iszatáj J2. ÁPR. • 36. ÉVF.

iszatáj

J2. Á P R . • 36. ÉVF.

R M ? M

gh

István, Baka

István,

Csorba Győző versei;

Balogh Edgár jegyzetei;

szomszédos országok irodalmáról rendezett szegedi tanácskozás

anyaga;

a sepsi- szent-

györgyi színházi

találko-

zókról

tiszatáj

I R O D A L M I ÉS K U L T U R Á L I S F O L Y Ó I R A T

Megjelenik havonként

Főszerkesztő: VÖRÖS LÁSZLÓ Főszerkesztő-helyettes: ANNUS JÓZSEF

Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Kovács László 82-987 — Szegedi Nyomda — Felelős vezető: Dobó József igazgató

Szerkesztőség: Szeged, Tanácsköztársaság útja. 10. — Táviratcím: Tiszatáj, Szeged, Sajtóház. Telefon: 12-670. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KHI Budapest, József nádor tér 1. sz. — 1900) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215-96162 pénzforgalmi jelző-, számra. Egyes szám ára 12 forint. Előfizetési díj: negyedévre 36, fél évre, 72, egy évre 144 forint. Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Indexszám: 25 916.

ISSN 0133 1167

A szerkesztőség tagjai: Csatári Dániel, Mocsár Gábor, Olasz Sándor, Tóth Béla

Tartalom

XXXVI. ÉVFOLYAM, 4. SZÁM 1982. ÁPRILIS

BAKA ISTVÁN versei: De profundis, Szürkület 3 CSORBA GYÖZÖ versei: öregedőknek, Ha csak, Há-

rom mély sóhajtás 4 ÁGH ISTVÁN versei: Fogyó Hold, Éppen itt 6

SIMÁI MIHÁLY: Mert összefogtad (vers) 7 BALOGH EDGÁR: Igaz történetek (jegyzetek) 9 KALÁSZ LÁSZLÖ versei: Egy-egy ágon is, Én már

komoly, A hóban ott maradt nyomom 13 HÉVÍZI OTTÓ versei: Egy végtelen sugarú kör érin-

tője, Sziklaszirom és fapohár 14

KELET-EURÓPAI NÉZŐ

A szomszédos szocialista országok mai irodalma (Or- szágos konferencia Szegeden, 1982. február 4—5—6) KÖPECZI BÉLA: A szomszédos szocialista országok

irodalma és a világirodalom 17 NIEDERHAUSER EMIL: A nemzeti identitás problémái

Kelet-Európában 22 FRIED ISTVÁN: Az összehasonlítás lehetőségei a kelet-

közép-európai irodalmak vizsgálatában 30 BORSI-KÁLMÁN BÉLA: A regény megújításának kí-

sérlete a mai román irodalomban 37 ZIRKULI PÉTER: A mai román líráról 43 S. BENEDEK ANDRÁS: Stiláris és tematikai jellegze-

tességek a mai ukrán prózában 47 BALLA GYULA: Az ukrán „új hullám" lírája 50

KISS GY. CSABA: A szlovák történelmi esszé: avagy

az értelmezés nehézségei 56 BÁBA IVÁN: Fiatal szlovák prózaírók az 1970-es évek-

ben 59 LÖKÖS ISTVÁN: Danilo Kis és a mai szerb próza 63

MILOSEVITS PÉTER: A horvát „farmernadrágos" pró-

za 67

GÁLLOS ORSOLYA: A mai szlovén próza néhány jel-

lemző alkotása 72 KÄFER ISTVÁN: „Hungaroszlovakológia" (Gondolatok

egy ú j tudományágról a szomszédos szocialista or- szágok mai irodalmáról rendezett első országos

konferencián) 78 Kerekasztal-beszélgetés (ismertetés) 81

HAZAI TÜKÖR

TÓTH BÉLA: Tiszajárás (28.) 83

TANULMÁNY

VASY GÉZA: Az első évtized Kormos István költésze-

tében 88 PINTÉR LAJOS: Szerkesztőség, kenyérbolt, fatelep

(Baka István: Tűzbe vetett evangélium) 97

ÖRÖKSÉG

LENGYEL ANDRÁS: Buday György és Kós Károly

(Az Erdélyi Szépmíves Céh történetéhez) 105 CSAPLÁR FERENC: Hont Ferenc naplójából 117

MŰVÉSZET

SEPSISZENTGYÖRGYI TALÁLKOZÓK

— KOLLOKVIUM — 1982

SÜTŐ ANDRÁS: A játék értelme 127 FARKAS ÁRPÁD: Síró és nevető maszkok között 129

FARKAS ÁRPÁD: Taps (vers, hasonmás) 131 ABLONCZY LÁSZLÓ: „A kakasülők gyülekezetére" te-

kintve (Beszélgetés Sylvester Lajossal) 132 ABLONCZY LÁSZLÓ: A megméretés esélye (Beszél-

getés Seprődi Kiss Attila rendezővel) 137

Szerkesztői asztal 144

ILLUSZTRÁCIÓK

Buday György metszetei a 8., 12., 21., 29., 46., 55., 87., 96., 104., 116., 126. oldalon, valamint a műmelléklet I—II. lapján

Fénykép Hont Ferencről a 117. oldalon

Képek a sepsiszentgyörgyi színházi találkozókról a 128., 134., 136. oldalon

BAKA ISTVÁN

De profundis

Kényszerzubbony volt már az anyaméh is s járkálok bár látszólag szabadon

a Mindenség csak túlméretezett bolondokházi kórterem tudom döngettem hát a falakat hiába a mélységből kiölték ám az Isten csak a lélek légszomja és e szomjon s más kórtermeken kívül semmi sincsen átkopogok s ha néha jő erőtlen

morzén a válasz meg sem érthetem ember vagy angyal küldi-e s fogolytárs vagy láthatatlan rabtartóm üzen ó nappalok fehér kendői számat ki tömte be tivéletek nehogy

kiüvöltsem hogy már a semmi sincsen s még ez a semmi is fogy egyre fogy

Szürkület

A menny kilép medréből, szennyes árján felhők — felpuffadt angyaltetemek — sodródnak és keringenek,

a süllyedő nap örvényébe bukva.

Álarcot vált a város, most a benne kiterjedt űrt a villanyfény befutja,

s mint egy töklámpás, bárgyún és siváran

pislog a végtelenbe.

CSORBA GYŐZŐ

Öregedőknek

Saját számlánkra öregedni senkit se rántani be

a göröngyösödő ösvény pocsolyáiba gödreibe csak hátra- csak átkiáltani a tapasztálatokat

meghagyni mindenkinek a maga-választotta utat cipelni az egyre súlyosodé ős-terheket

azt is amit az rák ránk aki szeret

s elbírni hogy akit meg mi szeretünk

viszonzásul szánakozó türelemmel bánjék velünk

s bár szigorú irányban löknék a napok

csak rögtönözni mikor ránk nyílnak a pillanatok látni hogy egyre inkább a reggel célja az est az esté meg a reggel a többi más fölösleges

hogy szákállunk is ha növesztjük nem egyébre váló

mint feltétlen megadást jelző fehér lobogó

Ha csak

Ha csak elvisz az út ha csak távolít nincs iránya más

csak hátat mutat csak kisebbedőt

mind jobban elmosódót beleolvadót

az ilyen-olyan színű és ilyen-olyan

mintájú környezetbe

ha már csak a szokásos perspektíva szokásos tapasztalata segíthet hiteles mértéket látni ha csak

folt már egy lány haja és nem keret s a sarkak koppanásait

falatonként eszi az aszfalt ha csak előre szúrnak a nyilak s a járművek is hogyha csak lenyelnek eltűntetnek ki nem adnak hogyha csak záródnák ajtajaik ha tízszer annyi ideig

tart a szavak idézése mint amilyen hosszú ideig elhangzottak élve

ha csak a „nélkül" az egyetlen névutó ha csak ... ha csak ...

akkor... mivégre?

Három mély sóhajtás

PRIUSZ

Ó emberi fajom géniusza!

Megtartó hatalom!

Tudtára adom mindenkinek:

nincs senkinek

nálad sötétebb priusza.

VIGASZ

Korkülönbségünk koponyánkból ha majd ezer év múlva kiderítik,

legyintenek, s a két fejet

tudósán egymás mellé hengerítik.

ÁL

Nincs egyetlen igazi porcikája.

Ne örülj hát a mosolyának.

Megfogod egyszer

s kezedben marad

valamije.

