A pünkösdi esemény, amikor a sok nyelvű, sok nemzetiségű zarándok mind a maga nyelvén hallotta az örömhírt visszautal egy ősi történetre, a Bábel tornya történetére, ahol a nyelvek összezavarásáról hallunk. Igen gyakran mind a két történetet egy kicsit félreértjük, azt gondol-juk, hogy a nemzetek és nyelvek sokfélesége a bűn következménye és a Szent Lélek egyik ajándéka az, hogy ezeket megsemmisítve teremt egységet. Azonban a Biblia egyáltalán nem erre tanít. A Bábel tornya történet az ókornak rettenetes világbirodalmait ítéli el, elsősorban Babilont, de más hozzá hasonló világbirodalmakat is, amelyek kicsi nemzeteket eltiportak, de-portáltak, tönkretettek, úgy, hogy Babilon környékén valóban igazi bábeli zűrzavar volt, sokféle nyelv, amelyek mind a megsemmisítésre voltak ítélve. Nem a nyelveket és népeket megszün-tető globalizmust tartja helyesnek a Biblia. A Szent Lélek ajándéka nem egy a nemzetek sok-féleségét fölülmúló egység, hanem ennek a sokfajta népnek a saját kultúráját, múltját, nyelvét őriző, egy családba összefogó hitben, szeretetben való egyesítése.
Elérkeztünk ebben az idei évben a trianoni békediktátum századik évfordulójához. Azt gondo-lom, hogy Pünkösdnek nagyon fontos üzenete van ebben az évben nekünk magyaroknak. Sze-retnék egy pár szót arról mondani, hogy hogyan is tekintsük keresztény emberként a történel-münknek ezt a nagyon nagy tragédiáját, fájdalmát. Hogyan tekintsünk rá úgy, hogy közben szeretni akarjuk a szomszédos népeket, és leginkább van-e kiút, s merre van-a kiút a történel-münknek ebből a nagy mélypontjából. A múltat földolgozni és megbocsátani nem azt jelenti, hogy úgy teszünk, mintha ennek a fájdalma nem létezne. Nem tudjuk kitörölni sem az emlé-künkből, sem a szívünkből ennek az eseménynek a rettenetes fájdalmát és nem is akarjuk. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy a feketét is fehérnek mondjuk, a rosszat is jónak mondjuk.
A Biblia erre tanít: a szeretet nem örül a gonoszságnak, hanem örömét az igazság győzelmébe leli.
Kedves Testvérek! Ami 100 évvel ezelőtt történt, az fájt 100 évvel ezelőtt és fáj ma is. Igazság-talan volt 100 évvel ezelőtt és igazságIgazság-talan ma is. Trianon feldolgozásának az egyik első lépése, hogy merjük bátran kimondani a fájdalmunkat. Fáj az, hogy a kis Magyarország határain belül összesen kb. 7,6 millió magyar maradt csak, s a határainkon kívül rekedt 3 és fél millió magyar.
S ezeknek a fele közvetlenül a határaink mellett élt, szín tiszta magyar területeken. Nagyon könnyen lehetett volna egy sokkal igazságosabb határt meghúzni. Fáj az, hogy az akkori európai győztes hatalmak nagyon nagy közönnyel nézték egy kicsi népnek a fájdalmát, nem törődtek vele. Trianon első földolgozása a fájdalmuk kimondása.
Sokféle oka van annak, ami történt. Az egyik legfőbb oka nyilvánvalóan a török hódoltság. A török idők előtt Magyarország lakossága körülbelül 4 millió volt, a török kiverése után körül-belül csak kétmillió. A történelem egy nagy csodája, hogy ebből Magyarország föl tudott még egyszer támadni. De az okok között ott van a magunk felelőssége is, és úgy gondolom, erről is fontos beszélnünk és tudnunk. Ott van például az, hogy a magyar politikai elit a nemzetiségeink vágyát, az önállóságra, a függetlenségre vagy egyáltalán nem hallotta, nem érezte, vagy na-gyon-nagyon későn. Fájdalmas példája ennek 1871, amikor a Monarchiában nagyon sokan ja-vasolták a cseh kiegyezést, ami a cseheknek is egyenlő jogokat, függetlenséget adott volna a Monarchián belül, mint Magyarországnak. Ennek az egyik legfőbb ellenzője sajnos akkor a magyar parlament volt. Nem hallottuk meg a nemzetiségeink vágyát és kiáltását. De azt gon-dolom, hogy Trianon földolgozásának van egy következő nagyon fontos lépése, amit talán
sokan nagyon nehezen teszünk meg. Meg kellene tanulnunk átélni a szomszédos népek örömét.
Azt az örömöt, hogy Szlovákia, Horvátország, Szlovénia, Románia, Ukrajna a szomszédos né-pek sokan történelmükben először megvalósíthatták az álmukat, hogy a saját kultúrájukat ma-guk alakíthatják, ápolhatják. Azt gondolom, meg kell tanulnunk őszintén átélni a szomszédos népek örömét.
