Agamben Homo Sacer: Sovereign Power and Bare Life49 című munkájában, illetve Homo Sacer-projektjében a szuverenitás klasszikus, Hobbesra és Rousseau-ra visz-szavezethető fogalmát szeretné újrakonceptualizálni, és létrehozni egy Foucault utáni biopolitikát. Az Agamben által kínált szuverenitáselmélet a kivételes állapotból indul ki, valamint abból, hogy az emberi élet termelődése csak a szuverén hatalom által fel-állított korlátok között lehetséges, amely a politikai közösség számára egyúttal komoly korlátozásokat is jelent. A Foucault-féle biopolitikai elméletre – amely szerint az emberi élet az állam szervezeti hatalmának célpontjává válik – Agamben azt válaszolja, hogy létezik egy, az állami szuverenitás kivételes jellegéből adódó „rejtett kötelék” a szuve-rén hatalom és a biopolitika között.50 A szuverén hatalom Agamben szerint a politikai rend – amely a puszta emberi élet kizárásán alapul – termelésével hozza létre önmagát.
Mindezt a szuverén hatalom a kivételes állapot elrendelésével éri el, amely a jog fel-függesztését, valamint emberektől való visszavonását jelenti, s amelyben az embereket megfosztják jogi státuszuktól, így a szuverén hatalomhoz képest egy kiszolgáltatott, jog nélküli helyzetbe kerülnek, amelyben puszta életük minden szegmense a hatalomtól függ. Ez a kivételes állapot által meghatározott „puszta élet” (bare life) jelenti egyúttal a jogi-politikai közösség kezdetét is. A „puszta élet” beemelése a politika birodalmába hozza létre a szuverenitás eredeti alapját: Agamben szerint „a biopolitikai test kiter-melődése a szuverén hatalom eredeti aktusa”, tehát „a biopolitika legalább annyi idős, mint a szuverén kivétel”.51
A puszta élet a szuverén kivétel52 során speciális viszonyra kényszerül a szuverén hatalommal, s ez Agamben kifejezésével a „kivételesség viszonya” vagy a „tilalom viszonyrendszere”. Azok, akik a kivételes állapot körülményei között élnek, nem sza-badulnak meg a jogrendtől és a szuverén szabályaitól, nem állíthatjuk azt, hogy „puszta életük” jogon kívüli lenne vagy közömbös lenne a jog szempontjából.53 A jog önmaga felfüggesztése révén veszi körül a létezőket, akik egyidejűleg kötve vannak ahhoz, de el is szakadnak tőle. A szuverén korlátok közé rekedt puszta élet a jogrendszer keretei
49 agaMben, Giorgio: Homo Sacer: Sovereign Power and Bare Life. Transl.: D. Heller-Roazen. Stanford, California, 1998.
50 o’donoghue, Amy: Sovereign Exception: Notes on the Thought of Giorgio Agamben. Critical Legal Thinking, 2015. június 2. http://criticallegalthinking.com/2015/07/02/sovereignexception-notes-on-the-thought-of-giorgio-agamben/ (letöltve: 2021.02.11.).
51 agaMben: Homo Sacer… 6. o.
52 A szuverenitás megnyilvánulása, a rendkívüli helyzet létrejötte.
53 Uo. 28. o.
között értelmezhető még önmaga kizárásának körülményei között is: a puszta élet tehát a jogrendszerhez és szuverén hatalomhoz kötött a kivételes állapot idején is.54 A szuve-rén korlátok által megkötött puszta élet paradigmáját Agamben a római jog homo sacer figurájában fedezi fel: a homo sacer kizárásra került a vallási közösségből és a politikai élet minden területéről, nem vehetett részt közösségének rítusaiban, s nem tehetett jogi-lag érvényes aktusokat. Létezése a puszta életre korlátozódott, megfosztották minden jogától azzal, hogy lényegében bárki megölhette anélkül, hogy emberölést követne el:
„meg lehet ölni, de nem lehet feláldozni”.55 S magát csakis állandó meneküléssel vagy külföldre távozással menthette meg.56 Kilökték a politikai közösségből, ugyanakkor állandó és folyamatos viszonyban volt azzal a hatalommal, amely státusznélkülivé tette, mivel minden pillanatban ki volt téve a hatalom által okozott fenyegető veszélynek.57
Azok, akikre vonatkoznak a szuverén korlátozásai, és általa elveszítik jogi stá-tuszukat, egyúttal kizárásra is kerülnek a politikai közösségből. Ebben az értelemben tehát a szuverén dönti el, hogy mely életek tartoznak a politikai létezők közösséghez, mely életek pedig pusztán biológiai tények.58 Az életek közötti ilyetén különbségtételt Agamben két görög kifejezéssel írja le: a zoé (zoē) vonatkozik a természetes, repro-duktív életre, amely a magánszférára korlátozódik, a biosz (bíos) pedig „minősített”
életformát jelent, amely a közéletben bontakozik ki.59,60 Azok, akiket a szuverén kizár a politikai létezés színtereiről, olyan életre kárhoztatnak, amely a zoé terminológiájával írható le: az ilyen embereket a szuverén hatalom csak biológiai létezőként ismeri el.
A szuverén választja el a zoét a biosztól; a szuverén hozza létre a puszta életet; e két jelenség mindkét értelemben depolitizálást jelent. A modernitásban kap más hang-súlyt a biosz és a puszta élet fogalma is. A zoé vagy biológiai élet újrapozicionálásra kerül a poliszon belül: az állam szervezeti hatalmának középpontjában. Ez a folyamat, amely az antikvitással kezdődött, de a modernitásban is zajlik, Agamben számára azt mutatja, hogy a nyugati politika önmagát a kezdetektől biopolitikaként hozta létre.61, 62
54 Uo. 18. o.
55 kiss Lajos András: Haladásparadoxonok. Bevezetés az extrém korok filozófiájába. Budapest, 2009. 25. o.
