gyakoroltak r á Benedek Elek meséi, s hogyan lett rajta keresztül a Grimm-mesék terjesztője a havasokban.
Nagy szakértelemmel és tájékozottsággal tárja elénk mindazt a hatást, amely a mesemondót érte, és azt, ahogyan ő hatott szűkebb környezetére. Térkép szemlélteti, hogy merre dolgozott Minya bácsi favágó munkán, s azt is, hogy nyugdíjba vonu-lása után milyen nagy területet járt be igric módjára, hogy a mesemondó tehet-ségét igazoló írások birtokában gyönyörködtesse-az iskolás gyermekeket és az érdek-lődő felnőtteket.
Faragó fölmérte Kurcsi mesekincsének műfaji jellemzőit, arányait, analizálja a vele végzett memóriapróbák tanulságait. Gondosan összeállított típusmutatója és a mesék forrására adott útbaigazítása mind olyan erénye monográfiájának, amely az egyéniségkutatás kipróbált módszerének mesterségbeli fogásait kimeríteni lát-szik. Kurcsi Mihály a huszonöt bemutatásra került meséjével is rászolgált a kivé-teles figyelemre. Reméljük, hogy ez a kötet nyitánya a kárpátokibeli mesekincs nagyszabású kutatásának, amely — hisszük — mérföldköve lesz a kelet- és dél-kelet-európai mesekincs regionális felmérésének.
A romániai magyar prózai népköltészet kutatása eljutott a számvetés pontjára.
Továbbra is követelménye marad az élő meseszó szorgalmas gyűjtése, az eddiginél erősebben kell törekednie a regionális kutatásra, és több figyelmet kell szentelnie a mesének, mint epikus alkotásnak.
JEGYZETEK
1 Faragó József: Kurcsi Minya havasi mesemondó. 234 I. — Nagy Olga: Lüdérc sógor.
Erdélyi magyar népmesék. 343 1. — Többet ésszel, mint erővel. Mesék, tréfák, anekdoták a romániai magyar népköltészetből. Válogatta, a bevezetőt írta és a Jegyzeteket összeállította Vöő Gabriella. 281 1. Magyargyerőmonostori népköltészet. A szöveggyűjtemény Olasz Katalin, a dallamgyűjtemény Almási István m u n k á j a . Mesék: 43—70. 1. Mind a négy gyűjtemény meg-jelenése: Bukarest 1969. Irodalmi Könyvkiadó.
2 Az élet vize. Kisküküllő-völgyi népmesék. Ösz János gyűjteményéből válogatta és az utószót írta Faragó József. 167 1. — A szegényember kincse. Háromszéki magyar népmesék Konsza Samu gyűjtéséből. (Előszó Konsza Samu írása.) Mindkettő megjelenése: Bukarest 1969. Ifjúsági Könyvkiadó.
3 Ion Pop Reteganul: A virágok apja: Erdélyi román népmesék. Válogatta és utószót írt:
Faragó József. Fordította: Nagy Géza. Bukarest 1969. 128 1.
4 Nagy Olga: Előbb a tánc, azután a lakoma. Mezőségi népmesék. Bukarest 1953. — Faragó József: A szegény ember vására. Székely népmesék. Bukarest 1955. — Kriza János: Az Apám lakodalma. Székely népmesék. Bukarest 1957. — Farkas, Barkas. Magyar népmesék. Bukarest 1957. — Benedek Elek: A táltos asszony. Népmesék és mondák. Bukarest 1967.
5 Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények (Kolozsvár), Revista de etnografie si folclor (Bukarest), Ethnographia stb.
6 Előre, Igaz Szó, Korunk, Utunk.
utalt is arra a három kötetre, amelyikben ez a rokonság, együttszólás megnyilvánult:
Farkas Árpád, Magyari Lajos és Csiki László verseskönyveiről van szó.)
Az antológia két részből áll: előbb egy tematikus összeállítás van a szülőföld, anya, nép, hagyomány, ősök idézésére, utóbb szerzőnként egy-egy csokor a müvekből.
