész munkája is korábbi – az Ady s a legújabb magyar lyra című könyvtől eredeztethető – felfogásának szerves folytatása volt, de az összeomlás determinálta történelmi helyzet s a mozgósító cél diktálta radikálisabb formában persze. A két értelmezést még a szövegekben fel-felbukkanó magyar-idegen értékrendi oppozíció s a hasonló fogalomhasználat is rokonította.
Míg a történész Ady „ösztönös létérzékelését” kárhoztatta, addig Horváth János a nemzeti klasszicizmus valóságérzékét s józan ér-telmét tagadó „ösztön-ihlet” fogyatékosságát emlegette újra.
Szekfű szerint az „asszimilálatlan pártok” a „fajmagyar Adyt”
szócső gyanánt használták fel, az irodalomtörténész pedig arról írt, hogy Ady olyan pártpolitikai forgatagba került, „melynek valódi céljait nem, vagy későn ismerte fel, s mely faltörő kosnak használta őt nemzete, sőt magyar faja érdekei ellen. […] [s ahol] az Ady-stíl leple alatt, stilisztikai újdonság címén bújtak meg egy alig-magyar nyelv barbarizmusai s az Ady-féle támadó magyarságnak a kezébe nyomkodta buzogányait sok nem-magyar szándék”.46 Míg a historikusnál Berzsenyi, Kölcsey – s mindenek felett Széchenyi István – műve s példája volt a mérce, addig Horváth János a nor-matívaként felfogott „nemzeti klasszicizmus értékideáljához”
ragaszkodott továbbra is. Szekfű a „rózsaillúziókban élő magyar-ság” Adyt a nemzetből kiközösített s őt a „felforgatók” közé lökött képviselőiről beszélt nem éppen a tisztelet hangján, a maga füzetében éppen reá, Szekfűre is hivatkozó egykori Eötvös Kollé-gista társa pedig a konzervatív kritika Arany János halála utáni mulasztásait sorolta elő.
45 Horváth János: Aranytól Adyig. Irodalmunk és közönsége. Pallas Kiadása, Budapest, [1921]. A könyv értelmezésére lásd Kenyeres: i. m. 28-32.
ill.: Görömbei András: Horváth János Ady-képe. In.: Szabó B. István (szerk.): Kenyeres Zoltán-Emlékkönyv. Értés – megértés. Anonymus, Budapest, 2004. 290-291.
46 Horváth János: Aranytól Adyig. Irodalmunk és közönsége. Pallas Kiadása, Budapest, [1921]. 38-39. (a továbbiakban: Horváth)
Horváth gondolatmenete szerint e klasszicizmusban megteste-sült nemzeti és erkölcsi öntudat [ti. kritikus öntudat] folytonos-ságát ez a mulasztás szakította meg, hisz a „kritikátlan [ti. önkriti-kátlan] konzervatívsággal” a „modernség üres, erkölcsileg és mű-vészileg meg nem kötött, tehát hitvány jelszava”47 került szembe.
Ezért a modernség a klasszikus örökségtől elfordult – illetve a mulasztás, a merev elzárkózás során elfordított –, így az újjal szemben „védtelen” közönséggel találkozott az új század elején.
Mindez „nem egyszerűen irodalmi, nem csupán ízlésbeli fordulat volt”, a folyamat „az erkölcsi alapot, a nemzeti öntudatot”
porlasztotta immár, amelynek során a csak „ösztön-ihlet” ve-zérelte, a „[csak] kritikai hazafiság” politikai mezejére vetődött Ady is „végzetes eltévedés áldozata lett.”48 S még valami szembe-tűnhetett. Ahogy Szekfű Gyula, úgy Horváth János is „hanyatló korról” s mulasztásokról, az illúziókat is fenntartó „belső erők”
fogyatékosságairól beszélt, s nem a „nemzetellenes külső erők”
aknamunkáját kárhoztatta tehát. Az összeomláshoz vezető folya-matnak a magyar szellemi erőkre – például a név szerint általa sem említett Rákosi Jenőre – tartozó részét ő sem tagadta le. Elemzé-sének végkövetkeztetése egy csapdahelyzet természetét idézte, a maga ízlésfelfogásához és a történelmi folyamat determinálta, a szellemi életet befolyásolni szánó akkori pozíciójához igazodva persze: „Ady irodalmi forradalmával szemben a konzervatív kriti-ka elmulasztotta, a modern kijátszotta a maga feladatát. A két ellentétes irány öntudata egymással meg sem mérkőzött; s ma is, nem erkölcs és ízlés pozitívumai, hanem puszta abstractiók, tarta-lomnélküli formák gyanánt áll szemben egymással két nagy ellenszenv: öntudatnélküli konzervativizmus és elvtelen modern-ség. A lényeg pedig az ebek harmincadjára került.”49
Szekfű Gyula és Horváth János munkái esszék voltak. A két tudós nemcsak egy folyamat elemzését végezte el a kor igénye s a maga értékrendje szerint – hatni akartak a szellemi élet minden-napjaira is. A kor nívós, a Nyugat hatásának ellensúlyozását már a
