Való igaz – ahogy Kulcsár Szabó Ernő is írta, s ahogy volt szó róla már –, hogy az Ady-recepció igen nagy része, s annak olvasás-módja is a „kié is és miért az övé Ady Endre?”257 kérdésnek a fogságában született és alakult, ám talán belátható, hogy nem a mindenkori emlékezők s értelmezők felkészületlensége s „mélyen megszilárdult irodalomellenessége” okozta ezt csupán. Mert igaz, hogy „kevés költőt sajátítottak ki olyan mértékben, mint őt,” s hogy „e kisajátításoktól bajosan lehet függetleníteni műveinek hatástörténetét”, de ugyanígy igaz Szegedy-Maszák Mihály állítá-sának az a fele is, miszerint Ady műveinek vannak olyan jellemzői, amelyek „rendkívül szorosan függnek össze Magyarország politikai mozgalmaival.”258 Mégpedig súllyal vannak ilyenek, ami azt is jelenti, hogy ezeknek a „jellemzőknek” – a magyar politika-történet miatt – elkerülhetetlen értelmezései a huszadik századi magyar eszmei-politikai mozgalmak részévé, egyben az Ady-recepció és hatástörténet részévé is (!) lettek kivédhetetlenül.
Mindez nem az irodalomelmélet része, problémája természetesen, sőt, még az irodalomtörténeté is csak akkor, ha e diszciplínát tá-gabban értelmezzük, de az önmagunkról, mint emlékezet által is determinált közösségről való gondolkodás történetének a része,
„problémája” bizony, s meglehet, az is marad még sokáig. Így a magyar irodalomról való gondolkodást e – megengedem, sterilen líratörténeti, vagy poétikai szempontból valóban! – „mélyen
257 Kulcsár Szabó Ernő: Az „én” utópiája és létesülése. Ady Endre avagy egy hatástörténeti metalepszis nyomában. In.: Újraolvasó. I. m.: 25. Kulcsár Szabó ezt a legalább annyira „mélyen megszilárdult”, mint amilyen
„mélyen irodalomellenes” jelenséget nemcsak a magyar irodalom-szemlélet mindenestől elvetendő tehertételeként értelmezi, hanem ebben látja az Ady-líra rekanonizációjának, újraolvashatóságának az akadályát is.
258 Szegedy-Maszák Mihály: Ady és a francia szimbolizmus. In.: Újraolvasó. i. m.:
113.
irodalomellenes” szemléletet „uralma” alól felszabadítani csak akkor lehet, ha az önmagunkról, mint emlékezet által is determi-nált közösségről való gondolkodásból a magyar irodalmat toloncoljuk ki végképp – hogy aztán az így elnyert „szabadságot” visszavetít-sük arra a múltra is, ahol, tetszik vagy sem, e „mélyen irodalom-ellenes” szemlélet nagyon eleven volt még. Eme „steril” felfogás létjogát vitatni persze nem lehet, csak tudni kell, mire alkalmas, s hogy illetékességének határai meddig terjednek el. Mert elképzel-hető, hogy az Ady-líra „rekanonizációja”, vagy „újraszituálása” e szemlélet felől nézvést valóban problematikus, hogy e líra – illetve nagy része – a szöveg „előtti” s „utáni” referenciák számbavételének hiányában „nem szólítható meg” ma már, de úgy is lehet, hogy Ady s az Ady-recepció „megértése” nemcsak a lírai beszédmódok válto-zása históriájának, hanem a magyar történelemnek a „megértése” is lehet egyben.
