mozaik című könyve a szövegben időnként érvényre jutó tanító célza-tosság és didaxis ellenére, az eddigi életmű legösszetettebb és legkifino-multabb darabja. Gittai Istvánt ci-tálva: „Valamennyien rajta és ben-ne vagyunk a nagy mozaikban”.
A mű eddigi értelmezői a szövegnek egyfajta szociografikus, társadalmi orientáltságát hangsú-lyozó, sorsmozaikként való olvas-hatóságát preferálták, különféle életutak, vágyak, szociális körül-mények szövegben való visszake-reshetőségére hivatkozva. Önma-gában alkalmazva ez az értelmezői szempontrendszer azonban elfedi a regény elbeszéléspoétikai, reto-rikai, összességében nyelvi mű-ködésmódjáról, illetve a szöveg számos szólamát átjáró idegen-ségtapasztalatról való értekezés lehetőségét.
A regényt bevezető szöveg-rész kvázi metafiktív alakzat, amennyiben a szövegben megal-kotott író és feleség dialógusának tétje: az írásról (mint munkáról) való eltérő beszéd:
„– Ez is munka!
– A munka az, amiért fizetnek. Ez csak szórakozás.
– Nem az. Történelmet írok, Ma-musz, a közelmúlt történéseit!”
Az író idegenséget regisztrál a társ írás-aktushoz való viszo-nyában. A két szubjektum között fennálló distanciát a meghittség néhány pillanata szűkítheti, a szerelmi együttlét, amely során – ahogy írja Kocsis a szövegrész végén – „rádőlnek az ágyra, a kézirat szanaszét heverő lapjaira”.
Eco-i kacsintással tehető fel a kér-dés: Megint egy kézirat? A kézirat lapjai pedig szétszóródnak, ösz-szekeveredve más papírokkal el-vesztik linearitáson alapuló, az originális struktúrában rögzített helyüket, spontán létre hozva egy olyan heterogén szövegállományt, amelyben a különféle karakterek (narrációjukat tekintve retrospek-tív távlatú) vallomásai keverednek a „Kocsis Csaba” név (jelölő) alatt folyóiratokban korábban (filológi-ailag bizonyíthatóan) megjelent novellákkal, berekfürdői, kassai útirajzokkal, riportokkal, esszék-kel. Erre a töredékes szerkezetre alludál a regény címébe foglalt olvasási javaslatra felhívó értelem-alakzat, a mozaik is. A szövegek megszakított kapcsolata, egymás mellé kerülése idegenséget impli-kál, ez az idegenség aztán feloldó-dik egy közös identitásban, amely az egy kötetbe tartozáson túl, az egyes részekben lokalizálható motivikus, szituációs
analógiák-kal is jellemezhető. Érdeklődésre tarthat számot egy, a 18–19. szá-zadi narrációs technikát mobilizá-ló olvasási stratégia, ami (a szöveg két harmadát alkotó) Dajka Edit, Lakatos Tibor, Magyar János val-lomásait tekinti a tulajdonkép-peni regényt adó fikcióként; míg az ehhez kapcsolt útirajzokat, jegyzeteket egyfajta hitelesítő ef-fektusokként interpretálja (a fik-ció fikfik-ció voltának elleplezése).
