Amikor a keletnémetek, napok óta tartó bolyongás után végül megpillantották a rést az átvágott vasfüggönyön, „rohanni! rohanni!” kiáltással egy emberként futni kezdtek a szabadulásuk felé. Ez talán a legbeszédesebb szimbóluma a fordulatnak. Mint min-den szimbólumot, lehet ezt is elemezni történetileg, lehet elemezni lélektanilag, lehet az egyének és kisközösségek szintjén, lehet aktuális és utóhatásában. Ettől a szimbólum még szimbólum marad. Puszta jel maradna, ha csak jelentést tulajdonítanánk neki − olyant, amelyen mind ugyanazt értjük (egy felkiáltójel). Az átvágott vasfüggönynek azonban nem egyszerűen mi adjuk meg a jelentését. Az egyúttal emlék is; fizikailag is itt volt – emlékhelyeken még mindig itt is van – velünk. Olyan valóságos létező, amelynek egyúttal aktuális jelentést tulajdonít egy közösség. Ezért mondjuk, hogy az átvágott vasfüggöny, amely felé egy embercsoport menekülve rohan, a fordulat szimbóluma.
Az adott pillanat különbözik a múló pillanattól, ahogy a görögöktől tanulhattuk. Ők különböztették meg a múló időt („kronosz”) az adott időtől („kairosz”). Aki az időt úgy érzékeli mint folyamatot – pillanatok, percek, órák sorát −, az szemlélődik: regisztrálja, ahogy mellette elszáll az idő (jobbára visszatekint). Aki az időt mint az adott pillanatot érzékeli, az ugrásra kész, tevőleges állapotában van, cselekedni akar. Neki az idő nem elmúlik, nem mögötte van, hanem eljön, feléje tart. S a pillanatot („rohanni, rohanni”) az idő teljességének, a megfelelő pillanatnak fogja föl.
Közösségi/kisebbségi intézményeink megalapítói így érzékelték a fordulatot. Fordu-latnak, amelyet megérlelt az idő – az 1980-as évek, a kényszerrendszerek erodálódása, a nagyhatalmi összjáték, a gazdasági folyamatok, új nemzedékek föllépése a politika po-rondján, vagy csupán a véletlen (egyben transzcendens erő). Adott pillanatnak, amely-ben cselekedni lehet, sőt kell. Az idő teljességének, amikor tetté lehetett formálni, amire régóta vártak. Esélynek, amely most van itt; pillanatnak, amelyet meg kell ragadni. S ők cselekedtek: fejjel mentek addig zártnak hitt ajtóknak, s az ajtók – csodák csodája – meg-nyíltak; kockáztattak, s a szerencse – csodák csodája – újra meg újra melléjük pártolt;
kezdeményeztek, és ami addig nem, vagy csak ritkán esett meg, a közösség körülöttük ezúttal támogatta őket.
Könyvünk első fejezete a „pillanatról” szól: a rendszerváltozásról, a körülötte föl-föllángoló vitákról, valamint a társadalomkutatás egy sajátos részterületéről, az ún.
oktatáskutatásról, amely ebben a pillanatban kezdett kibontakozni. Nem előzmények nélkül persze − mint ahogy a rendszerváltozásnak is − mélyre nyúló előzményei vol-tak. Nálunk is, Európában is.
Először megpróbáljuk beiktatni ezt a „pillanatot” a rendszerváltozás menetébe, amelyet megszokottan két szakaszra osztanak. Mi azonban három szakaszt különí-tünk el, és azt keressük, hogyan formálódott az oktatáspolitika és az oktatáskutatás
ebben a három szakaszban. Majd „a pillanat” néhány emlékezetes (vagy kevésbé em-lékezetes, mivel rejtett, a színfalak mögött zajló) oktatáspolitikai vitáját elevenítjük föl, e vitákon keresztül igyekezve bemutatni a rendszerváltó oktatáspolitika fórumait, szereplőit és narratíváját. Megkíséreljük jellemezni azokat a jellegzetes oktatáskutatós magatartásokat, amelyek e vitákból kibontakoznak, és amelyek a kort tükrözték is, formálták is. Végül néhány mondat következik a rendszerváltó viták szereplőinek egy csoportjáról: az oktatáskutatókról, vélt és valóságos szerepükről az oktatáspolitikai rendszerváltozásban, valamint sikeres vagy kudarcos beilleszkedésük az oktatáspoli-tikába, amikor már a „pillanat” elmúlt.
