Az ember hangja érdekesebb a hangosfil
men, minta mondanivalója. (...) Az érzékel
hető akusztikai hatás a döntő, nem pedig a tartalom.
(Balázs Béla) A magyar film 1945-1954 között „hallgatott". Beszéltek helyette szereplői. Azután egy napon - először az Eletjelben - megszólalt.
'Valaki' - nem tudni pontosan, kicsoda - 'mesélni', '(el)beszélni' kezdett. Kimondott, mások tudomására hozott valamit, amit hallhatóvá (tudhatóvá) tett. Hallatott magáról és másról, közölt valamit, megállapított. A beszéd 'aktusá'-val, kijelentésével cse
lekedett.
A korszak 28 filmje közül kilencben - Életjel, Simon Menyhért születése, Gázolás, A 9-es kórterem, Hintónjáró szerelem, Különös ismertetőjel, Mese a 12 találatról, Eltüsszentett birodalom, Bakaruhá
ban -, tehát a filmek több, mint egyharmadában hangzott ez a beszéd'. Többnyire (a kilenc közül hétben) egyesszám harmadik személyben, máskor - mint a Gázolás és a Bakaruhában című filmekben - az elbeszélő egyesszám első személyben szólalt meg.
Ez a hang - egyesszám harmadik személyben - nem a
vászon-ról szólt. Nem lehetett tudni, honnan hallatszik (a magasból, mint az Úr hangja, képzelt/képzett térből), miféle. Ki beszélt és hol/hová rejtőzött a hang/orrasa? Nem a szereplők egyike szólt így (itt) hozzánk, a nézőkhöz: nem az elbeszélés 'tere' volt az, ahonnan szavait hozzánk intézte. Nem valós, létező tér volt ez, hely(szín), amely magában az elbeszélésben lokalizálható. A hang forrása az elbeszélésben nem öltött testet, tehát nem volt azonosítható egyetlen szereplővel sem. Míg azok 'emberformá'-t öltöttek (antropomorfizálódtak), 'ő', az elbeszélő 'üres' (személy
telen) lexikális (nyelvi) 'forma' maradt (egyes szám harmadik személy), 'akinek' helye volt a filmben, de ezt a helyet (ember) nem 'töltötte be'. Ki szólalt meg itt, és beszélt egy sor filmben?
Olyan arányban, hogy az már korszakos stiláris jellemzővé vált, függetlenedett attól, hogy üj típusü, vagy konzervatív 'alkatú' filmalkotásban 'jelenítették meg'.
A folyamatokat átlátó, a társadalom szerveződését ismerő és befolyásoló 'személyiség' volt-e, aki nemcsak alanya, hanem ala
kítója és értelmezője is e folyamatoknak és ezen állapotnak? Aki (át)látja a megismerés és a társadalom ilyetén szerveződésének miértjét és mikéntjét? Aki nemcsak a valóságot ismeri, de annak sajátos tükröződését, 'tárgyiasult formájá'-t is 'látja', és képes 'hangot adni' véleményének a látottak alapján? Részt venni a folyamatokban (egyesszám első személy), és kívül maradni (ki
maradni belőlük) egyszerre és 'egy (összevont) személyben', de alkalmasint képesnek mutatkozni a személyiség 'megosztásá'-ra:
a 'benne lévő'-ből kívülállóvá válni, megteremtve ezzel azt a távolságot, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az ember saját tevékenységét ne csak végezze, de értse, elemezze és értelmezze is.
