Kolonializmus, imperializmus, ágyúnaszád-diplomácia?

A Szuezi Csatorna Társaság államosítása a nemzetközi jog komoly megszegését jelentette

John Foster Dulles, az uSA külügyminisztere arra kényszerítette a franciákat és a briteket, hogy tiszteljék a nemzetközi jogot, legalábbis annak az egyesült államok-beli értelmezését. Ezzel párhuzamosan a francia diplomácia képtelen volt kellően meggyőzően bizonyítani a Nasszer egyiptomi köztársasági elnök által előidézett kárt vagy a nemzetközi jog amerikai értelmezésének hiányosságait.

A Szuezi-csatorna jogi státuszának az alapját az oszmán szultán részéről kiadott 1866-os fermán fektette le, amely megerősítette az egyiptomi khedive (alkirály) által nyújtott koncessziót, s később az 1888-as konstantinápolyi egyezmény erősítette meg. ennek értelmében a szuezi Csatorna Társaság a fermán 1869-ben történt életbe lépésétől számítva kilencvenkilenc évig használhatta a Csatorna létesítményeit.

Nasszer ezért 1956-ban azzal érvelhetett, hogy az államosítással csupán azt az elengedhetetlen folyamatot hozza előre, amely tizenkét év múlva egyébként is bekö-vetkezett volna. Az 1888-as konstantinápolyi egyezmény miatt – melyet az oszmán Birodalom, Nagy-Britannia, Franciaország, valamint Németország, az osztrák–

Magyar Monarchia, Spanyolország, Hollandia és oroszország írt alá – a koncessziós ügy azonban nemzetközi méreteket öltött.

Ez két, egymásnak látszatra ellentmondó elven alapult, amelyekhez úgy a Nyugat, mint Egyiptom csökönyösen ragaszkodott. A francia és a brit diplomácia nagy hibája az volt, hogy képtelenek voltak az amerikai és a világ közvéleményének bebizonyí-tani, hogy az első elv felülírja a másodikat.

1 Az angol nyelvű tanulmányt Dévavári Zoltán fordította.

Az egyezmény első elve értelmében ugyanis a Csatorna a hajók nemzeti hovatar-tozásától függetlenül békeidőben és háborúban is abszolút és teljes szabadsággal hajózható volt (I. és IV. cikkelyek). ugyanakkor a franciák és a britek úgy látták, hogy az Izrael elleni támadások, a Nemzeti Felszabadítási Front felfegyverezése, valamint Nasszer nyugatellenes, gyűlöletszító beszédeinek fényében a Szuezi-csa-torna államosítása és a Csatornát üzemeltető cég alkalmazottainak fogva tartása nem jelent mást, mint az utolsó előtti lépést a francia és a brit tankhajók hajózási engedé-lyének a megtagadásához – ami végső soron egy pánarab forradalomhoz vezetne, s ennek a vesztese elsősorban Izrael, Algéria és a perzsa-öböl lenne.

ezzel egyébként sem a franciák, sem az angolok nem voltak igazán tisztában, ezért nem vették figyelembe, hogy a hajózási szabadság érvényteleníti Egyiptom szuvere-nitását a Csatorna felett. Így az 1886-os egyezmény értelmében egyiptom 1968-tól a Csatorna teljes tulajdonjogát birtokolhatta, de semmiképp sem gyakorolhatott fe -lette teljes szuverenitást. Egyiptom ezáltal államosíthatta a Csatorna használati díjá-nak beszedési jogát és jogszerű haszonra tehetett szert, de nem volt joga arra, hogy államosítsa és az állam kezébe helyezze a Csatorna használatbavételi jogát, amely így elvben egyoldalúan egyiptomi fennhatóság alá helyezte volna a hajózhatóságot, figyelmen kívül hagyva ezzel az 1888-as egyezmény társaláíróinak az akaratát.

A francia Külügyminisztérium ugyanakkor képtelen volt egyértelműen bizonyí-tani a Csatorna Társaság kettős jogi státuszát, azaz annak magán és nemzetközi tulajdonjogi jellegét.