A pillanat
A politikai diskurzusokban az átalakulás több szakaszát szokás elkülöníteni. Az egyik fölfogás szerint a rendszerváltozásnak két szakasza van, s a két szakaszt épp maga a fordulat vágja ketté. Az előkészítő szakasz a Kádár-rendszer harmadik szakaszá-val kezdődik – az 1980-as évek második felétől −, a megszakaszá-valósulás szakasza pedig az 1989−90-es fordulatot követően egész mostanáig. Ez a szemlélet az uniós csatlakozá-sig volt általánosan Magyarországon. Egy ideig az is elterjedt nézet volt, hogy a rend-szerváltozás az uniós csatlakozással fejeződött be.
Szerintünk azonban a rendszerváltozásnak nem két szakasza van, hanem három.
A rendszerváltozás első, valamint második szakasza – tehát az uniós csatlakozás előtti és utáni szakasz – kiegészítéseként még egy szakaszt javasolunk, és ezt a követke-zőkben a „fordulat” szakaszának nevezzük (görög szóval kairosz, azaz „a megfelelő pillanat”, vö. Kozma 2009). A kifejezés nem teljesen ismeretlen a politikatudományi irodalomban. Az „átmenetet” és az „átalakulást” újabban mások is megkülönböztetik.
Így a német szakirodalom alkalmazta először (Fuchs, 1996; Fuchs−Reuter, 2002). Az
„átalakulás” az elmúlt húsz év politikatudományi irodalmában rendszeres használat-ban volt. Újat jelent azonhasználat-ban a „fordulat” szakasza.
A fordulatot azok hangsúlyozták, akik a különbségeket akarták kifejezni a Kádár-rendszer és az azt követő időszak között. Akik viszont a folyamatosságot hangsúlyoz-ták, azok nem különböztették meg a fordulat szakaszát. Ez politikai érdek is volt egy-ben. Mert ha a rendszerváltozás nem gyökeres változás, sokkal inkább a mélyben zajló folyamatok következménye, akkor azoknak a pozíciója, akik e folyamatokat kezdemé-nyezték, most is legitim. Mi épp a változásra, az átalakulásra, a fordulatra helyezzük a hangsúlyt. S ennek megfelelően úgy tartjuk, hogy a fordulat az első, rövid, ámde mindent meghatározó szakasza, egy „pillanata” volt a politikai történetünknek is. Az egész 20. század lezárását jelképezi, valamint egy új korszak (a 21. század) kezdetét.
Az első felvonás, 1988−1994
A rendszerváltozás első szakasza, 1988−1994. Erre a fölismerésre abban a kutatás-sorozatban jutottunk, amelyet a helyi, civil kezdeményezésű felsőoktatási
intézmé-nyekkel kapcsolatban végeztünk. A nem kormányzati alapítású intézmények születése és életpályája arra figyelmeztetett, hogy volt a rendszerváltozás menetében olyan pil-lanat, amelyben az intézményalapítás aktuálissá és lehetővé is vált. Ha valaki elsza-lasztotta a kellő pillanatot, már hiába kísérletezett újabb intézményalapítással. Az in-tézményalapításokról szóló narratívákban az elbeszélők mindig a ‘születés’ kifejezést használták. Ez arra figyelmeztetett, hogy a rendszerváltozás milyen drámaian indult.
