1913 november 23.
Kari Kraus egy kicsit rosszkor jön most december elején Budapestre. Az ő antizsurnaliszta forradalmát, melylyel Kelet-' Európa történetében oly érdemessé tette magát, minálunk az ellenforradalom fogja szaván. Az eset az, mintha Hogarthból, kinek annyi kifogása volt az asszonyok ellen, Jack a hasföl' metsző vonná le a tanulságot. Amikért Kari Kraus az újság' uralom ellen lázad, minálunk mind annál veszedelmesebb, mert mifelénk az újság az egyetlen lelki hatalom. De kipör' kölésükre rossz ez az alkalom, mikor ezek kifogásával a sajtón át a lelket akarják tüzhalálra vetni.* Kari Kraus antisemita is, amily kegyetlenül csak gőgösen intellectuel zsidóember tud anti' sémita lenni. De antisemitizmusával rossz helyre menne, ahol épp akkorra hirdettetne felolvasást, mikor azon estére pogrom van kitűzve. A mi igaz oroszaink elérték, hogy nálunk nem' zeti ügy lett a zsarolás, és barrikádra kell mennünk a szemte' lenség szabadságáért. Pontosan a Bach Sándor mintájára, aki' nek sikerült Rózsa Sándorból nemzeti héroszt csinálnia, kiről a nagy Széchenyi István szerető szavakkal ir a Blickben. Még a kapcabetyárok ellen is nehéz beszélni ott, ahol a betyárság kormányrendszer.
Ez a kis pechje azonban még vonzóbbá teszi előttem Kari Kraus'Ot, mert ez a fajta pech az, mi kifürkészhetetlen összefüggésnél fogva elválhatatlan bizonyos fajta embertől — s ez csak megerősít abban a másunnan is kialakult féltévé' semben, hogy Kari Kraus ilyen ember, vagyis elfogódó, németül schüchtern lélek, ki gyilkos agresszióval akarja lebirni ez oktalan elfogódottságát. Igen, az ő agressziója éppoly gyanús előttem, mint tüntető önérzete s monomániás hiúsága. Kisfiú lehet ez a Kari Kraus, ki egyáltalában nem bízik magában, s igen szeretne a dadája, vagy talán az édesapja ölébe bújni s hallani a megnyugtatást: ne félj, kisfiam, nem bánt senki,
* T u d n i i l l i k : é p p a K r a u s a k k o r i b u d a p e s t i f e l o l v a s á s a n a p ja ib a n a m a g y a r s a jt ó e lle n s é g e s t ö r v é n y h o z á s s a l s z e m b e n á l l t v é d e k e z é s b e n .
S z e r z ő j e g y z e t e .
75 —
mindenki szeret, s te vagy a legokosabb kisfiú a világon!
Lehet, hogy tévedek, de a Kari Kraus nagyzó egocentrizmusa alján egyre ott érzem annak szorongását, ki nem biztos benne, hogy vame ő egyáltalában, s kárörvendő józansága annak a teherpróbája, hogy álmainak hídja nem szakadd be alatta? . ..
Tolakodás igy belevájkálni egy eleven emberbe, de ha mind e felsorolt feltevéseim nem csalnak, akkor Kari Kraus az az ember, ki epedő kíváncsisággal exhibicionálja magát ilyes túlkapások számára, mert senkisem oly kiváncsi őrá, mint saját maga — s nincs az a sorosiró, kinek ítélete számára különben csak tomboló gunyja van, hogy menten némi fokig hitelt ne találjon előtte, ha őróla mond rosszat vagy ostobát.
Ha Kari Krausnak kifogása lehetne az ellen, hogy elevenen boncolják, akkor nem sietne testében állani az emberek elé.
Ezzel igen megfér, hogy lenézze őket, s azzal, hogy lenézi őket, igen megfér, hogy áhitatosan reszkessen tőlük, s belehaljon, ha nem törődnek vele. Komplikált ember ez a Kari Kraus.
