„Mert a troli, kérem, az csak arra megy, amerre a villanydrót vezet.
Másfelé nem bír menni, ilyen a troli.”
akárcsak a Monthy tudato-san Budapest helyi sajátosságaival felruházott környezetbe.) A város furcsa „kollektív öngyilkossága”
jelentheti ugyanakkor azt is, hogy az elbeszélő figurája a detektívhez kapcsolódik. Ez esetben pedig ka-cérkodik a szöveg az egzisztenci-ális krimi műfajával is, ahogyan azt Umberto Eco nevezte: a tét a létezés rejtélyének felderítése, amely természetesen sohasem jár-hat sikerrel – a titok, mint Borges óta mindig, tovasikló titok. Az ezt követő történet, amely egy másik világban játszódik, összefogja a kötetben addig elszórt motívumo-kat, s általa mintegy közelítünk a valódi világhoz. A házaspár
életé-nek rajza a sikerült részletek közül való, és különösen a helyén van itt, a kötet végén a troli-hasonlat pél-dázata, amely a determinizmus-ról és a szabadságdeterminizmus-ról elmélkedik – meglehetős nyíltsággal voksolva a determinizmus mellett. Ezeket a filozofikus részleteket a betyár-körtéről, illetve az angol vécéről folytatott párbeszédek hivatottak ellensúlyozni, amelyeket kritizálni szokás; mondjuk úgy, hogy némi gusztustalankodó eredetieskedést (másutt is, mint például a 23. fe-jezetben a Bagzó Biblia részletei) a korszellem diktál; megjegyzem, nagyon elegem van már ezekből, de a jelek szerint a mai irodalom fasz meg pina nélkül olyan, mint a kisgazdapárt Torgyán József nélkül. Cserna-Szabó pedig a kor
gyermeke, ehhez békén hagyni. Örültem volna, ha van karaktere a szereplőnek, és nemcsak az argentín felmenők ré-vén kap valamelyes színt. Tarján, Bulgakov hatását dicséri. Kétség-telenül megfigyelhető A Mester és Margarita hatása, de ha valaki egy ilyen szereplőt idéz meg, mint Jézus, akkor talán találjon is ki valamit. Ha már ott van Móricz, akkor alakítson valamit a törté-net folyásán! Mondjuk, vigyék el perzekútorokkal a Megváltót, vagy valami ilyesmi... Azért a Si-mon mágus-ötlet (hogy azért a novella csattanóját ne fedjem föl teljesen) nem rossz, nagy kár, hogy az elgondolás lényegét egy Nikosz Kazantzakisz nevű szerző már megírta, átütő hatású regényében, amelyet Martin Scorsese
Fazekas sándor
f igyelő
Magvető Kiadó, Budapest 2008
an felkavaró filmje tett világszerte híressé és hírhedtté. Olybá tűnik, hogy rájátszás helyett inkább újra-mondás a történet. Ezek után va-lószínűleg kevésbé tesznek hatást az olvasóra az írás jól kialakított részletei. A bevezető narrátora pe-dig nem az a fajta fickó, akinek el lehetne hinni Krisztus visszatéré-sének történetét; a megfogalma-zásban pedig talán több iróniára, relativizálásra lett volna szükség.
Nemigen dicsérhető a nemi határokat feszegető, abszurd ih-letésű 9. írás sem; habár nagyon trendi manapság ez a téma is, a transzvesztita pornószínésznő ha-lála egy olyan embert ér, akit kívül-ről látunk: nemigen tanulunk meg a másság keretei között mozogni.
Maga a haláleset pedig talán nem is abszurd, sokkal inkább megint némi naivitást árul el, amellett, hogy banális, ráadásul még meg is van fejelve egy szakállas poénnal:
„Erről az esetről egy vicc jut eszem-be – közölte a közterület-fenntartó –, Lennon gyilkosát megkérdezik, miért ölte meg az énekest, mire pornószínész-nő métereket csúszik a szűzhóban a szilikonmellein, mielőtt téve-désből a hátába vágják a húsvágó kést...
A 21. történetben Boccaccio kerül elő. Megint az a probléma, hogy a szerző Boccacciót, akár-csak Móriczot, amolyan kulturális ikonként használja; bár nagyon vártam, nem kaptam izgalmas víziót a novellaműfaj atyjáról.