Olyan törvényekkel (az egyházakról, az önkormányzatokról) kezdődött, amelyek mára „rendszeridegenekké” váltak. Zavarták az állami irányítást, és a nemzetközi szervezetekbe való beilleszkedést. Azóta új pártok alakultak, és a választók új nem-zedékei már nem tudják többé értékelni őket. Ami ezeket az eseményeket összekö-ti, az a megfelelő pillanat. Minden történeti átalakulásnak van ilyen pillanata, ilyen bevezető szakasza. Valamennyi emberi cselekvésnek, a politikai tetteknek megvan a maguk hármas „életszakasza” a kezdettől a megvalósításon keresztül a beteljesedésig.
A fordulat a rendszerváltozás ilyen kezdő pillanata.
A fordulat szakasza csupán egy-két évig tartott; Magyarországon kb. 1988 őszétől 1993 végéig. Mindnyájan részt vettünk benne: oktatáspolitikusok, kutatók, szakértők.
Oktatáspolitikai döntéseikben, kutatási eredményeikben, szakértői véleményeikben erősen befolyásolta őket „a pillanat”. Erre a dimenzióra még nem figyeltünk föl eléggé.
Az oktatáspolitika a rendszerváltozás első szakaszában. A fordulat felé közeledve a reformkommunisták megpróbálták a Kádár-rendszert demokratizálni. Visszatértek az 1930-as évek ‘harmadik utas’ gondolataihoz, mint például a közvetlen demokrácia, az önigazgatás vagy az agrárszocializmus. A fordulat szinte egyik percről a másikra fölöslegessé tette ezeket a próbálkozásokat. Az a feszültség, amely a párt különböző erőközpontjai között az 1980-as évek végére kialakult, a többpárti rendszerrel meg-szűnt. Ezzel fölöslegessé vált az a kritikai oktatáskutatás, amely előzőleg a rendszer kritikájának számított.
A legjelentősebb változás az oktatáspolitikában az állami iskolamonopólium meg-szűnése volt. A települési önkormányzatok kezükbe vehették intézményeik fönntar-tását. És lehettek magániskolák, egyházi iskolák! Az egyházi iskola az ingatlantör-vény előtt ugyanúgy helyi ügy volt, mint a magán.) Az oktatáspolitika egyszerre helyi politikai kérdéssé lett, amelyet többé már nem kutatni kellett, hanem megvalósítani.
Helyben kellett fejleszteni az iskolát és a nem formális tanulás egyéb lehetőségeit, egy-ségben kezelve őket és helyben megkeresve lehetséges finanszírozási forrásaikat. Az egykor nagy hatalmú megyék radikálisan meggyöngültek, és nem voltak többé ha-talmi központok. Emiatt az oktatáskutatás és fejlesztés hagyományos finanszírozói, megrendelői és támogatói kiestek. Ezzel megbénultak azok a tervezők és szakértők, akik az oktatást előzőleg hagyományosan tervezték és fejlesztették.
Az oktatáskutatás a rendszerváltozás első szakaszában. Az iskolakritikát – mint a rendszer egyik (látens) kritikáját – a szociológusok kezdeményezték és képviselték (s itt most ne kérdezzük, kik is voltak ők, mivel a szociológiai újrakezdésének története Magyarországon messze vezetne). A szociológiai iskolakritika csak részben vette cél-ba az osztálytermet és a benne folyó szakmai tevékenység társadalmi következményeit
(vö. Ferge, 1969; Kozma, 1975). Sokkal erősebb volt az a kritika, amely az oktatási rendszernek a társadalmi mobilitásban betöltött szerepére irányult. A területi kutatá-sok ehhez új szemponttal járultak hozzá. Azt vizsgálták, hogy egy-egy intézmény jó helyütt van-e a társadalmi térben. Kimutatták, hogy az iskola diszfunkcióit sokszor az okozza, hogy az intézmények nem megfelelőképp helyezkednek el a társadalmi térben és nem megfelelőképp kommunikálnak azokkal a közösségekkel, amelyeknek eleve szánva vannak.