A régi irodalmi hagyománnyal való kommunikáció azért sem hagyható figyelmen kívül, mert a disszidáló Dajka Edit 20. szá-zadi önéletírásában az erdélyi memoárirodalomra (is) jellemző önmegszólítás retorikai alakzatát alkalmazza kivétel nélkül; pl.:
„Én, Dajka Edit már mentem vol-na”, „Engem, Dajka Editet nem üldöztek otthon”, „én, Dajka Edit, aki Bánomfalváról kalandoztam idáig”. A Bánomfalváról nyugatra, világ körüli útra szökő Dajka Edit E/1 személyű, homodiegetikus megnyilatkozásaiban, Kocsis Csa-ba leleményes módon szimulálja az egyszerű, reflexió nélküli tu-datvilág működését, azzal, hogy – alkalmazva a pikareszk regény deformált architextuális kódját – szinte csak a megjárt helyek neveit (pl. Frankfurt, Marseille, Párizs, Québec, Miami), és az itt űzött
(Miskolc, 1987) – Szendrőkorpa tamás
f igyelő KORPA TAMÁS
Idegenség diskurzus
Bánomfalván innen és túl
Kocsis Csaba: Közép-európai mozaik
„A színrevitel révén fáradhatat-lanul szembesítjük önmagunkat, ami csak önmagunk eljátszásával lehetséges”
(Wolfgang Iser)
foglalkozások (pl. érzék-letes, cizellált pél-dákkal, mint hogy
to-vábbállásra kényszerüljön. Edit utolsó bejegyzésében a reflexív én megnyilatkozása olvasható végül, amikor a szubjektum eljut a szem-besüléstől az értelmezésig, az ön-értés hermeneutikai kísérletéig:
„A szorongásom nem oldódott, míg rá nem jöttem az okára, hogy sokáig kettős életet éltem. Egy má-sik ember utazott ki Kanadába, és egy másik látogatott haza. … Régen úgy fogalmaztam meg az érzéseimet … hogy messze futott rajta a tekintetem. Érzem, hogy régen valamit eltoltam magamtól, és ez most megváltozott”, „Klári
változásának dramatizálása, szín-revitele, ekkor azonban – jó érzék-kel – a szerző elvágja ezt a szálat.
Kocsis Csaba a cigány szár-mazású Lakatos Tibor karakteré-ben egy egészen újszerű identitás-lehetőséggel kísérletezik: hiszen Tibi idegenségtapasztalatának fundusa, ezáltal kitaszítottság-re-pertoárjának leglényegibb kom-ponense a kisebbségi léthelyzet-ből adódó kulturális és szokásbeli differenciáltság és korlátozottság-tudat (mindez szókincsében lo-kalizálható nyelvi elemek révén is hitelesítődik: lóvé, pulya, fusizás,
rázatokkal ellátott függvényé-ben, tudva azt, hogy a felidéző és a idődi-menziójában tudatosítani a múlt lezáratlanságának, irreverzibili-tásának tapasztalatát. A múltbeli kaotikus események újraélésével és értelmezésével – az írás-tevé-kenység, mint aktivitás és forma-teremtés által – stabil identitást adni a felidéző szubjektumnak.
Tibi idegenségtapasztalata rend-kívül komplex és rétegzett. Élete során a cigánytelep (civilizációs periférikusságot mediál látszatra, valójában összetett hagyomány- és szokásrendszer), a falu és város terei között mozog (az ő emléke-zése, fiktív utazása sokkal inkább
korpa tamás
f igyelő
Barbaricum Könyvműhely, Karcag 2008
hoz való viszonyában ez részben rekonstruálható. Érdekes példát képez Benkő Zoltán karaktere, a szociumból kivetett, stigmatizált ember archetípusa, aki „úgy érez-te, jobb volt a tehenek mellett a szabadban, Isten sokszínű ege alatt. A falu olyan lett, mint a börtön, a lakók foglárok”. A város nevesítve Bánomfalva. A kétele-mű helynév implikál egy negatív tónusú E/1 személyű, jelen idejű igealakot (bánom), s egy ehhez kapcsolt, településstátuszt kifeje-ző főnevet (falva), ami azonban nem azonosítható, identifikálható a hely aktuális rangjával (város).
Ennek a szemiotikai észrevétel-nek releváns szerepe lehet a jelen-tésképzés alakításában. A város, a korábbi két élettérhez képest, más térmetaforikát és létszerkezetet közvetít, így Tibi számára a hely- és életmódváltás („tiszta ruhában járunk, reggeltől estig, éjszaka pizsamában alszunk, iskolába járunk”) feloldhatatlan idegen-ségtapasztalatot reprezentál (ez-zel analógiában hasonló érzet mutatható ki a falusiak, városiak azonos tapasztalatok által konst-ruált virtuális közössége, illetve a rendszerváltást követő átalakulás kontextusában).
