1914 március 21.
A pizsama az angol férfiak hálóruhája, mely a háló
kocsik s nagy fogadók utján elterjedt az egész világon, sőt újabban, kivált Amerikában, a nők is magukhoz váltották, s származásában nem egyéb, mint a forró világtáji idegenek állig begombolt uniformisszerü vászonruhája, melyben, mint Claude Farrére a Civilisés cimü regényben megirja, az emberek abbeli tudomásuk izgalmával nézegetik egymást, hogy alatta mezítelenek. A pizsama név indus eredetre vall, s én mindig mulatok, mikor a tüntető magától értetődés ünnepélyességével látok a hálókocsi folyosóján ide-oda pizsamálni egy-egy aradi vagy váradi vicekirályt, — mert elgondolom, hogy e finom dubman ugyan mennyiért mutogatná magát igy, becsületes, magyar korcos gatyában, holott a folkloristának csak az első pizsamába kell belebújnia, hogy korcra járó nadrágjában menten ráismerjen ez ősi ruhadarab oldalági atyjafiára, amely ősi viselet nem csupán a Traján oszlopán, hanem, ha jól emlékszem, már babiloni lapos szobrokon azon formában viselete a hajdani szittyáknak, mint most is becsületes nyílt
sággal alföldi népünknek, s volt — bár szemérmetesen német bugyogó vagy magyar nadrág alatt — még egy-két emberöltő előtt valamennyiünk nagyapáinak. Legalább az enyémnek az volt, és sokat nyafogtam nagyanyám nyakán, mikor engem gombos kis alsónadrággal s száraz harisnyával erővel urfinak öltöztetett, holott az lett volna a vágyam, hogy én is, mint nagyapa, bő gatyának húzzam fölébe a szűk nadrágot, lábam fejét pedig szép tiszta vászonkapcába bugyoláljam s úgy buj
tassam bele a rézorru és lakkszáru kis csizmába . . . Istenem, nem múlik el éjcaka, hogy mikor a nyitott ablaknál való hálásnak én is nekiöltözködöm, régi, téli, gyertyafényes kecs
keméti hajnalok emléke ne suhanna át rajtam, s orromat a pernyeszag meg ne csapná, elegy az agyag langyos savanyú
ságával, ahogy nagyapáéknál a lakószobabeli nagy bánya
kemencébe szalmával fűtöttek a konyha felől . . .
De bármily kulturváros lett azóta Kecskemét: a piros
pizsama nem odavaló, hanem Rómában látta, s pláne selyem' bői, egy korzói kirakatban a hatalmas költőnő Erdős Renée, s cikkfélét irt róla az Az Újság asszonymellékletére, — asszonyoknak való cikket, mely ennélfogva az én férfiúi kíváncsiságom számára izgatóan érdekes. A tárgya az, hogy asszonyok mint izgulnak e kirakatbeli férfiszimbolum körül,
— az egyik mint magyarázza, hogy hogyisne, az ő urának ilyen puha és elpuhult selyemkafacot! ő bizony felszabná magának blúznak. . . de a másik megveszi az ő emberének...