Ezek a kutatások (ld. Forray−Kozma, 2011 összefoglaló kötete) nemcsak az in-tézmények kritikájához vittek el; hanem a szerkezet (oktatási rendszer) kritkájához, valamint megújításának alternatív elgondolásaihoz is. Ezekben az elgondolásokban (az ún. „művelődési városközpont” koncepcióban) már nem az iskola megújításáról volt szó, hanem egy-egy területi-társadalmi közösség megújításáról. Méghozzá nem a gazdaságpolitikával − amely az uralkodó párt monopóliuma volt −, hanem alternatív módon, például az oktatás és a szabadidős társadalmi tevékenységek fejlesztésével.
Így az oktatás fejlesztése a városok és falvak fejlesztésének alternatív útjává vált. Ez elvezetett a demokrácia fejlesztésébe, amely előkészítette a politikai rendszerváltozást.
A határmenti együttműködések kutatása az oktatáskutatások másik új területe.
A határok mentén fekvő térségek addig stagnáló vidékeknek számítottak Európában mindenütt, de a Kelet-Közép-Európában különösen (Lang, 2005). A korábbi oktatás-kutatások a határ menti térségeket ugyanígy stagnálóknak tekintették (Tóth, 1980;
Kozma, 1988), mivel az államhatárok által szétválasztott térségek egykori központ-jai nemcsak stagnáltak, hanem vissza is fejlődtek, egykori városi rangjukat sokszor elvesztették. Most azonban – a fordulat révén – megnyíltak a határok, és az egyko-ri gazdasági, oktatási és kulturális együttműködések újjáéledhettek, elsősorban Ma-gyarország nyugati és déli határán. Ezek voltak az első határ menti oktatáskutatások (Forray−Pribersky, 1992; Imre, 1995). Azokat a tanuló- és tanármozgásokat vizs-gálták, amelyek a határ két oldalán indultak meg, főképp nyelvtanulás miatt (német nyelv). Megkísérelték felrajzolni az oktatás fejlesztésének útját, amely a határ menti együttműködéseken alapul. Vizsgálták azt a lehetőséget, hogy az iskolák a szolgáltatá-saikat racionálisabban tudják szervezni, ha az európai kooperáció kiteljesedik.
Ez később az eurorégiós politika szintjére emelkedett. Magyarország nyugati tér-ségei beléptek az Alpok-Adria Eurorégióba; északkeleti tértér-ségei pedig a Kárpátok Eu-rorégióba. Ha ezeket az együttműködéseket egyszer majd elemezni fogjuk, kiderülnek előnyeik és hátrányaik, erősségeik és gyöngéik (például az együttműködő intézmé-nyek vezetőinek kooperációin alapultak; kerülték a nehéz kérdéseket, mint pl. nemze-tiségi kérdés, gazdasági rivalizálás, a tőkeáramlás iránya stb.).
A második felvonás, 1994−2004
A rendszerváltozás második szakasza, 1994−2004. A rendszerváltozás – mint szá-mos más társadalmi-politikai átalakulás Kelet-Közép-Európa s benne Magyarország történelmében – kívülről és „felülről” kezdeményeződött. Azaz ebben az esetben a nemzetközi erőviszonyok radikális átalakításából következett: Kelet-Közép-Európa
helyzete a világpolitikában egy rövid időre megint fölértékelődött; mivel itt húzód-tak − így hát itt kellett lebomlaniuk is − a különböző rendű-rangú „berlini falaknak”.
Ami Magyarországot illeti (akárcsak szomszédait), a dilemma abban fogalmazódott meg, hogy gazdasági és politikai értelemben hová tartozzék. Azaz milyen nemzetközi
„struktúrákba” – hatalmi központok köré, erőszövetségekbe – integrálódjék.