„Úszom.”, „Ötven hossz kez-detben, aztán hatvan”, „Úszom.
Láttam Lakatos Tibit. Új kocsija van.”, „Néha hazalátogat”, „Lát-tam Dajka Editet is. Azt mond-ta jól él.”, „visszatér Kanadába”,
„Úszom, emlékezek, akárcsak Dajka Edit vagy Lakatos Tibi.
Nekem is lehetnek emlékeim.”
Ezzel a szövegrésszel vezetődik be (a saját emlékezést kezdetét bejelentve, egyúttal az összefo-nódó Edit és Tibor szólamot le-zárva) a kötet utolsó harmada.
Ez a szövegalakítás az általam korábban vázolt két olvasási stra-tégia kontextusában a következő módon interpretálható: a könyv eleji szerelmi szituáció során a regénykézirattal összekeveredett szubjektív jegyzeteket, vallomáso-kat olvashatjuk, akár akkreditálva egy autobiografikus szálat. Vagy pedig Kocsis a regényhez (mint szépirodalmi fikcióhoz) direkte csatol egy naplót (empirikus fik-ciót), amelyben a regény hőseiről, mint valóban létező személyek-ről is értekez/het/ik; megemlítve például a berekfürdői írótábor résztvevőit, mint potenciális refe-renciákat (Konrád György, Kör-mendi Lajos, Vass Tibor) ezúttal is hitelesítve a szüzsét. A kötet mozgásba hoz bizonyos mitikus szerep-toposzokat, cigány-putriból költővé emelkedő Laka-tos Tibor; a vadkörtefa rönkből az ideális nőt megfaragni kívánó (a Pygmalion-mítoszra is alludá-ló) Magyar János. Talán az sem
véletlen, hogy Kocsis Csaba be-rekfürdői és kassai útirajzaiban saját szubjektumának megalko-tásakor (?), a személyiség kons-tans kelléke a gitár, ami abszolút Orpheus-i attribútum. A meg-ismerés, bűnbeesés, ártatlanság, tapasztalás, gyermeklét, felnőtt-ség intertextusai mind mitikus és bibliai gyökerűek. Az indázó, egymást keresztező és egymáson is elmozduló főszálak (Edit és Ti-bor szólama) közé Kocsis Csaba címek nélkül épít be – omnipotens narrátorok által kondicionált – ér-zékletes, helyenként mágikus rea-lista tónusú kisprózákat (Érdekes, hogy például Németh László is novellákat iktat saját visszaem-lékezésébe, amely az önéletírás színreviteleként fogható fel.). A közbejövő diskurzusok megsok-szorozzák az elbeszélés lehetséges vonatkozási rendszereit, máso-kat új önismeretben részesítve, átjátszhatóvá téve a különböző időben létrehozott szövegvilágok közötti határokat, az értekező, életképfestő, konfessziót tevő, et-nográfiai megjegyzésre vállalko-zó, szemlélő, résztvevő elbeszélői szerepkörök váltogatásával (’56-os, ’89-es események, privatizáció, berekfürdői írótábor). A regény kisepikai formákból építkezik, de ezek a formák a motívumok, metaforizáltság és a történetek egymásba-érése folytán a nagy-epikai formátumnak koherens ré-szeivé válnak.