Vitathatatlan, hogy mind a konzervatív, mind a népi-harmadik-utas, mind a baloldali, nyugatos, polgári radikális, marxista értel-mezések eszmei, morális, sőt ideológiai cél-képzetek, avagy – az irodalmon, a nyelven „kívüli” – „érdekeltségek” által meghatáro-zottak voltak, akadt, hogy a különböző eszmei alapvetések elemei összekeveredtek,259 de még a „tudományosnak” szánt, vagy annak tekinthető Ady-interpretációk is tartalmaztak határozott értékvon-zatról tanúskodó mozzanatokat. Földessy Gyuláé csakúgy, mint Sík Sándoré vagy Benedek Marcellé, az 1945 után született feldol-gozásokról már nem is beszélve.260 Az értelmezői pluralizmus
259 Makkai Sándor könyvében például egy sajátos népi-harmadikutas kálvinista s a konzervatív, Schöpflin Aladáréban a társadalmi értelemben vett reformkonzervatív s a művészi-esztétikai értelemben vett „nyuga-tos”, Bölöni Györgyében a polgári radikális s a marxista, sőt osztályhar-cosan kommunista szemlélet elemei is megtalálhatók.
260 Az értékválasztásnak az „irodalmon kívüli” terrénuma mindhármuknál jelen volt. Földessy Gyula e líra „teljességé-elvét” s modernségét hangsú-lyozva a magyar költészet és nemzettudat Adyban is kimutatható folyto-nossága mellett érvelt, lényegének az „Élet-szeretetet” tudta, s „minden-felé” vitázott. Sík Sándor „mércéje” egy „nyitott”, a diszharmonikus életérzésből fakadt tragikumot is elfogadni képes katolicizmus volt, Bene-dek Marcell pedig már az előszóban bevallotta személyes „érBene-dekeltsé- „érdekeltsé-gét”: „leírom, hogyan él bennem s a hozzám valamelyest hasonló lelkek-ben Ady Endre.”
1948-49 utáni fölszámolását követően arról nem volt vita már, hogy az Ady-életmű a modernitás s a progresszió térfelén helyez-hető el, ám a modernitás s a progresszió természete s szerepe körül fel-felcsaptak az eltérő értékválasztásból, történelemszemléletből – tehát az eltérő „érdekeltségekből” – fakadt indulatok. Az „ötvenes éveket” uraló úr- és egyházellenes forradalmár képet a hatvanas évektől –előbb óvatosan, majd határozottabban – a korábban háttérbe szorított nyugatos modernség, a század eleji szociálde-mokrácia és a polgári radikalizmus felé „nyitotta ki” az Ady-értel-mezés, a marxista „fővonalat” akkor még nem érintve persze, s ezt – a függetlenségi, „kurucos” szemlélet értékeit preferálni, „beépí-teni” akaró – Király István ideológusi s szakmai tekintélye sem változtatta meg. Ennek – 1990 utáni – „végpontjára” a főleg a szellemi életben jelentősen megerősödött, önmagát baloldalinak te-kintő, eszmei-ideológiai identitás képviselőinek mindenestől „anti-nacionalista”, és – jelző nélküli – „demokrata” Ady-képe került.261 Ez az Adyra vonatkozó részletességgel ugyan kidolgozatlanul maradt, de karakteresen képviselt szemlélet ahhoz a nagyobb részben polgári radikális, kisebb részben szociáldemokrata tradíci-óhoz s történelemértelmezéshez kötődött, amelynek – egyre „vas-tagodó” – nyomvonalai már a hatvanas évektől kimutathatók, s amelynek eszmei-ideológiai iránya az Aczél György-i kulturális politika hangsúlyozottan „nacionalizmusellenes” törekvéseivel bizony egybevágott – a politikai érték- vagy érdekkülönbségek
261 Ez a felfogás az esszé és a publicisztika határvidékén jelent meg első-sorban, például az 1990-ben alakított Ady Társaság-beli előadásokon.
Lásd: Eörsi István: Ady időszerűsége. Népszabadság, 1991. május 18, 23.
