A S Z O M S Z É D O S S Z O C I A L I S T A O R S Z Á G O K M A I I R O D A L M Á N A K J E L E N L É T E A M A G Y A R K U L T U R Á L I S É L E T B E N
Elnökölt: Köpeczi Béla akadémikus.
Felkért hozzászólók voltak: Domokos János, az Európa Könyvkiadó igazgatója, E. Fehér Pál, a Népszabadság kulturális rovatának vezetője, Lator László költő, az Európa Könyvkiadó főszerkesztője, Tóth Gyula, az Állami Gorkij Könyvtár igaz-gatója és Vörös László, a Tiszatáj főszerkesztője.
DOMOKOS JÁNOS a történelmi okokból eredő adósságok felszámolásának fontos-ságáról beszélt. A törlesztés fokozott buzgalommal megindult már a felszabadulás után s különösen nagy lendületet vett az utóbbi egy-másfél évtizedben. A szomszéd országok irodalma természetszerűleg nem egyenlő súllyal van jelen például az Európa Kiadó termésében sem. A válogatás fontos szempontja: milyen helyet fog-lal el az alkotó, illetve a mű az otthoni érték-hierarchiában. S minthogy a kiadó nem csupán az ukrán, hanem a szovjet, vagy nem csupán a szlovén, hanem a jugoszláv irodalomra figyel, megtörténhet, hogy a közvetlen szomszédok olykor kisebb számban vannak jelen. Gondolnunk kell azonban az olvasóra (vásárlóra), aki jó szovjet, csehszlovák vagy jugoszláv művet akar kezébe venni. Hazánkban egyébként éppen a konferencián tárgyalt irodalmak élveznek kivételezett helyzetet.
Nincs még egy nyelv a világon, amelyen például annyi román mű jelent volna meg, mint magyarul. Ehhez számításba kell vennünk természetesen, hogy a szom-szédos szocialista országokban is működnek magyar nyelvű kiadók. Így Romániában a Kriterion. Említsük meg a jellemző számot: 1965 óta 180 román szépirodalmi mű jelent meg magyarul, ebből hazánkban mintegy 70, de a másutt megjelent művek-ből is vett át kereskedelmünk és könyvhálózatunk. (Egyébként az említett Krite-rionnal igen termékeny a kapcsolatunk, hasznos az együttműködés a pozsonyi Ma-dách Könyvkiadóval is, nehezebb viszont az újvidéki Forummal.)
Nem utolsósorban a jó együttműködés, a közös kiadások is segítenek abban, hogy a magyar könyvkiadás és könyvterjesztés ezeket az irodalmakat jóval a hasonló súlyú irodalmak magyarországi jelenléte fölé emeli.
E. FEHÉR PÁL a szomszéd szocialista országok magyarországi kritikai számontartá-sával foglalkozott hozzászólásában. Megállapította, hogy gyakran jelentős alkotások-ról sem jelenik meg nálunk érdemi kritika vagy tartalmas tájékoztatás. Olykor nem is csak a közönség tájékoztatása marad el, de nem kap hírt fontos művek megje-lenéséről az irodalmi köztudat sem. Bár az utóbbi évtizedben mennyiségi és minő-ségi változás is történt. Sokat tesz — és ez természetes — a szomszédos országok-ban megjelenő magyar nyelvű irodalmi folyóiratok, lapok többsége, de örvendetesen vállalja ezt a munkát nem egy itthoni folyóiratunk is, így például a Tiszatáj.
Amikor a hiányosságokról beszélünk, nem feledkezhetünk meg arról, hogy á szomszédos szocialista országok irodalmával foglalkozó kritika igen fiatal ága a műfajnak, éppen ezért nem tudja képviselni azt a publicisztikai erőt, amely bekap-csolhatná a hazai irodalomba, gondolkodásba ezeket a műveket. Mindenképp szük-ség lenne mennyiszük-ségi, de még inkább minőszük-ségi előrelépésre.