ÁGH ISTVÁN

Fogyó Hold /

Két őz háziállat-szelíd sétája olyan puskafelejtő elbámulásra késztet, hogy csak vagyok a havas képen. Mohos kálvária legelső stációja, ahová valami lény vét lábnyomot.

Bakony fagy zuga, bándi templom!

Hidegebb Esegvár romjainál az oltáriszentség-maradék.

Éppen itt

Kinyilatkoztatás, hogy éppen itt szakadt föl a tél szőrös-bőrös

csonthéja? éppen itt

jutott eszembe, lélegzem, levegő, ver a szívem, szemem

beleszeret a pulzusomba, egymásra talál fa, madár,

pedig ez a balkáni gerle ideszáll- hatott máskor is

a platánra, de most éppen miattam, értem süt a nap,

Walt Whitman bika-költő nyers vessző- lehelete a földszag,

föltámadó hihetné magát ennyire félföld-léleknek,

mindentudó a mindenen csodálkozónak:

végzi dolgát a sírásó, a nyirok édes üzenettel szivárog át a krizantém-

gyökéren, megkönnyebbednek könnyüktől az emlékciprusok, panyókára vetett

hóval tüzelnek a halmok, parázna hantok gyeptégla-ágya zöld élőbársony, kirepülő darázsra készül a rózsabokor, semmi gyász, a fejfa elnyerte jutalmát, vérbegyű stiglicet, csupán

annyi előleg a kora tavaszból, mint

aranygyűrű eljegyzéskor, melyre még nem hízott rá az ujj, s nem csúszott ki belőle, semmi bálsejtelem

a gazdátlan kutya sárga kujtorgásában,

semmi félelem haptákba vetett kedveseimtől.

SIMÁI MIHÁLY

Mert összefogtad

KORMOS ISTVÄN emlékére

világít Yorick-koponyád

napfürdőznek benne a lányok lábuk között szerelemgyertya fölsikítják a temetőket

Atlantisz nevű űrhajód

világít Yorick-koponyádban közepetájt a hipofízis

helyén lobog Nákonxipán napfürdőznek benned a lányok arcukat kvarcolják szemed háttérsugárzásában

némán citálják némely versedet

egy koponya amely szkafander — egy űrhajó amely belül —

legmélyében porszemnyi szemmel tekinget — startra kész az űr

szegény Yorick — most hát hová?

*

három beszélő kakasod

kiált hajnalt és árulást

fázós a föld — ráadhatod

tested levetett álruhád

szegény Yorick — most hát hová zöld hó szakad nakonocipáni zöld hótorlaszok a Tejúton

vackor-fejű Nagymedve brummog

„csibéim idesüssetek!"

zöld hószálak közt kifeszülnek a verssorok mint hárfahúrok s egy koponya amely szkafander lehull

hogy fölvegye az Ember

*

szegény Yorick — gazdag Yorick miért is kérdeznénk: hová?

fénysebességű űrhajód

senkiholdján mindenkiföldjén névtáblád arcod változatlan

— csak nevetésed keserűbb homlokod tarkód mágneses terében tartod a Világot s neveted: ilyen hát a vers ilyen a sors ez az ítélet

szállsz szállsz és nincs hová leszállnod

— mert összefogtad az Egészet

B U D A Y G Y Ö R G Y M E T S Z E T E

BALOGH EDGÁR

Igaz történetek

A szerző így nevezi Acéltükör mélye cím alatt kötetbe foglalt és Bukarestben ez idén megje- lenő anekdotáit. Közéleti emberek epizódsze- repekben tűnnek fel, némi csattanóval a műfaj szabályai szerint.

EBADÓ ÉS HONOSSÁG

Mert nem volt kutyája... Hát ez aztán anekdota a javából. Torz tréfára fordul benne minden történelmileg fenséges: a jog, az államiság a nemzetközi kapcsolatok protokollja. Apámról van szó. Nagyszebenben született, még a Monarchiában, Temesvárt alapított családot, s mert csak 1910-ben telepedett le Pozsonyban, a prevrat után nem kapta meg a csehszlovák állampolgárságot.

Kérvényt kérvény után nyújtott be, hivatkozva anyám pozsonyi születésére, s egyáltalán arra az emberi jogra, hogy ott óhajt maradni, ahol az államfor- dulat érte.

Nem és nem. A kérvényeket visszadobták. Aztán kapóra jött, hogy a prá- gai német Károly Egyetem hallgatója lettem, s történetesen egy szudétanémet jogtudós, az egyetem professzora lett Csehszlovákia népjóléti minisztere. A csa- lád úgy döntött, hogy az alkalmat fel kell használni, s egyenesen a miniszter- től kérjem, nézzen utána a dolognak, s tegye lehetővé, hogy az egyetem egyik hallgatójának — mert a hontalanság engem is érintett — végre tisztázott állampolgársága legyen. Először a filológiai fakultás dékánjához, az indexemben mind a mai napig aláírásával szereplő dr. Spina professzorhoz fordultam, tör- ténetesen ő is magas politikai tisztséget viselt, mint Csehszlovákia közegész- ségügyi minisztere. Szálas, szép férfiú, derűsen fogadott, eredménnyel bizta- tott, s telefonon beajánlott dr. Mayr-Hartinghoz, a kiváló jogászminiszterhez.

Ha valaki segíthet, úgy ő az a maga csavarintos paragrafusismeretével.

Dr. Mayr-Harting alaposan be is vetette magát az ügybe, mintegy szaktu- dásának próbáját köszöntve a mi kérésünk elintézésében. Kis termetű, mozgé- kony ember, alaposan kikérdezett, eleve sejtetve, hogy a masaryki demokrácia semmiféle protekciót nem tűr, no de a jogállam legszentebb feladata, hogy minden kétes esetben igazságot tegyen. Ami 1910-et illeti, hát van, van egy rendelkezés, hogy mindenki jogosult az állampolgárság megszerzésére, ha leg- alább négy évnyi előző itt-tartózkodást is fel tud mutatni. Nagyszerű! Tudtam, hogy apám már 1894-től kezdve nem is négy, hanem hat esztendeig Pozsony- ban, tehát a későbbi Csehszlovákia területén működött mint katonai tisztvi- selő. A miniszter elégedetten mosolygott. Megvolt a kulcs, most már csak eme hat esztendő igazolása kell a végleges jogi rendezéshez.

A bizonyítékok előkerültek. Űjabb kérvény ment fel Prágába, s a másola- tával újra jelentkeztem dr. Mayr-Harting professzor-miniszternél. Ügy foga- dott, mint jó ismerőst, de menten elhűlt, amint a kérvény szövegét elolvasta.

Hiszen — bár négy év is elegendő lett volna — az a hat év nem előzte meg

közvetlenül az 1910-es esztendőt! Erre tisztelettel elmagyarázta, hogy a közbe-

eső nem itt töltött hat év alatt (vagyis 1900 és 1905 között) apám mint szám-

tanácsos Trientben, Krakkóban és Szarajevóban teljesített szolgálatot, azaz a

mai Olaszország, Lengyelország és Jugoszlávia területén, de ezek a röpke sza-

kaszok sehol sem nyitnak jogforrást az állampolgárság számára, vagyis sem olasz, sem lengyel, sem jugoszláv honosságra nem számíthatunk.

A jogtudós töprengett, iratai közt matatott, majd felragyogó arccal újra felbátorított.

— Nézze fiam — így mondta —, a jogi lehetőségek nálunk kimeríthetet- lenek. Ha ugyanis kedves papája igazolni tudja, s ez nem is kétséges, hogy ama múlt századbeli hat esztendő alatt Pozsonyban városi adót fizetett, akkor nyert ügye van, s nem számít a kiesés. Azonnal küldjenek fel pótlólag egy városi bizonylatot...

Ijedten szóltam közbe, megjegyezve, hogy mint katonatiszt, apám aligha fizetett városi adót!

A miniszter fölényesen mosolygott, s aktáira támaszkodva kijelentette:

— Ugyan már, kutyája azért csak lehetett, s egy bizonylat a városi ebadó befizetéséről elégséges. Legyen nyugodt! Hogyan is mondja köztársaságunk

jelszava? Az igazság győz! ' Az igazság azonban esetünkben az volt, hogy apám sohasem tartott kutyát.

Így városi adót nem igazolhatott. S ezzel állampolgárságunk sorsa eldőlt. Hon- talanok maradtunk egy bitang kutya nemléte miatt.