Ehelyett egy önbizalomhiányos, semmihez se konyító
fiatalem-bert láttam; Boccaccio humanista szerénykedő formulái, melyektől hemzsegnek írásai a másik két óri-áshoz, Dantéhoz és Petrarcához való viszonyulás miatt, úgy lát-szik, ezt a képet sugallták a szer-zőnek. Ennek a srácnak egy föl-döntúli képességekkel felruházott szerelmes, történetesen Fiametta megjósolja, hogy halhatatlan lesz.
A történet ugyanakkor jól illesz-kedik az öngyilkos tanárról szóló szöveghez (14.), utólag felvillantva az irodalmiasan motivált előzmé-nyeket, még más előjellel:
„A virágárus felé indult, de a Csigában kötött ki. Kért egy sört, rákönyökölt a pultra, és azt gon-dolta, lehetetlen, soha nem hagy-nám el, képtelen lennék rá.”(195.)
Itt még a felesége mellett dönt, noha már ismeri azt a fiatal lányt, Badar Annát, aki miatt ké-sőbb öngyilkos lesz.
A 24. fejezet egy tulajdon-képpen izgalmas kísérlet Térey Já-nos Paulusának tovább-, át-, vagy újraírására. A Paulus sokrétűségét novellányi területen természete-sen nem reprodukálhatja, de jól működteti a történelmi természe-tű allegóriát Propertius lírájával és azzal az abszurd élethelyzettel, amelyben a két szereplő, Kifor Va-zul és testvére, Örs van. E kísérlet is mutatja: Cserna-Szabó több nyelvet is tud – ha akar.
A narráció megépítettsége annál sikerültebb viszont a 22. fe-jezetben, ahol a történet vége egy látszólag megdönthetetlenül ab-szolút természetű (azaz egyetlen olvasattal rendelkező) öngyilkos-ság-történetet relativizál. Végig abban a hitben vagyunk, hogy itt egy Cserna-Szabó-féle mágikus realista elbeszélést olvasunk:
Kri-zantém (akinek neve vélhetőleg Krúdy-áthallás, Rezeda Kázmér irányába/irányából) az éhhalált választja, ám éhezése közben egy-re kisebbegy-re és kisebbegy-re zsugorodik, míg végül eltűnik. Az elbeszélő dühösen bizonygatja: akit azóta is élni és dolgozni látnak, már nem az a Krizantém, ő megsemmisült:
„De nem, az nem Krizantém Ádám volt, higgyenek nekem. Aki vissza-jött a könyvtárba dolgozni, az csak Krizantém árnyéka volt. Az igazi Ádám úr felolvadt a semmiben a szemem előtt.”
Azt mondanám: ha Cserna-Szabó narrátora bátrabban rom-bolná a saját arcmását, az az arc-más sokkal eredetibb, egyénibb lehetne. Talán nem véletlenül mondják a szerzőre, hogy őt érin-tetlenül hagyták a posztmodern firlefrancok, még akkor is, ha véle-ményem szerint ez nem igaz: nem hagyták érintetlenül, viszont csak egy-egy helyen feslik föl a szöveg-sorozat szövete (pl. az ötös számú történet végén, ahol a szöveg Spi-noza – a kivételesen tekintélyként megidézett filozófus – ismeretel-méleti kételyét hangoztatja, a világ s végső soron a szöveg igazságának megismerhetetlenségére utalva).
Ezeket a pontokat viszont nagyon izgalmasnak és továbbírandónak, továbbgondolandónak tartom: ha a tabudöntögetés szemlátomást nem hagyja hidegen a szerzőt, akkor miért nem dönti le, vagy legalább rongálja meg egy kissé magát a szobrot: a pusztán törté-netmesélő szerző monolit szobrát – végső soron saját arcmását? Ez esetben eltűnne az a trendi, gene-rációs, áramvonalas egyformaság, amit a kötetről szólva többen szó-vá tettek.