Első pillanatra túlzottan hagyományosnak tűnik a tematikus összeállítás, utóbb azon-ban kiderül, hogy tanulságos olvasmány ez a sorrendezés: a romániai magyar líra nagy hagyományú táj-, szülőföldszeretete, a vele összekapcsolódó ősök-idézése jelenik meg e fiatalok verseiben és mintegy ellenpéldául szolgálnak Dali Sándor beköszön-tőjéhez: a szerzők szoros rokonságáról árulkodnak. Petőfi, Dózsa, Körösi Csorna Sán-dor, Ady, Mikes Kelemen, Kós Károly, Tamási Áron és a népmesegyűjtő Konsza Samu neve és alakja nem egyszerűen megverselendő téma, hanem a belőlük kirajzolódó örökséghez való kötődés vallomási lehetősége. Legáltalánosabban Farkas Árpád Apá-ink arcán című versében fogalmazódik meg a múlthoz való viszony, legkonkrétebben, szinte magatartásforma példájaként Magyari Lajos Körösi Csornáról szóló verscik-lusa és Veress Dániel Mikes-monológja idézi az örökséget. De Csiki László Balassi-fa, Tömöry Péter Dózsá-ja és Petőfi-je, Czegő Zoltán Kós-portréja, Farkas Árpád Ady-ja és Gábor Áron-fa, ez utóbbiról Magyari Lajos verse ú j s ú j jelet tesz erre a képre.
Ügy tűnik tehát, hogy az együttjelentkezés, az együttszólás mégiscsak írócsoportot ka-rakterizál.
A szerzők szerinti részben néhány ú j név is föltűnik, közülük a még tizenéves Markó Béla versei tűnnek ki; Péter Sándor novellaballadái is érdekesek. Vári Attila finom lírájú, fanyar-gúnyos novellái mellett a szerző verseit is olvashatjuk. Prózája jobb. Szinte valamennyi költő prózát is ír — talán újságíró munka eredménye ez?
Bár legtöbbjük több műfajban kísérletezik: Magyari, Farkas novellái mellett Tömöry prózái és drámaíró tevékenysége is ismert, Csiki újabban regényt ír. Sombori Sán-dor, akinek nevét Gábor Áronról szóló drámája hozta újra az irodalmi érdeklődés előterébe, itt egy kis falusi tragédia drámai jelenetével szerepel, nem szerencsésen, inkább a népszínmű érzelmességével.
A történelmi dráma meg- és fölújítójának is kiváló Veress Dániel novelláját ol-vashatjuk itt, de fájlaljuk, hogy kitűnő esszéit, találó kritikáit nem vette számításba az antológia. Ez a műfaj teljesen hiányzik. Veress különben is szegényesen van je-len, hiszen sokoldalú működésének csak egyik arcát láthatjuk. Pedig innen úgy tű-nik, hogy a sepsiszentgyörgyi írócsoport spiritus rectora ő, ha nem viseli, nem is játssza ezt a tisztséget, szerepet.
A már megjelent önálló kötetekhez képest Farkas Árpádnál tűnik föl valami új, a hangváltás hajlama: prózaversei (melyekből néhányat a Tiszatáj mostani száma közöl) eddigi munkásságának meghaladását jelentik.
A borítón Szilágyi Zsolt sepsiszentgyörgyi ötvösművész alkotása látható, s erről eszünkbe jut, hogy a gazdag képzőművészetű vidék alkotásai is hiányoznak a kötet-ből. De leginkább hiányoljuk a Megyei Tükör kitűnő riportjait. Ezekből az irodalmi értékű munkákból is lehetett volna válogatni. De e követelőzés a sok jó és szép anyag olvastán elhallgathat. (Kiadja: Kovászna megye művelődés- és művészetügyi bizottsága Népi Alkotások Háza. Szerkesztette: Jecza Tibor.)
ILIA MIHÁLY
A KORUNK AZ EGYÜTTÉLÉSRŐL
jA kolozsvári Korunk ez évi 6. száma a magyar—román együttélés gondolatának jegyében jelent meg, fölidézve a Korunk 1936. 2. számát, melyben Gaál Gábor pél-dásan tett hitet a magyar—román együttélésről, egymás kultúrájának tiszteletéről, megismerésére való törekvésről. A Korunk az utóbbi években előszeretettel jelente-tett meg „tematikus" számokat, de mindközül ez, az együttélést idéző szám különös figyelmet érdemel.
A folyóirat már a múltban is elismerést vívott ki a haladó román körökben. Most .868
Tudor Bugnariu utal erre: „A felszabadulás előtt a Korunk sikerrel teljesítette a marxizmus terjesztésének föladatát a romániai magyar nemzetiség soraiban; a két világháború közötti társadalmi-politikai, gazdasági és kulturális jelenségek marxista magyarázatával jelentősen hozzájárult a magyar munkásság és értelmiség kommu-nista meggyőződésének elméleti megalapozásához. A folyóirat az ország határain túl is hatott, s egyben számos, magyarul tudó román értelmiség forrása volt."