ÜZENET CIGARETTÁSDOBOZBAN

Harmadszor kopogtattam be abba a szobába, ahol ma A Hét kolozsvári szerkesztősége székel. Akkor, a harmincas évek derekán, itt fogadta látogatóit a művészeti felügyelő, Emil Isac. Egy műkedvelő előadás engedélyeztetése hozott el hozzá. Sipos Domokos Zokog a porszem című egyfelvonásosát készí- tettük színpadra a Magyar Dolgozók Szövetsége ifjúmunkásaival, főleg ma- gyarfenesi kőművesinasok és -segédek lelkes csoportjával. A kérvény jóváha- gyása késett, s Gaál Gábor ajánlotta, nyissak be az Isac-portára a Bástya ut- cával szemben (ma ez az Emil Isac utca).

— Franciás finomságú költő, Ady Endre barátja volt, nyugodtan menjen el hozzá, ha tud, segíteni fog — biztatott a látogatásra.

A költőt, úgy éreztem, zavarba hozta a kérés, azért halogatta válaszát, s rendelt magához újra meg újra. A darab a kisebbségi tanító egykorú kálvá- riáját panaszolta fel, egy iskola csődjét, mestere nyomorba jutását. Ügy gon- doltuk, hogy nekünk, akik a román—magyar együttélés erkölcsi fokozása mel- lett döntöttünk, bajaink ellen a román demokratikus erőkkel szövetkezve, és szemben állottunk a régi magyar úriság restaurációs törekvéseivel, szabad és lehet jobb megvalósításokra buzdítanunk népünket, mert jól felfogott román érdek is a mi kiegyenlítő békeszolgálatunk. Ezt érezte nyilvánvalóan Emil Isac is, amikor leültetett, s elbeszélgetett velem, az Erdélyben akkor még frissen tájékozódó fiataljai, majd — harmadszori látogatásom alkalmából — őszintén bocsánatot kért. Igen, megkövetett azért, hogy felsőbb konzultációk után nem támogathatja az engedélyezést.

— Adjanak elő bármi mást, ami békebarát, ami félreérthetetlenül közös nyelven beszél, s ígérem, nem lesz akadály — vallotta, összhangban háború- ellenes verseivel, Ady-barátságával, azokkal a franciákkal, akiket mint Romain Hollandot vagy Barbusse-t, az ismerkedés során oly szívesen emlegetett.

Nem tagadom, elégedetlen voltam a felsőbb döntéssel, úgy éreztem, hogy nemcsak mi vallunk kárt a szükségletünk szerint választott darab elmaradá- sával, hanem ő is magára maradt a román és magyar sors között vállalt ha- gyományos hídoszlop szerepében.

A bécsi diktátumot megelőző zűrzavarban kiült egy cukrászda teraszára, s szívesen fogadta, amikor melléje telepedtem.

— Ez az én városom, innen el nem megyek! — mondotta, mint ahogyan

én is úgy döntöttem, noha a bevonuló rendszer diákkorom óta kitiltott határai közül.

Napok múlva hiába kerestem, felelőtlen elemek megfenyegették, s a Horthy-féle sovinizmus elől Tordára ment át.

Mindez eszembe jut, valahányszor benyitok A Hét helyi szerkesztőségébe, de előbb megállok a kapualjban, ahol az egykori házigazda bronz képmása alatt hatalmas fekete márványtábla kétnyelvű felirata ismerteti a költői pályát.

És szívesen engedek a meghívásnak, ha az immár hatvanas Isac-utód behív a régi könyvek, bútorok, képek közé, vagy éppenséggel az apja emlékét idéző múzeumba, ahol a ház régi vendégei — az itt járt Caragiale, Co$buc, Lucaci — is megelevenednek, s Ady, Babits, Kosztolányi levelei igazolják mély írói ba- rátságok nemzetközi értékét és szépségét.

Mai vendéglátóm, Gheorghe Isac megkért, írjak valamit én is a múzeumi emlékkönyvbe. Törtem a fejem, mi is legyen legszebb megemlékezésem, s hir- telen rám szakadt egy tömegjelenet képe. A kolozsvári ortodox nagytemplom előtt köszöntöttem 1946 májusában a Béke Napját, s mert még nem hegedtek be a háborús sebek, ellenkezés fogadta magyar beszédemet. A munkásgárda, élén Gheorghe Timofival, az antifasiszta ellenállás román harcosával, nagy ne- hezen lecsendesítette a háborgókat, diákok voltak, a régi rendszer neveltjei, s a tumultusban nyomta kezembe furcsa levelét a fehér hajú költő. Papiros hí- ján egy üres cigarettásdoboz fenekére írta szénfekete betűkkel: „Ne tévedjen!

Sokkal többen vagyunk Önök mellett, mint ellenük. Emil Isac."

Nos hát, ez az emlék került be a múzeum vendégkönyvébe.

TITOK A PIPA KÖRÜL

Történelmi helyzetek és jeles személyiségek sajátos összefüggés-réndszeré- ben néha mulatságosan, máskor a mélységekbe robbanva csattannak a szavak, s a végletekből hű és jellegzetes kép villan elő. Egy nyári napon, úgy 1947- ben, táviratilag hívtak Bukarestbe. Vargyasról kerekedtem fel és a kellő idő- ben beállítottam egy hivatalos fogadásra. Kissé regényes volt, ahogyan egy libériába bújtatott idős ember a tiszti kaszinó bejáratánál dobbantott egyet jól markolható díszes pálcájával, s a terem felé fordulva hangosan bejelentette a nevemet, meg hogy a Magyar Népi Szövetség alelnöke vagyok... A harsány bemutatás váratlanul ért, de zavaromat eloszlatta, hogy a terem közepén régi ismerősként a miniszterelnök, Petru Groza nyújtotta felém a kezét.

A meghívás nem volt véletlen. Vladimir Clementis csehszlovák külügy- miniszter volt az ország vendége. Bizonyára magának a vendéglátó gazdának juthatott eszébe, hogy több mint egy évtizeddel azelőtt Pozsonyból érkeztem Erdélybe, s ifjúkoromban barátság fűzött a most már hazáját képviselő szlovák ügyvédhez, a Dav című kommunista folyóirat szerkesztőjéhez.

Nyüzsgött a terem, egyre többen és többen érkeztek a közélet személyisé- gei, s amikor egy sarokban Takács Lajossal, a nemzetiségügyi miniszterrel susmogtunk, találgatva a nap esetleges lehetőségeit, valahonnan a középről újra hangzott a nevem. A miniszterelnök éppen vendégével beszélgetett (a ro- mán és a csehszlovák politikus között történetesen magyarul folyt a párbe- széd), s ahogy Takács barátommal a hívásra hozzájuk értem, Groza így mu- tatott be minket:

— íme, az én magyarjaim!

Mondta volna a nevünket is, de Clementis (akit valamikor egyszerűen Vladónak szólítgattunk) megelőzte, s pipáját kivéve szájából kissé szlávos ki- ejtéssel így szólt rám:

— Te még mindig kopász vágy?

Nem maradhattam adós a helyzethez illő válasszal, s azonnal rávágtam:

— És te még mindig ugyanazt a pipát szívod?

Ezzel talán el is csattant volna az anekdota, már ha egy anekdota nem rejtegetne mindig többet a szavak játékánál. Sürögtek a vendégek, elszakad- tunk egymástól, de a gomolygásban megint összehozott a véletlen. "Vlado húzott félre. Szép színművésznő felesége is régi ismerősként üdvözölt, de túl a baráti szokványokon megszólalt Vladóból végre a külügyminiszter is:

— Nézd csak, te akár vissza is jöhetnél hozzánk . . .

Valami jelenthette az arcom rángásán, hogy erről már nem lehet szó (kü- lönben is tudhatta, hogy eredetileg erdélyi vagyok), átcsapott hát egy engesz- telőbb hangnemre, s megkérdezte, nem jönnék-e el legalább előadónak Po- zsonyba? Hozzátette, hogy akár meg is jelölhetem itt, azonnal, miről kívánnék a szlovák fővárosban értekezni?

Van egy incselkedő démon az emberben, s a félig polgári Csehszlovákiá- ban akkor még rendezetlen kisebbségi kérdésre célozva így adtam meg a címet:

— „Egy együttélő nemzetiség alkotó szerepe a szocialista építésben" — er- ről szólok majd, ha elfogadjátok!

Nem dőlt össze a protokoll világa, más különben sem hallotta csöndes be- szélgetésünket. Clementis nem fortyant fel. Sőt, mintha éppen ilyesmit várt volna.