Eörsi itt – teljes nyíltsággal az akkor zajló ideológiai-politikai vitákban való állásfoglalásként – a nacionalizmust s a klérust megvető, a „koz-mopolitákban” pedig az országépítés egyetlen lehetőségét látó fiatal Adyt idézte rendre. Sokkal nívósabb formában, de lényegében e felfo-gáshoz kötődött Radnóti Sándor 1989-es előadásának az a részlete is, amikor Ady magyarságtudatát – nem hangsúlyozva ugyan, de a libe-rálist kivéve – minden 1920 utáni nemzettudati formációról finoman leválasztotta. Radnóti Sándor: Ady aktualitása. In.: Vig Monika (szerk.):
Hogyan éljük túl a XX. századot? Narancs Alapítvány, Budapest, 1992, 314-316.
ellenére is akár.262 Ebben az eszmeileg-ideológiailag szintén deter-minált, ha tetszik, megint csak „érdekeltség-elvű” történelem-szemléletben a hangsúly a századelő polgári radikalizmusának modernségére és demokratizmusára, illetve az Ady-mű és e tradí-ció teljes azonosságára esett. Az Ady-féle radikalizmus összetevő-inek, kialakulásának, működésének és a költő számára részint azonosulási, részint működési teret, keretet adott 1905-1906 utáni irodalmi modernség és a polgári radikalizmus ambivalenciákkal, feszültségekkel is terhelt viszonyának a felfejtésére – sem ebből, sem a „másik” nézőpontból – senki sem vállalkozott.263 Nem csoda ez, hisz Ady és a progresszió viszonyának „bolygatása” – liberális szemmel – újabb „leválasztási kísérletnek”, modernizáció-ellenességnek, sőt akár lappangó antiszemitizmusnak is tetszhetett,
262 Erre vonatkozóan lásd a későbbi szabaddemokrata politikusnak, Sza-bó Miklósnak még a rendszerváltozás előtti években írt tanulmánya részletét: „Az »urbánus« irányzat […] úgy vélte, hogy lehetőség van a levert 1956 demokratikus eszméinek áthallásos hirdetésére, amennyi-ben […] olyan hagyományt fedeznek fel, amely által mód lesz a demokratikus eszmék közvetett, célzásos előadására. Hogy akár egy ilyen hagyományt is felfedezhessenek, szükséges engedménynek tar-tották, hogy csatlakozzanak a rendszer propagandájához az 56-os nacionaliz-mus elítélésében [kiemelés – N. P. J.], különösen a függetlenségi eszme elleni harchoz. Ha olyan múltbeli demokratikus hagyományt fedeznek fel, amely egykor szemben állott az akkori függetlenségi eszmével, Rákóczival, 48-cal, akkor annak felfedezése az aktuális kampány szá-mára való őskeresésnek állítható be és eme lojalitás kulisszája mögött becsempészhető a demokratikus gondolat. Így fedezte fel az urbánus intellektuális ellenállás a hatvanas években a polgári radikális és a szociáldemokrata hagyományt [kiemelés – N. P. J.]”. Szabó Miklós: A magyar társadalmi és nemzettudat az elmúlt harminc évben. In.: Szalai Júlia, Lányi András, Miszlivetz Ferenc, Radnóti Sándor, Vajda Ágnes (szerk.): Arat a magyar. A Szociálpolitikai Értesítő és a Fejlődés-tanul-mányok sorozat különszáma. Kiadja az MTA Szociológiai Kutató Intézete. Budapest, 1988. 24. Vö. a 203. 205. és a 206. jegyzetekkel.
263 Ennek – sajnos – nem szakmai, hanem ideológiai-politikai oka volt, s van ma is. A magyar szellemi élet liberális-radikális felének nem ér-deke ez, a nemzeti tradícióhoz hangsúlyosabban kötődő „oldal” pedig – a néhány szélsőjobboldali szemléletű, Adyt, mint a „zsidók” áldoza-tát, vagy kiszolgálóját bemutató könyv újrakiadását nem számítjuk ennek! – Ady és a polgári radikalizmus kapcsolatát oly módon „vizs-gálta”, hogy szinte nem létezőnek tekintette azt, mint például Bíró Zoltán – már emlegetett – könyve. Vö. a 115. jegyzettel.
míg e viszony „elfogadása”, annak a feszültségeket ugyan feltáró, de Adynak a modernség s a magyarországi progresszió térfelén elhelyezhető pozícióját mégsem vitató tudatosítása pedig „nemzeti szemmel” látszott elfogadhatatlannak.264 A szemben álló, érdekelt-ség motiválta Ady-felfogások csonkoltsága nyilvánvaló persze, annak „kiegészítése” csak a magyar történelem ismétlődő csapda-helyzeteinek tudomásulvételével, s e csapdahelyzet természetének – tudjuk, egészében reménytelen – rekonstrukciójával lehetséges.