A végső döntés a Csatorna államosítására – szigorúan jogi szempontok alapján – 1956. július 26-án született meg. E jogi szempontok jelentették ugyan az amerikai döntéshozatal alfáját és ómegáját, de maga az államosítás semmiképpen sem jelen-tette egy fejlődő államnak a kolonializmussal szembeni bosszúját. Inkább csak olyan erőszakos csapásként volt értelmezhető, melyet Egyiptom a Csatornát leggyakrabban használó két állam, azaz a franciák és a britek ellen intézett.

ugyanakkor a Nemzetközi Munkások Francia Szekciójának (SFIo) ideológiája mentén Guy Mollet francia miniszterelnök és Christian pineau külügyminiszter – nem utolsósorban az 1944-ben és 1946-ban Franciaországban bekövetkezett álla-mosítások miatt – megtagadták a harc felvételét a megkérdőjelezhető államosítással szemben. Ez egyben azt is jelentette, hogy egyértelműen elutasították egy kapitalista elvek alapján működő cég megmentését. Ennek következtében pedig elmulasztották a felettébb értékes jogi érvelés lehetőségét, s nem szálltak szembe Dulles moralista legalizmusával sem, hanem megelégedtek egy két pontban összefoglalható, rosszul definiált és formális szempontok alapján kissé bizonytalan okfejtéssel.

A franciák elsősorban azzal érveltek, hogy Nasszer nem megbízható, mert az algé-riai FLN-nek (Nemzeti Felszabadító Front) szállít fegyvereket, az arab világ

egyesí-tésén dolgozik, és Izrael elpusztításán fáradozik. Dullest azonban nem érdekelte sem izrael, sem az FlN. Másodsorban a francia kormány szerint Nasszert rá kellett kény-szeríteni arra – megfelelt az neki vagy sem –, hogy fogadja el azt a francia döntést, amely egy egyezmény formájában testesült volna meg. Ennek értelmében olyan nemzetközi irányító szervezetet kellett volna felállítani, amelyben Egyiptom helyet kap – a haszonbeszedés jogának megtartása mellett. Franciaország ugyan hivatalo-san a hajózás szabadságának biztosításáért emelt szót, azonban figyelmen kívül hagyta, hogy Nasszer előnyre tett szert, és a nemzetközi testület létezése vagy nem-léte mellett is bármikor lezárhatta a Csatornát. Ráadásul Franciaország hivatalosan is elfogadta azt az amerikaiak által támogatott feltételezést, hogy Nasszerrel méltá-nyosan is meg lehet egyezni.

Az Egyesült Államok elutasításának okai: az amerikai érvelés

Dulles heves reakcióiban a térségben zajló hadműveleteket Hervé Alphan francia nagykövet előtt a Magyarországon történő szovjet beavatkozáshoz hasonlította – nem tudatlanságból, hanem az ágyúnaszád-diplomácia elvéből fakadóan. Dulles értelme-zésében ugyanis az ágyúnaszád-diplomácia – mint jelkép – az idejétmúlt kolonializ-mus legvisszamaradottabb formája volt.

Négy nappal az államosítás után Dulles és Eisenhower, az uSA elnöke abban egyeztek meg, hogy mindaddig felfüggesztik a beavatkozást, ameddig Nasszer tech-nikailag képes garantálni a Csatorna szabad hajózhatóságát. Abban bíztak, hogy Nasszert gazdasági és pénzügyi nyomásgyakorlással is képesek lesznek megfosztani a hatalomtól.

Dulles és Eisenhower szerint a Szuezicsatorna államosítása és Nasszer meg -növekedett tekintélye visszafordíthatatlannak számított, amelyet csak erő alkalmazá-sával lehetett volna megmásítani, bármennyire is sajnálattal vették ezt tudomásul.

Nem lehetett háborút indítani csak azért, hogy a térségben a Nyugat érdekeit védjék.

Ellenben a Szovjetunió térnyerése – a franciák érvelése dacára – szintén nem volt fenntartható. Ahhoz, hogy a Szovjetunió jelentősebb terjeszkedése megvalósulhasson, Egyiptommal kellett volna határosnak lennie. Középtávon az Egyesült Álla -mok abban reménykedett, hogy erős gazdasági nyomásgyakorlással is eltávolíthatja Nasszert. Mindennek tükrében az amerikai diplomáciának el kellett szakadnia a franciák és a britek által képviselt kolonializmus elvétől. Az Egyesült Államok fel-adata az volt, hogy megvédje a fiatal, fejlődő államokat a kommunizmustól. Ebből következően az amerikai álláspont szerint a szuezi ügynek nem szabad abba a fázisba kerülnie, hogy bárminemű háborús cselekedetre sor kerülhessen.