Lírai költő, ki poloskairtásra adta magát.
Könnyű ezen nevetni — de gondoljatok csak a poloska' lázra, amit okvetlen érezhettetek már vidéki fogadókban, mikor reszkető undorral s mind vadabb kapkodással egész nagyitó forróságba utáltátok és gyilkoltátok bele magatokat, borzongva és káprázva még a csípések mérgétől is, a végén már olyan révületben, ami semmiben sem más, mint a táncoló derviseké vagy a habzó szájú Pythiáé. Ilyen t r a n c e'ok adják meg a c l a i r v o y a n c e ' O t s ilyenkor történnek a nagy meg'' látások és megtalálások. Kari Krausnak is van ilyen t r o u ' v a i 11 e'a — körülbelül olyasmi, mintha valaki rájön arra, hogy v a n n a k poloskák. Ezen megint könnyű nevetni, de megint csak igy van. Mert nem minden ember érzi meg a poloskát, sőt számlálatlan nemzedékek nem érezték, mert természetesnek találták, és génié volt, ki először elkezdett vakarózni, ki először nem bírta, ki először esett lázba tőle s észrevette, hogy ezt nem lehet tovább tűrni. Az ő meglátása titán aztán nem volt nehéz tovább látni, hogy micsoda vészé' delem a féreg, mily gyötrelem, mily méreg, mily hordozója a betegségnek s megörökitője a fertőzéseknek. De eleinte nyilván röhögve fogadták, s nem tudták megérteni: mit izga' tódik ily semmiségekért . . . A Kari Kraus t r o u v a i l l e ' a az, hogy a filiszteriumtól tönkre kell mennünk. A vendéglő' söktől és kávésoktól, kik névnapot köszönttetnek maguknak
az újságokban. A császári tanácsosoktól, kik augusztus 18-án a fürdővendégek nevében telegrammot menesztenek a császár- hoz. A színészektől, kik megintervjuoltatják magukat, hogy mit éreznek alakítás közben; a festőktől, kik megírják, hogy mennyi sikerük volt az asszonyoknál. Az esküdtektől, kik szivük egész hájasságával, a biráktól, kik aranyerük minden vérességével őrzik a jó erkölcsöket. A professzoroktól, akik üzletemberek, a bécsiektől, akik hülyék, a magyaroktól, akik zsidók, a zsidóktól, akik nagyképűek. S főképp az újságoktól s az újságíróktól. Mert az újság hatalom: ellenben az újságírás csak ügyesség. Ha pedig az ügyesség hatalomhoz jut, abból erkölcs
telenség támad. A Kari Kraus tízéves hadjáratának legnagyobb, legtörténelmibb része, amit az osztrák ujságuralom ellen vitt. A felületesség, a tudatlanság, az ízléstelenség, melynek egy kis
korú társadalom annál inkább ki van szolgáltatva, minél felületesebb, tudatlanabb s ízléstelenebb maga is, lassanként nagyzási hóbortjába esik annak, hogy mindennek arbitere lehet. . . Mondom: nálunk most nehéz erről beszélni, mikor itt éppen a sajtószabadság ellen csavarnak hurkot a hajszálakból, miket az ember az újságírás levesében talál. De nemcsak az újságokról s az újságírókról van szó, hanem általában a par- venüségről, mit a polgárság uralomra jutása jelent mindenütt a világon. A formái sokfélék, mások Newyorkban s mások Berlinben, szellemes népnél, mint a francia, elviselhetőbbek, mint olyan gyengébb értelműnél, aminő az osztrák-német.