— Tudom, mire célzói — válaszolta —, de most már jöhetsz ezzel a témá- val is. Nagy Ferenc eltűnt Magyarországról, s ez lényegesen javítja a helyzetet nálunk is. Gyere csak, mire eljössz, megnyílnak a magyar iskolák.

Valaki elragadta tőlem. Én egy ablak függönye mögé bújtam. Dobogott a szívem, s láttam a pozsonyi Prímáspalota tükörtermét, ahol már valamikor ifjan a szlovák—magyar testvériségről szólottam. A volt magyar miniszter- elnök távozásával valóban enyhült a feszültség a Duna völgyében, Románia eredeti példamutatása a nemzetiségi kérdés terén érezhetőbbé vált.

A függöny félrelibbent, s kíváncsi barátaim fogtak körül. Mi lesz? Mit mondott Clementis? Megsúgtam, nem maradhatott titok. Így csattan el má- sodszor is ennek a napnak a mondandója, most már nem nyájas enyelgésben, hanem a kor szavát harangként megkongatva. A szereplők többsége már régen halott, én még őrzöm az elfutott pillanatok furcsa emlékeit.

B U D A Y G Y Ö R G Y M E T S Z E T E

KALÁSZ LÁSZLÓ

Egy-egy ágon is

mennyi gally van egy gallyon is mennyi levél!

segítik-e egymást a bajban ha jön az ősz s ha jő a tél?

Én már komoly

ember lettem mint a tél megfehéredtem

ezüstözne a szakállam

hogyha le nem borotválnám fessem magam? — azt csinálom nevetek: s foghíjam ne lásson!

színes nyakkendőt kötök fel szép ruhákba öltözők fel amikor szorít a szívem s billentyűje félre billen:

egy viccet elháhotázök:

vidámítom a világot megtanultam: mi mit is ér minden csöpp több a semminél komoly emberként csak ennyit:

mindig utáltam a semmit

A hóban ott maradt nyomom

hány telem volt? — nem számolom s megszámolni nem is tudom

hányszor jártam ez egyúton

visszafelé nem visz menet hátrálni sohasem merek szét is olvadtak e jelek s járnák is erre emberek:

s találkozás örömét hozzák közben nyomomat eltapossák a hóban ott maradt nyomom soha ki nem válogatom

HÉVÍZI OTTÓ

Egy végtelen sugarú kör érintője

Péche-nek

a sötétedés

könnyű záporában már beitta ruháinkat a szőnyeg meg az ágy agyagbazárt ölelésünk milyen mozdulatlan hőség égeti át milyen vörösizzásban delelő nyugalom szilárdít csontot vállat hogy foglyok leszünk mintha a testre lüktető hálót borítanának

külön végleges álakba vetve is —

egy élőlény míg benne legbelül

hajszálerek és parázsló bogok

feszülnek meg ha mozdul menekül

boldog rezzenetlen menekülésben

kettőnk dolga lesz ki öl ki ölhet —

látsz egy égbemetszett kődarabot

s én látlak az elsuhanó földet

Sziklaszirom és fapohár

Az öt éve halott Latinovits Zoltán emlékének.

vérrel átitatott kockacukor se kell így futnak lovaink ostoba tájakon nem forró betonágy mégsem a szürkület áramló eleven mező —

egy végső röhögés öble a VÉGTELEN mint zárt sziklaszirom sorsa maradna rád?

— lágy köntösbe csavart drága üvegkutya lesz bátor csaholásod is

arccsontból faragott kocka pörögsz megállsz nincs forgás zuhanás sincs csak a PONT ragyog ujjaddal mikor egy szál cigiért kutat

együtt mozdul a félelem

EGY (játszol egyedül): száj ha kiáltozik KETTŐ: égeti csontfoglalatát a szem HÁROM friss fakereszt gödre kiásva mind (csak játszol egyedül szegény)

NÉGY: lassan kifeszül ÖT: közepén a seb HAT: őrség szavatol pár nyugodalmas éjt játssz

SZÜRKÜL szaga mint vén fapohár belül megfülledt dohos estidő

így forgások után új zuhanás előtt

alkotván alakod minden alak te vagy

játszd kétségbeesett ósdi kísérleted

EGYETLEN egyedül magad —

A szomszédos szocialista országok mai irodalma

ORSZÁGOS KONFERENCIA SZEGEDEN, 1982. FEBRUÁR 4—5—6

A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Irodalmi Választmánya és Csongrád megyei szervezete, valamint a JATE II. sz. Magyar Irodalom- történeti Tanszéke áltál rendezett ülést Serfőző Lajos, a JATE Bölcsé- szettudományi Karának dékánja nyitotta meg. Az elnöklő Illés László irodalomtörténész elsőként Köpeczi Bélának, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkár-helyettesének adta meg a szót, aki A szomszédos szocialista országok és a világirodalom címmel tartotta meg előadását.

Az összehasonlítás lehetőségei a közép-kelet-európai irodalmak vizsgála- tában címmel Fried István, a JATE docense foglalta össze kutatásait, öt Niederhauser Emil egyetemi tanár követte A nemzeti indentitás kér- dései Közép-Kelet-Európában című referátumával. A második napon (elnök: Sziklay László irodalomtörténész) hangzott el Borsi-Kálmán Béla:

A regény megújításának kísérlete a mai román irodalomban, Zirkuli Pé- ter: Mai román líra, S. Benedek András: Stiláris és tematikai jellegze- tességek a mai ukrán prózában, Bállá Gyula: Az ukrán „új hullám" lí- rája, Kiss Gy. Csaba: A szlovák történelmi esszé, Bába Iván: A hetvenes évek fiatal szlovák prózaírói, Milosevits Péter: A horvát „farmernadrá- gos" próza, Lőkös István: Danilo Kis és a mai szerb próza, Gállos Orso- lya: A mai szlovén próza című előadása.

összeállításunkban közöljük az előadások teljes szövegét, a hozzászó- lások közül Käfer Istvánnét, végül ismertetést adunk a harmadik napon rendezett kerekasztal-beszélgetésről.

KÖPECZI BÉLA

A szomszédos szocialista országok irodalma és a világirodalom

Ha a szomszédos szocialista országok és a világirodalom viszonyáról kívánunk szólni, szembe találjuk magunkat először a világirodalom problémájával. A világ- irodalmat felfoghatjuk úgy, mint a világon bárhol megjelent irodalmi művek összes- ségét, és amikor irodalmi művekről beszélek, akkor már jelzem is az újabb vitát, csak a szűken vett szépirodalomról van-e szó, vagy annál többről. Felfoghatjuk a világirodalmat úgy is, mint a világon bárhol megjelent nagy, kiemelkedő szépiro- dalmi alkotások összességét, tehát az értékkategóriához kötjük. Itt és most a vi- lágirodalomról úgy beszélek, mint a szépirodalmi művek összességéről, amelyek bekerültek a legtöbb ország irodalmi köztudatába. Az értékszempontot csak viszony- lagosan érvényesíthetem, hiszen a világirodalomhoz tartozás nem mindig ezen az alapon dől el, különösen a. kis népek irodalmánál. A területi határokat csak abban az értelemben veszem tekintetbe, hogy az egyes nagy műveltségi régiók vagy zónák viszonya más és más a világirodalomhoz, és vannak a világnak olyan részei, ame- lyek számára semmit sem mond a világirodalom fogalma. Az általunk tárgyalt irodalmak beletartoznak a közép- és kelet-európai régióba, amelynek sajátosságait szükséges egységben vizsgálni, és nem lehet megelégedni pusztán az egyes nemzeti irodalmak párhuzamos elemzésével, s az így felfogott sajátosságokat más régiókéi- val összevetni.

Ahhoz, hogy bármilyen mű eredetiben bekerülhessen a világirodalom folya- mába, arra van szükség, hogy világnyelven jelenjék meg. De még olyan műveket is, amelyek angolul, franciául, németül, oroszul vagy kínaiul írtak, más országok- ban eredetiben csak nagyon kevesen olvasnak a nyelvi korlát miatt. Általában tehát fordításra van szükség, hogy mód nyíljék a megismerésre. A klasszikusok kis számától eltekintve, a fordítást sok tényező befolyásolja. Befolyásolja az adott ország általános gazdasági, társadalmi, kulturális helyzete, a fordítók száma és tájé- kozottsága, az egyes országok közötti kapcsolatok és a kulturális és történelmi hagyományok.

