2. Fenntartható kezelés – alapelvek
2.2. Konzerváció, rehabilitáció és rekonstrukciós projektek
Holtágak: konzerváció és rehabilitáció
Holtágak létrejöhettek természetes úton, azaz lefűződtek az anyafolyóról, vagy pedig a folyószabályozások idején, mederátvágás (a kanyarok levágása) révén (ábra). Egyéb elnevezések a holtmeder, morotva, de néha egyszerűen ezeket az állóvizeket tónak nevezik. A holtágak nagyobb része az árvízvédelmi töltésen kívül, az ún.
mentett oldalon helyezkedik el, kisebb részük a töltések közötti hullámtéren. Kiterjedés szempontjából jelentős élőhelytípusról van szó, hiszen a Duna és Tisza völgyében a felmért holtágak átlagos vízfelületének nagysága 6978 hektár2. A legnagyobb (150 hektárnál nagyobb) holtágak nagyság szerinti sorrendben a következők: Tolnai Holt-Duna (234 ha), Tunyogmatolcsi Holt-Szamos (225 ha), Szarvas-Békésszentandrási Holt-Körös (207 ha), Fadd-Dombori Duna (180 ha), Dunakiliti-Cikolai Duna (174 ha), Montaj-tó (170 ha), Peresi Holt-Körös (165 ha), Halásztelek-Túrtő-Harcsás Holt-Holt-Körös (161 ha), Gyálai Holt-Tisza (160 ha).
Természetvédelmi állapot, ill. kezelés szempontjából megkülönböztetünk szentély jellegű, (pl. a Körtvélyesi Holt-Tisza, Osztorai Holt-Tisza), bölcs hasznosítású (pl. a Mártélyi Holt-Tisza), továbbá Degradálódott és gazdasági célokra hasznosítható holtágakat (pl. az Újszegedi Holt-Maros). A szentély típusú holtágak esetében a cél a kialakult ökoszisztéma fenntartása, azaz a konzerváció. Ez azt jelenti, hogy meg kell őrizni a holtágat, mint vizes élőhelyet vagy biztosítani kell a tápláló folyóval (vagy a holtág vízgyűjtő területével) a kapcsolatot.
Hazánkban az egyik legnagyobb rehabilitációs/rekonstrukciós projekt a Kis-Balaton Vízminőségvédelmi Rendszer. A Kis-Balaton és a környező berkek tulajdonképpen szűrőmezőként működtek: a Zala vize ezen a területen szétterült, és a mocsárvilág a folyó által szállított terhelés jelentős részét visszatartotta, ezáltal a Balaton vízminőségét védve. A szabályozás következtében a szűrőmező területe jelentősen megfogyatkozott, ráadásul a lecsökkent tisztító funkció mellett a terhelés is megnőtt: a vízgyűjtőn intenzív mezőgazdasági kemizáció folyt, megnövekedett az urbanizáció foka, és részben hiányzott az az infrastruktúra, amely a keletkezett elsősorban kommunális és élelmiszeripari szennyvizek teljes tisztításához szükséges lett volna.
Mindez együttesen a Balaton jelentős vízminőség-romlását okozta, amelynek első látványos jele a Keszthelyi-öbölben 1966-ban megfigyelt vízvirágzás volt. A Nyugat-dunántúli Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság ennek a helyzetnek a kezelésére készítette el a Kis-Balaton Vízvédelmi Rendszer (KBVR) koncepciótervét, melynek alapgondolata a valaha létezett természetes szűrőmező visszaállítása volt. A Rendszer két ütemben készült el: az I. ütem (vagy másképpen Hídvégi-tó) építési munkáit 1981-ben kezdték, a tározó 1985-ben készült el. Ennek az ütemnek program szerinti bekerülési összege 642.537.000 Ft volt, a tényleges bekerülési összeg pedig 533.647.000 Ft-ra adódott. A II. ütem (Fenéki-tó) a Zala természetes völgyében létesült, építése 1984-ben kezdődött a tározót határoló- és terelőtöltésekkel. Pénzügyi okok miatt nem épült meg a teljes tervezett tározó, 1992-ben előzetesen elárasztásra került egy 16 km2-nyi terület (az Ingói-berek). Ennek költsége 1999. december 31-ig 6.726.000 ezer Ft volt. Az elkészült ill. tervezett tározóterületeket a 3.12 ábra mutatja be.