El kell fogadni, hogy Ady a maga korában – s később is nemegy-szer – „idegennek, nemzetietlennek” tartott művészi modernség s a progresszió integráns része volt, mégpedig a saját szándéka szerint, meg azt is, hogy az emlegetett feszültség, hol lappangva, hol nyíltabban, de mindvégig létezett.265 A kérdés az: miért és milyen formában létezett.
Nem a „kié Ady Endre” kérdés fölelevenítésének újabb szaka-száról van szó. E feszültségektől sem mentes „Ady-pozíció” termé-szetének a számbavétele a magyarországi polgárosodás akkori szakaszának az ellentmondásaihoz, „felemásságához”, akár az asszimiláció sikertelenségének, megtörtségének az előtörténetéhez
264 Az életmű súlya s Ady pozíciója közti „ellentmondás” feloldására nem-zeti-konzervatív „oldalon” egy – egyébként nagyon régi – válasz is született: Ady igen nagy költő, de eszmeileg-politikailag analfabéta volt.
265 Ezt a feszültséget nem hangsúlyozza ugyan, de Ady és a polgári radi-kalizmus eltérésének számbavételekor utal rá Gyurgyák János, szenv-telenül tárgyilagos és imponálóan gazdag forrásbázison nyugvó monográfiájában: Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon.
Politikai eszmetörténet. Osiris Kiadó, Budapest, 2001, 525-530. [a továb-biakban: Gyurgyák] A problémáról nemcsak magától értetődő termé-szetességgel, de teljes nyíltsággal eddig – ismereteink szerint – egyetlen tanulmány beszélt: Kőbányai János: Ady Endre zsidó története.
In.: Ady Endre: Egy keresztvetés története. Zsidó történetek. Múlt és Jövő Kiadása, Budapest, 2006. 231-274. [a továbbiakban: Kőbányai] (Fontos megjegyezni, hogy ezt a társadalom- az eszme- s a mentalitástörténet elemeit is hordozó problémát Ady és a zsidóság viszonyára egyszerű-síteni nem lehet, ugyanakkor nyilvánvalóan ez is az „egész” megke-rülhetetlen része volt.)
is fontos adalékokkal szolgálhat nekünk.266 Hisz nyilvánvaló, hogy a tradícióőrzés s a modernizáció mindenkori ellentétéből, a vi-szony ellentmondásaiból fakadó csapdahelyzetek a magyar törté-nelemben később is rendre megismétlődtek. Ady e csapdahely-zetnek267 a korban – s egyúttal saját életében, s művében – a leginkább autentikus megélője s kifejezője volt, s mint ilyen, a magyar irodalomban és történelemben egyedi jelenség azóta is.