LATOR LÁSZLÓ elöljáróban elmondta, hogy világirodalmi képünk megváltozott, az egykori fehér foltok úgyszólván eltűntek, mára a szomszédos országok irodalma kiváltságos helyzetbe került. A válogatás és fordítás szempontjai közül ő is hivat-kozott a nemzeti értékrendre, s emlegette a fordítás egyéb gondjait is. Figyelnünk kell például arra, hogy egy mű más nyelvi-társadalmi-politikai környezetbe kerülve Q Tiszatáj
egészen más hangzású lehet, mint eredeti közegében. Emlékeztetett a magyar for-dításirodalom nemes hagyományaira, majd megemlítette, hogy a fiatalabb költök, írók érdeklődése halványabb más népek lírája, prózája iránt, mint a régieké. Nincs meg bennük, sajnos, valamikori nagyjaink szakmai tudása, biztonsága sem. Fordí-tani is tanulni kell, erre emlékeztette az utóbbi időben mégis gyakrabban jelent-kező fiatalokat.
TÓTH GYULA hozzászólásában örömmel állapította meg, hogy hazánkban kiala-kult a nemzetiségi könyvtári hálózat. így az itt élő szlovák, román, délszláv olva-sók hozzájuthatnak nemzeti irodalmuk klasszikus alkotásaihoz, de a legújabb mű-vekhez is. Mennyiségileg azonban jóval számottevőbb ennél a műfordított iroda-lomként való jelenlét: nyolc-tízezerre becsülhető azoknak a könyvtárainknak a szá-ma, amelyekben a szomszédos szocialista országok irodalmának magyarra fordított művei kisebb-nagyobb számban megtalálhatók. Sajnos, olvasásszociológiai vizsgála-tokat eddig még nem végeztek az ide tartozó könyvek olvasottságáról, így erről legfeljebb impresszióink lehetnek.
VÖRÖS LÁSZLÓ felszólalásában megállapította, hogy folyóirataink nagyjából a hat-vanas évek közepétől kezdve foglalkoznak rendszeresen a szomszédos szocialista országok mai irodalmának közlésével, tendenciáinak, főbb jellegzetességeinek bemu-tatásával. Ez a folyamat a hetvenes években — bizonyos egyenetlenségekkel ugyan
— összességét tekintve még jobban kiteljesedett. Vannak folyóirataink, amelyek az elmúlt évtizedben mindvégig egyformán s nagyon intenzíven végezték ezt a m u n -kát (Alföld, Jelenkor, Kritika, Tiszatáj). Néhány lapban a hetvenes évek második felében erősödött föl ez a tendencia és mutatkozik tartósnak. (Mozgó Világ, Nap-jaink). örvendetes, hogy a hetvenes években újonnan indult vagy antológiából folyóirattá átalakult lapok túlnyomó többsége szintén nagy részt vállalt ebből a végeznivalóból (Életünk, Kincskereső, Szovjet Irodalom, Űj Aurora, Ű j Forrás).
Kár, hogy néhány tekintélyes központi folyóiratunknál a téma némi visszább szo-rulása figyelhető meg (Kortárs, Űj írás), s talán a Nagyvilág is adhatna valamivel több helyet a számára.
összességében tehát kedvező a kép, de mégsem problémamentes, mert az emlí-tett kiteljesedésnek döntően folyóirat-struktúránk általános bővülése az oka, nem annyira a szerves belső fejlődés. Persze a másik oldalon nem szabad a túlmérete-zettség hibájába sem esni, mert a minőségre, a valódi értékekre való figyelés — akárcsak a könyvkiadásban — a folyóirat-közléseknél is alapelv. A színvonalenged-mény ezen a területen különösen káros hatású lenne.
A folyóiratok és egyéb fórumok, intézmények dicsérendő erőfeszítései ellenére sok még nagyon a tennivaló. Távolról sem mondható el, hogy a szomszédos szo-cialista országok irodalmának ismerete általános műveltségünk szerves részévé vált.