Ha megvizsgáljuk az UNESCO Index Translationum című kiadványát, meg- állapítható, hogy a fejlett kapitalista országok többségében a nagy irodalmakhoz tartozó műveken kívül keveset fordítanak, csak a szocialista országokban, és min- denekelőtt a Szovjetunióban folyik tervszerű könyv- és folyóirat-kiadás, amely te- kintetbe veszi a világirodalmiságot, ideértve a kis népek irodalmát is, és igyekszik többé-kevésbé érték szerint választani. Az 1977-es statisztika szerint az Amerikai Egyesült Államokban 3 magyar, 3 szerb-horvát, 1 szlovák szépirodalmi munkát adtak ki. Angliában csak 3 magyart, Franciaországban egyetlenegyet sem a vizs- gált irodalmakból. A Német Szövetségi Köztársaság dicséretes kivételt képez azzal, hogy ebben az évben 12 magyar, 4 szlovák, 4 szerb-horvát, 2 román és 1 ukrán művet jelentettek meg. A Szovjetunióban ugyanakkor 15 magyar, 7 román, 5 szerb- horvát, 4 szlovák munka került kiadásra, igaz, különböző nyelveken. Tudom persze, hogy egy esztendő adatai sokat nem mondanak, de ebben az esetben évtizedekre visszamenő tendenciák jelzéséről van szó s ezért jellemzőek.

A helyzet a múltban sem volt kedvezőbb, ami a Nyugat érdeklődését illeti a közép- és kelet-európai kis irodalmak iránt. A népköltészet felfedezése juttatta elő- ször szóhoz ezeket az irodalmakat, mindenekelőtt Nyugat- és Közép-Európában, de Oroszországban is. A romantika fedezett fel olyan költőket, mint Petőfi Sándor, akinek világirodalmi hatását tipológiailag is érdemes szemügyre venni. Nagyságát

egyszerre ismerték el költői értékei és életútja miatt, de úgy, hogy mindkettőt kap- csolatba hozták az 1848—49-es szabadságharccal. Jókai is ennek — és persze regé- nyei cselekményességének — köszönhette népszerűségét még a múlt század végén is. A többi szocialista ország régebbi irodalma ugyancsak a nemzeti függetlenségért folytatott harchoz kapcsolódóan került be a világirodalmi köztudatba. A befogadás- nak a nemzeti kérdéshez való kapcsolódása jelentkezik ma is, sőt azt tapasztaljuk, hogy sok országban a romantika kliséi élnek tovább e tekintetben is.

A romantika fedezte fel azt az egzotikumot is, amely ezeket az országokat a XIX. században a Nyugat szemében jellemezte. Magyarországnak különleges híre lett, hiszen a magyar nemesi életforma, részben osztrák—német közvetítéssel, köz- ismertté vált. Ekkor alakult ki az a pusztaromantika, amelyet az itt járt külföldi írók — németek, franciák, angolok — terjesztettek.

A szlovák és a román, szerb vagy kárpátukrán parasztok egyszerűnek, patriar- kálisnak látott életmódját már akkor felfedezték, amikor Közép-Európa társadalmi problematikája is az érdeklődés előterébe került. Sadoveanu, Rebreanu, Mikszáth, Móricz és mások realista művei inkább már csak a 20. században adhattak, a gyér fordítások révén, tájékoztatást a tényleges, igazán nem romantikus és egzotikus helyzetről.

Hamarább fedezték fel a századvég-századelő nagy költőit, Eminescut vagy Adyt, akik a nemzeti és a társadalmi kérdéseket az újabb költői irányzatokhoz kötődve vetették fel. Ennek az irodalomnak a recepciója szűk körű volt, de köze- lebb állt az igazi sajátosságok és értékek felismeréséhez. Mindenesetre a XX. század elejéig úgy tűnt, hogy „fel kell fedezni" Franciaországban vagy Oroszországban is ezeket az irodalmakat, amelyek lemaradást hoznak be s amelyek esetében a leg- többször a nyugat-európai irányzatok hatását vélték megtalálni.

A két világháború között lehetőség nyílott arra, hogy ezek az irodalmak szink- ronba kerüljenek a világirodalom újító áramlataival, és itt mindenekelőtt az avant- garde és proletár irányzatra gondolok. Elég, ha a szlovák vagy a román költészet ' egyes csoportjaira utalok, de szerb és magyar példákat is felhozhatok. Közismert, hogy a szürrealizmus vagy a konstruktivizmus képviselői között megtaláljuk ezek- nek az irodalmaknak a képviselőit is. Néhol, mint Tristan Tzara vagy Kassák Lajos esetében egyenesen kezdeményezőként tarthatjuk számon őket. A proletár- irodalom művelői között olyan jeles írókat említhetünk, mint egy ideig Panait Istrati, József Attila vagy Laco Novomesky.

Azt hiszem, külön is érdemes felfigyelni ez esetben az egyidejűség, a hasonló- ság és az eltérés összefüggéseire. A húszas és harmincas években talán a román, a szlovák és a szerb irodalomban jelentkezett a legközvetlenebbül az avantgarde hatása. Ez a közvetlenség azt jelentette, hogy különösen a költők igyekeztek lépést tartani a nyugat-európai újításokkal, mégpedig úgy, hogy maguk is alkotóan hozzá- járultak ezekhez.

Létrejött azonban az avantgarde-hoz való viszony egy másik formája, amely átvett bizonyos újításokat, de egyben ragaszkodott a hagyományokhoz, és az ú j és régi érdekes ötvözetét hozta létre. Hadd említsek erre két példát: Illyés Gyula és Tudor Arghezi példáját. Tulajdonképpen ugyanez az ötvöződés ment végbe a szocialista irodalom hívei nagy részénél is, azzal a többlettel, hogy a tartalmi újí- tásnak volt egy határozott filozófiai, társadalmi töltete is, amelyet a marxizmus táplált.

Ne feledjük, hogy ezekben az országokban tovább éltek az eszmeileg és for- mailag egyaránt konzervatív tendenciák, és tovább élt a realizmus és a naturaliz- mus hagyománya, ami másutt már túlhaladottnak tűnhetett. A realista és a natu- ralista hagyomány összefonódott az újító törekvésekkel, ami annál inkább végbe- mehetett, mert ezek az irányzatok kritikai éllel mutatták be a társadalmi valóságot.

Akik csak a modernség és a konzervativizmus kategóriájában gondolkodnak, és kizárólag a modernséget tartják előrevivőnek, elfeledkeznek arról, hogy Magyar- országon és a szomszédos szocialista országokban nem feltétlenül csak az volt

modern, amit Franciaországban vagy Németországban annak tartottak. Ezért nem lehet egyetérteni azokkal a szembeállításokkal sem, amelyek az irodalomtörténetben és kritikában a hatvanas evek közepétől jelentkeznek, s amelyek mondjuk Kassákot részesítik előnyben Illyés Gyulával vagy József Attilával szemben. A történetiség szempontjait itt is érdemes érvényesíteni s számításba kell venni, hogy egy adott periódusnak Közép- és Kelet-Európában az irányzatok bizonyos torlódásával talál- juk magunkat szemben, arról nem is beszélve, hogy a nyugat-európai irodalmakat sem lehet csak az avantgarde szempontjából megítélni.

Azt természetesen érti az ember, hogy egy olyan időszak után, amely csak a realista hagyományt volt hajlandó elismerni, megkezdődött nálunk és a szomszédos szocialista országokban is az avantgarde felfedezése. Azt hiszem, hogy ma már ezen az igazságkeresésen túlvagyunk, és minden lehetőségünk megvan arra, hogy ne csak a történetiség, hanem az érték szempontjából is árnyaltabb képet rajzoljunk a két világháború közötti irodalmakról. Erre azért is szükségünk van, hogy reálisan ítéljük meg ezen országok irodalmának jelenlétét a világirodalomban. •

Közvetlenül a második világháború után ezen irodalmak számára nagy felfede- zést jelentett az orosz és a szovjet irodalommal való megismerkedés. Ez a felfedezés erősítette a realista és szocialista tendenciákat, amelyeket természetesen elsősorban a nagy társadalmi változás pátosza fűtött és nem egyszerűen valamiféle dogmatikus irodalompolitika. Nem vitatom, hogy sok gyenge és sematikus írás született ebben az időben, de nem mindenik volt az. Ha igazságosan akarunk mérni, akkor azt mondhatjuk, hogy voltak gyenge és jó munkák, amelyeken egyaránt meglátszik a korhoz kötöttség.