A korábbi elzártságok radikális lebomlása ment végbe; még hozzá – ahhoz képest, amit a Kádár-rendszerben érzékeltünk (lassú átalakulási „folyamatok”) – valóban drá-mai gyorsasággal (vö. a „pillanatról” írottakat). Ma már jobban látható – húsz év távla-tából −, hogy az elzártság, amelyben éltünk s fölnőttünk (s amelyet a szovjet érdekszfé-rába tartozás, valamint a hidegháborús helyzet okozott, kényszerített ránk) egyfelől a rabság érzetét okozta; másfelől védőernyőül is szolgált. Magyarország, amely egyszer már kiszakadt a 20. század története során egy nemzetközi szintű integrációból (Oszt-rák−Magyar Monarchia), most ismét elvesztette politikai és gazdasági „védővámjait”.
Azaz megbízható piacait, amelyekre – kénytelen-kelletlen – termelhetett, és amelyek elvesztése hirtelen új, eddig nem tapasztalt kihívások elé állította. Mindebből a min-dennapokban egyfelől váratlan veszteségeket (munkanélküliség, hitelek le- és fölérté-kelődése, a társadalmi távolságok megváltozása, a gazdasági távolságok megnöveke-dése, új társadalmi feszültségek) tapasztalhattunk. Másfelől persze egyfajta fogyasztói társadalom megjelenését (vagy annak csupán a kelet-európai visszfényét), amely ta-pasztalat talán némiképp segített elviselni a másik, a ridegebb valóságot.
A rendszerváltozás e második szakaszát – legalábbis Magyarország esetében – kö-rülbelül az 1990-es évek második harmadától (a szocialisták 1994-es, kormányra ke-rülésétől) számíthatjuk, s az Európai Unióba történő fölvételig (2004) tarthatott, vagy-is egy évtizedig. Erre az évtizedre az ország külpolitikai és külgazdasági helykeresése nyomta rá a bélyegét. A rendszerváltozás első, eufórikus szakaszában a közvélemény (sok szakember is) abban a téves hitben élt, hogy Magyarországon a késői Kádár-kor-ban (1980-as évek) már kialakultak azok a struktúrák, amelyek megkönnyítik, vagy legalább is lehetővé teszik a nyugati integrálódást („vissza Európába” hangzott a mára csaknem teljesen elfeledett kormányzati jelszó). Az 1990-es évek második felében kiderült, hogy mindez csupán játéknak minősül egy rideg piacgazdasági valósággal szembesülve, amelyben mind a nemzetközi politika, mind a kormányzati politikák valójában mások, mint ahogy kívülről látszottak. Ennek egyik epizódikus, de hosz-szú időre meghatározó döntése volt, hogy az új kormányt − bármennyire ünnepelte is Magyarországot korábban a nyugat-európai közvélemény – még a „barátok” sem tudták betessékelni az Európai Gazdasági Közösségbe, és óriási adósságállományát sem segítettek elengedni.
A rendszerváltozás második szakaszának társadalmát és kormányzati (bel-) poli-tikáját talán az identitásért folytatott küzdelemmel jellemezhetnénk; egy új identitás keresésével, amely új módon viszonyul a Kádár-rendszerben történtekhez (azaz az abban kialakult hatalmi megoszlásokhoz). Két irányzat távolról visszanézve markán-san elkülöníthető. Az egyik irányzathoz tartozó politikusok és véleményformálók a társadalom új politikai identitását az új struktúrákba való betagolódástól várták. Ab-ban bíztak – tapasztalt reálpolitikusként −, hogy Magyarország megítélése akkor lesz pozitív, ha ugyanolyan engedelmesen (vagy csak látszólag önállósodva) tagolódik be
az új realitások közé (magyarán: a NATO-ba, az Európai Unióba és a világgazdasági folyamatokba), mint ahogy a KGST-be és a Varsói Szerződésbe tagolódott be. Akik ebbe az irányba vitték volna a külpolitikát, azok jórészt korábbi tapasztalatokból be-széltek – reálpolitikusokként szóltak. Tudták, hogy a „kis országoknak” a nagyokkal tárgyalva csak nagyon limitált a mozgáslehetőségük.