Nem is várható, hogy történetileg régtől alakult beidegződések és művelődési irá-nyok gyorsan módosuljanak. Nagyon kitartó és összehangolt munkálkodásra van tehát továbbra is szükség.
A vitában fölszólalt még Katona Béla, aki a nyíregyházi tanárképző főiskolán szerzett tapasztalatai alapján állapította meg, hogy iskolai tananyagainkban is kevés hely jut a szomszéd népek irodalmának. Kanyó Zoltán, a JATE összehasonlító iro-dalomtudományi tanszékének erőfeszítéseiről szólt, Bába Iván pedig a Magyar Rádió ide illő műsorainak gazdagodásáról számolt be. Szappanos Balázs az emlegetett művek hazai fogadtatásáról beszélt, ő is emlékeztetett a kiadói és szerkesztői munka egyik legfőbb szempontjára: az esztétikai érték tiszteletére, az igényességre.
A vitát és a konferencia tanulságait Köpeczi Béla akadémikus foglalta össze, külön köszönetet mondott a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Csongrád me-gyei Szervezetének a hibátlan szervezésért.
8 2
TÓTH BÉLA
Tiszajárás
28.
B E N K
Ahogy lépdelek belőle Namény felé, utánam köszön: — Nem tartjuk magunkat a világ közepének, mint egynémelyik falu, de azért csupán fészekrakó fecskéknek se nézzen már bennünket! Ugyan annak se lehet valami nagy szégyen a sorsa, hogy sárból rakják a fészküket. Pedig az a maga meleg madári nyálát is hozzákeveri, meg a tudását, és úgy fecske a fecske! Ahogy a benkiek a. lábukon keményen álló emberek, nem valami víz mellé csapott keletlen kovász a közösségük! Járt fölöttünk 20—50 év is olyan téliesen, a legforróbb nyárban is befagyott a Tisza, nem adta ki a megélést. Ezért aztán a kétszáz lélek fölé ritkán emelkedő lakosságszámból min-dig jutott ember Dózsa lobogója, Rákóczi zászlója alá.
A XIX. század elején föllángolt paraszt földosztó mozgalmak idején szocialista egylet működött Benken, mint más erre való falvak némelyikében. Az 1897-es török-szentmiklósi szocialista gyűlésre Tamás András napszámost küldtük, aki csak azért nem ért oda, mert Sátoraljaújhelyen letartóztatták.
Máskor szelíden, kérvényekkel, beadványokkal hittük könnyebbíteni sorsunkat:
Kérvény
Nagy alázatossággal esedezünk mi Szabolcs megyei benki lakosok. Van szeren-csénk tisztelettel benyújtani kérvénypanaszainkat, melyet soraink reményteljesen fognak előmondani.
1. Kérjük a felesleges adó eltörlését.
2. A gyümölcsös kertekért nagymértékben felemelt adó eltörlését.
3. Jegyző államosítását, vagy több községek egybecsoportosítását.
4. Községünk nevén álló földbirtokok kiderítését, és a tagosításkor a földmeny-nyiség csonkultatását.
5. Szilvapálinka szabad főzését.
6. Papok államosítása, vagy a tagjaiból való megélhetését.
7. Tanító államosítását.
8. Nagylónyára egy közlekedési út létesítését.
9. A felesföldekért az uzsora eltörlését, és az idegen faluból való földmunkások kitiltását.
10. A földművelő munkás napi díjjának felemelését
11. A kommenciós cselédek egyszobában való elhelyezését és ugyanazoktól a szolgálmányok eltörlését, és ugyanazok családok bér javítását.