1945 után úgy tűnt, hogy a szocialista országok irodalma sok közös jegyet mu- tat fel, egyszerűen azért, mert a radikális társadalmi változások hasonló tematikát és művészi megoldásokat inspiráltak, és mert az irodalom társadalmi funkciójáról vallott nézetek megegyeztek. Ekkor lett jelszó „a tartalmában szocialista, formájá- ban nemzeti" megfogalmazás, amely, mint később bebizonyosodott, csak felületi jelenségeket vett számításba. A „tartalmában szocialista" kifejezés nem vette tekin- tetbe azokat az eltéréseket, amelyek magában a szocializmus építésében jelentkez- tek, azokat a nem pusztán kulturális vagy eszmei mélyáramokat, amelyek ezeknek az országoknak a múltjában gyökereztek és hatottak a mai valóságra is. A másik kifejezés, a „nemzeti forma" sokak számára csak a nyelvet jelentette, és legfeljebb a kulturális-művészeti hagyományokra terjedt ki.

A szocialista országokban végbement fejlődési folyamatok bebizonyították, hogy ezzel a formulával nem lehet beérni, keresni kell a sajátosságokat tartalomban és formában egyaránt, ami persze nem jelenti azt, hogy egyáltalán nincsenek közös vonások ezek között az irodalmak között.

A mai irodalmi fejlődés a differenciálódásra hívja fel a figyelmet nem kis mértékben azért is, mert az egyes irodalmak tematikája jelentősen megváltozott.

Előtérbe kerültek a magánélet, az erkölcs kérdései, a jelen társadalom' mikro- konfliktusai és a nemzeti történelem vitatott eseményei, egyszóval a helyhez kötött vonások. A formai megoldásokban is jelentős az eltérés, a helyi irodalmi hagyomá- nyok és irányzatok továbbélése vagy újrafelfedezése, s itt is jelentősek az eltérések, még ha mindenütt meg is figyelhető az avantgarde újrajelentkezése.

Mindezt tekintetbe véve érdekes szemügyre venni, hogy az új irodalomból mi kerül be a világirodalom áramába. 1945 után a szocialista országokban és a Szov- jetunióban a többi szocialista ország irodalmának nagy klasszikusait, a XX. szá- zadi realista műveket és a szocialista realistának tartott írásokat jelentették meg, az egy Jugoszláviát kivéve, ahol már az ötvenes évek elejétől más irányú volt az irodalmi fejlődés. Ha a magyar irodalom példáját veszem, akkor a listán Jókai, Mikszáth, Móricz prózáját, Petőfi és egyes országokban József Attila költészetét találjuk, s e mellett költői vagy prózai antológiákat, amelyek a fiatal irodalomról adtak számot, vagy olyan munkákat, amelyeket díjakkal jutalmaztak, s amelyek közt sok volt a sematikus. Ennek az időszaknak nagy előnye volt, hogy az orosz és

2* 19

német fordításokon keresztül a kis szocialista országok irodalma széleskörűen el- terjedhetett az Európán kívüli országokban is, Ázsiában és Latin-Amerikában.

Az ötvenes évek végétől a helyzet megváltozott és a kiadás jelentősen differen- ciálódott főleg annak következtében, hogy az egyes szocialista országok fejlődése eltért egymástól. A magunk részéről például nagy eredménynek tartottuk, hogy 1956 után Magyarországon olyan munkák jelentek meg, mint Németh László regé- nyei és drámái, Déry Tibor Szerelem című novellája, vagy Sánta Ferenc Húsz órája, Fejes Endre Rozsdatemetője, vagy Cseres Tibor Hideg napok című regénye, a szomszédos szocialista országokban azonban mindezeket a magyarországi helyzet- hez kötött jelenségeknek tartották és gyakran 10—15 évnek kellett eltelnie, míg közülük egyesek megjelenhettek. Félreértés ne essék, nem vonom kétségbe a vá- lasztás jogát és a választásnál a hazai körülmények tekintetbevételét, pusztán arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy különböző értékrendszerek és irányzatok alakultak ki a szomszédos szocialista országokban, s ezek eltérő megítélést hoztak.

Tegyük hozzá, hogy egymás irodalma iránt bizonyos érdektelenség is mutatko- zik, persze országonként különböző mértékben. A szocialista országok közvéleménye ma jobban érdeklődik részben a nagy népek irodalma, részben a szenzációsnak tűnő távoli újítások, mint a szomszédok értékei iránt. Ilyen módon még irodalmi körökben is elhalványul az a szép hagyomány, amelyet nálunk a harmincas évek- ben a szomszédos népek kultúrájának jobb megismerésére irányuló törekvés jelzett, és amelyet 1945 után oly sikeresen valósítottunk meg, különösen a klasszikusok tömegméretű megismertetésével. Ezzel együtt továbbra is állíthatjuk, hogy az egy- más közötti irodalomcsere még mindig jelentősebb, mint az, amely Nyugattal folyik.

Ha a nyugati recepciót vizsgáljuk, érdemes annak nemcsak mennyiségi, hanem minőségi oldalával is foglalkozni, különösen a legújabb irodalom tekintetében. Ve- gyük kézbe az 1980-ban New Yorkban megjelent Columbia Dictionary of Modern European Literature című kézikönyvet, amelyben szakemberek írták az egyes nem- zeti irodalmakról szóló címszavakat, s meglepődünk azon, hogy milyen szempontok alapján értékelik a szocialista országok legújabb irodalmát. A magyar irodalomról szóló, egyébként mértéktartó címszó, az 1945 utáni fejlődésnél politikai kategóriá- kat helyez előtérbe és a hetvenes évek elején végbement változásokról szólva pél- dául ezt írja: „Az Űj Hold-csoport hatása megnőtt, az olyan politikailag inkább konformista költők kárára, mint Váci Mihály és Garai Gábor." Mit mondjunk erről az értékelésről? Esztétikainak semmiképpen sem nevezhetjük. Hasonló példákat hosszan idézhetnénk a különböző kézikönyvekből, és persze nemcsak magyar vonat- kozásban. Lehet azt mondani, hogy ez esetben az emigránsok ítélete érvényesül, azonos jelenségeket figyelhetünk meg azonban olyan kritikusoknál és irodalom- történészeknél is, akiknek semmiféle hazai reminiszcenciájuk nincs. Az egyik nem- rég elhunyt francia kritikus, Claude Bonnefoy Panorama critique de la littérature 'moderne című gyűjteményében tanúskodik arról az imponáló világirodalmi érdek-

lődésről, amely arra indította, hogy a legkülönbözőbb nemzetek íróival foglalkoz- zék. A közép- és kelet-európai írók közül a lengyel Brandys, a román Goma vagy Tsepeneag, a cseh Skvorecky, vagy Vaculik kerülnek bemutatásra, a kommentátor szerint azért, mert a szerző így akarja „felmérni és fenntartani a disszidencia szel- lemét". Nem arról van szó, hogy a politikai irányzatokat ne vegyük tekintetbe az irodalomban, de a legdogmatikusabb irodalompolitika emlékét eleveníti fel az ilyen- fajta osztályozás, amely háttérbe szorítja az esztétikai kategóriákat.

Ha ez a helyzet az .irodalomkritikában, mit mondjunk a könyvkiadásról?

A nyugat-európai és amerikai kiadók ma — néhány kivételtől eltekintve — a poli- tikai szenzációt keresik, amely a sikert és ezzel együtt a profitot meghozhatja.

Szerencsés esetben ez még javunkra is szolgálhat. Hadd emlitsek erre egy példát:

Déry Tibor A befejezetlen mondatot már 1947-ben megjelentette, a munkát Lukács György nagyra értékelte, mégis egyetlen nyugati kiadó sem vállalkozott lefordítta- tására és megjelentetésére. Az író 1956-os politikai szerepe hívta fel rá a figyelmet s a Niki után sorra jelentek meg munkái, amelyek Déry mély szocialista meggyőző-

déséről tanúskodnak. A magyar szocialista irodalom külföldi megismertetése ily módon csak nyert a politikai szenzációk keresésével.

Igazságtalanok lennénk, ha nem mondanánk meg azt is, hogy egyes nyugati kiadók szép erőfeszítéseket tettek a legnagyobb írók műveinek megismertetésére is.

A magyar irodalomból Ady Endre vagy József Attila, a szerbből Andrié, a horvát- ból Krleza, a románból Rebreanu nyugati sikere bizonyíték erre. Ez sem tudja azonban elfeledtetni azt a torzulást, amely a mai irodalom kiválasztásánál jelent- kezik, s amely gyakran igazi értékek háttérbe szorulását vagy nagyon késői meg- jelentetését eredményezte.