S talán még ez sem elegendő, a legfontosabb lépés a negyedik. Mégpedig az, hogy megtanul-junk száz év után lasanként talpra állni. Úgy gondolom, hogy a XX. században a magyar nép rettenetes tragédiákon ment át. Két szörnyű Világháborút éltünk végig. Vérbe fojtották az 56-os forradalmat. Két rettentő diktatúra volt fölöttünk, s a legszörnyűbb a század elején a trianoni békediktátum. Ezeket a terheket a népünk mind a mai napig hordozza, görnyedünk alatta. Száz év után meg kellene próbálnunk lassan talpra állni. Ahogyan mondja a Biblia: az ellankadt ke-zeket emeljétek föl, az elroskadó térdeket egyenesítsétek ki. A magyar népnek meg kellene tanulnia újra alkotni. Egymás kezét újra megtalálni. Meg kellene tanulnunk újra hinni és re-mélni, újra építeni. Mindenekelőtt a családjainkban. Emlékezve Márton Áron Erdély püspöké-nek tragikus de igaz mondatára: Erdélyt a magyar anyák veszítették el. Meg kellene tanulnunk újra építkezni, élni, álmodni, küzdeni. S ennek úgy gondolom, hogy egy nagyon-nagyon fontos lépése az, hogy megtaláljuk a szomszédos népek kezét is. A történelmünk nagyon fájdalmas, de óriási tanulsága ez. A Kárpát-medencében Isten egymás mellé helyezett minket testvérnek.
Együtt tudunk boldogulni.
Ferences gimnáziumba jártam, és egy nagyszerű magyar tanárunk volt. Az atya rengeteg órát szentelt arra – amit ő úgy nevezett, hogy szomszéd népek irodalma. Tanultunk szlovén, horvát, szlovák, román költőktől, íróktól. Döbbenetesen nagy élmény volt. Nyitotta a szívünket a sze-münket. Milyen jó lenne, ha minden magyar iskolában valami hasonló történne. Zarándokolni voltunk egyszer Erdélyben s bementünk egy román ortodox kolostorba. Ahogy beértünk a templomba kérdeztem a román vezető atyát, hogy imádkozhatunk-e. Látszott, hogy az atya na-gyon ideges, remegett- a keze, nem tudta mit mondjon, végül bólintott s mondta imádkozzunk.
S akkor először is elmondtuk a Miatyánkot románul, mert megtanultuk, olvastuk, de szépen tudtuk olvasni. Aztán énekkeltünk egy éneket is románul. Az atya teljesen meg volt döbbenve.
Aztán imádkoztunk és énekeltünk magyarul. A végén a román ortodox atya megszólalt magya-rul, köszöntött minket, sokféle ajándékot adott. Sok ott lévő pap azt mondta, hogy soha életében ezt a román atyát magyarul megszólalni nyilvánosság előtt nem hallották. Megtalálni egymás kezét. Isten egymásra bízott minket, együtt boldogulhatunk.
Egy nagyvállaltnak a vezetője egy fiatal sikeres ember csodálkozott azon, hogy a sofőrje milyen nyugodt, milyen nagy méltósággal végzi a munkáját. Az egyik alkalommal, pont a sofőr háza környékén mentek az autóval, mondta, hogy beugorhatnánk magához, hallottam, hogy gyö-nyörű szép a kertjük. A sofőr bólintott, ahogy beléptek a házba a fiatal dús gazdag főnök ámu-lattal látta, hogy régi, antik bútorok vannak a lakásban. És aztán odalépett egy képhez és meg-látta a sofőrjét főnemesi díszruhában, egy gyönyörű szép, csillogó Mercedes mellett, akkor hir-telen rádöbbent, hogy ki is volt valaha ez a sofőr. Megkérdezte tőle: maga hogyan tudta ezt földolgozni? Mire az öreg sofőr elmosolyodott és azt mondta édesapámnak volt egy nagyon különleges mondása. Azt mondta a sorsodat viselheted, úgy, mint egy púpot, s akkor összeros-kadsz alatta, de viselheted úgy is, mint keresztet, s akkor ember leszel fiam. S aztán még hoz-zátette, s mire megöregszel, talán azt is megérted, hogy nem te hordozod a keresztet, hanem a kereszt hordoz téged. Az öreg sofőr még hozzátette: ez az én örökségem.
Kedves magyar Testvérek! Isten keresztet rakott a vállunkra. Ne úgy viseljük, mint púpot, úgy viseljük, mint keresztet. Engedjük, hogy tanítson minket alázatra, együttérzésre, hitre. Ez a talpra állásunk egyetlen útja.
Sokan Székely János püspök atya pünkösdi beszédét tartják a lefontosabbnak a centená-rium kapcsán elhangzottak közül.