12. Mivel gyümölcskertünkben, a gyümölcsfáinkban a vadak sok kárt okoznak, kérjük annak szabad lövését.
13. Kérjük a határunkon levő vizekben szabad halászást.
14. Az építések engedély nélkül való építését.
15. A vasárnap és ünnepnap munka beszüntetését.
Annyit ért az, mint halottnak a csók. Egy morzsányi kenyér nem sült belőle, egy kapavágásnyi munka nem jutott. Keserűen énekelték:
Verd meg isten a nagyságos urakat!
Ütik, verik a szegény parasztokat!
Nem lehet már az országban megélni, Ki kell Amerikába vándorolni!
Nemcsak énekelték. Ebből a pirinyócska faluból 34 munkabíró ember indult neki a nagy víznek. Vagyonosodtak-e, visszaértek-e, nyolcvan esztendő távolában m á r nem emlékezik senki.
M E Z Ő L A D Á N Y
őrmező és őrladány községek testvériesülésének eredménye, ami a század ele-jén véres verekedések kíséretében ment végbe. A falu a hátát a Tiszának vetve őrizte Kisvárda békességét a gyepűrendszerben, amiből az is kiderül, hogy régi emberlakta terület. Amíg Benkről Ladánynak tartok, fölidézem rávonatkozó isme-reteimet. Készületlenül nem léphetem át a falu küszöbét. Emelhetném előttük a kalapomat, de nagy tiszteletlenség lenne tudatlanul rájuk köszönni.
A dolgozók gimnáziumában kedvelt tanárom Gzógler Kálmán arra szorított, hogy az ő óráira pedig készületlenül be ne üljünk! Talán a még nála is szigorúbb Tímár Lajos pedig egyenesen ajtót mutatott, ha valaki a napi porció ismerete nélkül mert eléje állni.
— Nem muszáj maguknak idejárni! — aranyoskodott velünk, amikor a rovará-szát ízeltlábúinak fölsorolásánál tartottunk.
Mondogattuk, hogy felnőttek vagyunk, mi szükségünk nekünk arra az ismeretre, hogy némelyik bogárka stigmákkal és tracheákkal lélegzik, s milyen szőrös a lába szára!
Nem sértődött meg, csak kikérte magának, szerelmes tárgyának. .
— Ennél fontosabb ismeretanyag nincs több az életben! Maguk ennek a rend-szernek a birtokában mindent rendszerezhetnék! Olyan szigorú 'törvények szerint
építették föl természettudósaink, hogy se hozzátenni, se elvenni nem lehet belőle!
Bogárkák. Az élet csupa bogárkák ismeretéből áll! De ha maguknak nem ez kell, hanem az.érettségi, ott az ajtó, amin bejöttek, kifelé is vezet!. Itt, ha nem tanulnak, csak fölöslegesen pazarolják az idejüket! Üres fejjel, szívvel távoznak! Menjenek a kocsmába, az való a fölnőtteknek!
Hallgattunk, az ízeltlábú légy zúgása is mennydörgésnek hatott., Másnap húsz felnőtt vallotta:
— Készültem, tanár úr!
Készültem, Mezőladány!
A mai Magyarországon legalább 25 településünk nevében .benne a mező. Ami a síkságot jelentheti. Nincs is értelmezésével semmi gond. Hanem a „lad" szótagocska szerepe homályos. Pedig ez a „lad" is benne egy sereg helynevünkben. Kézenfekvő-nek tűnne a ladik szavunkkal rokonoztatni, netalán a ládával. Ennél messzibbre kell menni, vállalva a nyelvészek megböködését érte. Amire már volt példa.
Egyetemista koromban, ahogy kutakodó gondolkodásra kapattak jó tanáraim, hát a szimatkutya buzgalmával kóstolgatom Pest, Pécs, pecsét, pecsenye, pék sza-vaink ízértelmét, s az újdondászok örömével fedezem föl, hogy ezek mind a tűzzel, kohóval, sütéssel, kemencével kapcsolatosak. Hohó, mondom, akkor a pöcs, p i c s . . . is ettől a melegtől nyeri írásban eltakargatott nevét. Az egyetem lapjában játékosan firkantottam nagy találmányomról valami tárcafélét. Alig egy jó hónap telik el, kapok Torontóból egy megrugdaló levelet, neves, külföldre szakadt nyelvészünktől, hogy de nagyon is szégyelljem magam, amiért ilyen szlavofil tálalásban árulom el legdrágább örökségünket, a drága magyar nyelvet!