47 Horváth, i. m. 49.
48 Horváth, i. m. 37-38.
49 Horváth, i. m. 51-52.
névválasztással is sugalló folyóiratának, a Napkeletnek (1923-1940) mindketten munkatársai lettek,50 szakmai s – főleg Szekfű esetében – szerkesztői, közírói tevékenységük egy korszakon át mértéknek számított. E két tudós felfogása a nemzeti liberalizmus elemeit is átmentett konzervatív – más megfogalmazás szerint reform-konzervatív – értékeszmény „befogadóképességének” a határait jelezte akkor. Nem a századvég-századelő korának állagőrzővé merevedett, ugyanakkor az illúziókat is fenntartó konzervativiz-musa volt ez már, hanem az önnön folytonosságtudatára is tá-maszkodni képes, ugyanakkor a „hanyatló kor” tanulságait s a végeznivalókat is számba vevő cselekvési program és látásmód.
Amikor Horváth János arról írt, hogy „a két ellentétes irány öntudata egymással meg sem mérkőzött”,51 akkor az egész konzer-vativizmus-modernizmus „párbajról” s benne Ady Endre s Rákosi Jenő vitájáról is véleményt mondott. E felfogás szerint az a „vita”
sem az eltérő eszmények szembesítésének, összeütközésének s ennek nyomán mind a konzervatív, mind a modern irány tudato-sodásának, szervesebb fejlődésnek az alkalma, hanem – az indulati publicisztika szintjén maradva – a „süketek párbeszéde” volt, ahol mindkét fél a magáét hajtogatta csupán, miközben – idéztük már –
„a lényeg ebek harmincadjára került”. Innen nézvést nemcsak az
„elvtelen modernség”, de a Rákosi Jenő-féle intranzigens, az illúziókat fenntartani próbáló álláspont is káros volt tehát, így folytathatatlan is.
Elmondhatjuk, hogy az új jelenségeket a modernség áttörése
„előtti” pozícióból szemlélve az Ady Endre-i életmű alkati, eszmei és történelemszemléleti összetettségét sem Horváth János, sem Szekfű Gyula „nem értette meg” akkor még, így a költőnek az őt kísérő vitákban elfoglalt „pozícióját” sem igazán, ám tény, hogy
50 A Napkelet első számát nyitó „beszélyt” – Séta a szentmihályi parkban címmel – a főszerkesztő Tormay Cecile írta. A „kert asszonya” – maga a szerző – által vezetett séta közben a magyar szellem romlásfolya-matát taglaló – név szerint nem említett – személyek között Szekfű Gyula és Horváth János alakja is jól azonosítható. Horváth János mun-kájáról Kenyeres Zoltán találóan írta, hogy az akár „a Napkelet megindításának vagy készülődésének programja is lehetett volna”.
Kenyeres: i. m. 31.
51 Lásd a 49. jegyzetet.
felismerték: a magyar szellemi élet Trianon utáni útját a már lezaj-lott folyamat puszta átkozásával-kiátkozásával nem, csakis annak feldolgozásával s tudomásulvételével lehet elképzelni. Horváth János „tudósi ítélete”, amely szerint „akár elismerte a konzervatív kritika, akár nem, Ady tényleg irodalmat csinált: felléptével lezárta a klasszikus korszakot s újat kezdeményezett”52 azt is jelentette, hogy ama remélt folytonosság helyrebillentésének az Ady-életmű s annak „megemésztett” tanulsága is része kell, hogy legyen vissza-vonhatatlanul.53 Ez a felismerés az életműnek a konzervatív horizonton belüli kanonizálásához, avagy „példaként való” értel-mezéséhez még elégtelen volt természetesen, ám az is világossá lett, hogy tekintély ide vagy oda, a Rákosi Jenő-féle világkép
„magyar birodalmi” illúziója fölött végképp átlépett már az idő.
A konzervatív irodalomszemlélet látásmódja – főleg a Horváth Jánoséhoz mérten – merev maradt ugyan, az iskolákban Adyt olvasni vagy tanítani nemegyszer bátorság-számba ment, de az időt visszaforgatni nem lehetett immár. Bár Ady hatását a konzervatív eszmeiség igyekezett kordában tartani továbbra is,54 a
52 Horváth, i. m. 54.
53 Fontos megjegyezni, hogy a közírói, kritikusi jelenléttel felhagyott, s életét végleg az irodalomtörténetnek szentelt Horváth János az Ady-életmű értelmezésének újra nekifogott a harmincas évek elején: a bu-dapesti egyetemen tartott előadásokat róla az 1932-33-as tanévben.