A másik irányzat is reálpolitikai volt azonban, hisz Közép-Európában szertenézve éppen mást láthatott: új nemzeti identitások keresését, új (sokszor tradicionális) érté-kekkel, múltba fordulással és a népiségek fölelevenítésével. Erre válaszként Magyar-ország új identitását is történeti múltjában, az elvesztett világháborút megelőző kor-szakok értékeinek és intézményeinek fölelevenítésében kereste. Ez az identitáskeresés szélesebb választói rétegek érdekeivel és érdeklődésével találkozott; sűrűn hivatkoz-hatott a szovjet érdekszféra még emlékezetes bűneire (különösen 1956-ra), valamint mögötte a trianoni békeszerződésre – és arra, hogy etnikai reneszánsz van az egész világon.
Ez azonban természetesen csupán politikai és értelmiségi csoportok mérkőzése volt. Mögötte a fordulat során megrendült állami akarat, illetve a hirtelen anómiában láthatóvá és elevenné vált civil szféra mérkőzése állt – még ha a kimenet (állami túlhatalom) nagyon is megjósolható volt. A fordulat reminiszcenciái (önkormányza-tok, önigazgatási próbálkozások) még éltek – az új realitások (nemzetközi kapcsolatok) azonban erős és egyre erősebb állami akaratokat kívántak volna meg. A „kompország”
jelleget, már ami a belpolitikát (társadalompolitikát, parlamenti politikát) illeti, ez a demokratikus hatalommegosztás határozta meg az 1994−2004 közötti évtizedben.
Vagyis az a huzavona (a „mintademokráciák” sohasem állandók, folytonos hatalmi küzdelemben formálódnak ki), amely állami akaratok és a társadalom akkorra úgy-ahogy megerősödő nem állami szférája, csoportjai között kialakult.
E csoportok között számosat szokás fölemlegetni, ha húsz év távlatából visszatekin-tünk erre a korszakra. Jelen összefüggésben kettőt emelünk ki közülük: az egyházakat (amelyek, bár szervezetileg igen meggyöngültek a Kádár-korban, de többé-kevésbé őrizték még rejtett presztízsüket), és a helyi-területi önszerveződéseket, amelyek most új erőre kaptak a megyei igazgatás meggyöngítésével és a települési önkormányzatok önállósulásával. További nem-kormányzati szereplők is megjelentek persze ebben az évtizedben – Magyarországon éppúgy (sőt, szinte versengve), mint Kelet-Közép-Eu-rópában mindenütt. Közülük elsősorban a nemzetközi gazdasági szervezeteket kell kiemelnünk. Megjelenésük ünnepelt volt: új, eddig nem látott boltok, műhelyek, ipari telepek; illetve bankok, szolgáltatói irodák és maguk a szolgáltatásuk. Csak az évtized során derült ki, milyen mélyen befolyásolják azt a küzdelmet, amelyet az egykor erős – rettegett és megvetett – állami apparátusok vívtak azért, hogy befolyásukat a rend-szerváltozás átalakulásában visszanyerjék. Visszanyerjék mindazt, amit a gazdaság privatizálásával és a társadalom demokratizálódásával elveszett, valamint legitimitá-sukat, amelyet viszont a szovjet érdekszférából való kiszakadással vesztettek el, s az új struktúrákba betagolódással még mindig nem nyertek meg.
Az oktatáspolitika a rendszerváltozás második szakaszában. Az oktatáspoli-tika változásai közül ebben az összefüggésben az irányítás változásait emeljük ki. Az az oktatásirányítás, amely a rendszerváltozás második szakaszában kialakult, szintén magán hordta az állami és a civilszféra küzdelmét a hatalomért. Ebben a szférában azonban sajátos tradíciókat kellett megváltoztatni, illetve rájuk lehetett hivatkozni.