De hát tudós úr, a magyar történelmet úgy kellene kifordítani, ahogy paraszt a liszteszsákot, ahhoz, hogy a szomszédokkal való együttélésünknek a nyelvünkben levő nyomait is kiszórjuk!
Honnét jön a lad?
Veszem a napjainkban is legismertebb nevet, amelyben rejtőzik. Vladimír. Ami annyit jelent: világbíró. Nálunk csak a népmesék őriztek meg ilyen jelentéstartalmú szavakat. Vagy ez a vezetéknév: Borbíró. Játékosságból hetvenkedtünk ilyennel:
— A föntebbi években voltam én járásbíró is!
Azaz, hogy még akkoriban jól bírtuk a járást, kelést, menést. A Vladimírban megbúvó bírni, bíró szó a vlad-ból következik. De a magyar nem szereti, ha két kemény hang összetalálkozik, s mindjárt annak feloldásán kezd működni. A szám-talan példák közül a skola, iskola szavunkkal hozakodom elő. Tehát a vlad helyett marad simán a lad. A lad sok helynevünkbe szövődve ma is él. Ladánybene, Sajó-Iád, Szendrőlád, Jászladány stb. Ami annyit jelenthetett a megalkotás évtizedeiben, századaiban, még a bolgár fejedelemség idejéből, hogy a terület a Szendrők birtoka, a Sajó része, birodalma, a jászok birtokában levő, a jászok bírják. Most aztán rúg-janak rajtam a nyelvészek!
Mezőladányról alig maradt írásos emlék. Hogy merek én szólovakon bevágtatni a faluba?
De hiszen máig cukorral eszik a véreshurkát! A honfoglalás előtti bolgár idő-szak óta hetvenhétszer elvékonyodhatott a lakosság. A földbirtokosok messzi földről is telepítettek bele kasza-, kapaforgató embereket.
A történelem viharai is szorítottak bele embereket. Szóbéli közlésből tudom, hogy fölvidéki telepesek, nagyon szorgalmas emberek is éltek itt, kiknek utolsó öregjére, bizonyos Kozár Miklósra emlékezve mondták, hogy az ugyan itt született, de alig tudott magyarul.
A rövid utcájú falu százéveken át alig hurcolt 60 házat. De a nagy nemesi porták belsejében öt-tíz család is meghúzódott. Az évszázadokon át használt teme-tőjüknek annyi lakója van, hogy öt mai községet kitenne. Nemesek, jobbágyok együtt. Egy kenyéren, vöröshagymán éltek. A Tiszának valamikor több volt a hala, mint a vize s tölgyerdő zúgott körülöttük. A folyószabályozás után ásott bödönkút-jaik tölgyfával voltak kibélelve.
Tárgyi emlékül egy-két jobbágyház maradt meg félig a földbe ásva. Alacsonyan levő ablakokkal, ahogy Tompa Mihály, ennek a vidéknek lakója, ismerője írja: azon a liba betekintett.
Aki a mai Mezőladányba bukkant, a történelem ütötte horpadásokat nem látja.