Ám a veleje ugyanaz. Az, amit Anatole Francé, maga is pol
gárember, úgy foglal össze, hogy micsoda uralom a polgári, mely a műveltséget abban keresi, hogy tud-e az ember ortho- grafíát! A régi úri világban kiki irt az ő szép francia nyel
vükön, aminő betürakással akart, s az volt a müveit, aki mindent értett és mindent tudott. A polgári társadalomban az a müveit, aki tudja, hogy mit^hány g-vel kell írni . . . Mindez nem ‘szól a polgárság s a demokrácia ellen, mint ahogy a nagyképü j'mateforák, a garasos költészet, a szükeszü kalmármorál ellen való felhördülés nem szól a sajtószabadság ellen. De minden uralomnak s minden hatalomnak, ha meg
volt a rendeltetése, megvan a túlkapása s a veszedelme is, s ilyenkor fel kell csillannia a guillotinenak és vérnek kell folynia. A királyság, a papság, a nemesség: a maga idejében mind hivatásos volt, de a végén mindnek meg kellett szoron
gatni torkát, hogy ne haraphasson tovább. Az uj hatalmakkal
77 —
sincs különben. Egyről, a legnagyobb mai hatalomról, már rájöttek, hogy tenni kell ellene: a tőkéről. Annyira rájöttek, hogy kezdik hálátlanul elfelejteni, mily nagy volt a hivatása, mily óriásit emelt a világ fejlődésén. De a tőke nem minden és nem minden tőke, s a mának más is megadja bélyegeit, mint a pénz felhalmozódása. Megadják mind a szabadságok, melyeknek elkellett jönniök, hogy a tőke úrrá lehessen, megadják mind a könnyűségek, melyeket a tőkének köszönhetni. És mind e javaknak van viszája is, és mindig úgy van, hogy elébb fel kell szabaditani a rabszolgákat, aztán el kell következnie a második szabadságharcnak, melyben megfékezik a legocsmá' nyabb zsarnokot, a felszabadult rabszolgát.
Ez minden felszabadulással igy van. Azért, mert valaki alul van, még nem angyal — hiszen ha angyal volna, nem kéne felszabadítani. De nem is lesz angyal aztán sem, ha már felszabadult. Minden rabság gettó, s minden parvenüségből kiütköznek a gettóvonások. Tűrhetetlen tolakodással, apró ordénáréságokkal, melyekből egyenként hiányzik a nagy des- potizmus stílusa, de együttvéve mégis e g y nagy visszaéléssé állnak össze, e g y nagy elnyomássá és elviselhetetlenséggé, — a|háziurrá, ki azt mondja: mikor én ebben a korban voltam, reggel négykor keltem föl és négy krajcárt kaptam bért egy napra és mégis mennyire vittem! . . . a háziasszonynyá, ki felháborodik azon, hogy a szolgálónak gyereke mert l enni . . . a közönséggé, ki megszabja az írónak, hogy’ Írjon . . . a ripor- térré, ki megállítja az öngyilkost a harmadik s a második emelet közt, hogy kitudja, hogy hitták a nőt, aki miatt meg' öli magát . . . a publicistává, ki a börzegalopin irodalmisá' gával avatkozik a világhistóriába . . . a királynővé, ki rossz meséket helyez el a lapokban, mialatt az ura pénzt sajtol népének tetveiből . . . mondom: mind a millió kicsiséggé, mit egyenként számon venni kicsinyesség, de amivel mégis egyenként kell végezni, hogy az e g é s z veszedelmének érzése végre végigborzogjon az embereken, — valósággal úgy, mint ahogy az egyszeri bolhapor csak úgy használt, ha egyenként megfogták a bolhát, és beletöltötték szájába. A nagyzás beteg érzékenysége, az üldöztetési káprázat lázas nagyítása kell hozzá, hogy az ember a filisztérium minden egyes esetén felbőszüljön, minden egyes emberétől megőrüljön, s a nagyeszű s felsősé' gesen magasrendü ember monomániás ellen'praetorrá nőjje ki magát, ki igenis m i n i m a curat , éppen a kis dolgokkal
vesződik, mert felfült képzelete mindegyiknek árnyékában megismeri az ördögöt, mindegyiknek alján meglátja a nagy összefüggést, a nagy veszedelmet, a nagy következéseket, hogy mikor a derék paszomántkereskedő vagy viaszgyáros ártatlanul ül az ő félkövér marhahúsa mellett, torkonragadja és képébe hörögje: gazember, te vagy az, ki miatt a szerelem tilos, a művészet éhen döglik, a tudomány eltorzul, a lélek elnyomom rodik, a tisztesség tönkremegy, az igazság elbukik, a gyerek-
s z í v elkeseredik, az asszony hisztériába esik s a férfi eldurvul! ...