Az összeállításban olvashatunk egy módszertanilag okos cikket a román etnikum sajátosságairól, melyet Nicolae Margineanu írt, ellenvetésünk cspk annyi lehet, hogy amikor a szerző a sajátosságok tényszerű megnevezéséhez ér, olyan általánosságokat mond, melyek nem sajátosságok, hanem minden népre alkalmazható tulajdonságok.
Föltűnő, hogy a román tudományos életben milyen erővel jelentkezik a szocioló-giai kutatás elméleti tisztázására való törekvés. Sztrányiczki Gábor ismerteti a Miron Constantinescu által szerkesztett Általános szociológia című tanulmánykötetet. Ebben hazai szociológiánk elméleti törekvéseivel való rokonságokat lehet fölfedezni. E ro-konságra, kapcsolatra történeti példát idéz Venczel József tanulmánya, mely Di-mitrie Gusti hatását és kapcsolatait mutatja ki az Erdélyi Fiatalok falukutató moz-galmával. (A szerző maga is Gusti tanítványa volt.) A hatás nemcsak Gusti elméle-tének megismerésében merült ki, az iskolát-teremtő szociológiaprofesszor személyesen segítette a magyar nemzetiség kutatóinak munkáját, pl. Lükő Gábor csángókutatá-sainak megjelenését.
Adrián Marino a mai román prózáról ad pillanatképet: „Az utóbbi évek román prózaírásának egyik legjellegzetesebb vonása kétségkívül az urbánus ihletésű realiz-mus felé való közeledés, s ezzel párhuzamosan a témáknak és a hősök pszichológiá-jának intellektualizálása, problémagazdag ábrázolása. Eléggé sok olyan alkotás szü-letik, amely az esszéregény műfajához közelít (Alexandru Ivasiuc), de ugyanakkor a kritikai-fantasztikus és abszurd-humoros jelleg is érvényesül..." Három szerző mű-vére hívja föl a magyar olvasó figyelmét: Marin Préda Tékozlók című regénye „bá-tor regény, azaz nem konvencionális, világos, bíráló, metszően éles az összes társa-dalomkritikai jelenetekben. Marin Préda, aki nagy szakértője a »ruralis-« visszaélé-seknek, folytatja a felmérést a karrierista, elbürokratizálódott vagy egyszerűen kom-binált, ipari-értelmiségi körökben". A másik regény Petru Popescu Fogságban című műve, melyben „a mai városi ifjúság legkevésbé konvencionális ábrázolására talá-lunk . .., amely hatalmas lépést tett a civilizáció bonyolult világa felé, de belül eléggé tiszta és őszinte, ösztönös és egyenes maradt". A harmadik mű Mircea Horia Simi-onescu „névszótára", A jól temperált ötletesség. „Az ötlet lényege ez: a személynevek
— valódiak vagy képzeltek — sokértelműsége kimeríthetetlen. Elegendő megidézni egy nevet s elindítani az asszociációk áradatát, hogy ez a rejtett lehetőség valósággá v á l j é k . . . Meg kell jegyeznünk, hogy ez az ál-teremtőinvenció nagymértékben teret enged a groteszknek, az abszurd h u m o r n a k . . . " Ebből, a műből néhány részletet a magyar olvasó is ismerhet az Utunk-ból, s valószínű, hogy olvasói sikere lesz itthon is, hiszen a magyar olvasó Karinthy Frigyestől Örkényig jó iskolát nyert az ilyen írások élvezetére.
Szilágyi Júlia, akinek világirodalmi tanulmányait jól ismerjük a Korunk-ból (Swiftről szóló könyvét az elmúlt évből), a román világirodalmi folyóiratot — Secolul 20 — mutatja be tanulmányában. Ez a folyóirat is szívesen csinál tematikus számo-kat, pl. Tudomány és irodalom, Erkölcsiség és szenzáció, Sport — a huszadik század mítosza, Autó — technika és mítosz, Írók a munkásosztályról stb. (Az egy-egy szer-zőnek szentelt számok közül mi a Kafka-számra emlékszünk, mint kitűnő összeállí-tásra.) Magyar szerzők is sűrű vendégei ennek a folyóiratnak: József Attila, Kassák, Illyés Gyula, Nagy Lajos, Karinthy Frigyes, Radnóti Miklós és Molnár Ferenc művei kaptak kellő méltatást, és jelentek meg fordításban.