és igy tovább. Engem, többször megírtam már, igen bánt az irodalomnak az a nagy fogyatkozása, hogy férfimesterség lévén, csak arról ád adatokat, hogy mi férfiak a nőket hogy látjuk, de nem arról is, hogy ők hogy látnak minket. Aki asszony ir is: vagy utánzó, ki a férfiak Írásait másolja, vagy, a lég' erősebbje, asszonytestbe veszett férfi, mint George Elliot — az asszonyos asszonya, ha mégoly kitűnő és maga tollával iró is s ha mégannyi becses asszonyi meghittséget kaptunk is már tőle: ez egy dologban nem tudja lebirni tartózkodását vagy elfogultságát, s elakad szava, mikor közlékenységre ké' szülne. Még lírában akadt egyikét asszony — minálunk az a Sidonie Zerkowitz nevű igen tehetséges német versköltőnő, kinek nevét kiskoromban a Tóth Kálmánéval együtt hallót' tam emlegetni, s a németeknél újabban a Marié Madeleine néven iró poétaasszony — kik sejtetnek valamit a viharokból, melyekkel a férfi után kívánkozó lélek megrázza az asszonyi testet. De elképzelhetetlen asszonyi áttételben olyan nagyszerű vallomás, mint a minővel például Kemény Zsigmond gazda' gitotta igazán a világirodalmat a kivert íródeák figurájában, ki kulcslyukon át lesi meg a kastély kisasszonyának lehajlását s mellkendője elcsúszását. Holott egészen bizonyos, hogy a női szem ugyanolyan optikával nézi a férfit, mint a férfiszem a nőt, s rávall a nők rabszolgahelyzetére (egy szellemes hölgy, Berkovits Renéné figyelmeztetett erre nemrég, mikor a Ferenczi Sári regényéről írtam) hogy még a legbátrabb asszony bátor' sága sem futhatja még a mai világban ilyen vallomás bátor' ságára.
Pedig e bátorság növekedőben van. Az a bátorság, hogy a nők merjenek annak élni, hogy a férfiaknak élnek, mint ahogy a férfiak mernek annak élni, hogy a nőknek élnek.
Hogy a mai nők más szemmel nézik a férfiakat, mint anyáik merték nézni, az kezd meglátszani a férfiakon. Például: a
3* — 35
piros pizsamákon, amiknek persze nem muszáj pirosaknak lenniük, mert ez nem elegáns szin, sőt a vörös is csak a brűnni hóhérnak való — a férfiaknak pasztellszínek illenek.
De mindegy: a piros vagy akármilyen pizsama, a beretvált ábrázat, a cikkbe lógó mellény úgy nő az asszonyi szemek alatt, mint ahogy a szem nőtt a napsugár alatt, — a nap addig süt millió meg millió éven át földre, sejtre, bőrre, mig egyszerre f e l e l e t nő rá, s az állatnak szeme alakul. így Iát-' szik meg ma a férfiakon, öltözködésükön, viselkedésükön, hogy az asszonyok kezdik őket nézni, hogy az asszonyok kez- denek hozzájuk érteni, hogy bátrabban kellenek a nőknek, de jobban válogatnak is köztük a nők. Hogy a férfiak mind többet törődnek öltözködéssel s a divattal mind több dolguk:
az egyenesen a nők nagyobb szabadságával függ össze, — s hogy a férfi Amerikában a legférfibb s a férfidivatban is Amerikába megy át a vezetés, az szemlátomást annak felel meg, hogy Amerikában legszabadabbak a nők, s azok ott már nemzedékek óta.
Nekünk, most élő nemzedéknek, az éppen csak kezdődő átmenet férfiainak, persze elmondhatatlan furcsa ez az átme
net. Nehezen találják meg a hidat a szultáni gőgtől a férfi- öntudatba, mely megfeleljen a nők abbeli büszke tudatának s egyben okos szerénységének, hogy tudják, hogy kellenek,, de azt is tudják, hogy nem mind egyformán. Amennyire meg tudja érteni maga-magáról az egyes férfi, hogy a nők imádják, annál kevésbbé tudja ezt megérteni más férfiról — s mint
hogy a legtöbbjük őszintén nem talál semmi megejtőt a má
sikon, ritkán jut eszükbe, s ha, nagy fölháborodásukra, tapasz
talni kénytelenek: ritkán próbálják megérteni, hogy a nők talán mégis másképp érezhetnek ilyesmikben. Én ugyan egyre reklamálom a dokumentumokat — de erősen kellene küzdenem a komikum érzésével, sőt tán még testibb remon- strálásu furcsálkozással, ha férfikézről vagy lábról, szájról, vagy lélekzetről olvasnék olyan áradozásokat, aminőket a nők természetesnek találnak, mert évezredek óta megszokták, ha férfiak írnak nőkről, — sőt amikből meg is tanulták, hogy egymást a versenyben állóknak szakértő és méltányoló szemé
vel nézzék, s ne csak nézzék, hanem lássák is.