Nem félni attól, hogy ez attakkal nevetségessé teszik magu
kat: ehhez nem elég az igazság szeretete, ehhez az igazság hiúsága kell. Bírni az állandó háborúság izgalmait, a napról- napra ismétlődő kitettség szorongásait, ijedségeit és gyilkait:
ehhez nem elég a jóhiszeműség, ehhez az a becsvágy kell, mely hitbe hajszolja a tanácstalant s halálveszedelembe az ijedezőt. Nem hiszem, hogy Kari Kraus fanatikusa volna az igazságnak, de olyan leleményes, annyira felgyűlt és felhevült esztétája annak, hogy neki legyen igaza, hogy mindig meg
találja ehhez a biztos utat, — azt tudniillik, hogy igaz legyen, amit mond, hogy érték legyen, amiért helytáll, és ártalom legyen, amit támad.
Fantázia nélkül ez nincs — hiszen minden verekedés fantasztikum, s aki azzal akar ölni, hogy leírja, amit meg akar ölni, annak lelkében bele kell ülni tudnia abba a másikba, akit ki akar végezni. Ehhez a fajta megvetéshez és gyűlölet
hez szinte tisztelet, szinte szeretet kell objektuma iránt, mert csak ennek erejével tudjuk magunkat igy helyébe élni, s az érdeklődve haragvás kétértéküsége nélkül nem áll elő az a dair-obscur, ami nélkül viszont irónia nincsen. Megfigyelték a kis gyerekeknél, hogy arra . . . feledkeznek rá, akit szeret
nek. Ez nagyon transzponálódik a felnőttség során, de az iróniából, mely a lenézés nedveiben túlságosan összevissza
füröszti áldozatait, mindig rá lehet következtetni a tudattan szimpátiára. Zwölf Seiten eng und zierlich, Ein kleines Manuscript, Mán schreibt nicht so ausführlich, Wenn mán den Abschied giebt — énekli az a Heine, ki szintén egy nagy gyülölsége Kari Krausnak, amint hogy nem utolsó t r o u v a i l l e - j a annak észrevevése sem hogy a német-, zsidó zsurnalizmus talmi-intellektualitásában mennyire a Heine hatása bűnös. Az ember nem ir oly tévedhetetlen mondatokban azokról, akikhez nincs több köze, mint a meg
— 7 9 —
vetés. Az ember nem érvel oly zuhogó intellektualitással, melyhez csak az egy Hyppolite Taine-ét s ma talán a Ches- tertonét lehet mérni, olyanok ellen, kikkel semmi egyéb összefüggése [nincs, mint hogy egy glóbuszon élnek s 'egy kalendáriumi napon. Kari Krausnak egy kicsit vérében [van a zsidó, az újságíró, a feuilletonista, a tésztaevő és a fíliszter, s káprázatos^ artisztikuma sem tud megtéveszteni az iránt, hogy ő is csak osztrák, bécsi ember, hijján a hatalomnak, a nagy erőnek, a szónorságnak, — a kezüknél fogva vezetett gyerek
népek fiainak lágyságával s érzékenységével, mely csak meg
sértődni tud, de haragudni nem, s egy jó viccért annál haj
landóbb eladni apját, mert eped a megszabadulás után az örök kiskorúság érzésétől. Vagyis: nem hérosz, nem nagy ember.
De végtelenül tehetséges, természetében geniális, írói tiszta
ságában elragadó ember, kivel igenis öröm és elégtétel egy glóbuszon s egy kalendáriumban élni.