Ami benne, illetve művében, ha nem is konfliktusok nélkül,
„együtt” volt még, halála – illetve 1918-20 után – menthetetlenül széjjelhasadt, így maga a csapdahelyzetről való beszéd vált szinte lehetetlenné. Mindenki – a jelentős művészek s gondolkodók
266 A magyarországi kapitalista fejlődés ellentmondásaira lásd: Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 56-57. ill.: 72-75. E feszültség egyértelmű kifejtésére lásd Romsics Ignác egy másik tanulmányának részletét: „…a magyarországi kapita-lista fejlődés nem hozott létre egységes, belülről integrált modern polgári társadalmat. A zsidó és nem zsidó csoportok a legfelsőbb elit-rétegektől a kispolgárságig lemenően a bevándorló izraeliták egy részének nyelvi és kulturális magyarosodása, valamint a vegyes há-zasságok ellenére kölcsönösen megkülönböztették egymást, és szigni-fikánsan elkülönültek. […] valószínűnek tartom, hogy az értelmiségi eliteken belüli – már a századelőn jól érzékelhető – rivalizálás és kon-kurenciaharc néhány éven belül a háború elvesztése és Trianon nélkül is olyan konfliktushelyzeteket eredményezett volna, amelyek részben vagy egészben mindkét felet a 19. század közepén megkötött »infor-mális egyezség« újragondolására késztették volna. […] A zsidóság asszimilációjának tömeges sikertelensége […] ténykérdés. Talán – mint Széchenyi prognosztizálta – azért, mert túl sokan voltak és túl hirtelen érkeztek, talán – mint Bibó valószínűsítette – azért, mert a befogadó közeg, a magyar középosztály túl gyenge, túl heterogén és túl kulturá-latlan volt. De legvalószínűbb, hogy ezért is, azért is és Trianonért is.”
Romsics Ignác: Diplomáciai levelek, avagy szubjektív utószó Magyarország 20. századi történetéhez. In.: Uő.: Múltról a mának. Tanulmányok és esszék a magyar történelemről. Osiris Kiadó, Budapest, 2004. 391-392. Az asszi-miláció konfliktusosságára lásd még: Hanák Péter (főszerk.): Magyar-ország története 1890-1918. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978. 463-467.
(a vonatkozó részt Hanák Péter írta)
267 E Magyarország geopolitikai és társadalmi meghatározottságaiból fakadt csapdahelyzet permanenciája a folytonosság és a megszakított-ság állandóan újratermelődő viszonyaként is leírható. Erre vonatkozó-an: Romsics Ignác: Megszakítottság és folytonosság a modern magyar történelemben. In.: Uő.: Múltról a mának. Tanulmányok és esszék a magyar történelemről. Osiris Kiadó, Budapest, 2004. 161-206.
többsége is! – vagy „ide”, vagy „oda” állt, s aki nem, azt mindkét
„tábor” az „ellenkező oldalhoz” sorolta – sorolja máig! - inkább. Az olyannyira szorgalmazott „párbeszéd” azért lehetetlen, mert a párbeszédet akadályozó csapdahelyzetről való – az „érdekeltségi szempontokat” háttérbe szorítani képes – beszéd vált lehetetlenné.
Ez a feszültség a korban kétségkívül létezett, s talán a róla folytatott beszéd esélyét sem tették volna akkor még lehetetlenné a később – 1918-20 nyomán, majd 1938-1945 között – megesett borzalmak. A nyílt beszéd mégis már akkor elmaradt – néhány kísérlet volt ugyan, mint a Huszadik Század „zsidókérdésről”
szóló vitája például268 –, s ennek okául a rögzült pozíciók minden-áron való védelmét, s e pozíciók újraelosztásának, megszerzésének kívánalmát, illetve e két akarat szakadatlan párbaját sorolhatjuk elő leginkább. A világháború a kérdés radikalizálódásához csak új alkalmat adott. Ady élete s műve a művészi modernség s a társadalmi-politikai progresszió „térfelén” elhelyezkedve is e
„párbaj” metszéspontján állt, még akkor is, ha ennek filológiai ter-mészetű adalékai – sok ok miatt – nehezebben tetten érhetők. Sza-bó Dezső pályáján például igen, ő a maga világképe s a progresszió közötti feszültséget 1915-ben a polgári radikalizmussal – jelesül a Huszadik Század című folyóirattal – való szakítással, s a nemzeti radikális álláspont vállalásával „oldotta fel”.269 A „feloldás” másik
268 A vitára alkalmat Ágoston Péter nagyváradi jogász 1916–17-ben meg-jelent kétkötetes munkájának (A jövő kérdései) a második darabja (A zsidók útja) adta. A Huszadik Század című polgári radikális folyóirat 1917 májusában kelt körkérdésére hatvan hozzászólás érkezett s ennek több mint a fele a zsidókérdést fontos társadalmi problémának tartot-ta. A válaszok a folyóirat 1917. évfolyamában jelentek meg. Nagyjából egyharmadukat közölte: Hanák Péter (szerk.): Zsidókérdés – Asszimi-láció – Antiszemitizmus. Tanulmányok a zsidókérdésről a huszadik századi Magyarországon. Gondolat, Budapest, 1984. 13-115.