Ú J K E N É Z
Sorsa, mint a nyakláncra fűzött egykorú gyöngyöké, azonos a gyepűrendszerben elhelyezkedő településekkel. Oszloplábú házak, fonptt, tapasztott falakkal. Amikor elette a vízár tavaszonként a sárból való szigetelést, egy áradásból újra fölkenték a töméseket. Ment. az élet. Hal, tűzrevaló itt is a víz hozadéka. A gazda tartósan Kenéz. Ami magyarul, a bolgárság idejéből herceg vagy hasonló méltóságneveket takar, Knyáz, kenéz. Még a Kanizsa, Kinizsi szavunk is ebből csurog. Újkenéz pedig a régi vagy ó Kenéz falu öccse, megújult utóda. Az ó, korábban Cserepes-kenéz néven volt ismeretes. Ma egy cserepesük nincs, de valamikor messzi földre hordták innét az edényeket. Jó lehetett a Tisza hordta agyag hozzá. Megteremtődtek a mesterek. Áz egykori lakókról némi adókönyvek; őriztek meg személyneveket, amelyek arról adnak hírt, hogy vagy három náció népei húzódtak itt össze. Tordai, Petróczi, Csuka, = Bodák, Csobolyo, Kondor, Danku, Illku, Ondor, Nóvák és így tovább, ahogy az élet mixeli az emberiséget.
Tölgyfából épült szép templomtornyán a szélkakas 1708-at csikorogja. Akkoriban 35 házból fizették az egyházi adót Ma közel háromszáz lakóépületet számlálnak, aminek a fele piros cserepes.
T I S Z A A D O N Y
Nevének eredetén vitatkozva egymás haját húzzák a szófejtők. Az egyik az ősmagyar „od", azaz „ad"-ból eredezteti, a másik az oszmán-török ada szigetből.
A harmadik még a besenyőkig is visszanyúl, mondván, akkorból való személyne-veinkre ragadt -any, -ony, onnét való. Mai ésszel nem tudunk vele mit kezdeni.
Ajtony, Murony, Koppány, Tiszaadony tűri a civódásokat. Nála valamivel nagyobb település Szeged, s mégis tudatlanok vagyunk a neve mibenléte felől. Az egyik fele-kezet azt mondja, Szeged annyi mint a halívás, hal teremtés helye, ami a régi magyar nyelvben zegésnek mondódott. Hely, ahol zegtek, ívtak, laktak, a halak. Lehet. Halas hely volt erősen. A másik, kézenfekvőbb magyarázat: a folyó is szeglik, kanyaro-dik nagyot. A harmakanyaro-dik szerint: a Maros itt zár szöget a Tiszával.
Szeged ettől még csak sokáig sonkán, kalácson tengődjön. Ám szép volna tudni a bizonyosat.
A R A N Y O S A P Á T I
Ragyog a szépségtől, olyan aranyos, bár vagy száz év óta nem mosnak a falu-végen aranyat. Mert a neve onnét ered. A valamikori apátság birtokán mosták a homokot, hogy aranyat nyerjenek belőle.
Annyi bizonyos, hogy amikor itt a pirinyó szemcsékért kanállal meregették a Tiszát, az arany ezt megelőző évezredek során már a fémek királya. Nem csoda.
Minden fémek előtt a legkiválóbb tulajdonságokkal dicsekedhet. Nem rozsdásodik, a savaknak is beletörik a foga. Pedig ötvözés nélkül puha, mint a köröm. Finom-sága révén füstvékonyra nyújtható, annyira, hogy egy tízfilléres nagyságú arany-pénzből egész lovasszobrot meg tudnak aranyozni.
Egy rakásban csak a népmesék szerint tartózkodik tetemes mennyiségben. Való-ságos előfordulása kristályalakokban, rögös, lemezes, szálas állapotban mutatkozik.
Különböző sziklafajokba kövülve rejtőzik, néha rézzel, ezüsttel, vassal vegyest.
Amennyire elterjedt ásvány az arany, olyan nehéz összekaparászni. Sok emberi vesződséggel jár, s ez is emeli jó tulajdonságain túl értékét.