56 agaMben: Homo Sacer… 183. o.
57 o’donoghue, Amy: Sovereign Exception…
58 Uo.
59 agaMben: Homo Sacer… 1. o.
60 Kiss Lajos András megfogalmazása szerint: „Agamben abból az aszimmetrikus különbségből indul ki, amely egy élőlény természeti élete és politikai élete között feszül. Amikor az ember belép a társadalomba (Arisztotelész kifejezésével: oikoszba), domesztikált szférába lép, vagyis egy megfelelően szabályozott kozmosz tagjává válik. Az emberi közösség tagjának azt tekintjük, aki nyelvileg is artikulálható politikai egzisztenciával (Agamben szóhasználatával: biosszal) rendelkezik. Ennek ellentéte a „csupasz életre redukált létezés, a zoé.” kiss: Haladásparadoxonok. 25. o.
61 agaMben: Homo Sacer… 181. o.
62 Egy 2013-as előadásában Agamben a modern, technicizált politika egyik fontos sajátosságaként határozza meg azt, hogy az emberi identitást jelentős mértékben átalakítja, és tulajdonképpen egy új, biopolitikai identitást konstruál: „Azon technológiáknak kiterjesztése az állampolgárokra, amelyeket eredetileg bűnözők számára dolgoztak ki, szükségszerűen hatással van az állampolgár politikai identitására. Először fordul elő az emberiség történetében, hogy az identitás már nem a társadalmi egyén és annak mások általi elismerésének
Agamben tehát azzal kívánta korrigálni Foucault korábban bemutatott téziseit, hogy szerinte maga a szuverén hatalom már önmagában is biopolitikai, amely a pusz-ta élet – mint a politikai rend küszöbe – megkonstruálásán alapul. Agamben szerint a biopolitika technológiájának felemelkedése nem jelent törést a nyugati politikatörté-netben, pusztán az állam már meglévő biopolitikai szükségszerűségének kiterjedését.
A perifériáról az állam fókuszába kúsznak be a puszta élettel kapcsolatos politikai megközelítések, ezzel pedig – belépve a modernitás politikai rendjébe – egyre inkább a kivétel lesz a főszabály.63 Magam – elfogadva Agamben megközelítését, vagyis hogy
„a szuverén hatalom valódi funkciója már a nyugati világ hajnalán is biopolitikai jelleget öltött”64 – szintén úgy vélem, hogy minden szuverén vagy arra törekvő (állami) hatalom felfogható és elemezhető biopolitikai keretrendszerben. Ugyanis ahogyan a modern állam kalkulációinak középpontjába a biológiai élet kerül, úgy egyre inkább fény derül a hatalom és a puszta élet közötti titkos intézményi-politikai szálakra. A puszta élet kivételes állapotokkal történő kitermelése azzal párhuzamosan bontakozott ki a mo-dernitásban, hogy az államhatalom a magánszférára koncentráló reproduktív élet (zoé) menedzselésével terhelődött le; és a 20. század totalitárius államának koncentrációs táboraival érte el a csúcspontját.65 Agamben álláspontja szerint a koncentrációs táborok nem a hagyományos kivételes állapotokon vagy katonai közigazgatásokon belül jöttek létre: ezek a totalitárius rendszerek a szándékolt vagy kierőszakolt kivételes állapotok termékei.66 A szuverén immáron nem korlátozza magát arra, hogy ténybeli alapon (például a közbiztonságra vonatkozó veszélyre hivatkozva) hozzon döntést a kivételes állapotról, szuverén hatalma magában a kivételes állapot kinyilvánításában és a puszta élet befolyásolásában áll, s olyan szituációkat állít elő, amelyek a kivételes állapotra vo-natkozó döntéséből következnek.67 Vagyis a kivételes állapot nem más, mint a modern állam biopolitikai hatalmának legmagasabb szintű megnyilvánulása.
A koncentrációs táborok azok a színterek, amelyekben az állam a lehető leginkább rányomakodott a puszta életre: az embereket megfosztották politikai létezésük minden vetületétől, s csak a puszta életük maradt, aztán pedig már az sem. Ezek abszolút bio-politikai színterek, amelyekben a hatalom a puszta élettel bármiféle közvetítés nélkül
függvénye és funkciója, hanem olyan biológiai adatoké, amelyek az előbbiekkel semmilyen viszonyban nem állhatnak – mint például az ujjlenyomat arabeszkjei vagy a gének szerkezete a DNS kettős hélixében.
A legsemlegesebb és a legzsigeribb dolog válik a társadalmi identitás meghatározó elemévé, ezért a társadalmi identitás elveszíti közösségi és nyilvános jellegét. […] A modern államokban a biológiai identitás primátusa a politikai identitás felett tulajdonképpen a puszta élet politizációjával kapcsolatos.” agaMben, Giorgio: Az ellenőrző államtól a destituáló hatalom praxisáig. A Szem, 2016. március 27., https://aszem.info/2016/03/
giorgio-agamben-az-ellenorzo-allamtol-a-destitualo-hatalom-praxisaig/ (letöltve: 2021.02.11.).
kerül szembe.68 A koncentrációs tábor bárhol megvalósulhat akkor, ha a jog háttérbe szorításával az egyén státusza puszta életre csupaszodik, vagyis ebben az olvasatban korántsem egy történeti-földrajzi hely; sokkal inkább a „kivételesség helye”-ként létező, mindenütt jelen lévő lehetőség a politikai renden belül.69
68 Uo. 171. o.
69 o’donoghue: Sovereign Exception…