A férfiak ettől s általában férfimivoltuk tudatosságaitól még meglehetős messze vannak, — s ezért, a tudatos férfi
beavatás híján, viszont az asszonyok is kevésbbé értenek férfi
dolgokhoz, mint ahogy akárhány férfi, éppen asszonyok körül való tapasztalatainál s abba való beavatottságánál fogva, hogy ők hogy látják egymást, igen benfentes asszonyi dolgokban.
Minden iskoláskönyvben benne van, hogy a ruha szár' mazásában inkább disz, cifraság, szépités, mint, mondjuk, az időjárás ellen való védekezés, — a nőknél mindig is az volt, az volt a felsőbb rendek férfiainál is, csak a polgári férfi' világban lomposodott el, ahol az asszonyt nem szerelemmel szerezték, s rangbeli nagy külömbségek nem voltak. A nők felszabadulásával jár, mondom, egyaránt, hogy most már a férfiak is kezdenek öltözködni — de ez a tudomány nem oly régi, nem oly kifejlett s nem oly általános, hogy a nők álta' Iában úgy értenének hozzá, mint akárhány férfi ért az asszonyi öltözködéshez. Azok a férfiak, kiket asszonyok öltöztetnek, többnyire nevetségesen öltözködnek — sőt rendszerint az sincs velük megelégedve, aki kiöltöztette őket. Mert a nőknek a jól öltözködő férfiak tetszenek — csak nem tudják, hogy ezért tetszenek nekik. Talán jellemet látnak ott, igaz férfit, kinek kezébe nyugodtan tennék le sorsukat, ahol csak jól szabott kabátról van szó, vagy előlhátul egyformán felhúzott nadrágról, mely igy hátul nem vet ráncot térdhajlásban, s a vége nem akad bele a félcipő sarokkérgébe. S nem tudják megérteni, hogy mért nem tökéletes, még mindig, az ő embe' rük, kinek maguk választották ki a leggyönyörűbb papagály' szimnyakkendőt.
Viszont: ez a papagályszin nem mindig lesz nevetséges.
A kötelező női szemérem egyelőre kötelező tartózkodást ne' veit a férfiakba, — mai (de már inogni kezdő és mind alá' mosódóbb) felfogás szerint ez a tartózkodás a férfias, s nem férfi, aki úgy t u d j a a testét s ebbe vágó kacérkodással áll szerelmi versenybe, mint ahogy azt nézik legerősebb nőnek, aki igenis igy tesz. Ehhez képest a férfi'eleganciának is — ma még — a tartózkodás a titka, a m it n e , az egyszerűség, a kimértség, a tompitottság. (A pasztellszínek, mint elébb mondtam.) De nyilvánvaló, hogy ebben változás készül. A változás pontosan most tiz éve indult — én éppen akkor jártam Amerikában, s undorodva néztem a férfiakon a csípőbe szabott kabátokat s kivált az áttört vagy pókháló'harisnyát, melyet igen nehéz volt megszokni a szőrös lábszárakon. S lám : megszoktuk, s megszoktuk a lazzarónisan kihajlott nyári sportingeket, — meg a kivágott escarpint, meg a manikürö'
— 37 —
zött körmöt, s mindent, amit a néhány nemzedék előtti lég' szibaritább dandick, a Kaunitzok s a Brummelek még férfiad lannak tartottak volna. Bizonyos, hogy ebben éppúgy nincs1 megállás, mint a nők felszabadulásában — s nem a férfiasság fog megváltozni vagy megcsökkenni (inkább: ugyancsak helyt kell majd állania) — de a külsőségeiről való felfogásaink fog- nak megváltozni. A rococo-társadalomban, hol a szerelem a felső osztályok romlottsága volt, a nimfomániás nők szeme égése alatt kacéran cikornyássá lett a férfiviselet. A most ala-- kuló világban, hol a szerelem az emberiség egészsége lesz, a felszabadult nő szeme sugara alatt bátorság lesz a férfi öltöz
ködő ruhája is.