A magyar—román kapcsolatok leggazdagabb és leghálásabb kutatási tere az iro-dalmi kapcsolatoké. (Vajon mikor lesz már magyar—román iroiro-dalmi kapcsolatok címmel tanulmánygyűjtemény?) A Korunk mostani számában is ez a téma a leg-gazdagabban adatolt. Engel Károly (aki Köllő Károly néven román irodalmat fordít magyarra) és a román—magyar irodalmi kapcsolatok egyik legszorgosabb kutatója,
most a 20-as évek irodalmi kapcsolatairól írt. Octavian Goga, Emil Isac, Stefan Oc-tavian Iosíf, Paál Árpád, Bitay Árpád, Janovics Jenő munkásságában, közéleti és irodalmi harcaiban mutatja ki az együttélő nép kultúrája iránti érdeklődését. Csupa követendő példatár ez a tanulmány. Ugyanilyen Árvay János munkája is, aki ré-gebben az Előre hasábjain írt sorozatot a 19. századi magyar művészek bukaresti működéséről, most a színészek mellett festőkről és zenészekről is szól.
Augustin Buzura prózaíró írását a legnagyobb érdeklődéssel olvashatjuk. A vi-lágirodalmi jegyzetei közül itt a magyar irodalmi olvasmányairól közöl egy részt a szerző, Németh László, Cseres Tibor, Bálint György és Ráth-Végh István műveiről vall, meg Nagy István festőművészről. Ez a fajta megnyilatkozás, úgy érezzük, hogy mindkét irodalomból nagyon hiányzik. Pedig ki szólhatna hitelesebben a másik nép irodalmáról, mint az író? De ehhez Buzura példáján okulva: olvasnunk kell egymás műveit. Abban is van valami példaadó, hogy a híres román operaénekes Traian Gro-závescu, a magyar iskolaszolga fiával köt testvéri szövetséget, Kodály és Dohnányi levele biztosítja sérthetetlenségét hazatérésekor, és bécsi sikerei közepette sem feled-kezik meg kolozsvári magyar barátjáról, Gyalui Farkasról, meleg dedikációt küld neki (Gheorghe I. Bodea közleménye).
A Korunk színes memoárrovatában most Kacsóh Sándor emlékiratának egy rész-letét olvashatjuk. A húszas évek eleji Kolozsvár, a Keleti Ujság-nál végzett újságíró munka, a kolozsvári magyar s román írók szerepelnek ebben a részben. Irodalomtör-téneti érdekessége, hogy annak a készülődésnek korszakából ad hírt, amely a Vak-vágányon című regény megírásához vezette el az írót; ez a regény volt az első igazán művészi értékű, tudatos írói munka az együttélés lehetőségének és szükségességének fölismeréséről.
A Korunk „együttélés" számának jelentőségét nem lehet eléggé méltatni. De hadd jegyezzük meg: mintha túlon-túl múltközpontú lenne ennek a számnak koncepciója, az utolsó 25 évről szinte alig kapunk valamit. P.edig a múltbeli példáknak meg ta-nulságoknak itt lenne a próbája.
A Korunk összeállításából is kiderül, hogy mindkét nép sokat tanult, átvett, hasz-nosított egymás kultúrájából. Ez természetes is, bár jól ismerjük mindkét részről azokat a nézeteket, melyek ezt tágadták és néha még ma is tagadják. De a tények makacs dolgok, ellenük szólnak. Két, jelentős kultúrával rendelkező nép kölcsönha-tásainak örökösei vagyunk, merjük vállalni, hasznosítani, tudatosítani ezt az örök-séget. Aki ezt a kölcsönhatást, az egymás közötti szellemi cserét tagadja, az az embe-riség értékeihez sokat adó két nép közötti kapcsolat lehetőségeit tagadja. Délkelet-Európa népeinek szinte létformája ez a kölcsönhatásban élés, mely figyelmezteti a szellem embereit: egy-egy hajánál fogva előhúzott párizsi párhuzam helyett e létfor-ma lényegére és tartalmára figyeljenek. A legkisebb lépés is becsülendő, mely a kö-zeledést szolgálja; a Korunk a legnagyobbat tette és teszi.
(i. m.)
.870
K R I T I K A
VERS