Mindezek mellett J. F. Dulles és Eisenhower rögeszméjévé vált egy esetleges fran-cia–brit beavatkozás az arab ügyekbe. Ahogy az események felpörögtek, Dulles és

Eisenhower 1956. augusztus 29–30-iki megbeszéléseik során hangolták össze, illetve erősítették meg stratégiai lépéseiket. Augusztus 29-én döntöttek róla, hogy sokkal nyíltabban közelítenek az eseményekhez, és elbúcsúznak a békítő hangnemtől, ame-lyet az elmúlt hónapban a franciákkal és a britekkel megütöttek. Annak ellenére nyújtottak békejobbot Nasszernek, hogy egyébként lesújtó véleménnyel voltak róla.

Egy utolsó esélyt akartak neki adni, hogy tárgyalások útján rendezze a kialakult helyzetet. Megállapodtak abban is, hogy kudarc esetén az erőszak használata is jog-szerűvé válhat. Augusztus 30-án Dulles az elnök beleegyezésével kijelentette: akkor sem avatkozhatnak be a franciák és a britek, ha Nasszer az államosítás következté-ben tovább erősíti tekintélyét.

Végül is, mit tehetnének a franciák és a britek, ha esetleg megnyernék a Csatorna felett vívott harcot? Visszaállítanák a kolonializmus rendjét a Közel-Keleten? Való-ban azt gondolják, hogy ezt megtehetik? Hogyan tudnának kijutni ebből a kátyúból?

Ilyen és hasonló kérdések foglalkoztatták az amerikaiakat.

A háború a megoldás reménye nélkül az egész Közel-Keletre kiterjedne. A legjobb esetben a nyílt háborús lépést a be nem tartott tűzszünet, majd pedig a gerillaharcot a látszatbéke váltaná fel. Ennek következtében a Közel-Kelet a Szovjetunió felé for-dulna, míg a Nyugat (értsd: az Egyesült Államok) befolyása egy teljes generációnyi időre eltűnne a térségből. Eisenhower ezzel teljes mértékben egyetértett, sőt egy lépéssel tovább is ment: úgy vélte, Szuez egyértelműen nem nyújt arra lehetőséget, hogy az arab világban és észak-Afrikában megtörjék Nasszer tekintélyét. Ezért til-totta meg, hogy Nasszert erőszakos beavatkozással távolítsák el – legalábbis addig, amíg a francia és a brit érdekek a régióban kialakult krízist tüzelték.

ugyanakkor az Egyesült Államok a szuezi válságra gyakran úgy tekintett, mint Franciaország és Nagy-Britannia alárendelt pozícióba kerülésére. Nem ésszerűbb azonban az a feltételezés, hogy Franciaország szimptomatikus mélyrepülése az 1954-es Điện Biên phủ-i 1954-eseményeknek és az Európai Védelmi Közösség kudarcának volt köszönhető? A szuezi válság kezelésének amerikai tervét Dulles a franciák számára kedvezőnek ítélte meg. úgy gondolta, hogy a francia beavatkozás egy szuper-Algé-ria kialakulásához vezetne, és ebből a helyzetből csak a Szovjetunió profitálhatna.

Dulles kénytelen volt szembesülni azzal, hogy Franciaország az 1940. júniusi ka -tasztrófa után elvesztette győzelmi képességét, ezért a túlélés érdekében időnként az Egyesült Államokhoz vagy Nagy-Britanniához fordul. A francia hadsereg vezérkara ideiglenes és korlátozott győzelmekre ugyan szert tehetett még, de figyelmen kívül hagyta a konfliktusok globális szintre emelkedését, és nem talált azokból kiutat. Az

„egykori világelső katonai hatalom” elvesztette tudását, és identitásválságban szen-vedett. Az Európai Védelmi Közösség és Điện Biên phủ-i kudarca Dulles utolsó arról táplált reményét is szertefoszlatta, hogy Franciaország a „függetlenség és az

egymás-rautaltság” szellemében egy újabb globális küldetés mozgatórugója legyen. Az ame-rikai külügyminiszter egy föderális Európa érdekében azt szerette volna elérni, hogy Franciaország ne hivatkozzon a múlt fakó dicsőségére – amelyet szűk látókörű ko -lonializmusára és az Európa felett addigra jelentéktelenné vált hatalmára épített.