Az elbeszélő 'személyiségmodellje'
íme, az új (1954-1956 közötti) magyar filmben a nagy 'rend
szerváltás' (az elbeszélés rendszeréé), amely a cselekmény elbeszé
lésmódjában bekövetkezik, és érzékelhetően átalakítja az esemé
nyek ábrázolásának módját is. Olyan új, megkülönböztető stiláris jegyek érzékeltetik ezt a változást, amelyek az elbeszélő megjele
nésében összegződnek, e megjelenés és megjelenítés módozatai
ban lelhetők fel. Az elbeszélés új 'formája' alakul ki, amelyben az elbeszélő személy(e) játssza a meghatározó (fő)szerepet. O az, aki megszabja az események bemutatásának sorrendjét; jelentőséget ad egyiknek azzal, hogy a másik elébe helyezi (azaz, hová sorolja be őket); kiemel, háttérbe szorít szereplőket, felfed vagy homály
ban hagy, esetleg elrejt összefüggéseket. Beavatkozik az esemé
nyek 'természetes' folyamatába, véleményt nyilvánít róluk. Kije
lent: „határozottan, gyakran, a nyilvánosság (előtt és) számára közzéteszi gondolatait". Amit mond azt szándékkal mondja.
Állít, tagad, bizonyságot (biztonságot) szolgáltat, kétséget kelt.
Korlátot állít a hitetlenségnek, teret nyit a hiszékenységnek, ami
ből hit lehet. Távolságot teremt/tart a néző és az események szereplő
egyesszám első személy
(ÁT)ALAKULÓ
egyesszám harmadik személy elbeszélő
(KI) ALAKu LÓ
között. Megerősít bennünket abban, hogy amit látunk, való
ságos), de épp ezáltal, újabb kétséget ébreszt.
Ez a váratlan és egységesnek látszó változás, ami a filmek elbeszélésmódjában bekövetkezett, azt sejtette, hogy - a neorea-lizmus hatására - hallgatólagos megegyezés jött létre az alkotók között a filmi ábrázolás megújításának szükségességét illetően.
„A narrátorral magyarázó film" lehetősége adott volt, de a han
gosfilm megszületését követő évtizedben senki sem élt azzal a lehetőséggel, hogy „a régi, élő narrátort felvigye a vászonra, vagy elrejtse a vászon mögé". Mígnem az amerikaiak -jóval a neorea-lizmus megszületése előtt - merészen alkalmazni nem kezdték a
„filmmesélőt". Az „elbeszélt filmben" nagy lehetőség rejlett, hisz a „láthatatlan szerző-elbeszélő" azzal, hogy magára vállalja a történet elbeszélését, „felszabadítja a film kép vízióját attól, hogy miden részletet megmutasson csak azért, hogy a cselekmény menete érthetővé váljék (...), hiszen halljuk (...) szavait, melyek az eseményt elmondják". (Balázs Béla.)
Azáltal, hogy a hang jelentős szerepet kap az elbeszélésben, az ábrázolásban is a kép „fölébe" kerekedik. A nagy korszakváltás, ami ezáltal a filmtörténetben bekövetkezik, pontot tesz egy folya
mat végére, amelyik a hang megjelenésével, a hangosfilm szüle
tésével vette kezdetét, de aminek bekövetkezését a némafilm egy évtizeden át ható filmnyelvi örökségének súlya hátráltatta. A film - alkotói és a közönség számára egyaránt - olyan kifejezésmód
ként vált ismertté és kedveltté, amelyben mindent a (mozgó- és írás)kép segítségével fejeztek ki, s amelyben (a némafilmben) az írott beszéd szükségszerűen csak járulékos elemként jöhetett szá
mításba: funkciója (a) magyarázat volt (és maradt), az ábrázolást (a vizualitás tartományán belül) a kép uralta. Ezt a szemléletet és ábrázolásmódot örökítette át a némafilm a hangosfilm korszaká
ba is, amikor pedig már - látszólag - a beszéd vált uralkodóvá a filmben, de a beszéd - mind hajdan az írás - csak magyarázó funkcióra korlátozódott. Azt, hogy a hang a képpel egyenértékű művészi kifejezőeszköz (lehet), a hangosfilm első évtizedében senki sem ismerte el/fel. Ezért hát, az elbeszélő (a narrátor) meg
jelenése a filmben (és az a jelentős szerep [vállalás], amit e jelenlét kifejez) nemcsak a filmi elbeszélő 'forma' megújulását jelzi, de a
hang, s főként az élő beszéd térnyerésére utal, s az elhangzó szavakat a képpel (a látvánnyal) egyenértékű kifejezési eszközzé teszi. Az elbeszélő (személye) tehát nem egyszerűen új stiláris jegy (jelenség) a filmtörténetben, hanem fordulat jele, amelylyel a filmművészet új irányt vesz.