Ha a mai irodalom és a világirodalom viszonyát vizsgáljuk, szembe találjuk magunkat irodalmi és irodalmon kívüli tényezőkkel. Nyilvánvaló, hogy a hazai értékrend nem mindig egyezik meg még azzal sem, amely az egyes szocialista or- szágokban kialakult s még kevésbé azzal, amely a fejlett kapitalista országokban elfogadott. Ezt a helyzetet tanulmányoznunk kell, hogy világosan lássuk az objektív nehézségeket, amelyek akadályozzák a befogadást, és hogy reálisan ítéljük meg eshetőségeinket. Számolni kell azonban szubjektív tényezőkkel is s ilyen mindenek- előtt a közvetítők szerepe. Az ú j irodalmi alkotások csak akkor kerülhetnek el leg- alább a kiadói információk szintjére, ha vannak fordítók és kritikusok, akik vál- lalkoznak ismertetésükre és ajánlásukra. Ebben a tekintetben nekünk kis és nagy országnak egyaránt segítséget kell nyújtani, hozzá kell járulni a szakemberek ki- képzéséhez és állandó tájékoztatásához, dokumentálásához. Ugyanakkor arról is kell gondoskodni, hogy megfelelő légkör alakuljon ki a közvetítők által nyújtott infor- máció befogadására. Szeretném hangsúlyozni, hogy a felelősség kettős, nagy a fele- lőssége a kis népek íróinak és irodalmi, kulturális szakembereinek, de felelőssége van mindenkinek, bárhol is lakjék, aki az irodalmat a megismerés és a megértés, a művészi élvezet eszközének tartja.

Ha érzékenyek vagyunk arra, hogy a nagy országok a kis népek irodalmát érdektelennek tartják vagy nem ismerik, érzékenynek kell lennünk arra is, hogy egymás között hogyan folytatjuk az irodalmi cserét. Magyarország helyzete kiváltsá- gos a tájékozódás szempontjából, hisz saját kiadványainkon kívül a szomszédos orszá- gok kiadóival megkötött közös kiadási egyezmények révén a román, szerb, horvát, szlovák, ukrán írók művei ottani fordításban szép számmal eljutnak hozzánk.

Folyóirataink egy részére sem igen panaszkodhatunk, különösen a vidékiekre nem, amelyek a hetvenes években kivették részüket a megismertetés munkájából.

Azt azonban már nem állíthatjuk, hogy a szélesebb irodalmi közvélemény felfigyel a szomszédos szocialista országok irodalmának ú j jelenségeire, az azonosságokra és az eltérésekre.

Sokat beszélünk a közös közép- vagy kelet-európai sorsról. Nos, ennek a közös sorsnak régi és ú j jelenségeit fedi fel kiváltságos formában a szomszédos szocialista országok irodalma. A mi világirodalmi képünkből ezeknek az irodalmaknak a mű- vei nem maradhatnak ki. Ez számunkra nem pusztán esztétikai, hanem egziszten- ciális kérdés.

BUDAY GYÖRGY METSZETE

NIEDERHAUSER EMIL

A nemzeti identitás problémái Kelet-Európában

Bár ilyen ünnepélyes alkalommal illendő volna az előadást valahonnan távol- ról és kellő áhítattal indítani, hadd kezdjem e helyett valamivel közelebbről és nyersen a legalapvetőbb előfeltételeknél. A nemzeti identitás problémáiról nyil- ván csak a modern burzsoá nemzet létrejöttétől kezdve beszélhetünk. Ez pedig Kelet-Európában meglehetősen későn következett be, minthogy az egész terület gazdasági és társadalmi fejlődése során eléggé elmaradt a feudális és polgári kor- ban vezető szerepet játszó nyugat-európai országoktól és népektől. Ez az elkésettség, s a behozatalára a felvilágosult abszolutizmus formájában tett kísérletek a társa- dalmi fejlődés néhány alapkérdését még a nemzetté válás korának legfőbb teendő- jévé halasztották, holott nyugatabbra ezek már jóvál korábban megoldódtak, vagy legalábbis nem az elmaradott kelet-európai formában vetődtek fel. Alapvetően a jobbágykérdésre kell itt gondolni, amely éppen a paraszt nemzeti identitása körül teremt majd nehézségeket

A másik, és voltaképpen az első szempillantásra nyilvánvalóbb előfeltétel az az egyszerű tény, hogy Kelet-Európában, a legkülönbözőbb történeti okoknál fogva, de végül is néhány soknemzetiségű birodalom alakult ki, a Habsburgoké, a lengyel- litván, az orosz, meg az oszmán. A lengyel-litván állam ugyan 1795-ben felosztásra került, s 1814—15-ben történt feltámasztása is csak részleges és ideiglenes volt, hiszen a lengyel terület három szomszéd közt oszlott meg, a soknemzetiségű biro- dalmak száma tehát eggyel csőként, ha ugyan a porosz államot nem számítjuk ide (a XVIII—XIX. század fordulóján lakosságának közel fele volt nem német). A leg- több kelet-európai kis nép szempontjából persze ez a változás kevéssé volt érdekes, ők továbbra is valamelyik nagy állam részét tették ki, s a XIX. századig — vagy még tovább — legtöbbjükről az államhatalom hivatalosan nem is vett tudomást.

Illik ilyenkor további előfeltételként arról is néhány szót ejteni, hogy ezek a kis népek ezekben az évtizedekben vagy évszázadokban el voltak nyomva. Nem kétséges, hogy különösen a parasztság vonatkozásában — és sokuknál ez tette ki az egész etnikum túlnyomó többségét — társadalmi elnyomásról, osztályelnyomás- ról természetesen beszélhetünk. Csakhogy ilyenkor nem erre illik gondolni, hanem a „nemzeti" elnyomásra. A XX. század embere ilyenkor óhatatlanul saját korának nemzeti elnyomására gondol, amiből ez a század elég sokat tudott már produkálni.

Legyünk tisztában azzal, hogy a XVIII. vagy akár még a XIX. század is, csekély kivétellel az utóbbi esetében, még igen messze állt attól, amit a késői utódok talá- lékonysága megvalósított. Az oszmán birodalom, nem a népeknek, etnikumoknak ugyan, hanem a vallásfelekezeteknek, még egyfajta önkormányzatot is biztosított a milletek rendszere révén, a Habsburg-birodalom a legfelsőbb helyen érvényesülő abszolutizmus mellett történeti tartományainak rendi önkormányzatát külön-külön figyelembe vette, s mindkét esetben ez legalábbis az etnikumok egy részének, vagy valamennyinek a figyelembevételét is jelentette. Egyedül az orosz abszolutizmus volt az, amely a nem orosz etnikumokat vagy alapvetően mégis oroszoknak tekin- tette, mint az ukránok esetében, vagy egyszerűen rendészeti kérdésnek.

A nemzeti elnyomás alapjában véve annyit jelentett tehát, hogy a hatalom, a birodalom felső vezetése vagy egyáltalában nem vett tudomást egyes etnikumok létéről, vagy legalábbis külön nemzeti létükről nem, s ennek a nemzeti létnek a megtagadása majd idővel komoly sérelmeket fog okozni. És amilyen mértékben kezdett kibontakozni a nemzeti öntudatosodás, olyan mértékben teremtek nemzeti konfliktusok is, akár az „elnyomottak" között is, csakhogy az irodalmi polémiák vagy röpiratok szintjét ritkán haladták meg. Amikor a nemzeti mozgalmak már

fegyveres felkelések formájában léptek a színre, akkor persze — először a Balká- non — a helyzet módosult, az elnyomás, vagy inkább annak kísérlete már véresebb formákat öltött, ilyen esetekben viszont előbb vagy utóbb a nagyhatalmak lép- tek közbe.

A nemzeti elnyomás vagy el nem ismerés mérve különböző volt attól függően, hogy egy-egy etnikumnak, potenciális nemzetnek milyen volt a társadalmi struktú- rája. A lényeges kérdés itt az volt, még a feudális rendszeren belül lévén, megvolt-e saját feudális uralkodó osztálya, vagy sem. Ha számszerűen vennénk őket sorra, kiderülne, hogy a csekély többség esetében ez a saját uralkodó osztály hiányzott, a csekély kisebbség esetében megvolt. A mi szempontunkból nem ez a tény önmagá- ban volt a jelentős, hanem ennek politikai következménye, konkrétan voltaképpen csupán a Habsburg-birodalomban. Az a mozzanat jelesen, hogy ebben a birodalom- ban a saját feudális uralkodó osztálynak, mint az előbb már jeleztem, voltak bizo- nyos rendi-politikai intézményei, amelyeket a hatalom megtűrt, s amelyek ennek megfelelően többek között bizonyos nemzeti igények hangoztatásának a lehetőségét is biztosították, amikor ezek a nemzeti igények egyáltalában felléptek. Az orosz birodalomban egyedül a lengyeleknek volt ilyen lehetőségük, egyre csökkenő, 1863 után pedig felszámolódott hatékonysággal.