korpa tamás
f igyelő
Kulin Ferenc „közírói” ka-rakterének egyik legfontosabb sajátossága, hogy egy manapság talán kevésbé népszerűnek mond-ható gondolkodói alapállásról igyekszik korszerű és radikális következtetéseket levonni a ma-gyar politikai és kulturális közélet állapotára és teendőire vonatkozó-an. A posztmodern társadalom- és politika-filozófiák köztudottan óvakodnak például a szubjektum és a társadalom mibenlétére és viszonyára vonatkozó holisztikus
„nagy elbeszélések” megalkotá-sától, mint ahogyan a „nemzet”
vagy a „közösség” ósdinak, vagy a „spirituális” értékszempontok túlságosan metafizikusnak ható kategóriáitól is. Kulin Ferenc arra figyelmeztet, hogy az ideológiai elfogultság vádját kerülni igyekvő, állásfoglalás-mentes és leíró jelle-gű metodikák a tudás, a politika, a társadalom, a média újfajta rend-szerviszonyai között abba a csap-dába eshetnek, hogy – tudatosan vagy öntudatlanul, aktívan vagy hallgatásuk révén – kiszolgálójává válnak a minőségi tudást és a hu-mánumot különféle érdekeknek vagy a gyakorlati hasznosságnak alárendelő, a kultúrát, a szellemi és lelki „érdekeket” végzetesen megrongáló hatalmi-manipulá-ciós szerveződéseknek. A szerző
vatív” szellemiséget is, amelynek egyszersmind örököseként szólal meg. Kritikája tehát egyszerre irá-nyul a hagyományokat rongáló és a hagyományokat reflektálatlanul konzerválni akaró, azokat üres tradícióvá degradáló törekvések ellen.
Amit Kulin a hagyományhoz való viszony lehetőségéről mond, érdemes közelebbről is megvizs-gálnunk. „A jelen megragadása, a jövő tervezése – írja a Töredékek a vereségről című 2006-os cikkben – mindig a múlt átrendezését is fel-tételezi, s a konzervatív attitűdöt nem az teszi, hogy bizonyos kano-nizált tradíciókhoz ragaszkodik, hanem az az igény, hogy jelenét egy végtelen történeti folytonos-ság részeként élje meg…” Ebben a szemléletben a múlt „végletes ellentmondásai” ugyanúgy részei a „folytonosságnak”, mint a termé-kenyen felhasználható pozitív tar-talmak. Mindez ebben a formában még nem több, mint a konzervati-vizmus egy korrekt meghatározá-sa, amely szemben áll – ebben a vonatkozásban legalábbis – a bal-oldali ideológiák jövőre orientáltsá-gával. Csakhogy – amint egy másik cikk, a Tudás és személyesség is utal rá – a posztmodern léttapasztalat éppenséggel a hagyományhoz való hozzáférés egyértelműségét kezdi
s ez gyakran megtörténik –, hogy egyszerűen negligálja azokat. En-nek oka, a fogyasztói manipulációs technikák hatása mellett, gyakran az értelmezői kompetencia hiánya:
a hagyomány kusza és értelmet-len jelek tömkelegévé, vagy Kulin előbbi szavaival: „végletes ellent-mondások” színterévé válhat. Itt válik fontossá a Kulin gondol-kodásmódjában jelenlévő igény:
a posztmodern egyéni (de akár közösségi) identitásproblémákra nem feltétlenül egy hagyományos értékrend kritikátlan megvallása lehet adekvát válasz, sokkal in-kább egy olyan egzisztenciális és értelmezői kompetencia, amely megteremti a végtelen folytonos-ság látszatát, s ezzel együtt egy autonóm módon választani tudó individuum viszonylagos stabilitá-sát. Értelmes „értékrend” csak egy ilyen, saját helyzetét és a hagyo-mányt egyaránt felülvizsgálni, le-bontani, de mindig újra fölépíteni és értelmezni is képes értelmezői kompetencia alapján alakulhat ki. (Kulin folytonosság-fogalma egyébként nemcsak lineáris egy-irányúsága miatt lehet félreveze-tő, hanem mert az ezzel a szóval jelölt képzet voltaképpen egy ér-telmezési munka eredménye, ezt a munkát pedig sokkal inkább a
„hermeneutikai kör” fogalmával
(Gyergyóremete, 1982) – GyergyóremeteborbÉly andrás