Fazekas sándor
f igyelő
Kocsis Csaba Közép-Európai mozaik című könyve a szövegben időnként érvényre jutó tanító célza-tosság és didaxis ellenére, az eddigi életmű legösszetettebb és legkifino-multabb darabja. Gittai Istvánt ci-tálva: „Valamennyien rajta és ben-ne vagyunk a nagy mozaikban”.
A mű eddigi értelmezői a szövegnek egyfajta szociografikus, társadalmi orientáltságát hangsú-lyozó, sorsmozaikként való olvas-hatóságát preferálták, különféle életutak, vágyak, szociális körül-mények szövegben való visszake-reshetőségére hivatkozva. Önma-gában alkalmazva ez az értelmezői szempontrendszer azonban elfedi a regény elbeszéléspoétikai, reto-rikai, összességében nyelvi mű-ködésmódjáról, illetve a szöveg számos szólamát átjáró idegen-ségtapasztalatról való értekezés lehetőségét.
A regényt bevezető szöveg-rész kvázi metafiktív alakzat, amennyiben a szövegben megal-kotott író és feleség dialógusának tétje: az írásról (mint munkáról) való eltérő beszéd:
„– Ez is munka!
– A munka az, amiért fizetnek. Ez csak szórakozás.
– Nem az. Történelmet írok, Ma-musz, a közelmúlt történéseit!”
Az író idegenséget regisztrál a társ írás-aktushoz való viszo-nyában. A két szubjektum között fennálló distanciát a meghittség néhány pillanata szűkítheti, a szerelmi együttlét, amely során – ahogy írja Kocsis a szövegrész végén – „rádőlnek az ágyra, a kézirat szanaszét heverő lapjaira”.
Eco-i kacsintással tehető fel a kér-dés: Megint egy kézirat? A kézirat lapjai pedig szétszóródnak, ösz-szekeveredve más papírokkal el-vesztik linearitáson alapuló, az originális struktúrában rögzített helyüket, spontán létre hozva egy olyan heterogén szövegállományt, amelyben a különféle karakterek (narrációjukat tekintve retrospek-tív távlatú) vallomásai keverednek a „Kocsis Csaba” név (jelölő) alatt folyóiratokban korábban (filológi-ailag bizonyíthatóan) megjelent novellákkal, berekfürdői, kassai útirajzokkal, riportokkal, esszék-kel. Erre a töredékes szerkezetre alludál a regény címébe foglalt olvasási javaslatra felhívó értelem-alakzat, a mozaik is. A szövegek megszakított kapcsolata, egymás mellé kerülése idegenséget impli-kál, ez az idegenség aztán feloldó-dik egy közös identitásban, amely az egy kötetbe tartozáson túl, az egyes részekben lokalizálható motivikus, szituációs
analógiák-kal is jellemezhető. Érdeklődésre tarthat számot egy, a 18–19. szá-zadi narrációs technikát mobilizá-ló olvasási stratégia, ami (a szöveg két harmadát alkotó) Dajka Edit, Lakatos Tibor, Magyar János val-lomásait tekinti a tulajdonkép-peni regényt adó fikcióként; míg az ehhez kapcsolt útirajzokat, jegyzeteket egyfajta hitelesítő ef-fektusokként interpretálja (a fik-ció fikfik-ció voltának elleplezése).
A régi irodalmi hagyománnyal való kommunikáció azért sem hagyható figyelmen kívül, mert a disszidáló Dajka Edit 20. szá-zadi önéletírásában az erdélyi memoárirodalomra (is) jellemző önmegszólítás retorikai alakzatát alkalmazza kivétel nélkül; pl.:
„Én, Dajka Edit már mentem vol-na”, „Engem, Dajka Editet nem üldöztek otthon”, „én, Dajka Edit, aki Bánomfalváról kalandoztam idáig”. A Bánomfalváról nyugatra, világ körüli útra szökő Dajka Edit E/1 személyű, homodiegetikus megnyilatkozásaiban, Kocsis Csa-ba leleményes módon szimulálja az egyszerű, reflexió nélküli tu-datvilág működését, azzal, hogy – alkalmazva a pikareszk regény deformált architextuális kódját – szinte csak a megjárt helyek neveit (pl. Frankfurt, Marseille, Párizs, Québec, Miami), és az itt űzött
(Miskolc, 1987) – Szendrőkorpa tamás