269 Jászi Oszkár és Szabó Dezső vitája 1915. augusztusa és novembere között – tehát éppen az Ady–Rákosi-vita fellobbanásának idején – zajlott le. Szabó Dezsőnek a liberalizmust s a „szabadverseny-demok-ráciát” támadó tanulmányát Jászi opponálta, Szabó Dezső válaszának lírai végkövetkeztetése azt a leegyszerűsítő attitűdöt sugallta, amely a magyar középosztály s a parasztság egy részében a világháború idején általánossá lett: „A kor igazi antikrisztusa, a világháború fő forrása, a minden fertelmek fertelme mégis: a tőke. A tőke teszi, hogy amikor nyomorult Balek János meghalni megy, mikor lépései után a
fajtáját választotta az a Fülep Lajos, aki 1911-ben Lukács Györggyel együtt szerkesztett folyóiratot (A Szellem), az 1915-ben alakult – Lukács és Balázs Béla vezette – Vasárnap Társaság, illetve a társa-ság Vasárnapi Körének gyakori szereplője volt, sőt 1918 októberé-nek végén társaival együtt a Károlyi-féle Nemzeti Tanácshoz is csatlakozott, majd az új kormány külügyi megbízottja lett. Ő 1907-08 fordulója óta a Szellemtudományok Szabad Iskolájának előadó-jaként is az evangélium igézetében élt, elmélet és gyakorlat, szó és tett ellentétének feloldhatóságán gondolkodott, s a református teo-lógiát 1916-tól egy vállalt életprogramra tudatosan készülve vé-gezte el. A református lelkészi hivatás, amit 1920 után több helyütt – leghosszabb ideig Zengővárkonyban – betöltött, nem a szellemi-politikai progresszióból – a szellemi-politikai fordulat nyomán – kikopott ember „menekülése”, hanem a teória (a részéről mindig el-lenszenvvel nézett elméleti doktrínák) és a praxis (az emberekért való „közvetlen” cselekedet) közötti, hazugságot teremtő feszült-ség feloldása volt.270 A két világháború közötti korban az elsők kö-zé tartozott, aki a baranyai egykékö-zés erkölcsi és társadalmi kórjára
bakkancsszállítók, a mártír testét fedő rongyok után a ruhaszállítók, egyetlen hitvány élete: gyomra után a hús- kenyér- s száz másféle szál-lítók pocakosodnak a jövő történelemcsináló nagyhatalmává, akkor a nyomorultnak itthon száz frászban tördelőző nyomorultjaitól az utol-só fillért és bútorzatot rabolja el a kenyérben, zsírban, húsban és min-den felélhetőben üzérkedő lelkiismeretlen tőke.” Szabó Dezső: Az indi-vidualizmus csődje. Válasz Jászi Oszkárnak. Huszadik Század, 1915.
november, 334. Ezek a mondatok már Az elsodort falu tónusát előle-gezték. Erről lásd az 58. és a 60. jegyzetet.