3.12. ábra - 3.12. ábra. A Kis-Balaton Vízminőségvédelmi Rendszer felépítése
2 A magyarországi holtágakat először a „Magyarország állóvizeinek katasztere" című munkában vették számba (Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet, Bp. 1962).
A Kis-Balaton Vízvédelmi Rendszer tervezési munkái 2007 elején kezdődtek el újra, bekerülve az uniós társfinanszírozásra igényt tartó projektek közé. A vízminőségvédelem mellett kiemelt fontossággal bír a természetvédelmi és ökológiai értékek védelme. Így például a tervek szerint időszakos vízborítottságú területeket hoznak létre, ahol a vízszintet Zala folyó természetes vízszintingadozása szabályozza.
A Kis-Balatonon nagykiterjedésű természetközeli állapotokat mutató növénytársulásokat maradtak fenn, ezek a következők:
• lebegő és gyökerező hínártársulások;
• nádasok;
• magassásosok;
• mocsárrétek;
• kaszálók és legelők;
• láperdők és fűzligetek.
A lebegő és gyökerező hínártársulások a víz színén úszó vagy alámerült növényekből állnak, a fajszám alacsony. Jellemző növények pl. a békalencse fajok (Lemna sp., 3.13 ábra); tócsagaz (Ceratophyllum sp.);
vízidara (Wolffia arrhiza); kolokán (Stratoides aloides); rence (Utricularia sp.); békatutaj (Hydrocharis morsus-ranae, 3.14 ábra); fehér tündérrózsa (Nymphaea alba, 3.15 ábra); vizitök (Nuphar lutea, 3.16 ábra); sulyom (Trapa natans); vidrakeserüfű (Polygonum amphibium).
3.13. ábra - 3.13. ábra Lemna-társulás
3.14. ábra - 3.14 ábra. Békatutaj
3.15. ábra - 3.15. ábra Fehér tündérrózsa (Nymphaea alba)
3.16. ábra - 3.16. ábra Vizitök (Nuphar lutea)
A nádasok (3.17 ábra) esetében jellemző az uralkodó faj, maga a nád (Phragmites australis) tömeges jelenléte, emellett gyakoriak: gyékényfajok (keskeny- és széleslevelű gyékény, Typha angustifolia, 3.18 ábra és T.
latifolia), vízi harmatkása (Glyceria maxima); sás fajok (Carex sp, 3.19 ábra), vízi peszérce (Lycopus europaeus); vízi menta (Mentha aquatica, 3.20 ábra); réti füzény (Lythrum salicaria); mocsári tisztesfű (Stachys palustris, 3.21 ábra); védett fajok, pl. tőzegpáfrány (Thelypteris palustris); kálmos (Acorus calamus). A nádasok egyben fontos fészkelő- és táplálkozóhelyek énekesmadarak, ill. gémfélék számára.
3.17. ábra - 3.17. ábra Nádas a KBVR II. ütemén
3.18. ábra - 3.18 ábra Keskenylevelű gyékény
3.19. ábra - 3.19 ábra. Sásmező
3.20. ábra - 3.20. ábra. Vízi menta (Mentha aquatica)
3.21. ábra - 3.21. ábra. Mocsári tisztesfű (Stachys palustris
A zsombéksásosok mozaikos szerkezetűek, ahol a „szárazföldi‖ fázist a vízből kiemelkedő zsombékok alkotják, míg a zsombékok közötti vizes fázist nevezzük semlyékeknek. Ennek megfelelően megtaláljuk itt a nádas és a láprétek növényeit, illetve a semlyékekben alámerült vízinövényeket, a zsombékokon viszont előfordulhatnak szárazföldi gyomnövények is. A nem zsombékoló magassásréteket sűrű növésű sásfajok alkotják (pl. mocsári sás (Carex acutiformis vagy a parti sás (Carex riparia). Jellemző virágos növények pl. a mocsári gólyahír (Caltha palustris, 3.22 ábra); réti kakukktorma (Cardamine pratensis); sárga nőszirom (Iris pseudacorus, 3.23 ábra).