Ízlése ekkorra Ady erkölcs- szerelem- s magyarságfelfogására is nyi-tottabbá vált, s az egész, organikus fejleményként szemlélt költészetet áttekintve, „beemelte a nemzeti kultúra fejlődéstörténetébe” a költőt.
Vö.: Görömbei András: Horváth János Ady-képe. In.: Szabó B. István (szerk.): Kenyeres Zoltán- Emlékkönyv. Értés – megértés. Anonymus, Budapest, 2004. 291-296.
54 Ady életművének további konzervatív recepciója monográfiát kívánna, itt csupán néhány munkát említünk meg. Fodor Árpád János könyve az egész modernizmust a vallástól elrugaszkodott filozófiai individualizmus kifejléseként mutatta be, mely az ösztönös, széthúzó erőket érvényesítette, így a „mi az élet értelme” kérdésre választ nem adhatott. Ady műve ezért – bár tragikus példázat – „követésre méltó eszmévé nem finomulhat”. A szerző a könyvet a munka közben elhunyt – s az Ady-Rákosi vitában is részt vett – Prohászka Ottokár püspök emlékének ajánlotta. Fodor Árpád János: Ady a modern individualizmus sodrában. [kiadó nélkül], Budapest, 1928. Horváth Cyrill, a középkori magyar irodalomra vonatkozó kutatásairól ismert
költő verseinek első gyűjteményes kiadása 1930-ban látott napvilágot csupán55, a népszerűség s ezzel a hatás egyre növe-kedett. Az Ady-életmű nyitottabb értelmezését, s egyúttal a költő körül még életében dúlt viták számbavételét, a „hivatalossággal”
szemben álló szellemi s eszmei irányzatok kezdték el.56
egykori ciszterci paptanár a Budapesti Hírlapban megjelent cikksorozatát formálta nyolcvanoldalas könyvvé. Szempontjai és felfogása a laptól már távozott főszerkesztőjéhez igazodtak, de a vitát külön nem elemezte. Horváth Cyrill: Ady Endre hite, erkölcse, magyarsága. Budapesti Hírlap, Budapest, 1928. Berzeviczy Albertnek a Magyar Tudományos Akadémia évtizedekig hivatalban volt elnö-kének a Kisfaludy Társaságban tartott, s hosszas vitát kiváltott előadása 1927. február 6-án hangzott el. Berzeviczy – bár elismerte a költő tehetségét – cinikusnak nevezte Adyt, s e cinizmusért az őt körülvevő, s belőle e „hangot előhívó”, az országvesztést is előkészítő tábort tette felelőssé. Ady védelmében Babits Mihály és Schöpflin Ala-dár emelt szót többek között. Lásd: Berzeviczy Albert: Irodalmunk és a Kisfaludy-társaság. Budapesti Szemle, 1927. március, 321-328.; Babits Mihály: A kettészakadt irodalom. Válasz Berzeviczy Albertnek. In.: Uő.:
Esszék, tanulmányok II. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978. 170-184.;
Schöpflin Aladár: A kettészakadt magyar irodalom. Nyugat, 1927, I. kötet, 605-610. A vita körülményeinek értelmezéséhez lásd: Kenyeres Zoltán:
„A kettészakadt irodalom” és „Az írástudók árulása”. Babits és a Nyugat irodalomszemlélete. In.: Uő.: Etika és esztétizmus. Tanulmányok a Nyugat koráról. Anonymus, Budapest, 2001. 63-71.
55 A könyv – az első két Ady-kötet (Versek, Még egyszer) anyagának függelékben való közlésével a későbbi kiadások mintáját is megte-remtve – az Athenaeum kiadásában, Sárközi György sajtó alá rendezé-sében és bevezetőjével jelent meg.
56 Bár önálló fejezetet itt aligha érdemel, illik szólni a konzervatív felfo-gással is szemben álló, s főleg a harmincas esztendők második felétől fellépett szélsőjobboldali szemlélet némely jelenségéről is. Ez a fel-fogás az egész modernségben „zsidó veszedelmet” látott csupán, s nézeteit nem az irodalomtudomány, de nem is az esszé, hanem a pub-licisztika nyelvén adta elő. Ennek az álláspontnak a könyvformában is napvilágot látott példája egy négy szerző által 1941-ben kiadott brosúra volt, amit több korabeli lap részvételével lezajlott vita köve-tett. A brosúra bevezetőjét jegyző szerző azt is kijelentette, hogy az Ady-vitában nem a „faji beállítottságú Ignotusnak, Osvátnak, Hatvany Lajosnak, Fenyő Miksának, meg követőinek”, hanem – többek között – Rákosi Jenőnek volt igaza, ám az írások érvrendszere már nem a Budapesti Hírlap – az antiszemitizmustól mindig tartózkodó – főszer-kesztőjét idézte meg. E könyv szerint „a hasadt lelkű Ady Endre semmiképpen sem foglalhat helyet költőfejedelmeink sorában. Hogy