270 E folyamatnak a részletes, kikezdhetetlen filológiai alapossággal fel-dolgozott leírása: Babus Antal: Miért választotta Fülep Lajos a magyar falut a világvárosok helyett? In.: Uő.: Tanulmányok Fülep Lajosról. József Attila Megyei Könyvtár, Tatabánya, 2003. 7-43. Fülep Lajos és az 1918-19-os forradalmak összetett, ambivalens viszonyára lásd ugyanitt:
Fülep Lajos az 1918-1919-es forradalmakban. i. m.: 83-267. [a további-akban: Babus] Fülep és a Nyugat művészetszemléletének eltérésére lásd még: Bodnár György: A „mese” lélekvándorlása. A modern magyar elbeszélés születése. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1988. 402-409.
felfigyelt271, a harmincas években pedig szuverenitását megtartva is a népi mozgalomhoz állt közelebb.272 Egykori társaira (Mann-heim Károlyra, Lesznai Annára, Hauser Arnoldra stb.), s az 1918 előtti idők szellemi légkörére – nyilván az átélt magány, s az akkori szellemi élet dúltsága miatt is – magánleveleiben melankolikusan s nosztalgiázva emlékezett,273 Ignotus Pál hívását azonban – mint a századelő szellemi progressziójának tagját Mannheim Károly közvetítésével a Szép Szó munkatársául vagy valamiféle „tanács-adójául” akarta megnyerni a „Tanár Urat” – elhárította.274
271 Fülep a Pesti Napló 1929-es évfolyamában cikksorozatot közölt, s a Nyugat 1933. szeptemberi számában közzé tett nagy hatású, s nagy vitát kiváltott Illyés Gyula esszé (Pusztulás) is a Fülep által feltárt ada-tokra s az ő beszámolójára támaszkodott. Erről: Babus Antal: Illyés Gyula és Fülep Lajos az egyke ellen. In.: Babus: i.: 268-282. Fülep írása újraközölve: Fülep Lajos: Művészet és világnézet. Cikkek, tanulmányok 1920-1970. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1976. 93-121. ill.: Szigethy Gábor (szerk.): Fülep Lajos: A magyarság pusztulása. Magvető Könyv-kiadó, Budapest, 1984. (Gondolkodó magyarok)
272 Az 1934-ben indult Válasz szerkesztője volt Németh Lászlóval és Gulyás Pállal, a folyóirat első számában megjelent alapvető tanul-mányt – Nemzeti öncélúság – is ő írta, ám koncepcionális különbségek miatt – programot adó, a nemzeti sorskérdésekkel foglalkozó folyóira-tot képzelt el, s nem akarta, hogy szépirodalmi jellegű is legyen – megvált a laptól.
273 „…Leszünk-e még valaha együtt, akik voltunk? Csak most látni meg igazán, mi veszett el…” (1922. jún. 12.); „…Ön is, kevesed magával, azt a világot jelenti és testesíti meg számomra, amelyben és amelyért egyedül érdemes élni – ezt a világot szétrombolták…” (1932. szept.
11.); „…S mily nagy dolog lenne, ha mi mindnyájan még valaha össze-ülhetnénk, s elmondhatnánk, mit tapasztaltunk, hová jutottunk…”
(1942. júl. 6.). Fülep Lajos levelei Kner Imréhez. In.: Karádi Éva és Vezér Erzsébet (szerk.): A Vasárnapi Kör. Dokumentumok. Gondolat, Budapest, 1980. 143.; 146,; 147. [a továbbiakban: Karádi–Vezér]
274 Vö.: Széchenyi Ágnes: „Sznobok és parasztok”. Válasz 1934–1938. Elvek, frontok, nemzedékek. Argumentum Kiadó, Budapest, [1997]. 132-133. ill.:
Karádi Éva: Fülep Lajos két világháború közötti pályaképéhez. In.: A magyar filozófiai gondolkodás a két világháború között. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1983. 183-186. Lásd erről még Ignotus Pál Fülep Lajoshoz írt leveleit. Lengyel András: A Szép Szó történetéhez. Ignotus Pál levelei
Karádi Éva: Fülep Lajos két világháború közötti pályaképéhez. In.: A magyar filozófiai gondolkodás a két világháború között. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1983. 183-186. Lásd erről még Ignotus Pál Fülep Lajoshoz írt leveleit. Lengyel András: A Szép Szó történetéhez. Ignotus Pál levelei