Nagyon bonyolult volna és messze vezetne, ha most a burzsoá nemzetté válás mechanizmusát, a mélyben végbemenő fejlődéssel, a tőkés társadalmi viszonyok kialakulásával való kapcsolatát próbálnánk itt elemezni. Amúgy is a kortársi tudat kérdéseit feszegetjük, amikor nemzeti identitásra kérdezünk rá, ez a kortársi tudat pedig eléggé egyértelműen a nemzeti ébresztést jelölte meg a nemzet hű fiainak teendőjeként. A nemzet ebben a korabeli felfogásban régóta létező valami, csak éppen a virtuális nemzet nagy többsége ennek pillanatnyilag nincs tudatában, tehát rá kell erre ébreszteni, öntudatosítani kell benne a nemzethez való tartozás tudatát.

Az egésznek a másik oldala pedig éppen az a probléma, amelyet megkísérlünk kö- rüljárni, a nemzeti identitás, a nemzettel, mint közösséggel való azonosulás.

Valamiféle azonosulásnak voltak lehetőségei, voltaképpen már a nemzeti moz- galmak kibontakozása előtti korban is, amelyek később alkalmasakká válhattak arra, hogy a nemzettel való azonosulás kikristályosodási pontjaivá legyenek. Próbál- juk sorra venni ezeket.

Talán nem vált ki ellenvetést, ha elsőrendű ilyen azonosulási lehetőségként a különböző egyházakhoz való tartozást jelöljük meg. Nyilvánvaló, az oszmán biro- dalomban az ortodox egyházhoz való tartozás már századok óta a hatalommal való szembenállásnak, vagy legalábbis az elkülönülésnek jelentős tényezője volt, a szlá- vok esetében még liturgikus nyelve is elősegítette ezt, bár fogyó mértékben, mert az óegyházi szláv már meglehetősen távol állt a beszélt népnyelvtől. Ugyancsak az ortodox egyház jelentette az identitás lehetőségét a Habsburg-birodalom egyes népei számára, s ebben a vonatkozásban vele egyenrangú szerepet töltött be az unitus egyház is, nyilván elég, ha csak az erdélyi román unitus papság szerepére utalok. A protestáns egyházak közül csak a református jelentett egyértelmű magyar identitást, az evangélikus már csak kivételes esetekben, az erdélyi szászoknál. Az orosz birodalomban viszont a katolikus egyház lengyel és litván vonatkozásban, az evangélikus az észtek. és lettek esetében nyújtott azonosulási lehetőségeket. Az egyház, mint az identitás tényezője azonban csak Oroszországban biztosította hosszú időre a különállást, a Habsburg-birodalomban idővel vesztett jelentőségéből, nemcsak egyszerűen az idő- vel mindenütt jelentkező szekularizálódás következményeként, hanem azért is, mert éppen a polgári átalakulás évtizedeiben az egyházi szervezet előbb vagy utóbb egy- értelműen az új, de megint csak idegen államhatalom részesévé lett, beleépült abba.

Egyfajta identitási központot jelentett mindenütt a nemzetté válást megelőző korszakban az uralkodó, a jó király vagy a jó császár, alacsonyabb tudati szinten levő társadalmak esetében a társadalmi szervezkedésnek mindenképpen jelentős eleme. Az orosz császár, vagy a bécsi császár (nyilvánvaló, ez utóbbi esetben nehéz

23

volna nemzeti jelzővel illetni) kétségtelenül régóta és jelentős mértékben játszott ilyen szerepet, a hatalom által el nem ismert nemzetek széles paraszti tömegeiben is. A balkániak esetében a szultán, a török császár, már csak a vallási különbség miatt, alig szerepelhetett így, bár ennek nyomaival is találkozhatunk. Viszont éppen a balkáni népek esetében a nemzeti felszabadulás viszonylag korán következett be, már a XIX. század elejétől kezdve fokozatosan, s számunkra meglehetősen közöm- bös persze, hogy a nemzetközi jog értelmében is elismert teljes állami független- ségről volt-e itt szó, vagy ennek bizonyos korlátozásáról hosszabb ideig. A meg- szerzett, kivívott nemzeti állam uralkodója azonban nem tölthette be ezt az emlí- tett szerepet, mert hiszen a nagyhatalmak szabták meg, gondos szülőkként, hogy a gyerekek honnan kapnak uralkodót, melyik európai kisebb dinasztiából. Többnyire németek jöhettek számításba, hiszen valamelyik nagyhatalom uralkodó családjának a tagja nem juthatott szekundogenitúrához a Balkánon, arról a többi nagyhatalom gondoskodott. Az idegenből készen kapott uralkodó, akit olykor még el is lehetett űzni, legfeljebb akkor megint máshonnan küldtek a nagyok újat, természetesen nem jelenthetett identitási központot, hiszen többnyire „népe" nyelvét sem ismerte, leg- feljebb idővel tanulta meg, ha nagyon szorgalmas volt. Két kivétel volt a Balkánon, a szerb és a montenegrói. Csakhogy a szerbek esetében meg két dinasztia, a Kara- gyorgyevicsok és az Obrenovicsok vetélkedtek egymással, olykor a fizikai megsem- misítéstől sem visszariadva, s egyik sem tudott olyan hosszan megmaradni, hogy valóban gyökeret verhessen „népe" körében. Hiányzott mindkét család esetében az istenkegyeimiségnek az az aurája, amellyel a többiek mégis rendelkeztek, mert azt hazulról hozták magukkal, s meg is tettek mindent, hogy ezt tudatosítsák.

Volt az identitásnak még egy régebbi korokból származó lehetősége, az imént utaltam is rá: a rendi-politikai keretek. A lengyelek, a csehek, a magyarok, a hor- vátok, akár még az erdélyi szászok vagy a balti német bárók esetében is ezek a rendi keretek, intézmények a fejlődés során hasznosaknak és alkalmazhatóknák bizonyultak a nemzeti identitás számára is. Megvolt az az osztály, amely formális politikai jogokkal és többé-kevésbé tényleges politikai hatalommal vagy legalábbis erővel rendelkezett, és amely idővel a maga rendi különállását nemzeti színűre festhette, s ezzel objektíve valóban a nemzeti identitás központjává tehette. A cseh fejlődés nemigen illeszkedik persze ebbe a sorba, a köznemesség tényleges hiánya, a főnemesség igen tarka etnikai összetétele miatt. A cseh rendek csupán valamiféle tartományi elkülönülés tudatát ápolták, nem tudták ezt annyira a virtuális nem- zettel azonosítani, mint a többiek. A kezdeti időkben azonban még ez a csekély kapcsolódás is segítette valamelyest az induló mozgalmat.

Mindezek az azonosulási lehetőségek persze, lényegüknél fogva, alapvetően a feudális rendszerhez kapcsolódtak, azon belül már régóta jelen is voltak, de mint láthattuk, számos oknál fogva a nemzeti identitásban egyértelmű központot nem jelenthettek. Az egyházak sok tekintetben már csak azért sem, mert a virtuális nemzet sokszor nem azonos egyházhoz tartozott, nemcsak a magyarok oszlottak meg felekezeti szempontból, a szlovákok is katolikusok voltak vagy evangélikusok, s egyik egyház sem támogatta őket különösebben, nem is azonosulhattak nemzeti szempontból egyikkel sem. A rendi-politikai keretek meg csak a nemzetek egy részénél adtak lehetőséget az identitásra, ott is csak abban az esetben, ha pontosan a feudális uralkodó osztály tesz valamit a jobbágyrendszer felszámolása érdekében, vagy átengedi ezt az államhatalomnak, s akkor éppenséggel elveszti a keretek adta nemzeti lehetőségeket.

Tehát egyértelműen az identitás valamilyen más tényezőjének kellett az elő- térbe kerülnie, olyan tényezőnek, amely nem kapcsolódik a feudális rendszerhez, hanem attól független, vagy függetlennek tekinthető, és már előremutat a bontakozó új polgári rend felé.

Teljesen nyilvánvaló, hogy ebből a szempontból egy tényező mutatkozott a leg- alkalmasabbnak és a leghasználhatóbbnak is, a nyelv, a nép nyelve, amely most már a nemzet nyelve.

24.