Az óvilág hétféle fémet ismert. Az arany volt az első, a vas az utolsó. Talán mert utoljára tanult meg vele az emberiség bánni,
Amerika fölfedezésekor ámultak el, akik ott jártak, hogy a bennszülöttek köz-napi használati eszközeiket aranyból készítik. A kések, dárdák, nyílhegyek, evőedé-nyek és a serbli mind csupa arany! Könnyű volt a megmunkálása.
De már azt megelőzően, a mi földrészünk is nyakig járt benne. Dárius perzsa király hegyeket hordatott belőle össze. A telhetetlen! Ninive, Babilon aranyából rakott épületekben gyönyörködhetett. Krőzus a delphoi jósdát aranyból építette.
A rabszolgák a nagy ragyogás mellett vöröshagymát ettek napon szárított málé-kenyérrel.
Az már nem is számított valami nagy fényűzésnek, hogy az indus király arany-ból öntött ágyban aludt.
Kisebb névnapi ajándékszámba ment, amikor Claudius a spanyoloktól 70 mázsás aranykoronát kapott. Könnyen tehetett kedvenc lova nyakába aranyláncot, hiszen még a rabszolgák is aranybilincsben várták sorsukat.
Ma azt mondanánk, hogy pazaroltak. Náluk is kezdett fogyni a matéria. Traia-nus császár már Dáciát is az aranylelőhelyeinek gazdagságáért vette birtokba.
Annak érdekében építette ki az úthálózatát, bányarendszerét, vitte oda hites embe-reit, akik művelt kis kolóniákkal népesítették be a medencét egészen Kolozsvár környékéig.
Értő szakembereknek odacsábította az aranybányászatban régóta jártas dalmá-tokat, görgőket, szíreket. A latin népek inkább élvezték a hasznot s éltek vele.
Ezért szerveztek. Tudtak hozzá. Hét prokúrátorságot hoztak létre. Katonai organi-záció szerint ment a művelés közel kétezer éven keresztül. Kaparászásuk nyomait a verespataki hegyek tanúsítják, amelyek olyan lyukacsosak, akár a tengeri nyulak
telephelyei. Ezek az üregek hallgatják át azt a néhány évszázadot, amikből 1889-ig alig tudunk valamit a magyar aranyászatról. Hanem akkor, rendezve az ország csákiszalmáját, négy bányakapitányságra osztották a lelőhelyeket.
Ebből a kataszterből ismeretes, hogy az erdélyi részvénytársaságok öt év alatt 618 kilogramm aranyat adtak össze. Igaz, adóbevallás szerint ment a fölmérés.
Mennyit tagadtak le, loptak el, mennyi csurgott, csepegett szét, ki a tudója annak?
A nyomtató lónak akkor sem kötötték be a száját! És akkor is mondták: az arany-ból is csöppen!
A négy bányakapitányság szerint létezett a besztercebányai, budapesti, oravicai, zalatnai. Az utóbbi tenyerében az erdélyi aknák tartózkodtak. Éppen 333 társaság művelte. Hazaiak, idegenek, kincstáriak és magánbányák vegyesen. Hozadékosok és ráfizetésesek, ötszáz emberesek és harminc munkással működők tarkították a me-zőnyt. A Mária Loretto Társaság Búcsúmban székelt. A Mária mennybenetele Tár-saság a Verke Roznán, a Szent György TárTár-saság Verespatakon, az Anna la Csoke-nás Társulat Kornán.
Némelyiknek a hozadékát is tudjuk.
A járai Szent Anna Társaság 1899-ben 97 kiló aranyat adott. Három évvel korábban a Szolnok-Doboka termése 275 mázsa volt, Bajcsán és Füzesden 346 kiló nemesércet kotorásztak elő, hová tették, rejtették, ásták el? Most nagyon jól jönne,
A járai Szent Anna Társaság 1899-ben 97 kiló aranyat adott. Három évvel korábban a Szolnok-Doboka termése 275 mázsa volt, Bajcsán és Füzesden 346 kiló nemesércet kotorásztak elő, hová tették, rejtették, ásták el? Most nagyon jól jönne,