Akik az oktatáspolitikát az új struktúrákba való beilleszkedés eszközének tekintet-ték, azok nemzetközi példákra hivatkoztak, és szorgalmazták nemzetközi megoldá-sok átplántálását. Ezek a „nemzetközi” irányítási módszerek és technikák elsősorban angolszász ihletésűek voltak, az ottani realitásokat tükrözték, s jól illeszkedtek egy de-regulációs politikához, amelyet viszont a neoliberális piacgazdaság megelevenedése és az ahhoz alkalmazkodó társadalompolitika sugallt. A hazai viszonyok között mindez az önkormányzatiságot, egy kibontakozó és (többé-kevésbé) alulról jövő önigazgató oktatásirányítást jelentette. Keretei között az intézményfönntartók – akár valamely szolgáltatási piacon – egymással versengve kínálják „árújukat”, szolgáltatásaikat vagy
„termékeiket”, amin talán főként tanítási anyagokat és eszközöket kellett és lehetett volna érteni – és legalább a nagyvárosokban szabad iskolaválasztást. Ebben az irányí-tási modellben a kormányzati irányítás a folyamatokba (tanítás-tanulás) nem szólt, nem is szólhatott bele. Ehelyett viszont a korábbinál pontosabban és nagyobb techni-kai fölkészültséggel (pl. számítógépes hálózattal és nyilvántartásokkal) szabhatta meg a bemeneteket (jelentkezések és fölvételik) és a kimenetet (vizsgákat, értékeléseket és diplomákat).
Az új identitást fontosnak tartók viszont azokra a hagyományokra utaltak, amelyek meghatározták az iskolát, nemcsak Magyarországon, hanem Európa-szerte. S amelye-ket most, a neoliberális gazdaságpolitika befolyásának idején mindenütt igyekeztek gyöngíteni, mégis markánsan kivehető volt mind az oktatás szerkezetében, mind irá-nyításában – el egészen a képesítések rendszeréig vagy a tanárképzésig. Ezek a hagyo-mányok egy központosított oktatásirányítás irányába mutattak, amelyben nem a piac, hanem az állam befolyásolja a tankönyvellátást csakúgy, mint a tankötelezettek ellátá-sát is. Ebben a modellben a közben kibontakozó oktatási expanzióval szemben nem az egymással versengő „intézményi szolgáltatók” kellett álljanak, hanem egy államilag megtervezett és kontrollált fölvételi és kibocsátási rendszer. Az oktatáspolitika eszmé-nyét pedig nem a „képzési piachoz” és a munkaerő-piachoz való igazodás határozta meg, hanem azok az értékek, amelyek a „szétszakított nemzetet” (így!) kulturálisan összetartják. Magyarán: olyan (nemzeti) tantervek, tanítási célok és akként képzett pedagógusok, amelyek és akik meghatározott „üzenetet” hordoznak.
Az új identitást fontosnak tartók viszont azokra a hagyományokra utaltak, amelyek meghatározták az iskolát, nemcsak Magyarországon, hanem Európa-szerte. S amelye-ket most, a neoliberális gazdaságpolitika befolyásának idején mindenütt igyekeztek gyöngíteni, mégis markánsan kivehető volt mind az oktatás szerkezetében, mind irá-nyításában – el egészen a képesítések rendszeréig vagy a tanárképzésig. Ezek a hagyo-mányok egy központosított oktatásirányítás irányába mutattak, amelyben nem a piac, hanem az állam befolyásolja a tankönyvellátást csakúgy, mint a tankötelezettek ellátá-sát is. Ebben a modellben a közben kibontakozó oktatási expanzióval szemben nem az egymással versengő „intézményi szolgáltatók” kellett álljanak, hanem egy államilag megtervezett és kontrollált fölvételi és kibocsátási rendszer. Az oktatáspolitika eszmé-nyét pedig nem a „képzési piachoz” és a munkaerő-piachoz való igazodás határozta meg, hanem azok az értékek, amelyek a „szétszakított nemzetet” (így!) kulturálisan összetartják. Magyarán: olyan (nemzeti) tantervek, tanítási célok és akként képzett pedagógusok, amelyek és akik meghatározott „üzenetet” hordoznak.