Megjelenik tehát a magyar filmben is az a filmtípus, amelyben (amelyet) valaki elmesél vagy elmagyaráz („kommentál"), ami jel
lemző, jelentős stiláris jegy (újdonság), és ez a 'valaki' láthatatlan vagy - miközben mesél - nem látjuk (illetve, amikor látjuk és azonosítjuk őt, mint az elbeszélőt, épp akkor „nem mesél", ami
kor viszont nem látjuk, akkor [el]beszél). Azt viszont, amit (el)mond, vagy magyaráz, látjuk. Az érzékelés és értelmezés (filmtörténetileg) megszokott rendje ezzel felborul: a vizuális és az auditív megjelenítés elkülönül egymástól, ahelyett hogy - mint eddig - „szerves" egységet alkotna. Sőt mi több, ezúttal nem a vizuális (a látvány), hanem az auditív 'forma' közvetíti az ábrá
zolás szempontjából lényeges 'tartalmak'-at, a látvány kiegészí
tő, olykor illusztratív funkciót betöltő elemmé egyszerűsödik, jelentéktelenedik. Nyilvánvalóvá válik, hogy az a képi (kifejezé
si) eszköztár, amelyet a hangosfilm a némafilmtől örökölt és eszközként használt (az átmenet, az időváltozás érzékeltetésére szolgáló eljárások, a klasszikus montázs különféle típusai, 'alak
zatai') elértéktelenedett, anakronisztikussá, „divatjamúlttá" vált (s idővel, a nyugat-európai filmművészetből korábban, a magyar filmből később, eltűnik), s új, vizuális kifejezési forma, alakzatok, eljárások híján a beszéd válik a 'filmforma' integráló (összetartó) erejévé. E folyamat kezdetét az elbeszélő megjelenése és 'szere
pének' jelentőssé válása jelzi érzékelhetően. Miként az írott szó
nak (volt és lesz a hangosfilmben is) a némafilmben, az elhangzó beszédnek is az adott elsődleges jelentőséget a filmi közlésben, hogy valamennyi kifejezési eszköz közül egyedül az írott-beszélt nyelv képes minden gondolat kifejezésére, a világ összefüggő, értelmes magyarázatát adni. (Mondhatni: kizárólag a nyelv koex-tenzív a világgal.)
Két filmtípus körvonalazódik tehát 1954-1956-ban Magyaror
szágon is. A narrátor mindkettőben más és más 'szerep'-et játszik.
Az egyikben az események cselekvő részese. O az elbeszélés egyik
szereplője, akinek kivételes (kivételezett) helyzetét jellemzi, hogy az elbeszélés egy vagy több (adott) pontján (időpontjában) be
avatkozik annak menetébe, és a maga igényei szerint rendezi el (idézi fel) az események sorát. Múlt és jelen váltakozása a narrá
tor eseményértelmezésének eredménye, ami az idő(sor)rendben nyilvánul meg, és az egyesszám első személy ön(Én)kifejezése.
A másik film típusban az elbeszélő nem az elbeszélés, hanem a film (az ábrázolás) 'szereplője'. 'Eszköz', akinek/aminek nincs képen megjeleníthető 'ábráz(ol)ata'. 'Ő' csupán hang, ami egyes
szám harmadik személyben szólal meg. „Kiszorult" az elbeszé
lésből a „margóra", cselekvési 'tere', az ábrázolásban játszott 'szerepe' korlátozott, leszűkült. 'Hatalma' azonban ezzel arányo
san megnövekedett, befolyásának 'tere' bővült. (Az egyesszám első személyben megszólaló elbeszélőnek nem adatik meg az a lehetőség, hogy csupán szavaival más szereplőt befolyásoljon, 'hatalmába kerítsen'. O csupán a saját múltjával 'rendelkezik' [visszaemlékezésében], míg az egyesszám harmadik személyben megszólaló narrátor 'korlátlan hatalom'-mal rendelkezik vala
mennyi szereplő felett.) Mindenekelőtt azonban hangot ad a társa
dalmi tudattartalmaknak; tükrözi a 'tudás'jelen állapotát; közve
títi a világ rendjét, miközben örökre rejtve marad. Nem tudni, k i / m i szólal meg e szereplőt nélkülöző 'szerep'-ben, nem sejtjük ki(mi)létét.