Franciaország ugyanis távoli expedíciókban merítette ki haderejét. Dulles továbbra is úgy vélte, hogy Franciaország az Európai Védelmi Közösség elvetése miatt elmu-lasztotta visszaszerezni azt a pozíciót, amelyet a ragyogó múlt hagyományaira épít-hetett volna.

Gondolkodjunk el azonban azon is, hogy a külügyminiszter valóban célszerű dip-lomáciai lépéseket tett-e a közel-keleti válsághelyzet békés megoldása érdekében.

Tényleg a legjobb érveléssel próbálta meggyőzni Franciaországot és NagyBritan -niát arról, hogy tegyenek le a katonai beavatkozás ötletéről? Hatékonyan dolgozott azért, hogy egy békés megegyezéssel mindkét szövetségesének kedvére tegyen?

A legfontosabb tényező nem az volt, hogy Eisenhower és Dulles titokban nem zár-kózott el az erőszak alkalmazásától. Az arab ellenfél számára ugyanis teljesen vilá-gos volt, hogy hiába hangoztatják az amerikai diplomaták, sohasem fognak elállni a katonai beavatkozástól.

Foster Dulles külügyi stratégiája egy pereskedő ügyvéd manőverezéséhez volt hasonlítható, aki annak érdekében, hogy ne veszítse el a pert, megpróbálja az ügyet minél hosszabb ideig húzni. Ezek a késleltető taktikai lépések igazából csak felbosz-szantották a franciákat és az angolokat, és beavatkozásra késztették őket.

J. F. Dulles és Eisenhower elutasították, hogy Nasszert egy francia–brit ultimátum révén jobb belátásra kényszerítsék, ami végül augusztus 16. és 23. között az első Londoni Konferenciához vezetett.

A diplomáciai törekvések kátyúba jutását követően szeptember 23. és október 15.

között a francia–izraeli–brit katonai beavatkozás előkészítése zajlott. A második Londoni Konferencia utóhatásának eredményeként szeptember 22-én a franciák – a britek példáját követve – a Biztonsági Tanács elé vitték a szuezi ügyet. Csakhogy erről nem egyeztettek Dullesszel, aki csak az Egyesült Államokba való visszatérése után szerzett róla tudomást, ami természetesen felbosszantotta. Egyértelmű volt, hogy ő más megoldást keresett az erőszak alkalmazásának igazolására.

A Biztonsági Tanács kétrészes határozatot fogadott el október 13-án. Az első részt a Szovjetunió kivételével a Tanács összes tagja elfogadta. Ez hat alapelven nyugo-dott. A legfontosabbak: bármilyen politikai megfontolástól függetlenül Egyiptom kénytelen volt elfogadni a hajózhatóság jogának szabad gyakorlását, ugyanakkor a felhasználó nemzeteknek és Egyiptomnak is meg kellett egyezniük az ésszerű használati díj összegében. A határozat második részét a szovjet vétó után vissza-vonták, s ez az egyiptomiaknak kapóra jött. Ebben az állt volna: Egyiptomot

figyel-meztetni kell rá, hogy még nem adott választ az augusztus 22-én tizennyolc állam által Londonban elfogadott határozatra, amely alapul szolgált volna a tárgyalásokra.

Dulles és Eisenhower egyaránt azon a véleményen volt, hogy a válság eljutott a meg-oldás kezdetéhez. A valóságban azonban a franciák és a britek zsákutcába kerül-tek, amelybe Dulles törvénytisztelő diplomáciája kényszerítette őket. A Csatorna igazgatási joga ugyanis egy olyan államfő kezébe került, aki különösebben nem tisz-telte a nemzetközi jogot. A franciák és az angolok a legjobb esetben is csak abban reménykedhettek, hogy az adott helyzetben legalább csatornahasználati jogaikról és kötelességeikről egyeztethetnek. Ezen feltételek mellett Mollet kormányának az egyedüli alternatívát a katonai beavatkozás jelentette, ami viszont második frontot jelentett a franciák számára, mivel Algériában már hadban álltak.