3.22. ábra - 3.22 ábra Mocsári gólyahír
3.23. ábra - 3.23 ábra. Sárga nőszirom
A mocsárréteket időszakos vízborítás jellemzi: nyáron az élőhely ki is száradhat (3.24 ábra). Fajgazdag társulások, értékes fajaik a kosborok (orchideafélék), pl. a mocsári kosbor (Orchis laxiflora ssp. palustris);
agárkosbor (Orchis morio); vitézkosbor (Orchis militaris); hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata);
széleslevelű ujjaskosbor (Dactylorhiza majalis); vitézvirág (Anacamptis pyramidalis); pókbangó (Ophrys sphecodes).
3.24. ábra - 3.24 ábra Kiszáradó mocsárrét
A kaszálók – legelők szintén időszakos vízborításúak. Jellemző fajaik a sások és különböző pázsitfűfélék. A lágyszárú fajdiverzitás legeltetéssel tartható fenn, amelyet hagyományos állatfajtákkal végeznek: a magyar szürkemarha (Bos taurus primigenius podolicus), vagy a bivaly (Bos bubalus domesticus).
A láperdőket leggyakrabban mézgás éger (Alnus glutinosa) alkotja, védett fajok közül helyenként tömeges lehet a tőzegpáfrány (Thelypteris palustris).
Számos védett állatfaj is él a Kis-Balatonban: halak (az endemikus lápi póc /Umbra kameri/ ill. a réti csík /Misgurnus fossilis/, kétéltűek (tarajos gőte /Triturus cristatus, 3.25 ábra/, pettyes gőte /Triturus vulgaris/, kecskebéka /Rana esculenta fajkomplex, 3.26 ábra/, mocsári béka /Rana arvalis/; vöröshasú unka /Bombina bombina/, barna ásóbéka /Pelobates fuscus/, a barna varangy /Bufo bufo, 3.27 ábra/ és a zöld varangy /Bufo viridis/, hüllők (mocsári teknős /Emys orbicularis, 3.28 ábra/, vizisikló /Natrix natrix/, kockás sikló /Natrix tesselata/).
3.25. ábra - 3.25. ábra Tarajos gőte (fotó: Ferincz Árpád)
3.26. ábra - 3.26. ábra Kecskebéka (fotó: Ferincz Árpád)
3.27. ábra - 3.27. ábra. Barna varangy (fotó: Ferincz Árpád)
3.28. ábra - 3.28. ábra. Mocsári teknős (fotó: Ferincz Árpád)
A madárvilág rendkívül fajgazdag, képviseltetik magukat gémfélék (nagykócsag /Egretta alba, 3.29 ábra/, kiskócsag /E. garzetta/, kormorán /Phalacrocorax carbo, 3.30 ábra/, kanalasgém /Platalea leucorodia/, üstökös gém /Ardeola ralloides/, szürkegém /Ardea cinerea/, vörösgém /Ardea purpurea/, bakcsó /Nycticorax nycticorax/, törpegém /Ixobrynchus minutus/, bölömbika /Botaurus stellaris/, énekesmadarak (nádirigó /Acrocephalus arundinaceus/, cserregő nádiposzáta /A. scirpaceus/, fülemülesitke /Lusciniola melanopogon/,
barkóscinege /Panurus biarmicus/, függőcinege /Remiz pendulinus/, ragadozó madarak (barna rétihéja /Cyrcus aeruginosus/, hamvas rétihéja /Circus pygargus/, lúdfélék (nyári lúd /Anser anser/ ill. számos récefaj (pl. a fokozottan védett cigányréce /Aythya niroca/. Emlősfajok közül kiemelt jelentőségű a fokozottan védett vidra (Lutra lutra).