Az egyesszám első személy sok mindenről tud és tájékoztat, az egyesszám harmadik személy látszólag mindenről tud, de sok mindenről hallgat. Az egyik (egyesszám első személy) cselekszik, művel, a másik (az egyesszám harmadik személy) irányít, művel
tet. Az egyes szám első személynek neve van, az egyesszám harmadik személyben megszólaló beszélőnek nincs. Ő csak Hang (meglehet, az Ige kifejezője), a Személytelenség megnyilvánulá
sa, ő a Harmadik. Mivel képe 'megjelenési formája' nincs, csupán a hangja utal állandó jelenlétére. Csak amikor megszólal, akkor értesülünk róla, hogy 'jelen van', figyel és észrevételez. A Mese a 12 találatról című film a korszak valamennyi alkotása közt a legérzékletesebben példázza (tételesen) mi(minden)re képes az egyesszám harmadik személyben megszólaló beszélő. Abban a filmben, amelyben ő megszólal, más (az egyesszám első személy)
hallgatni kényszerül. Kettejük 'jelenléte' kölcsönösen kizárja egy
mást. Olyan filmalkotás tehát, amelyben a narrátor hol egyesszám első, hol pedig egyesszám harmadik személyben szólalna meg, nincs. Az ily módon kialakuló, két különböző filmtípus egyetlen, közös jellemzője az (el)beszélő jelenléte, megjelenítése (képen) vagy ábrázolása (hanggal).
MEGJELENÍTÉS egyesszam
első személy
Gázolás Bakaruhában
kép
egyesszam harmadik személy
Életjel
Simon Menyhért születése Különös ismertetőjel Hintón járó szerelem A 9-es kórterem Mese a 12 találatról
ÁBRÁZOLÁS hang
A (ie)kép(ezés) modalitásai nem a narrátor kilétére, hanem mi
benlétére utalnak.
egyesszám MEGJELENÉS hang első személy \ leképezett jelképes
kép képletes képzelt \ .
egyesszám LAPPANGÁS harmadik személy
Mi az, ami indokolja, lehetővé teszi az (el)beszélő megjelené
sét, illetve megjelenítését a filmi ábrázolásban? „A hang és kép közötti értékkülönbség", ami a némafilmben a kép (felsőbbren
dűségét volt hivatott (fel)tételezni, a hangosfilmben kérdésessé, sőt kétségessé vált, és a kép, illetve a hang közötti alá/föléren
deltségi viszony a hang javára módosult. Kiderült, amint azt az (el)beszélő megjelenése példázta, hogy - ellentétben a korábbi filmelméleti feltételezéssel - a hangot mégiscsak lehet ábrázolni, s ezzel az audiovizuális kifejezési formában helyreállt a néma
filmben (kényszerűségből) 'megfordított rend': a hangzás (és a hallás) jelentősége megnőtt, a látvány (és a látás) 'része', segéd
eszközből egyenértékű eszközzé vált. A hangokban (is) tükröző
dő valóságban, a beszédben kifejezésre jutó nyelv feleslegessé tette, kiszorította a korábban nélkülözhetetlennek hitt írott nyelvet (az írást).
Kérdés, mi alapozta meg logikailag-szemiotikailag a személyi
ség megnyilvánulásának eme lehetőségét, és mi indokolta (film)tör-ténetileg megszólalásának szükségszerűségét?